Marti Conservatori

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene. Ez már az ókorban is így volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a szekularista humanizmus szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.

MAR VLT

(Marti Ultori — a „Bosszúálló Mars”-hoz)

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Fehérlófia

Son of the White Mare (1982, directed by Marcell Jankovics)

Katholicizmus, kereszt, félhold, és a „szabadgondolkodói” diktatúra

A katholikosz (καθολικός, latinosítva cathōlicus) szó jelentése: egyetemes. Az egyetemes(ség) szó olyasmit jelent, mint a birodalom: egy mindent-magába-foglalást, egy mindent-felölelést. Az egyetemesség szimbóluma a katolikus egyházban a kereszt, amelynek — a kereszténységen túlmenően egyetemes — szimbolizmusáról többek között René Guénon írt nagyszabású művet (Le symbolisme de la croix), amely magyarul is megjelent A kereszt szimbolikája címmel (Bp., 1995, Szigeti Magánkiadó /Az Őshagyomány Könyvei IV./).

Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.

A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.

E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.

Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?

A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.

Mihráb és kereszt egymás melletti, mégsem szinkretista együttese
(Pécs, Belvárosi templom)

Persze, mondhatnánk azt, hogy micsoda öröm, hiszen legalább egy világvallásnak nem szabnak gátat Európában. Ihaj, evoé, tavasz! Csak éppen túl azon a furcsaságon, hogy az Ázsiából kiirtandó-kiszorítandó, a liberalizmus kispápái által világszerte terrorisztikusnak bélyegzett iszlámot éppen Európán belül nem akarják udvarias formában sem normális keretek közé helyezni (ld. újfent Svájc méltányos tervezete megszavazásának felháborodott elutasítását — mintha ebben az esetben — hasonlóan Írország és a lisszaboni szerződés esetéhez — a nép hangja hirtelen mégse lenne demokratikus, csakis akkor, ha megfelel az EU-n belül érvényesülő vélemény- és intézménydiktatúrának), magyarázatot várnánk arra is, hogy mi az óriási probléma a kereszténységgel, amely miatt viszont e vallás, főként legklasszikusabb formájában (azaz a katholicizmusban), gyakorlatilag „házon belül” diszkriminációt szenved. (Most a Jobbik keresztállításainak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia általi „politikailag semleges” kárhoztatásáról ne beszéljünk, mert speciális eset és félrevinne.)

Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!

Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.

Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.

Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.

És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.

Félhold és kereszt Gázi Kászim pasa egykori mecsetjének (ma Belvárosi templom) tetején. A vallások transzcendens egységét tökéletesen, és megalkuvás nélkül fejezi ki.

Hasonlat a dióról

Amikor Salamon király alászállt a dió-völgybe — erről azt mondja az Írás: „Lementem a diófás kertbe” (Én. én. 6,11)* —, akkor kezébe vett egy diót, s megszemlélte a héjait. S íme, megértette, hogy azok a gyönyörök, melyek rossz szellemektől származnak, a dió héjához hasonlatosak: e gyönyörök csak arra valók, hogy az emberhez tapadjanak, s tisztátalanná tegyék. Erről mondja az Írás: „Ami a férfiakat gyönyörködteti: a szép nőket” (Préd. 2,8).** S mégis: a Szentnek, áldott legyen, neki kell megteremtenie mindent a világban, és ezáltal a világot tökéletessé tenni. S minden dolognak van egy legbelső magja, melyet számos héj vesz körül. Így van az egész világ, fönt és alant, a fejtől, a fenti pont titkától minden lépcsőfokok végéig; mindre igaz, hogy az egyik a másikának ruhája, egyik a másikának magja, egyik a másikának héja.

(Részlet. Zóhár, a Ragyogás könyve. Holnap Kiadó, Bp., 1990. )

Markó Gábor: „Mágikus Zóhár-fej”

* Az én Bibliámban (Károli) Énekek éneke 6:8.
** vagy Prédiktátor 2:9

Jézus Krisztus isteni származásáról

Mostanában több blogbejegyzésben vagy blogbejegyzések alatt is felmerült Jézus származásának kérdése. (Például itt.)

Valóban, fölösleges Jézust magyarnak hazudni (vagy dánnak, vagy eszkimónak). Ez abszurditás volna.

Másrészt ami Jézus állítólagos fizikai zsidóságát illeti (hogy a szellemi vagy lelki értelemben vett zsidóságáról ne is beszéljünk), számos ok van, ami miatt ezzel gondban lehetünk — és egyáltalán nem „náci” eszmék vagy párthus elméletek miatt. Jézust maga a zsidóság szent könyve (a farizeus zsidóságé vagy annak rabbinikus örököseié), a Talmud elátkozza, kitagadja a zsidó népből. Más zsidók természetesen elfogadták és elfogadják Jézus messiási (felkent) voltát, köztük maguk az apostolok, akik nyilvánvalóan zsidók voltak, amennyiben a zsidó szót a fizikai származás értelmében vesszük.

A zsidóság szó vallási értelmét véve problémák merülnek fel: aki keresztény, vagyis Krisztus tanításainak követője, befogadója, az vallási értelemben kiiratkozott a zsidóságból (vagy eleve nem volt abban), amely vallási elegy így maradt judaizmus, tehát ebben az értelemben valóban csak zavaros keretek között lehet judeokereszténységről beszélni. Ha ugyanakkor Jézus tanítását valóban a mózesi törvény, a próféták stb. tanításainak betetőzéseként vesszük, akkor fennáll egy kontinuitás, amely legalábbis azt sugallja, hogy a kereszténység a „judaizmus” betetőzése, és annak „univerzális” szintre való kiterjesztése. Nyilvánvaló, hogy teljes kontinuitásról mégsem lehet beszélni, hiszen Jézus maga szól „új tömlőkről”, amelybe „új bort” töltenek, ezzel mintegy elvágva magát a testi előzményektől. (Ezzel és más kijelentésekkel ugyan Jézus nem azt mondja, hogy magyar vagy más nemzetiségű volna, de azt mindenképp mondja, hogy nem tekinthető zsidónak, hanem ethnikum-felettinek. Vö. Máté evangéliuma 12:46—50, Lukács 4:16—30, János evangéliuma 8:12—59)

Nem teljesen világos, hogy Jézus származása, identitása egyáltalán tekinthető-e ethnikainak, ugyanis fogantatása szeplőtelen, azaz „atyai ágon” nem zsidó vagy másmilyen népből származó. Mária öle ugyan egy zsidó lány öle, ám kérdés, hogy szerepe van-e a fogantatásban, hiszen Krisztus fogantatása szeplőtelen, azaz tökéletes, következésképpen felvethető, hogy Mária (aki emberi értelemben szűz maradt) vajon egy „zsidót”, esetleg „félszsidót” hordott-e méhében, avagy egy tisztán isteni eredetű lényt. Hozzávehető még, hogy Jézus igazi, Krisztuskénti megszületése valójában megkeresztelkedéséhez köthető. Innentől a vita hasonló hitelméleti irányt vehet, mint a kereszténység első századaiban. Újra elővehetünk olyan fogalmakat, amelyeket azóta egyesek eretnekekké nyilvánítottak vagy másokat.

Mindehhez még hozzátehető, hogy ha Mária révén Jézust zsidónak is nevezzük, Mária (és egyébként József is) „Dávid házából” származott, azaz királyi házból, ami tulajdonképpen elszigeteli őt a zsidó mivolttól, még ha a mai korból visszamenőleg nehéz is lehet ezt az „etikettet” megérteni. (Vö. Jeremiás 33:17, Máté evangéliuma 2:2—6, János evangéliuma 19:15 és 21)

A zsidó egyébként bizonyos értelemben eleve nem „népnév”, mint ahogy népnév lenne a héber (1Móz 10:21), és nem is nemzet(ség)név, mint ahogy Izrael (Jákób révén) az (1Móz 33:20). Egy részben heterogén elemekből összeállt, vallási civilizáció által kialakított-kialakult kvázi-ethnikumról van szó, amelynek egyébként esetleg kevés köze lehet például a feltehetően (vagy legalábbis részben) kazár eredetű kelet-európai zsidósághoz. Még ethnikai értelemben is (mint ahogy vallási értelemben) a mai zsidóságon belül ráadásul megkülönböztethetők különféle „rasszok” (csak három fő csoportot említve: askenázi, szefárd és mizrahi zsidók), ha a 12 törzsről, tudomást sem veszünk (pedig azok külön „ethnikumokként” értelmezhetők, és különösen a léviták, azon belül a koheniták szintén elkülönülnek [az anyai és apai ági leszármazás zsidóságon belüli problematikáját pedig még szintén figyelmen kívül hagytuk]).

Mindezeket szem előtt tartva én nem vagyok benne biztos, hogy Jézus több joggal nevezhető zsidónak, mint mondjuk (A Turultól származó) Álmos fejedelem magyarnak.

A mai fogalmaink csökevényesek és elégtelenek az ilyesféle kérdések megválaszolásához, félretéve azt, hogy akár zsidónak, akár másnak tartjuk Őt (illetve emberi megjelenését), tanítása nem korlátozódik egy népre sem, és különösen ellenáll mindenféle „faji” vagy „nemzeti” vagy egyéb kisajátításnak.

Mindaz, amit mondhatunk, hogy Jézus Krisztus a zsidóság közegében fejtette ki tevékenységét, és történelmi alakjának „koordinátái” ezzel az ethnikai és történelmi szituációval összefüggésben értelmezhetők elsősorban (részben történelemfeletti szempontból is.)

Hogy aztán ebből bármilyen pozitív vagy negatív tanulságot vonhatnánk le bizonyos népekkel kapcsolatban, az alapjában véve nem igazán értelmezhető kérdés, legfeljebb egyes levont következtetések tekintetében (és amennyiben ezek érdekesek).

Jézus mint római katona (királyi voltára a bíbor és az arany utal)
Kr. sz. u. V. század körül.

Negyvenharmadik levél *

Az Istent elérő ember egyik ismertetőjegyéről, nevezetesen arról, hogy az ilyen ember mindent kézben tart; továbbá az ilyen ember és a világ közötti rokonlelkűségről.

*

Van egy olyan jel, amelyről félreérthetetlenül felismerhető, hogy ki érte el Istent: az ilyen embernek ugyanis minden engedelmeskedik, legyen az kicsi vagy nagy, s így ő mindenek felett uralkodik, hiszen ő ugyanaz a mindenség számára, mint ami a szív a test számára (de Isten jobban tudja). Amikor a szív megmozdul, a tagok is megmozdulnak, amikor nyugalomban van, azok is nyugalomban vannak; ha feláll, ők is felállnak, ha leül, ők is leülnek; ha összehúzódik, ők is összehúzódnak, ha pedig kitágul, akkor ők is kitágulnak **; ha legyengül, azok is legyengülnek, ha pedig megerősödik, azok is megerősödnek; ha alázatos, azok is alázatossá válnak, ha pedig nagyra van magával, azok is nagyra lesznek magukkal, és így tovább. S ugyanígy: aki megtért Istenéhez, aki Isten végtelenségének kontemplációjában meghalt önmaga számára, és aki megszabadította magát attól az illúziótól, hogy Istenen kívül bármiféle valóság is lenne, az úgy fogja tapasztalni, hogy a létezés követi őt és engedelmeskedik neki, és bármerre is fordul, az is arra fordul. Isten áll jót azért, amit mondunk.

* Al-'Arabí Ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje, 'Abd ar-Rahman at-Tarjumana 43. (Fordította Buji Ferenc és Medve István), p. 224.

** Az összehúzódás a szorongatottság állapota, amelyben az ember a külső és/vagy belső támadások hatására mintegy védekezésképpen összehúzódik. A kitágulás ennek az ellentéte.

Ide illő filmajánló: Bab'Aziz története.

A Szent Szellem kifejezésről

Egy bizonyos eszmecsere során felmerült, hogy mivel mondandómban a Szent Szellem kifejezést használtam, bizonyára pünkösdista volnék. Ez természetesen nem csak óriási tévedés, hanem kissé rosszindulatú célzás is egy katolikus részéről (amely kimondva körülbelül így hangzana: „pünkösdista vagy, tehát nem mondhatsz igazat”).

A „Szent Szellem” kifejezésre egy katolikusnak sem kell a legkevésbé sem gyanakvóan és ellenségesen tekinteni. Használatának oka nem valamiféle neoprotestáns csapdaállítás a gyanútlan katolikus számára, hanem nyelvi-fordításbeli (és ezáltal tartalmi) pontosságra való törekvés. Attól, hogy ezt, és nem a Szentlélek kifejezést használjuk, nem fordulunk szembe a Szentlélek szó megszokott használatával, sőt, még a Szentháromság koncepciójával sem — még ha alternatívákat el is tudunk fogadni.

A Szent Szellem szónak a görögben a πνευμα αγιον felel meg, ami pedig a héber רוח-nak. a pneuma / pneyma latin fordítása spiritus.

A magyar lélek a Szentírásban és máshol is a görög ψυχή (psykhé vagy létező magyarított szóval psziché) és héber נפש megfelelője, melynek latin fordítása anima.

A magyar szóhasználatban a nyelvújítás koráig részben ingadozás mutatkozott e szavak használatában (a „szellem”-mel általában kísértetet jelöltek), túlnyomórészt pedig a lélek szóval fordították le mind a két szót. Ez azonban összemossa a Szentírásban két külön szóval jelölt, és két külön valóságra vonatkozó jelentéseket. A Szent Szellem tehát a helyes fordítás. A magyaron kívül egyetlen más nyelvben sem létezik ez a probléma, hiszen másutt létezett két alkalmas külön szó. (Hogy csak egy példát vagyünk, olaszul természetesen Santo Spirito, nem pedig Sant'Anima.)

Ha az ember tisztában van a kifejezés eredeti nyelven való jelentésével, akkor nyugodtan használhatja a Szentlélek szót is, de tudnia kell, hogy az nem „szent pszichét” jelent, hanem „szent pneumát”, ami lényeges különbség.

Az, hogy ma ezt főként neoprotestáns felekezetek használják (bár római és görög katolikusok is számosan átvették, hiszen pontosabb), nem jelenti azt, hogy ne volna helyes.

West Meets East II.

Hanamatsuri

Gautama Siddhārtha herceg születésnapja idén május 2-ra esik a kínai luniszoláris naptárban (s így Koreában is ma ünneplik). Japánban „ugyanez” az ünnep április 8-án volt, de mi most luniszolárisak leszünk, hogy kijöjjön a lépés, ha a kicsinyes és földi politicizmus miatt egyszer már elfeledkeztünk a dátumról. Persze ez mégsem olyan nagy hiba, mert Indiában, Srí Lankán, Vietnamban, Thaiföldön stb. máskor és máskor ünneplik e korántsem jelentéktelen „eseményt”. A theravādin buddhisták például a Wesak héten, amelyre a Vatikán is elküldte idei üdvözletét.

Idézőjelbe tettem az esemény szót, hiszen nem csupán születésről, hanem tökéletes szellemi „újraszületésről” is szó van ez esetben (amely egyáltalán nem a reinkarnáció szinonimája, sokkal inkább annak meghaladása): a Mahāparinirvāna, azaz a nagy és tökéletes nirvána megvalósításáról is, mely által a Hercegből — Gautama-ból, Śākyamuni-ból (A Sákja „klán” magányos bölcse) — király lett, egész pontosan Világkirály. Sajátos és nem véletlen összefüggés, hogy ez a születésnap egybeesik a Buddha földi és létezői értelemben vett halálával is.


Miért is indokolt e napról megemlékezni Körünkben? Ennek oka, hogy a Hanamatsuri szertartásai közé tartozik, hogy a hanamido nevű kis oltáron teával öntik le az Újszülöttet jelképező kis, álló szobrot, megismétlendő az édes, mennyei esőt, amely a Herceg születésekor záporozott alá az Égből, Lumbini kertjében, ahol Māyā megszülte gyermekét, a madarak éneke és a virágok kelyhének nyílása idején.

Ez a jobb kezét fenn, bal kezét lenn tartó Gyermeket „fürdető” szertartás a kambutszu elnevezést viseli, s nyilvánvalóan szorosan összefügg a japáni buddhizmus egyik (sohasem kizárólagos), bizonyos értelemben nőies „útjával”, a csa-dóval (vagyis a tea útjával).

A Hanamatsuri-n egy fehér elefánt is szerepet kap, mint az „Újszülött” hordozója. De erről majd máskor írok, mert még kitör az ellenségeskedés a szürke és a fehér elefántisták között.

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipuram, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.

*

További részletek a könyvről

A Teremtésnek nincs időbeli kezdete

Még valami, Hölgyeim és Uraim: Önöknek fixa ideájuk, hogy ha az ember nem evolúció terméke, akkor legfeljebb X éves lehet?

Véleményem szerint a Teremtésnek nincs időbeli kezdete.

Itt van előttem egy képernyő. Azt hiszem, hogy kora ismeretlen. Egykorú az ablakban látható öreg tölggyel, a szuperintelligens portással és a rühes kutyával, amely gazdátlanul, lógó nyelvvel lohol a szintén időtlen utcán. Az ujjamon a katicabogár bizonyára a lehető legrátermettebb, hiszen most is úgy bontja ki szárnyait, mint Kezdetben.

A cica a lehető legelőnyösebb bajszokkal rendelkezik, és a lehető legrátermettebb légy próbálja megzavarni álmát.

A lehető legfejlettebb madarak csicseregnek a már említett, titokzatos mélységekbe evolvált fán, kivéve persze a még evolúciójuk korai fázisában leledző fiókákat, akik rászorulnak a jól megkreált hernyókra.

Mindenesetre, az egyének mind befutnak valamilyen pályát.

Mint például ez a szegény, egykor zengő, ma széttottyadt barack itt, amelyből alkoholgőz árad. Ő a teremtés legnagyobb csodája.

A Hagyomány a moralizmusról és a jogszabályok véghetetlen gyártásáról

„Ahol az emberek elhagyták a Taot,
ott emlegetik mindig az emberszeretetet és az igazságot.
A sok okoskodás és világi ismeret
teremtette a nagy hazugságokat.
Ahol a rokonok közt nincs egyetértés,
ott prédikálnak mindig családi érzésről és szeretetről.
Mikor az országban zavaros viszonyok vannak,
akkor magasztalják a hűséget és engedelmességet.”

Tao te king, 18. (Ágner Lajos fordítása)



__________________________________

Morus Szent Tamás napján

Emlékezzünk meg egy kicsit róla, ha már a jó kormányzást kerülgetjük, hiszen ma, június 22-én van a napja. Az élete jól ismert. 1535 júliusában Henrik király lefejeztette Morus-t, Anglia első világi kancellárját, mert a válása miatt a pápával szakító uralkodót nem támogatta. Morus, aki Lutherrel is vitába szállt, és az eretnekek engesztelhetetlen ellenfele volt, jól tudta, mi a tét. Mégis ellenszegült a lelkiismeretére hivatkozva.

Magyarországon Morus-t elsősorban az Utopia írójaként ismerik, és Kautsky nyomán proto-kommunistának vélik, jobb esetben platonistának. Morus azonban sokkal termékenyebb volt, az elmúlt évtizedek Morus irodalmának új ortodoxiája pedig azt állítja, hogy az Utopia nem utópista mű, hanem ironikus, sokkal inkább fricska a platonizmusnak, mint annak képviselete.

Morus katolikus és anglikán (!) szent. Előbbi 1935-ben lett, halála után 400 évvel, a fasizmus és nácizmus felemelkedése, a bolsevikok végleges berendezkedése idején (az ukrajnai éhínség és a koncepciós perek idején zajlott a szentté avatási eljárás).

Az államférfiak védőszentje és a lelkiismeret szentje miért lett pont akkor fontos? Miért feküdt ismét keresztbe a haladásnak a katolikus reakció?

Nietzsche 1882-ben írta a Vidám tudományban, hogy Isten halott, majd az Ecce Homoban megjósolta, hogy a XX. század korábban ismeretlen méretű háborúkat hoz majd, katasztrófákat, mivel nem létezik már semmilyen Isten, ahová fordulhatnának az emberek. A vakhit, ami korábban Istenre irányult, most Nietzsche szerint a barbár nacionalista testvériségre fog irányulni. A modern, politizált eretnekségek kora jött el.

Az „Isten meghalt” tétel minden érték végét jelenti majd szerinte, és a hatalom akarása uralmát.
Ecce vates! Ecce vates!

Az első és második világháború és a totalitárius rendszerek korábban elképzelhetetlen méretű népirtásai őt látszanak igazolni. Ebben a világban avatta szentté a Katolikus Egyház Morus-t, aki a lelkiismeretének engedelmeskedve vállalta a világi zsarnok kezéből a halált. Mégsem ő, hanem Luther ismertebb ma bátorságáért: a katolikus császár Luthert elengedte, hiszen egy birodalmat kellett kormányoznia és egyben tartania, amit csak körültekintő módon tehetett. A Katolikus Egyház mellett kitartó Morus-t azonban kivégezte az anglikán protestantizmus alapítója, Henrik.

Morus államférfiak védőszentjévé avatása olyan politikai légkörben történt, amikor az uralkodó politikai eretnekségek vegyítették az evilági messianizmust a realizmussal, amely szerint csak a hatalom és a pénz (gazdaság) a valóságos, minden egyéb erkölcsi megfontolás tévedés, a hamis tudat része. Ezek az eretnekségek – vö. Lukács Taktika és etika – a megtisztító erőszakot hirdetve minden, a politikai megváltás útjában álló akadályt elsöprendőnek ítéltek. Emberek, népek, intézmények sora mellett az egyik legfontosabb ilyen reakciós korlátnak a lelket és a lelkiismeretet tartották: annak a lehetőségét, hogy a politikai vezéren kívül valami nem evilági – valami sem hatalommal vagy kényszerrel, sem pénzzel nem ellenőrizhető – forrása is lehet az emberi cselekvéseknek. Ha ilyen lehetséges lenne, akkor az emberek is ellenállhatnak, visszakérdezhetnek az evilági megváltással kapcsolatban.

Morus Tamás annak az embernek lett a példája, aki az evilági zsarnokkal szembe mert szállni a lelkiismerete parancsa miatt, még ha az életébe került is. Pedig ennél magasabbról, mint ahol ő állt a világi életében, nem bukhatott volna senki.

Az elmúlt 200 évben számtalan szekularista „tudományos” irányzat született, amelyek a lélek, a lelkiismeret, a szabad akarat és az erkölcsi döntés létét vonják kétségbe, igyekeznek azt valamilyen materialista magyarázattal elsöpörni. De ezzel akaratlanul is az evilági zsarnokságok számára készítik elő a terepet, az ellenállás végső bástyájának létét kétségbe vonva.

Morus egy levelében azt írta: „először istenre kell tekintenünk, és Isten után [a királyra], a kivégzése előtt pedig a feljegyzések szerint a bitón az utolsó szavai – Ó, borzalom! – ezek voltak:

The King's Good Servant But God's First.

Vajon igaz-e, hogy csak három monoteista vallás van?

Közkeletű az elképzelés, mely szerint mindössze három monoteista („egyistenhívő”) vallás létezik, mégpedig a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, a többi pedig politeista („többistenhívő”). Egyesek szerint még olyan abszurditás is felvethető, mely szerint vannak ateista vallások (mint például a buddhizmus vagy a taoizmus). Úgy vélem, hogy ezek az okoskodások hibás fogalmakon alapulnak.

A legszélsőségesebb nézet kétség kívül az, amikor egyesek azt állítják, hogy „a monotheizmust a zsidók találták fel”. Túl azon a blaszfémián, amelyért az ókori Izraelben megkövezés járt volna, hihetetlen szűklátókörűség és hübrisz nyilatkozik meg egy ilyen állításban. Egy vallást nem lehet „feltalálni”, és ha mégis, akkor pedig nincs miért felnézni rá. Legkevesebb is úgy kellene fogalmazni, hogy a monotheizmust maga a monotheosz, az Egy Isten „találta fel”, Ő alapította és plántálta az emberek világába, szívébe. Ezt egy platonista mondja Önöknek.

Moderáltabb az a szemlélet, amely elismeri a vallás isteni eredetét, ám azt kizárólagosan egy vallásra tartja igaznak (burkoltan ezáltal a többinek sátáni, azaz hamis eredetet tulajdonít, egyes esetekben ezt azzal szépítve, hogy a többi afféle homályos, féligazságokat tartalmazó utánzata az egyetlen igazinak). Bár ez a szemlélet az egyistenhitet legalább valóban egy valóságos Istennek tulajdonítja, ettől még rosszhiszemű, és hiányolja azt a bölcsességet, amelyet Hamvas Béla mutatott fel, amikor olyasféléket mondott, hogy „mindenhol van Ég”.

Egy harmadik, főként muszlim, bizonyos mértékig keresztény és zsidó nézet, amely – sajátjának prioritása mellett – elfogadja a három monoteista vallás viszonylagos egységét és részben egyívású voltát, sokkal nagyvonalúbbnak és világosabbnak tűnik. Akik ezt a felfogást vallják, e vallásokat előszeretettel ábrahámi vallásoknak is nevezik, utalva a közös szellemi ősatyára. Egy ilyen nézettel már lehet mit kezdeni, hiszen vallói felismernek egy közös tipológiát, amely e három vallási hagyománykört sajátos módon megkülönbözteti a többitől, és összeköti egymással.

Ugyanakkor e harmadik nézet hallgatólagosan vagy nyíltan arra is hivatkozik, hogy a többi vallási hagyomány nem monoteista, hanem többistenhívő (vagy ateista). Noha a teaivás türelmet igénylő tevékenység, mégsem szeretném hosszúra nyújtani az ilyen okoskodások részletekbe menő céfolatát. Mindössze rámutatnék, hogy van más lehetőség is, mint e szellemi hagyományok beskatulyázása a politeizmus téves címkéjébe.

Két dolgot hagynak figyelmen kívül azok a derék véleményalkotók, akik primitív (és egyébként valójában primitívek között sem létező) többistenhitet tulajdonítanak például a görögöknek.

Az egyik: a hierarchia megléte a pantheonban (monarchikus politeizmus). Vannak kiemeltebb, uralkodó, olykor nagyon központi istenalakok, és vannak, amelyek kevésbé kiemelkedőek, vagy viszonyba állítva egy másik alatt állnak.

A másik figyelmen kívül hagyott dolog viszont sokkal lényegesebb, és ez az, amire Helmuth von Glasenapp is rámutatott – különben egyetemi körökben méltánytalanul alapos forrásnak tartott – könyvében, Az öt világvallásban. Ezek az istenalakok sohasem abszolutizáltak, hanem időlegesen úgy öltetnek fel, mint a láthatatlan istenség különféle, egymástól látszólag független, és egymásnak alsóbb szinten olykor ellentmondó alakjai, megjelenési formái. Ezt Glasenapp henoteizmusnak nevezi, figyelmeztetve arra, hogy nem politeizmusról van szó, hanem az alakfölötti Egy (Hen) sokféle személyes alakjáról, arculatáról, olykor pedig „alakoskodásairól”, sőt „arcoskodásairól”. Nem véletlenül, sok „politeista” vallási hagyományban kiemelt, szakrális szerepe van a színháznak.

能面 翁

Okina, a noh legjelentősebb, korábbi eredetű maszkja.

A buddhizmust és a taoizmust szintén azért nevezik hol „ateistának”, hol „politeistának”, mert isten-fogalmuk elsősorban nem személyes – így isteni személyiségek alakját öltheti, de akár ezek hiányában is alkalmaz szimbólumokat. A zen-buddhizmus például nem használ teisztikus kifejezéseket, viszont beszél például cseresznyevirágról.

E vallási tradíciók igazi lényegét tulajdonképpen a színházi alakokba, „istenekbe” – és magam részéről hozzáteszem: vallásokba – burkolt egyetlen princípium alkotja.

Loxonjuk pedig most cseresznyevirágteát készít, amelyet kedvesétől kapott. Megkínálhatja-e Önöket anélkül, hogy materialistának, filológusnak, bűvésznek vagy gyaúrnak néznék?

Szent Eutrapelia

Túl a tapasztalaton és az észen

Humoros népek vagyunk, de legalábbis törekszünk rá.

A vicc egy tapasztalat-sziget, egy sajátos tapasztalási mód, amiről tudjuk, hogy nem a hétköznapi valóság, nem kell komolyan venni. Ezt lehet előre is jelezni, de lehet a legkomolyabb arccal is viccet mondani, ahol a hallgatónak kell rájönnie, hogy ez nem komoly, hanem tréfa. Ahogyan a vallási tapasztalás elmagyarázhatatlan, hiszen a nyelvünk a köznapi valóságunkhoz köt, úgy a vicc is. A humor nem logikus, a megértése sem az, és tudjuk mit ér, ha el kell magyarázni (azt, amit nem lehet).

Ma a humor inkább reakciós. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen a baloldaliaknak vagy liberálisoknak humora, de ha néha van is, csak a saját filozófiai előfeltevéseiket félretéve tudják megmagyarázni. A humor ugyanis nem racionális, és nem is tapasztalati. A humort Arisztotelész, Platón, Quintilianus, Hobbes felsőbbséggel magyarázta: a felsőbbségérzet miatt nevetünk, a kiválóságtudat érzékelése a humorérzet. Spencer, Freud a megkönnyebbüléssel magyarázta a humorérzetet. Azonban a ma legelterjedtebb magyarázat Hutchesoné (Reflection upon Laughter), aki szerint a humor az inkongruencia észlelése.

A humor nem onanizálás, nem hatástalan és értelmetlen cselekvés. A tréfálkozás sajátos tevékenység: a tréfálkozó és a közönsége közt hallgatólagos egyetértést (sensus communis) előfeltételez – ennyiben a viccelődés közösségépítés, mindig csak az insidereknek szól. Ugyanakkor hasonlóan a fantáziához és a költészethez a humor felszabadít, és ezzel képes megváltoztatni a helyzetet. A tréfa azzal szabadít fel, hogy valamilyen ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Kilép az immanens, a testi érzékelés világából. A humor megmutatja a valóságunk és magunk korlátolt voltát – a humor transzcendálja az egyént.

Ezért ellentétes a humor a racionalistákkal, akik szerint az emberi világ tökéletessé tehető, minden racionálisan megérthető és megmagyarázható. A humor antitotalitárius. Tudatosítja a világunk tökéletlenségét és egyben fel is készít a tökéletlenségekkel való együttélésre: annak elfogadására, hogy az alapvető dilemmáinknak nincsenek megoldásai. A jó élet félmegoldásokból áll, kompromisszumokból a racionális igazságok és szép eszmények félretételéből, a kisebbik rossz választásából, és az emberi ostobasággal, korlátoltsággal való együttélésből. A humor a teljes és gyökeres lázadás hiábavalóságáról is szól. A humorérzék a transzcendenciához kapcsol minket, a humorosakat, aminek leglátványosabb testi jele a kacagás.

A humor hasonlatos a vallásihoz, mindkettő egy enklávé, és mindkettőben a transzcendenciát tapasztaljuk meg. A vallási tapasztalás esetén a transzcendencia valamilyen, a köznapi életben nem megragadható értelmet mutat, míg a humor transzcendenciája a köznapi élet értelmetlen voltára utal. Mindkét esetben az ember képes kilépni az aktuális helyzetéből és jelentéseiből, előfeltevéseiből.

A transzcendencia kreatív, és nem mindenki az, mint ahogyan nem minden ember egyformán képes vallási tapasztalásra vagy a humor tapasztalására. Ezek adományok. A transzcendencia megtapasztalásának lehet és gyakorta van is noétikus, megismerő, értelemadó jellege – még akkor is, ha nem tudjuk szavakban megfogalmazni: egy példázat vagy egy anekdota, vicc jobban feltárja az köznapi élet értelmét vagy értelmetlenségét, mint tucatnyi roppant komoly és alapos értekezés.

A transzcendencia megtapasztalására szerencsésebbek képesek izgató szerek nélkül is, van hitük és humorérzékük – bár diktatúrák azt jobban büntették, mint a hagyományos tudatmódosítókat. Ugyanis a transzcendencia – így a vallás és a humor is –, leértékeli az érzékszervekkel megtapasztalható világot.

A transzcendencia mai, nem-teológiai megközelítése szerint: az immanens világban pontosan az emberi tapasztalatokban találhatóak a transzcendencia jelei. (Kálvin – sensus divinitatis) Peter Berger szerint a rend észlelése, a játék, a remény és a kárhozat megtapasztalása mellett a humor – a helyzetek ellentmondásainak felismerése, az emberi élet ellentmondásos voltának felismerése – ilyen, transzcendenciára utaló jel.

Megelőzendő a felesleges köröket: vannak humortalan hívők, de a humor hiánya inkább a konformizmussal jár együtt, ami ma a szekularizmus valamilyen fajtájának elfogadását jelenti. De viccelt-e Jézus? Némelyek a szent iratokhoz is a humorban vélik megtalálni a kulcsot. Az egyik gyakorta idézett történetben a farizeusok megkérdezték tőle, hogy fizessenek-e adót. (Máté 22. 15-22) Mire Jézus megkérdezte őket, van-e náluk pénz. És adtak egyet, pedig nem lehetett volna – a császár képmása miatt. Majd a sokat idézett mondat: Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek. Arról nem tudunk, hogy visszaadta-e. El is rakhatta.

A vallás felszabadítja a lelket, mint a humor. A fenséges és humoros egyaránt meghökkentő, lényege a szabadság, spontaneités, meglepetés. Ez az írás egyik sem.

Van aki azért él békében a világgal és önmagával, mert nem ismeri fel az ellentmondásait, mint Hans Hansen, és van aki azért, mert a vallás és a humor révén az élet ellentmondásaiba tekint be. A humorérzék is adomány. Az ellentmondások elfogadása a világban és magunkban adomány.

(Folytatjuk)