Magyar konzervatívok — Gróf Dessewffy Aurél

Interneten elérhető művei:

X.Y.Z. könyv.
Pest, 1841. Kiadja Trattner-Károlyi.

Koszorú Desewffy [sic] Aurél emlékének.
Pest,1857. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Dessewffy Emil gróf által írt életrajzával és válogatott idézetekkel.

Gróf Dessewffy Aurél összes művei.
[csak képformátumban, és nem a teljes mű]
Budapest, 1887.
Sajtó alá rendezte és életrajzzal ellátta Ferenczy József.

A magyar nyelv és ellenzői.
In: Gróf Széchenyi István - Üdvlelde. Pest, 1843. 61-113. l.*)

Aus den Papieren des Graf Aurel Dessewffy.
Landerer, 1843.

EMLÉKEZETE:

„Érezzük mi, hogy népszerűtlen eszméket fejtegetünk, mert természetüknél fogva csak az lehet népszerű, ami az egyesek hiúságának tömjénez.”

Gróf Dessewffy Aurél (1808-1842)

„...sem a küzdelem élénksége, sem méltatlan megtámadások, és indokainak gyanúsításai, nem voltak képesek méltányosságát, mérsékletét legkisebbé is megtántorítani. Mint belsőleg és igazán szabadelvű, az ellenvéleményeket szívesen tűrte, — mint született parlamenti ember és vitatkozó, mindazt mi a vitatás szabadságától elválaszthatatlan, de az egyénre nézve olykor bántó lehet, következményeivel együtt elfogadni, mindenkor kész volt. Ily hangulatban vitatta mindég a legkényesebb közjogi, s vallási kérdéseket, és mindazon tárgyakat mik akkoron reformi, és haladásiaknak neveztettek. És így történt, hogy éles és mélyreható felfogása, okoskodásainak szorító láncolata, eszméinek gazdagsága és bősége, előadásainak logikai és szabatos rendezése, dialektikájának ereje, a talpraesett és találó, de soha sem sebző elmésség, mikor az volt a helyén, a lesújtó nyomatékú, de mindig a megtámadáshoz mért visszatorlás, mikor ilyen kívántatott, — szóval mindazon fényes tulajdonok, miket beszédeiben ma is csodálunk, csakhamar közfigyelmet, és azon közelismerést költötték fel, hogy Dessewffy Aurél legjelesebb szónokaink egyike. Érezni kezdettük, mily nagy és üdvös is lehet a szónoklat azon nemének hatása, melyet rómaiakként az »eloquentia forensis« ellenében, eloquentia senatoriának nevezhetni, ha az, mint ő nála láttuk, a Rhetorika minden mesterfogásitól tartózkodva, és egyedül saját tartalmára támaszkodva, egyszersmind az országférfias képesség, és kiképezettség forrásaiból buzog ki. Ezen közérzelem szerzett azonnal befolyást Dessewffy Aurélnak a haza tanácsában. Fáradhatlan tevékenysége, kitűrni tudó erélye, személyes társalkodásának vonzó és némileg igéző ereje, erősítette mind inkább azt, mialatt meggyőződéseinek félreismerhetlen őszintesége, s azon minden tetteiből kiderülő tanúság, hogy benne nem a magasabb polcok szomja hanem a nemes hazafiság tettvágya dolgozik, ezen befolyást saját elvrokonainak körén túl, az ellenvéleményre is kiterjesztette. [...]

Dessewffy Aurél egy új irányzatnak a honi politika mezején volt alkotója, és képviselője. Egyetemes kiképzettségével, és mindazon tulajdonok szerencsés birtokában, melyek a legmagasabb értelemben vett statusférfiút teszik, túlszárnyalta kortársait. És innen van, hogy ebbeli felsőségét sokan irigyelhették. Megelőzte másfelől őket annak tiszta belátásában és megértésében, mi éppen azon időben és helyen, hol ő működött, a birodalom helyzete, a világ s a század eszméinek menete által, mint szükség volt reá szabva hazánkra. Ezért értették meg őt oly kevesen. Amit akart, ami után törekedett, azt erélyesen, határozottan akarta, és birtokában volt a kivitelhez megkívántató tetterőnek. Ezért gyűlölték számosan, mint veszedelmes ellenfélt. Mélyen fekvő meggyőződésekből származván véleményei, és eljárását önállólag a helyesnek elismerésére alapítván, soha sem kereste a népszerűséget, és azért abban része nem is volt soha.”

Gróf Dessewffy Emil

„Átvette tehát 1841-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget.”

Id. Szőgyény-Marich László

„Cikkeit a toll könnyűsége, a stílus melegsége, egyszerű s mégis erőteljes szépsége, a nyelv hatalma jellemzik. E tekintetben első volt a magyar irodalomban és kortársai magyar Juniusnak nevezték el.”

Szinnyei József

„Az »X. Y. Z.« könyv írója még eleven emlékezetében él mindazoknak, kik az állam takarékosan haladó háztartásában, az ő »conserváló« elveit vallották s kik személyéhez, mint aki egykor ez elveket foganatosítani fogná, oly reményteljes kilátásokat kötöttek. És rokonszenves emlékezetében él azoknak is, kik az övétől különböző elveket vallottak, de benne a szilárd hazafit, nagy elmét, ügyes és kedves társalgót, merész pártembert, lovagias férfit és nemes ellent, kivétel nélkül becsülték.”

Vasárnapi Újság

„A kísérlet, hogy életéről és működéséről képet alkossunk, hogy szelleme fürgeségét, nézetei világosságát, ténykedését s ékesszólása tisztaságát méltón ábrázoljuk, egy hozzá hasonló lángészt követel. A sors ritka rendelése folytán e hatalmas erők a legnagyobb hatáskörben nyílhattak meg benne. Saját koráért, hazája jelen viszonyaiért élt, s az idő számára adott volt, hogy a pillanat követelményét mindenkinél jobban felismerje és azt uralni tudja, mert hiszen megértette azt. Konzervatív volt a szó legnemesb értelmében, alapelvei nem csupán a korhoz illő haladás tagadásában merültek ki, ő megőrizni s fejleszteni együtt akart, mert csak a fennálló szolgálhat biztos talpkövéül az újnak, s csak a történelmi jogok lényegén tartható fenn a szokásos forma, amelyben az megmutatkozik.”

Gróf Szécsen Antal

*) Érdekesség, hogy maga Széchenyi István az „üdvleldei bíróságnak” elsőként Dessewffy személyét ajánlotta, bár politikai álláspontjuk nem minden téren egyezett.

A magyarság és a zsidóság képviselőinek találkozása a Parlamentben

A magyar Parlament 2009. december 9-én különleges alkalomnak adott helyt. A Fidesz meghívására Elie Wiesel, a magyarság nagy zsidó barátja látogatott hazánkba, aki külföldön küzd Magyarország érdekeiért. Ő szólt először. Beszédét „Adjon Isten mindnyájunknak szebb jövőt” köszöntéssel kezdte, tört magyarsággal, de ragyogó szemekkel.

Ezt követően azonnal kiállt a szlovák nyelvtörvény ellen, megengedhetetlennek, visszatetszőnek és megbocsáthatatlannak nevezve a Beneš-dekrétumokat, amelyek nyíltan alkalmazzák a kollektív bűnösség elvét. „Mindnyájan tanultunk abból, hogy a kollektív bűnösség és megbélyegzés gondolata hova vezethet” — mondta a Nobel-díjas író, s beszédének e részét az Országház forró tapssal jutalmazta.

Elie Wiesel a továbbiakban elítélte az antiszemitizmus-vád politikai fegyverként való használatát, s hangoztatta, hogy az ugyanannyit árt a zsidóságnak, mint a magyarságnak, de mindenképpen ártalmas az egész országra, sőt Európára és a világra nézve. Kifejezte, hogy személy szerint szégyelli, amikor politikai haszonlesésből kifolyólag, hatékony érvek híján, zsarolásként, a korrupt, polgárai ellen agresszorként forduló, leköszönni képtelen politikai elit képviselői alkalmazzák ezt a beszédmódot, súlyosbítva azzal, hogy miközben kiárusítják, elzálogosítják az országot, mindaközben holokauszt-megemlékezéseket támogatnak. „Ez jogos visszatetszést szül, s e tekintetben a jelenlegi magyar kormány felelőssége súlyos” — mondta. Beszédében kitért arra, hogy elfogadhatatlan az a provokatív, a zsidóság és a magyarság viszonyának megrontását eredményező politika, amelyet két évtizeden át az SZDSZ és a Demokratikus Charta folytatott. „Világosan megmutatkozott, hogy ez a politika csak a magyarság mély érzéseiben való megálázásához, a magánélet teljes átpolitizáltságához, a kölcsönös gyanakvás elültetéséhez, erősítéséhez, és a gyűlölet felszításához vezet. E ponton rámutatott az állítólagos „nyugati sajtó” súlyos felelősségére is, amelyet — mint mondta — egy kormánypárti lobbi irányít a háttérből, s ennek következménye az, hogy a világpolitikai színtéren elszigetelik hazánkat. Aggodalmát fejezte ki, hogy mindez egy polgárháborús helyzet szításának céljával folyik, hogy egy fiktív xenofób pogrom víziójának ürügyén lehetővé tegyék Magyarországnak katonai „békefenntartó” erők általi megszállását, mint „fasizálódó országét”, a nyugati közvélemény többségének hallgatólagos beleegyezésével és felhatalmazásával. Ezt ma már a Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi — figyelmeztetett —, amelynek aláírását a Fidesz felelőtlenül, minden előzetes megfontolás és kérdések nélkül megszavazta az országromboló posztkommunista és liberális erőkkel együtt. Wiesel úgy folytatta, hogy mint a történelmi Magyarország szülötte, aggodalommal viseltetik szülőhazája sorsa, nemzetközi híre és megítéltetése iránt. Befejezésül kérte, hogy Magyarország erélyesen tiltakozzon külföldön való besározása ellen, helyretéve a nyugati médiában megjelent manipulált és hazug híradásokat. E ponton bátorító mosollyal Balog Zoltán fideszes képviselőre nézett. E szavakat, bár — mint szabadkozott — nyelvtudása igen gyenge, magyarul mondta el, majd minden jelenlévőre áldást kért.

Köves Slomó rabbi következett szólásra, aki az EMIH nevében helytelennek nevezte azt a gyakorlatot, hogy a zsidóságot összemossák a Németh Sándor- és ATV-félékkel, elhatárolódva Németh izraeli és magyarországi kitüntetésétől. „A kereszténység és a zsidóság értékei egyaránt fontosak, sem a keresztényeknek, sem a zsidóknak nem kellene félniük e hazában, s nem kellene tartózkodniuk nemzeti, vallási jelképeik használatától” — jelentette ki. Köves Slomó ezt azzal is hangsúlyozta, hogy az Országházban magyar mentét viselve mondta el beszédét, jelezve kiállását a magyarok mellett. „Egyesek szeretnek a kipát viselve megjelenni a Parlamentben” — mondta — „de a kipa nem az Országház üléstermének falai közé, különösen nem a pulpitusra, hanem a zsinagógába való; itt nem szolgálhat mást, mint a provokációt.” Köves hangsúlyozta még, hogy nem szabad megengedni azt a folyamatot és fejét újonnan felütött gyakorlatot, amely Európában a keresztény szimbólumok elleni abszurd jogi lépésekhez vezetett Olaszországban, Spanyolországban és Magyarországon. A strasbourg-i bíróság döntését hallatlannak és képmutatónak nevezte. „Ma a keresztet szedetik le a tantermek falairól és a keresztet fűrészeltetik ketté a köztereken, holnap a menórák, hanukiák és a Dávid-csillagok következnek. Moldávia máris intő példával szolgál. Ezt nem hagyhatjuk!” — mondta. Felszólalását dübörgő tapsvihar követte, s néhány képviselő „Éljen! Éljen!” felkiáltása hallatszott a padsorokból.

Ekkor Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szót kérve felállt, és az Országházban egybegyűltekhez így szólt: „Köves Slomó rabbi úr józan gondolatait megszívlelve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felülvizsgálja korábbi, elhamarkodott döntését, amellyel elhatárolódott bizonyos nemzeti körök adventi keresztállítási akcióitól, tekintettel zsidó honfitársaink érzékenységére”. Rövid bejelentését elismerő taps és meleg kézfogások követték.

Ezek után Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke emelkedett szólásra. A jelen rágalmazásteljes helyzet miatti melancholikus beszédében kiemelte és hosszan ecsetelte Trianon igazságtalanságát, és azt mondta, bocsánatot kell kérnie a zsidóság nevében azoktól, akik néhány jöttment, a zsidó névre nem méltó bolsevik politikai kalandor történelmi cselekményei miatt úgy érzik, hogy a zsidóság egésze elárulta a magyarságot 1919-ben, valamint azóta folytatólagosan és többször, kiemelve az 1956-hoz vezető időszakot. Megemlítette példaként Kun Béla, Szamuely Tibor, Varga Jenő, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és mások neveit, akik szégyent hoztak a zsidóságra és erre a Házra, és egyszer már a zsidóság elleni súlyos fellépéshez vezettek. Megjegyezte, hogy ezeknek az embereknek, és sok zsidó származású társuknak a terrorisztikus és minősíthetetlen tevékenysége Magyarországon elfeledhetetlen, és a zsidóságnak magába kell szállnia, és kritikusan újraértékelnie múltját, szégyenkezve azért, hogy ilyen bestiális „vezetőket” adott Magyarországnak. „Ezek a falak visszhangozták ezeknek a zsidóknak a szavait, akiknek terrorjáról még emléktábla formájában sem szabad megemlékezni Magyarországon” — utalt a két Dunába lőtt Hollánnak bátor fiatalok és a leszármazottaik által helyreállított, azóta ismeretlenek által többször megrongált, majd a Lánchídról eltávolított emléktáblájára. Mint hangsúlyozta, elképesztő, hogy a fővárosnak eszébe sem jutott egy hasonló emléktáblát állítani, és semmit sem tett annak eltüntetése óta, sőt tiltakozását fejezte ki a tábla helyreállításával kapcsolatban, amelyet korábban maguk Rákosiék verettek le a Lánchídról. „Ez felidézi a legsötétebb időket, és különösen szomorú és visszatetsző annak fényében, hogy bizonyos erők folyamatosan szorgalmazzák a zsidók soájáról való, néha már-már erőltetettnek ható megemlékezéseket, miközben a magyarság sérelmei, halottjai, soája gyászolatlan marad, sőt még a puszta megemlékezések is tiltva vannak Budapesten a város hősies védőiről.” Feldmájer azt mondta, hogy neki, mint a zsidóság képviselőjének, nem lehet tiszte és kifejezett érdeke, de a magyarsággal való szolidaritás előmozdítása és a jó viszony helyreállítása céljából kezdeményezni fogja február 11-e nemzeti gyász- és ünnepnappá nyilvánítását is.

A beszéd e pontján a jelenlévő izraeli küldöttség egy része felállt, és elhagyta a kupolatermet. A szónok azonban nyugalmát nem veszítve figyelmeztetett: „Izraelben is szükség lesz egy a maihoz hasonló nap rendezésére a Knesszetben, amikor a magyar egyházak, és a muszlimok képviselői állnak az emelvényeken”, majd emlékeztette a bent maradottakat Izrael „liberális hagyományaira”, amely oly toleráns és befogadó minden nép felé, s amely a Dávid-csillag alatt egyenlőségben egyesíti kisebbségeit. Majd a kisebb derültségre, ami ekkor támadt, kedélyesen jegyezte meg: „tudják: két zsidó, három vélemény”.

Folytatva az epizód által félbeszakított gondolatmenetet, fontosnak nevezte, hogy ez a kezdeményezés gesztus kíván lenni az elmúlt évtizedek sérelmi zsidó politikájáért, amely hibás gondolaton alapult, hiszen minden olyan személynek a bűnös tetteit felvállalta, akik egyszerűen csak zsidó származásúak voltak, „holott az elsődleges, ami számít, az nem a származás, hanem a tettek” — mondta. „Egyes rossz döntések vagy a zsidóság számára sérelmes és méltatlan politikai tévutak továbbá nem árnyékolhatják be azoknak a hősöknek az emlékét, akik életüket áldozták hazájukért a harcban” — tette hozzá méltóságteljes komolysággal. „Ez a hibás gondolkodás az irodalomban is kárhoztatandó megnyilvánulásokhoz vezetett, amelyeket a MAZSIHISZ a maga részéről helytelenít — folytatta —; a szabad önkifejezés fontos, de csak akkor, ha célja nem a bomlasztás, a harag magvainak elhintése” — fejezte be a gondolatsort. Az ülésteremben ezek után jelenlévő vendégek és házigazdák felálltak, és a tapsvihar még meg sem szakadt, amikor a jelenlevők ajkáról — állítólag Kuncze Gábor, mások szerint Fodor Gábor kezdeményezésére — felhangzott a Himnusz.

Elénekelték a Himnuszt

A különleges ülés lezárásaképp végül Sólyom László szólott, aki azt mondta, a történelmi sérelmeket el kell felednünk, nem mint történészetet, hiszen a Második Világháborúval kapcsolatos minden oldali kutatásokat egyenesen bátorítanunk kell, mert reménykedünk, hogy Katyń-hoz hasonlóan még sok fordulatot okozó újdonság derülhet ki a Szovjetunió, a népbíróságok és a volt kommunista rezsim, illetve más, üzleti érdekből meghamisított vagy elhallgatott tényekről, s ezek enyhíthetik a múlttal kapcsolatos tragikus érzést, feldolgozatlan sérelmeket, illetve egyes legendák által okozott károkat. A sérelmeket, mint mondta, olyan súlyokként kell letennünk, amelyeket folytonosan cipelve lehetetlen, hogy szeretetben és békességben éljünk együtt. „A magyarság kész erre a feledésre, ám a zsidóság képviselői részéről ritkán tapasztalni olyan reményeket keltő és felvillanyozó kiállást, mint amit a mai nap hozott. Őrizzük meg ezt az egyetértést és nemes, közös érzületet, amely Magyarországot naggyá és példamutatóvá fogja tenni” — mondotta. A Feldmájer Péter mögött látható oroszlános-Árpád-sávos címerre mutatva így folytatta: az Árpád-házi szent királyok e jelképe ma a leszerepelt „kormány” bírósági és média-befolyása miatt szinte a bűncselekménnyel társítja az emberek fejében e jelkép megjelenését. Leszögezte: „Mint köztársasági elnöknek, ezt szóvá kell tennem, hiszen bár Magyarország jelenleg köztársaság, királyi hagyományainkat sohasem feledjük. Nekünk nem Kossuth Lajos örökségét kell tovább vinnünk, ez az örökség Jásziéké, Rákosiéké és Kádáréké, hanem legalább Széchenyi István örökségét, aki soha nem akarta volna eltüntetni a koronát a vörös-ezüsttel vágott, kettős keresztes címerpajzsról. Ez a címer jelképezi a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki, sőt a burgenlandi magyarokat is, akik most érthető, bár sajnálatos okokból nem lehetnek a köztársaság teljes jogú tagjai, de elválaszthatatlanul alattvalói maradhatnak a mindenkori magyar királyságnak. Mi mindent megteszünk, ami diplomáciai keretek között megtehető, hogy a minket körülölelő nemzetiségek is újra büszke állampolgáraink lehessenek, de legalábbis közösen vallhassák annak az egykori királyságnak az eszméjét, amely mint idea, kifejezi szívünknek hő indulatait és belső meggyőződésünket.”

Sólyom hozzátette, most a zsidóság részéről nem esetenként eltúlzott holokauszt-memoárok reklámozására volna szükség, hanem a kölcsönös bizalom megerősítésére, a sebek bekötözésére.

Az államfő beszédében a cigánysággal kapcsolatos nehéz honi helyzetre is kitért. „A cigányságot bizonyos körök arra használják fel, hogy a magyarok ellen fordítsák mind a cigányokat, mind a külföldet, mind magukat a magyarokat. A cigányság egy részének viselkedésével komoly problémák vannak ugyan, de sajnos ezt egyes erők még további problémák szítására használják fel, »faji öntudatot« csepegtetve el a cigányság körében, és felheccelve a cigányság azon rétegeit is, amelyekkel nincs gond. „Ezek a felelőtlen erők feszültséget okoznak a szintén nehéz helyzetben levő magyar lakosság többségében.” Majd így folytatta: „Ahol lehetséges, az integrálást kell követnünk, ahol ez lehetetlen, vagy többet vesztenénk a vámon, mint amennyit nyernénk a réven, ott pedig a jótékony szegregációt kell támogatnunk. Nem chabad, hogy bármelyik megoldás is mérgezze a cigányság és a magyarság már sokszor terhelt viszonyát, hanem megfelelően kezelje, sőt gyógyítsa azt. Ezt azonban nem lehet szembehunyva és azt hazudva tenni, hogy a cigányság egy jelentős részének szocializációja annak viselkedése miatt egyáltalán nem könnyű feladat.”

Az ülés végül általános tapssal, egyetértéssel és a Szózat közös eléneklésével zárult, majd a résztvevők közösen megkoszorúzták Horthy Miklós kormányzó frissen leleplezett szobrát a Fiumei úton, amelyet az ünnepi alkalomra Horthy Miklós útra kereszteltek vissza, ezt követően pedig a Radnóti Miklós emlékére elhelyezett emléktáblát, ahol ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész tartott rövid beszédet, majd Oberlander Báruch rabbi felolvasta a magyar költő Nem tudhatom című versét:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. ”

A magyar Mereskovszkij?

„Ahogy Domoszlay eltávozott, Gudenus pár percig ülve maradt és azon elmélkedett, hogy a legderekabb emberek elbotlanak egy parányi kavicson, amely száguldó paripájuk patkója alá került. De belátta, hogy ezen nem lehet segíteni. Ilyen kis botláson már birodalmak is elsüllyedtek. Domoszlayt azonban szánta és aggódott a sorsán.

— Ez az ember rohamosan pusztul, — összegezte magában szomorúan. — Kár érte nagyon.
Néhány percig a tűzbe bámult és szórakozottan hallgatta Matild panaszos előadását a részeg rokkant katonáról.
— Szép magyar fajta pedig — szólt önkéntelenül hangosabban.
— Kicsoda? — kérdezte naiv színleléssel a gazdasszony.
— Mi közöd hozzá? — vágott vissza gorombán a tanár, mert megijedt, hogy Matild figyelmét rátereli érdekes és hódító barátjára.
E pillanatban durva kezek zörgették meg az előszoba ajtaját. Matild morogva nyitotta a kilincset. Két részeg katona lódult be a küszöbön. Az egyiket mindjárt megismerte Matild. A kéregető mankós.
— Gyilkosok, tolvaj fosztogatók! — sikoltott fel ösztönösen a gazdasszony, Gudenusra gondolt és egész hatalmas testével elébük állt a tolakodóknak.
— Hallgass, vén boszorka — dörmögte a rokkant és rohamkésével mellbeszúrta az asszonyt.
Aztán berontottak Gudenus szobájába. Egy pillanatra meghökkentek a hórihorgas, sovány, borotválatlan, pápaszemes, hálókámzsás férfi láttára. Egymásra néztek és elsápadtak.
— Mit akarnak, vitézek? — kérdezte közönyösen a tudós. — Hol van a gazdasszony?
A két katona egymást taszigálta előre. Közben feldöntötték a teafőzőt és belegabalyodtak a villamos vezeték zsinórjába.
— Mit csinálnak, szerencsétlenek? — kiáltott rájuk Gudenus. — Összetörik a műszereimet.
— Eh, — szisszent fel a mankós katona barátja, egy húszesztendős, forradásos arcú, vörösképű suhanc. — Az ördög vigyen el a szerszámaiddal együtt!
Odaugrott a tudós elé, felemelte kését és beleszúrta Gudenus hosszú, fehér, kékeres, csupasz nyakába. A vér magas ívben szökkent fel a megnyitott ütőérből. Gudenus tágrameresztette a szemét, hörgött egyet, felállt, levegő után kapkodott, kimondhatatlan csodálkozással széttekintett, kinyitotta a száját, valamit mondani akart, de hirtelen egész hosszában elvágódott, orrára esett, lerántotta az asztal terítőjét, a lombikokat, a vonalzókat, a teásdobozt, a poharakat, az üvegcsöveket és kezét szétterjesztve, homlokából, orrából, szájából, nyakából ömlő vérébe fulladva, elterült a földön.
— Matild, Matild! — hörögte végső erőfeszítéssel és meghalt.
A katonák rémülten nézték egymás fakó ábrázatát.
— Ez meghalt — nyögte a mankós sápadozva.
— Az asszony is — felelt a másik, — azt pedig te szúrtad le, komám.
— Eh, piszkos gazemberek voltak mind a ketten — reszketett a mankós kékfehér ajka és érezte, hogy hirtelen kijózanodik a halál közelségében.
Aztán mindketten egyet gondolva, keresgélni kezdtek a szekrényekben.
— Ha már így esett, lássuk, mi van itten zsákmány?
Összeszedték a likőröket, a platina és aranyrudacskákat, a forrasztó tégelyeket, a körzőket és vonalzókat, amiket ezüstnek néztek hirtelenében.
— Ahá, pénze is volt a vén uzsorásnak — szólt nevetve a rokkant és mankója kísértetiesen kopogott a megmerevedett holttest körül.
Végül nekibátorodtak, lehúzták a halották újjáról a gyűrűt, elvették Gudenus óráját, láncát és aranykeretű szemüvegét. Matild füléből kitépték a függőket.
— Siessünk, mert meglephetnek, — suttogta a fiatalabbik.
— Hát aztán? — hencegett a mankós. — Mi a nép ítéletét hajtottuk végre e gazembereken.
A másik elszégyellte magát. Ő is bátor és hetyke akart lenni mindenáron. Egy üveg sartrőz nyakát leütötte és félig kihörpintve az édes, erős italt, komoly arccal, fontoskodva, gyászbeszédet mondott a halottak fölött:
— Úgy kell nekik! Így vesszen el minden ellensége a népköztársaságnak! Ez legyen a sorsa minden ellenforradalmár nyárspolgárnak.
Hónuk alá csapták zsákmányukat és büszkén hagyták ott a két emberi testet, vérben fagyva, mozdulatlanul, a halál békés boldogságában.

A rokkant katona mankója túlvilági borzalmassággal kopogott a sötét hátsó feljárat gránitlépcsőfokain...

...Másnap a lapokban misem volt olvasható a gyilkosságról, mert ámbár egyéb szabadságok között korlátlan volt a sajtószabadság is, de a szerkesztőségek nem merték megbántani a népköztársaság katonáit, mert féltek, hogy lerombolják a nyomdájukat.”



Fenti sorok szerzője egy kevéssé ismert magyar író, Surányi Miklós, akit irodalomtörténészek szeretnek Mereskovszkijhoz hasonlítani. Ebben lehet némi igazság, hiszen Surányi tanulmányt is írt orosz kollégájáról, s nyilván hatással volt rá a munkássága. Surányi azonban sokkal inkább naturalista, korfestő és hangulatkeltő képessége neki is volt ugyan, ám a Mereskovszkijra olyannyira jellemző mély szimbolizmust eleddig nem sikerült felfedeznem írásaiban. Kétségtelen, hogy mindketten megtapasztalták és gyakran kárhoztatták az első világháborút követő proletárforradalmakat, teljes joggal — már csak emiatt is megéri olvasni őket. Nemrégiben vettem meg antikváriumban A szent hegy címet viselő könyvét, mivel érdekesnek találtam a címet. Ebből a szempontból kissé csalódtam ugyan, de egy értékelhető történelmi regénnyel mindenképpen gazdagabb lett a könyvtáram. Ezt követően még beszereztem néhányat művei közül, például a fentebb idézett Domoszlay-t, illetve a Széchenyi Istvánról szóló, befejezetlenül maradt Egyedül vagyunk-ot is. (Ennek kapcsán fény derült egy sokfelé olvasható, Széchenyinek tulajdonított idézet eredetére is, erről bővebben az Urbanlegends blogon olvashatunk.) Konzervativizmusa, arisztokratikus szemléletmódja miatt javaslom Surányi felvételét Kánonunkba, kifejezetten élvezetes esti olvasmány lehet jobbközép konziknak is, Burke vagy de Maistre mellé.