Köszönjük, Feri!

Hadd hívjam fel a figyelmüket a világ erkölcsi abszurditására. Sok szempontból az, de most csak az egyik abszurd eleméről szólok. A szándék és következmény szétválásáról.

A Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ami csak úgy lehetséges, hogy a világ — aminek középpontját még most is keresi Loxonunk — nem egy jó rend(szer).

Úgy 500 éve vitatják egy Machiavelli nevű olaszhoz kapcsolva, hogy vajon a cél szentesíti-e az eszközt. [Ááásííít]

Szofisztikáltabbak azt, hogy a rossz cselekedet eredményezhet-e jó következményt. Szt. Ágoston szerint mindenképpen: az uralomvággyal megvert uralkodó képes csak a civitas terrena szintén lázadás bűnével, uralomvággyal megvert népe közt valami rendet fenntartani. Nem mintha jobb lenne náluk vagy jóra törekedne: rosszat akar, hatalmat mind felett, és erre azért képes, mert a többieknél romlottabb és nagyobb az uralomvágya. A saját uralma érdekében pedig valami rendet rak, az erre maguktól képtelen, lázongó emberek közt. Bár nem jóra törekszik, működésének következménye viszonylag jó.

Most vegyünk egy közeli, jól ismert példát. Feri hatalmat és népszerűséget akart, vagyont és hírnevet, lezúzni a jobboldalt — uralomvággyal megvert, igazi bűnös. Azonban cselekedetinek következménye, hogy elérte azt, amire sem Csurka, sem senki eddig nem volt képes: a szadesz szétesett, már az 1%-ért küzd, a legnépszerűtlenebb politikus a pártocska frakcióvezetője.

De ez nem minden. A szocikat is tartósan levitte, időnként 8% körül mérik őket, pedig a felmérések rendezői példányait nem ismerheti a nagyérdemű. És jó eséllyel, egy elsöprő többségű jobbos parlamentet hozott létre. Rettegnek is a bűnösök.

Csupa-csupa gonoszságból igazán jó dolgokat hozott létre. A világ erkölcsileg abszurd.

Két kedvenc: a könyvégető papok és Dave Brubeck

Most, hogy vejmarizálódik ez a lángoktól ölelt kis ország, egyre többet hallok és olvasok a közelgő diktatúráról. Legyen az fasiszta, náci vagy éppen a szabad gondolkodást megfojtó katolikus. Mert a Katolikus Egyház mást nem tett, mint létrehozta az Inkvizíciót, üldözte a másságot és a szabad gondolatot.

Egy teakratikus mestermű: Pedro Berruguete: Szent Domonkos egy Auto-da-fé-n elnököl

A keresztények, de legfőképp a katolikusok mindig a szellem ellenségei voltak. Például ott van a Galilei-ügy. Csak mostanában kért bocsánatot miatta az Egyház. (Ezt mondjuk sosem értettem, hiszen Galilei tényleg tévedett, és ma a tudósok is azt mondják, hogy a Nap nem a világ középpontja.)

De szökkenjünk vissza az Inkvizíció bűneihez. A szellem elnyomása példájaként a könyvégetést szokták emlegetni Galilei esete mellett. De nagyon úgy tűnik, ez egyáltalán nem keresztény, sőt még csak nem is katolikus szokás. Azonban ma kevés az olvasó — a könyvégetés nem is hiszem, hogy nagyon izgatja a moderneket — ezért a meggyőzés érdekében képeket kell bevetni. A könyvégetéssel kapcsolatban leggyakrabban használt festmény Szent Domonkost ábrázolja, amint könyvet éget. Van, aki sejteni véli, hogy valószínűleg a Tórát. És tudjuk kik égettek még zsidó könyveket, bizony, a nácik.

Pedro Berruguete: Szent Domonkos vitája az albigensekkel

A helyzet azonban más. De ehhez ismernünk kell a keresztény erkölcsi gondolkodás Szt. Ágoston óta fontos elemét, a szándékot. Ugyanis Szt. Ágoston szerint a cselekedet erkölcsi értékét, értelmét nem a látható mozdulatok, a „külső tett” adja, hanem a szándék. A sebész és a rabló is hasba szúrja az embert, és mindkét esetben belehalhatunk az aktusba. Azonban a rabló szándéka más, mint a sebészé, aki tipikus módon meggyógyítani szándékozik, ezért üldözi az előbbit minden állam, és fizetik és becsülik meg az utóbbit.

A második képen is Szt. Domonkos látható és valóban könyveket vetnek a tűzre. Azonban ez a festmény egy csodáról szól, pontosabban istenítéletről. Szt. Domonkos ugyanis az albigensekkel (katarokkal más néven) vitázott és a tűzbe amazok és az ő vitairatát dobták. Szt. Domonkos könyve csodálatos módon kiállta a tűzpróbát. Ami a lényeg: könyvek égtek, de nem a könyvégetés, és főleg nem valamilyen kultúra kiirtása volt a célja a képen látható eseménynek. Tűzpróba. Istenítélet.

És most térjünk át a másik kedvencre, Dave Brubeck-re:

Bölcs balgák

A bölcsességhez vezető út hosszú és rö(hö)gős.
® tölgy

A minap kisebb szakmai nézeteltérésbe bonyolódtunk — mint rendesen — Loxonommal az ügyben, hogy vajh bölcs öreg parasztok vagy inkább titkokat fürkésző alkimisták lennénk-e. Mivel magam paraszt vagyok, vagy mi, nincs sok választásom, de azért egy megmondást megér a dilemmánk.

A tudás (scientia vagy sapientia mundana) és a bölcsesség (sapientia) szétválasztása és szembeállítása olyan régi, mint a világunk. Olvasható Szókratész védőbeszédében vagy az Ószövetségben (Prédikátor 1,13-18). Hérakleitosz 40. töredékében [B. 40] írja, hogy a sok tudás nem növeli a megértést, Szókratész meg abban lelé kedvét, hogy folyton bebizonyítá a világ által bölcsnek, okosoknak gondoltakról, hogy milyen tudatlanok. A bölcsesség pedig tudatlanságunk felismerésével kezdődik.

A tudás leértékelése együtt jár valamiféle primitivizmussal, a természetes ember felértékelésével: a balgák, gyerekek, parasztok, a pauperes spiritu felértékelése. A páli levelek pedig tele vannak a világi tudás és iskolázottak leértékelésével, amit egy Spiró nevezetű nem is értett.

A világi tudást, tudományt megszégyenítő bölcs balga figurája fokozatosan alakult ki, itt sem érdemes valamilyen eredetet vagy eredeti szerzőt keresgélni. Sok szerzőt fel lehetne sorolni akiknél a szent együgyűség megfogalmazódott (Assisi Szent Ferenc, Nagy Szent Gergely, Kempis Tamás). A tudós tudatlanság (docta ignorantia) Szt. Ágoston, de főleg Cusanus óta az egyik alapélményünk.

A sok tanulás megtéveszt, mert a világ foglyává tesz — a keresztény tanítás szerint. De az antik tanítás arra utal, hogy még a világban sem segít el igazán, a világ megértésétől is eltávolít a sok tanulás, és a vele járó önhittség, a kérdezés, problémalátás képességének és bátorságának elvesztése.

A Phaidroszban (244-9) Platón ír a filozófusokat, az igazság ismerőit jellemző mániáról, amely mánia a költőkben és az őrültekben is megtalálható. A mánia ellentétes a racionalitással, nem tiszteli a rendet, határokat, korlátokat, tekintélyt, felelőtlenül felfogat, tekintet nélkül a következményekre.

A világ okosai, tudósai azért azok, mert kiismerik magukat a világban, és ennek bizonysága a világi sikerük: tudják, hogyan kell érvényesülni a világban. A balgák viszont nem törődnek e sikerrel, csupa lúzer. Az igazság kimondása veszélyes lehet, ezért csak balgák, gyermekek és azok teszik, akik kívül állnak a konvenciókon: in vino veritas.

A balgáktól egyszerre tartottak a középkori európaiak és egyszerre szórakoztak rajtuk — főleg azokon, akik megjátszották azt. A bolondokat időnként összefogták, egy hajóra tették és szélnek eresztették, amely kedves szokás, a bolondok hajója allegorikus értelmet nyert, és amit a fenti H. Bosch kép ragyogóan ábrázol. Az udvari bolondok helyzete más volt, akiknek fénykora szintén a reneszánsz volt. Shakespeare írásai tele vannak ilyenekkel. A bohócnak nem kell képmutatni, hanem tükröt tarthat. A világi tanultakkal szemben, akiknek értelmét elhomályosította a tanulás, és ambíciójuk kiölte a bátorságukat, akik sem kérdezni, sem beszólni nem mernek, a balgák nem ilyenek. Nincs mit veszíteniük.

A bölcs balga legismertebb megfogalmazása természetesen Erasmus műve, a Balgaság dicsérete, ami korában bestseller lett (a magyar kiadás előszava azonban ellenjavallott). A reneszánsz óta a bölcsesség és a humor összekapcsolódik. Számtalan ilyen figuránk van: Naszreddin Hodzsa, Tyl Eulenspiegel, Vörösmarty Balgája [—>] vagy ma Micimackó, Chaplin és Forrest Gump.

Erasmus Stultiaja az emberi szenvedélyek megtestesítője, amelyek miatt a világ létezhet. A balgaság „szüli a városokat, birodalmakat, tisztségeket, a vallásügyet, a tanácsadó testületeket és bíróságokat. És teljességgel a Balgaság játéka az egész emberi élet”. A balgaság miatt létezhet az emberi világ, ha valaki nem hiszi, ajánlom a Blöff vagy A ravasz, az agy, és két füstölgő puskacső megtekintését.

A bölcs balga figurája valamiképpen minden antiracionalistánál előkerül, mint mondjuk Montaigne, de aki nem akar messze menni, olvassa a Tirpákot!

Az alábbiakban a Forrest Gump eredeti befejezése tekinthető meg.