Esterházy Miklós gróf (1582–1645),
Magyarország nádora 1625-től haláláig. — Részletek Sárváry Béla jellemrajzából —
Esterházy Miklós egyike volt e hon ama fiainak, kiket az ős kor: erős, vallásos, tudós, és nagy előnévvel szokott feldiszitni; 1582-ben april 8-kán adá e honnak Galántha, Galántha az annyi bajnok, annyi honpolgár s annyi nemes léleknek folyton ringó bölcseje; anyja Illésházy Zsófia volt, a hajdani Illésházy István magyar nádor nővére, atyja Ferenc, a pozsonyi megye igen tevékeny alispánja. Miklós már gyermekkorában úgy látszik három tárgy iránt viselteték kiváló vonzalommal: Isten, haza, és tudomány; még Istennek le nem rová kötelmét, mit sem teve; míg polgári kötelességeit nem ismerte, meg nem nyugodott; fennmaradt idejét a tudományokbani búvárkodásnak szentelé; beszélgetés közben hadmenetek, háborúk, és hősi vállalatokat legszívesebben hallgata; az ifjú kori foglalkozások a bekövetkezett polgári erényeknek így veték meg alapját, így lőn Isten s ember előtt naggyá, ki gyermekkorában ezek tetszésében jára.
*
… a csatában rendíthetlen oroszlánként küzde, keblét folytonos harcvágy melengeté, de ha békéről vala szó, esze, iparkodása, sőt minden vállalata a béke által eszközölhető közjólétre törekvék, inkább útmutatás, tanács és zöldellő olajággal, mint véres karddal kivánván a dolognak folyamát rendezni.
E nemes irány a fejedelem figyelmét sem kerülheté ki, igen hihetőleg ismert vala sorsa, ismertek kiállott lélekküzdelmei; mint nemes lelkű honfinak a fejedelmi kegyelet is nemes jutalmat akarván adni: Mátyás őt Gábor, Dániel, és Pál fivéreivel együtt szabadalmas úrrá, vagyis az ország bárójává avatá; a megtiszteltetés a mennyire kitűnő, annyira kiérdemelt vala, nem tűzvén ki magának feladatul soha semmit, mint fejedelmének, s honának híven szolgálni.
*
1617-ben bereghi; 1618-ban zólyomi főispán lőn; 1619-ben ismét békeköveti méltósággal díszíteték fel: majd Cseh, majd meg Erdélyországba; a ritka tulajdonokkal felruházott lángész, a szeplőtelen jellem, a megkapó szónoklat, a közszeretet és tisztelet, s a mindent felülmúló igazságszeretet még az ellenfélnél is határozott diadallal bírtak vállalatainak sikerítésére.
*
(Harcai Bethlen Gábor ellen)
Bethlen az osztrák fejedelem kegyeit megnyervén, neki hűséget és engedelmességet esküdvén: általa a fejedelmi méltóságban megerősíttetek; az Ozmán szinte [szintén] jogot tarta a fejedelem választására befolyással bírni, az eredmény megmutatja miért, a szultán ez egyszer a fejedelmi megerősítésben mellőztetett, miért is ő iszonyú haragra gyúlván: irtó háborút és halált dörgött rettentő haragjában a Magyarra. Bethlen, hogy uralmát biztosítsa, a szultánnak Erdély több várait felajánlá; a várparancsnokok azonban megemlékezvén a császárnak tett esküről, ezt tenni sehogysem engedék, sőt tartván az erőszaktól: Bethlentől elpártoltak és Magyarországhoz csatlakoztak.
Bethlen a szultánnak tett vallomás után török segélyt nyert, s a tőle elpártolt várakat megmeg elfoglalta, s midőn Nagy-Váraddal is hasonlag akarna cselekedni: közte s Homonnay közt civódás keletkezett, mit hogy a Török megbosszuljon: Esztergom vidékén több mint 60 falut kifosztott és felpörkült.
*
[…] trónvillongások álltak be, s Magyar-, Erdély- és Csehország véres mozgalmaknak lőn színpada, miket majd az elégületlenség- és érdek-szülte pártoskodás majd meg a vallási viszályok még veszélyesebbekké tőnek. Bethlen hálóját jó korán kivetette, hogy a zavar szüleményét, a koncot el ne szalassza. Bethlen most azon volt, hogy ügyének minél több fényes nevet nyerjen meg, be is kopogtatott több előkelő családnak ajtaján, s legkivált azokat vadásza, kiket értelem és tudományért az udvar is kedvele; t. i. nagy nevekkel és fényes családokkal állandván dolgai élére, bizonyosabbnak hivé a sikert.
Többek közt Esterházy után is sóvár pillantatokat vete, s mindenkép azon vala, miszerint tetszését megnyervén, pártjának élére állíthassa. Bethlen Pozsonyt elfoglalván, ugyanoda Sz. Márton napjára átalános hongyűlést hirdete, s fel- és meghiva mindenkit, ki csak pártjának vagy tervének baráta lenni kivánna. Pozsonyban elég számosan gyülekeztek egybe, de nem jelent meg az, kinek jelenlétét Bethlen legkivált óhajtá, nem jelent meg Eszterházy Miklós. Ez Bethlent igen aggasztá, de reményéről még sem monda le végképpen, hanem mit szóval ki nem vihete, remélé, miszerint fényes ígéretekkel hajtandja végre. Csalódott, e harmincadón túlesett már Esterházy Miklós!
Bethlen mint gondolá, úgy cselekvék; egy dicsőséghalomteljes nagy ígéretek, s mindennemű szép jövőt ígérő hízelgésdús levelet bocsát Miklóshoz, barátjának hívja, s ügye támogatására szólítja fel; Eszterházy sokkal rendületlenebbül álla hona s fejedelme iránti vonzalmával: semhogy bármily kecsegtető sorok is megrengethették volna; ő honának esküdött, nem pártnak, s attól elállani nem is akara; mit tőn tehát ? nemcsak hogy meg nem hajol a hízelgő szavaknak, hanem sőt rosszallja léptöket, gátolja a párt törekvéseit, s minden kitelhető módon ellenszegül; ilyesmit ha társai gyanítának is, Bethlen éppen nem vára.
A csalódott pártfő nagyon felingerült, s nemcsak Miklóst, de elvbarátit is példásan akarván sújtani: vele együtt Pázmány Pétert, Balassa Tamást, s kivel különben is már kocódása vala, Homonnay Györgyöt, s a Jezsuitáknak összes társulatát száműzi, s minden vagyonaiktól megfosztja. A hatalom az ő kezében vala, dúló fegyverei ezt könnyen végrehajthaták.
*
[A király halála után ] A magyar trón azonban nem marada sokáig üresen, boldogult Mátyás helyébe a magyar királyságban törvényesen Ferdinand következék. Miklós fejére a száműzetés kimondatván: hogy a büntetés másik részét is érezze: [Bethlen] Huszár Istvánt egy jó csapat élére állítván Lackenbach várát körülfogatá, hogy a fegyver hatalmának hódolni kényszerülendvén a felhánt eskütől vagy önkényt álljon el, vagy ha nem, foglyul hurcoltassék eléje. Miklós a vállalatról nem is álmodván, éppen honn vala, maga állott ki tehát birtoka védelmére, s erősen föltevé, vagy vele veszni, vagy vele együtt szilárdul megállani a csatát, a vérküzdelmet. Segélyére szolgált Dampier tábornok, párosult a két hős, véres viadal keletkezett, s Huszár harcosaiból felmészároltatván 800, a többiek pedig a diadalmas ellenség előtt megállani nem bírván, csúfos futásnak eredtek.
A váratlanul kivitt győzelemnek nagy lőn híre, de még hatásdúsabb eredménye.
Ez alatt Ferdinand elfoglalá a trónt, s minden igyekvését arra fordítá, hogy a nyugtalankodók kibékéltessenek, a rend és béke hazaszerte visszaállítassék; békekövetek választattak tehát, megkezdettek az alkudozások, meghányatott mindkét fél ügye, de engedni, vagy követeléseiben tágítani egyik sem akarván: bíróul utoljára is a kard választatott; megindultak az ellenséges csapatok, folyt a harc változó szerencsével, míg végre Bethlen megveretett; erre hívei közül többen elpártoltak, seregei pedig a folytonos csaták által is jelentékenyen meggyérülvén: most már a kényszerűség is hajlandóbbá tevé az alkudozásokra.
Az egyezkedések és viszályok egyengetésében Miklós is igen tevékeny részt vevén, s ura királya érdeme, ragaszkodása, és fáradalmait méltányolni akarván, őt Újvár és vidéke parancsnokává tevé, sőt a határvidékek főtábornokává is kinevezé. A szent ügyért küzdeni kész léleknek csak alkalom kell, s úgy hona mint vallásaért mellére tűzi azonnal a páncélt, melyet tántorítlan elszántsággal vet minden veszélynek ellene. Legyen példa Esterházy Miklós.
Bethlennek föllengző lelke a kiszabott határok között meg nem férvén, adott szavát csakhamar megszegte, s magát ismét a Töröknek pártfogó karjaiba vetette; oldalához veszi az egri és boszniai basákat, kezébe ragadja az elégületlenek lobogóját, s véres kezekkel tépi meg hazája, és Morvaország békefáját; vas, tűz, s önkény lőn seregeinek vezérhangja, dühök fegyvert szolgáltata, karjok utat töre a merre csak haladni akarának; pusztaság és nyomor jelölék lépteiket, boldog s boldogtalan vérháborúba keveredék; mit megkíméle a pártos fél, elundokítá a török kéz, mely apát, anyát s gyermeket egyaránt rabláncra füze, csordakint űzé ki honából, melyet többé soha nem valának látandók; a kincs, ragadmány, s szíjra fűzött keresztényekkel délcegő vércsapatok már Újvár alá érkezének; Újvár Miklós parancsnoksága alatt vala, s mit csak a védelemre megtehete, megteve mindent. A dolog 1623. történt.
Miklós már igen jól tudta, kível leend dolga; ismerte ellenfelét, ismerte törekvéseit; résen állott minden cselre és alkalomra, bármit vala is hozandó a végzet, mint edzett, mint harcban otthonos, mint hadgyakorolt férfiút készületlen nem találhatá.
Már ő ekkor talpon álla, csatárai tudták kivel leend dolguk, azonnal csatasorokat képeznek, útját állják, s rögtön harc, vagy megadásra szólítják.
*
(Közbevetés: Bethlen Gábor jelleme)
Minél kevesebb igény vagy jog nyomán jutott kitűnő helyzetébe: annál fennhéjázóbb kívánalmakra gerjedt a heves lelkű Bethlen, egybezavarta a jog és igazság fogalmát, csel s erőszak nem nagy nyomatékú színben tűnt föl előtte, saját egyéniségét mindenkinek föléje emelvén, egyéb érdek háttérbe szorítaték.
Zavart fogalommal bírni, önmagunkkal telve lenni, nemcsak magán de közérdekekre sem hajtani, országos ügyeket saját egyéniségünktől elválasztani nem tudni, ott, hol mindezeknek külön osztályrész jutott, hol milliók jólléte forog kérdésben: nagy föladat kedveltséget vívni ki, nagyobb a ránk ruházott bizalmat fönntartani, legnagyobb a közkívánatnak megfelelni tudni. Hol azonban annyi s oly hatalmas a parancsoló, hol annyira kuszáltak az érdekek, hol oly sok ügyekszik a zavarban halászni: könnyű uszályhordókat találni, könnyű figyelmet tévesztetni: Bethlen Gábor, mint mondók, ügyes ember volt.
*
A merész felhivásra megriad az Ozman, de mint hiúz körültekint rögtön, s látván a parányi magyar csapatot, örömében ujjongani kezd, s nem is gondolhatván egyéb mint világos győzelemre: azonnal sorakozik, csatarendet képez, kardot ránt, s véres viadalba bocsátkozik. Foly a vér mindkét oldalon, messze elhallatszik a halálhörgés, s az uratlan paripák bősz nyerítése; hullák födék a vérmezőt, de a diadal édes reményében egyik fél sem hajt a borzasztó körülményre; szúr, vág, öl mindegyik, takarítja elhullottait mindegyik fél, de tágítani ki sem akar.
Miklós most cselt vet, hátrálást színlel, a Török utána nyomul, s míg ez a legelszántabban viaskodik, magyar csapatok lépnek nyomába, s csak azon veszi magát észre: hogy a megvetett kis csapat által hínárba húzatott, bekerítetett.
A körülfogottak egy darabig küzdöttek hősileg, aztán meghunyászkodtak, végre lerakták fegyvereiket. Ismét sok keresztény nyerte vissza szabadságát; a rabszíjra fűzött és megmentett keresztények számát 1390-re tehetni. A fogoly Törökökkel elég szelíden bántak, fegyvereiket, zászlaikat elszedték, s hogy a fényes eseményt szeretett fejedelmöknek annál világosabb színben tüntessék fel: mind a zászlókat mind a foglyokat Bécsbe küldötték, egyedül az öröm és dicsőség maradván Miklós számára hátra.
Bethlen egyre nyugtalankodott, s mert az Ozmántól folyton nyert segélycsapatokat, egy szebb jövő reményében egyre zaklatá az ugy is kesergő hazát.
Ha ma békét kötött, már másnap irigy kezekkel tépte meg azt, megmeg fegyvert ragadott, s ott csapott le véres fegyvereivel, hol a békés polgárok legkedvezőbb nyugalomnak örvendének; ha pedig — mi szinte több ízben megtörtént, itt-ott jól eldöngették, ki első esedezett fegyvernyugvásért, az ő vala. A folytonos háborúskodás annyira megingatá már saját népeit is, miszerint állhatlansága miatt azok is békétlenkedni, sőt ellene lázadozni kezdének.
Miklós a Bethlen-féle ügyet pártoló és terjesztő musulman csapatokat most ismét hatályosan megzúzta; Bethlen Gábor meghunyászkodik, s megmeg békeért esd. Az országban Bethlen ügyét többen pártolák, a béke többek előtt szíves vendégül kínálkozék, maga Ferdinand a király is örömmel látszék hallgatni a megalázkodott hatalmas úrra, csak egyedül Miklósunk állt ellent, egyedül ő ellenzé a béke tárgyalását.
Békét mindenki óhajtott, de csak maradós [maradandó] békét óhajthatott, mivel világos ellentétben állott Bethlen Gábornak ingatag jelleme. Eszterházy igen jól fogá föl az egyéniséget, az álköntösbe öltözködött békebarátnak igen jól ismerte hangját; innen lőn, hogy magának Ferdinandnak is ellenezte a béke tárgyalását. A dolog egy időre csakugyan fel függesztetett. Meggondolván azonban, hogy a harcmoraj és ellenségeskedés okozta vallási sebeket mégis tanácsos lenne mielőbb megorvosolni, hogy engedékenységgel tán az ellenfelet könnyebb leend jó útra téríteni: végre a király is hajlott az őszintének mutatkozott szóra, s hogy a kívánt béke megadassék, maga is beleegyezett.
*
Az ország nagyjai s a rendek egybegyűlvén 1625-ben, Esterházy Miklóst közakarattal nádorrá választják; a király a választást nyílt örömmel üdvözlé; sőt hogy az erény s érdemein a honpolgárság legmagasabb fokára emelkedett férfiú ne csak hazája, hanem királya részéről is kellő kitüntetésben részesüljön, hogy hasonló pályafutásra másokban is kedv gerjesztessék: a király hálája és érdemeinek elismerése jutalmául Fraknó várát neki s utódainak örök joggal átengedé.
A harckoszorúzta, a nemzetkedvelte bajnok erényei s érdemei következtében így jutott a legfényesebb polcra, így karolta föl nemzete, így tisztelte meg a fejedelem!
*
1626-ban megkoronáztatott a király [a még ifjú III. Ferdinánd], s [II.] Ferdinand örömében egy ország osztakozott; milliók ajkán zengett vissza az örömdal, a részvét s kegyelet hangzata milliók ajkán csengett el, s nem volt egy, ki a közelgő vészfölleget csak sejtette is volna; tán mert ólomlábon járt, tán mert erősen hivék, hogy annyi bánatnak törvényes utóda a közöröm.
Elközelgett azonban a sors vaskeze, s kikerülhetlen csapása Buda fölött sújtott le. Némely ajkak tán még akkor is örömet zengtek, midőn véletlen megkondult a vészharang, de alig múl el néhány perc, máris lángtenger csapong a város fölött; még a tűz ama kérlelhetlenül pusztító elem a lesújtottak, a tönkre jutottak szemeiből alig facsart annyi könnyet, alig tőn annyit földönfutóvá, alig került annyi emberélet annyi vagyonvesztésbe, mint az ekkor Buda fölött elzúgott tűzvész. Hova csak szem pillantott, láng és pusztulást látott mindenütt, mit csak fül hallott, sírás, és jajveszékelés vala; csak házakban több mint ezer épület hamvadt el; hány emberélet esett áldozatul, mennyi vagyon és kincs temetkezett izzó hamvak alá, nincs ki fölszámítsa!
A megnehezült füstfelleg még tán el sem vonult Buda ormairól, máris más pusztulás fenyegetőzött; jött egy vérszomjas tábor, élén Mansfeld lépdegélt; ismét ember kelle a gátra, ember, ki villámhárítóként álljon a síkra.
*
Wallenstein […] serege készen állott, harcosai gyakorolt emberek voltak, csak növekedésre, csak ügyes parancsnokra vala szüksége; Miklós azonnal fegyvert fogott, hadakat rendezett, és hozzá csatlakozott. Most egy tekintélyes és erős tábor keletkezett, Eszterházy csatatérre állott, az ellenséget megrohanta, s egy hosszú és igen véres ütközetben annyira semmivé tette ellenfelét, hogy embert, ágyút, fegyvert és mindennemű készletet elfoglalván, a vezér is csak futással mentheté meg bőrét: azonban az Ozman, a brandenburgi marchio s ezernyi pártos által gyámolítatván megmeg csak hamar lábra kapott, s elsőbb Sleziába [Sziléziában], onnan pedig Morvahonba csapott, hol rabolni és gyújtogatni kezdvén, s mindenfelé szerencsésen nyomulhatván előre megmeg reményre kapott, és Bethlen csapataival egyesülendő, ismét hazánkra tört.
Bethlen Gábornak útját és tervét, valamint Mansfelddeli egyezkedését is saját emberei árulák el.
Wallenstein minden ármányról értesülvén, a fölfedezett úton éber figyelemmel haladt előre. Miklóst és hadait melléje vevén, útközben több magyar csapattal gyarapulván, miután Eszterházy Pál is, a nádor testvére, hozzá csatlakozott: azonnal Nógrád alá sietett.
Már ekkor az ellenfél Nógrád falait keményen döngette, sőt alighogy a miéink érkeztéről tudomást vőn, embereit azonnal csatára szólította; ez egyszer azonban igen szerencsétlen merénnyel. A miéink lankadtak, fáradtak voltak, a hosszú és göröngyös utak sokat megrongáltak közülök, de fáradtságok dacára sem késtek vitézül ellenszegülni.
Véres és hosszú csata keletkezett; elszántan küzdött mindkét fél, jog és igazságot követeltek mindnyájan; előnnyel a régebben ostromlók látszottak bírni, mert habár foglalkoztak is, időnként pihenhettek: a miéink pedig idő és út nyomoraival kénytetvén küzdeni, majdnem teljesen kimerültek valának. Azonban egy csatadöntő hősnek, vagy egy diadalkoszorúzta zászlónak megpillantása nemcsak ösztönt, kedvet, de erőt is szokott kölcsönözni. A vezérek bátor, edzett, a csatárok ügyes és gyakorolt férfiak levén, hozzá igazságos érdek mellett harcolván, hogy féljenek vagy visszaborzadjanak, éppen nem találtak okot.
Folyt tehát az elszánt és véres harc szakadatlanul, de minden erőfeszítés mellett is hasztalan küzdöttek a hívatlan vendégek, végre is megfogytak erőben és akaratban, s mire legkevésbé számítottak, futásban keresték menedéket. De a miéink sem nézték tétlenül a futókat: fáradtan érkeztek a hely színére, az elkeseredett harc még kimerültebbekké tevé őket, de az édes diadalérzet, a rémszerű futás, s a nagy zsákmány új erőt önte izmaikba; utánok iramlottak tehát, s a menekvőket majd felkoncolva, majd elfogdosva az ostromló csapatokat annyira elriaszták: hogy ottlétüknek alig marada fenn hírmondója!
Midőn ezek történtek, Bethlen nem volt a csatatéren, de a hely színéhez nagyon közel állott; látott tehát, s csakhamar megtudott mindent, a csapás annál keserűbb, annál bosszantóbb vala ránézve, minél váratlanabb: eléje áll tehát a futóknak, megállítja a menekvőket, saját harcosait is hozzájok csatolja, kér, serkent, jutalmakat ígér, rá csatarendet képez, s új küzdelemre szólítja a miéinket; ezeket azonban a másodszori viadalra is készen találván, s így inkább megveretést mint győzelmet sejtvén: Wallensteint, kit bizalmasabb és kérlelhetőbb egyénnek hitt, békealkudozásra hívja fel.
Miklós igen jól tudván, mily szőrű ember Bethlen, mindenképp ellenszegült, s bár a fegyvernyugvást is ellenezte; azt Wallenstein mégis megadta. Eszterházy nagy emberismerettel bírt, s mint ritkán, úgy most sem csalódott.
Bethlen Gábor a több konyha embere haszonra fordítván a kedvező éjhomályt, bőrt cserél, mindent lóra és kocsira rak, s lopva elillan, s magát álmaiban Hannibalnak képzelvén, a kijátszott hadakkal csakugyan úgy is bánt, mint Hannibal Fabiusszal.
Miklós a vallott kudarcon, s a szűkkeblű társa miatt elszalasztott bizonyos győzelmen fölötte megindult, de ismét kibékeltette a sors; Bethlen ugyanis a következett évben vízkórba esett, s éltének 49-dik évében átköltözött ama nyugalomra, melyet megzavarni többé nem leend képes; 1628-ban tehát ugyanazon évben, melyben Eszterházy Miklós világhírű tetteinek fénysugára a hon határain túl is messze szárnyalván, III. Fülöp spanyol király által arany érdemeiért arany gyapjúval tiszteltetett meg.
*
(Harca I. Rákóczy György ellen)
Bethlen egykor így nyilatkozott III. Ferdinandról: Ferdinand király ellen harcolni igen nehéz és kétes kimenetű dolog, őt sem elbizottá nem teszi a szerencse, sem vesztessége kislelkűvé nem változtatja. Ügy hiszem e szavak Ferdinandot eléggé jellemzik.
Rákóczy e mondatra igen jól emlékezett, de a vérmes remények gyakran a legtanulságdúsabb szavakat is feledtetik velünk; így járt Rákóczy is; e szózat hatalmasan sőt néha rémhangként csengett fülébe, az édesgetőbb körülmények mégis tévútra vezeték.
*
Ott állott a hírneves és sok diadalkoszorúzta svéd király, a magas nevű Gusztáv Adolf, miként fegyvere, oly hatalmas befolyású volt biztogató szava is; ott volt a kószahirű Török, ki minden alkalmat szívesen felhasznált, csak a kereszténységet zaklathassa, csak érdekeit foganatosíthassa; az fennhéjázó szóval és biztos reményekkel: ez győző fegyverben ígért segédkezeket. Egy magas röptű embernek szebb jövője biztosítására mi kivántathaték egyéb? a kocka csakhamar el lőn vetve.
Rákóczy a mondottak nyomán vérmes reményekre gyúl lelke, biztos jövőbe néz, s kétely nélkül, sőt a legmerészebb kezekkel ragadja meg Bethlennek a csak imént pihenni kezdett fegyverét; a kocka mint mondám el lőn vetve; az emberek meghasonlottak, az érdekek megszakadtak, a nézetek szerte ágoztak, a bel- és külnyugalmat lázító szavak űzték el, s hol eddig a leggyümölcsözőbb csend uralgott, a lázongó fegyverek csörgedelme oda is elhatott; a békebarátok pártfőkké váltak, az eke és magány embereit véres zászlók alá nógatták, s nem volt érdek, melynek apostola, nem pártszínezet, melynek majd hirdetője, majd ellensége nem támadott volna.
A béke, a hon, a közjóllét barátai, a vallás a nemzetiség emberei is tétováztak, a serkentő szózatok a fényes ígéretek, a diadalt ígérő tömeges csapatok mindannyi súly gyanánt tűntek fel a sokoldalúlag meghányt, de többször kényként magyarázott kérdések mérlegében; a pártfő villongó neve, az említett hatalmas király, az ígért segélycsapatok ezreket hangolának fel, ezreket hangoltak, sújtottak le.
A diadalmak embere, Esterházy Miklós már ekkor az 50 évet is jól túl haladta, győzni tanult hadai rég nyugalomra keltek, s a fegyverek, melyek annyiszor s oly diadalmasan villogtak az édes hon jólléteért, tán már meg is rozsdásodtak hüvelyeikben. E gondolatra sok jó honfi fájdalomba merült, de volt szinte sok, kikben épp e tudat villanyozá fel a remény táplálta lelkületet.
A véres kard ki lőn tehát vonva, pártos csapatok kalandoztak fel s alá, fennen hirdetve Rákóczynak dicsőségét, diadalmait. — Miklós gyászban volt, most már második nejét is elvesztette, egyedüli s megnyugtató reménye volt a hon fel virágozható jólléte, s nagy nevének örököse, családa; ha a múltakon merengett, ez utolsóban talála megnyugvást, ha a jövőbe tekintett, minden érzelme az elsőhez tapadt, mi örök éber lelkét a jelennel foglalkoztatá, az Rákóczy nagyszerű merénye vala. A minden szép nemes és jóban intő példaúl szolgáló magasztos férfiú, a polgári erény és hadi dicsőségkoszorúzta bajnok míg a nyugalom ölében tán a legvirágzóbb jövőt álmodá: most a legszomorítóbb valóra ébrede; a dolgok gyakran változó kimenettel, de 1643-ig nagyrészt Rákóczy dicsőítésén érlődtek, megveretett ugyan néha, de legtöbbször ő diadalmaskodott.
*
Látván Ferdinand a megkövült makacsságot, s látván a Rákóczy-féle eszméket mételyként terjedni, miután szép módjával sehogy sem boldogulhatott: ő is a dolog végét ragadta meg. Csatára szólít azonnal 20,000 jól begyakorolt fegyverest, ezeknek élére fővezérül Bucheimot, a válogatott vitézek élére pedig vezérül Miklóst rendelé.
Midőn e rendeletek életbe léptettek: Rákóczy Fülek alatt fáradozott, s félvén a közelgő vihartól, hogy a két bizonytalan közül az érdekesebbet a jobbat biztosítsa: Füleket elhagyja, s nagyobb koncát megmentendő azonnal Kassára siet; Bucheim nyomban követi, csatára készteti, s hívei közül több mint 2,000-et felkoncolván, ozman társaival egyetemben futásnak indítja. Stahl más oldalon rohanta meg, s szinte nem kis veszteséget okozott hadaiban, mire a Török csakhamar elcsügged, s Rákóczyt hűtlenül elhagyja; de nem riadt el Rákóczy, ki ezalatt Kassára jutott, azt biztosította, s azonnal Sárospataknak tartott; tartván azonban a bekövetkezhető rosszabbtól, meghunyászkodott, s az ország nádorától két napi fegyvernyugvást és szabad átbocsátatást kért; ezt ugyan megnyerte, de amaz megtagadtatván, Miklós azonnal Kassa alá siet, azt bekerítend, ostrom alá veszi, de ez egyszer nem koronázta siker merész vállalatát: az erő- és élethiány, s a minden vállalattal makacsul dacoló mostoha idő az említett vállalatot folytatni nem engedvén, kénytelen lőn a különben elég vitéz harcosokat haza bocsátani.
Eljött tehát a tél, s a téreket, melyeket a féktelen emberi kedély saját társai vérével fertőztete be, hideg leplével eltakarta; a villogó fegyverek, melyek annyi ártatlan keblen hatottak keresztül, hüvelybe rejtettek; a harcosok pedig, kik elkapatva a dics mámorától, küzdelem közepett vérrokonikat sem kímélék meg, pihenni mentek, aludni, álmodni a véres múltról, a reménydús jövőről.
*
Ferdinand és Rákóczy közt béke köttetett; reá a hadverő Miklós is nem sokára békét kötött az élet küzdelmeivel.
Az évek utaira nehezedtek, agg kora visszavonta minden vállalattól; azonban minél alantabb hordá az érdem koszorúzta főt: híre, neve és dicsősége Európa szerte annál inkább felvirult. A sors gyakran legnagyobbainknak is, s pedig sokban tagadja meg a tiszta öntudatnak is édes gyümölcsét.
Eszterházy Miklós is mielőtt a béke pálmaágát kezébe ragadhatta volna: élte 63-ik évében september l-ikén jobb létre szenderült 1645-ben.
Benne a vallás, haza, király és emberiség legragyogóbb gyöngye homályosodott el — egy időre, s tán azért — hogy utódaiban annál derültebb fényben tündököljék vissza; nem volt ember, nem volt honfi, ki a nagy férfiú halálát meg ne könnyezte volna; mi örvendjünk,hogy elődeink közt ily jeles férfiakkal ajándékozott meg minket az ég, s rajta legyünk, hogy a serdülő utódok soha ne feledjék őket.
Bejegyzések
