Sárváry Béla:
GRÓF KOHÁRY ISTVÁN.
(részletek)
Csábrághi és szitnyai gróf (korábban báró) Koháry István
vagy Koháry II. István (1649–1731)Már kis korának is fő díszei valának a szelídség, ipar és kitartás, különösen pedig a vallásos buzgalom. A múlékony gyermeki játékokra keveset, vagy mit sem hajta: de az arany és ezüsttel ragyogó hadszerekben annál inkább gyönyörködék; természete vidor, esze felfogó, mindent tudnivágyó s dolgai végrehajtásában ügyes. Irigység, hazudozás, hízelgés, kétszínűség lelkébe nem bírá magát befészkelni; de annál inkább jellemzé legapróbb cselekedeteit is őszinteség, szerénység és folytonos egykedvűség. Midőn vallásos kötelezettségét végzé, ki sem találkozék környezetében, ki benne az oltárnak leendő rendületlen szolgáját nem sejté; midőn mások beszédein oly tudvágyólag csügge, mindenki tudósnak képzelé; midőn apja csillogó fegyvereit gyenge oldalához illesztgeté, atyja örömmel csókolá meg benne a leendő hőst.
* * *
A nagy férfi [
id. Koháry István] halála az eddig gondtalan növekvő ifjúra nagy hatást tőn ugyan, de a gondviselés előtt megadó lélekkel hajolt meg.
Lipót, a nemzet királya, minden hason sebet jótékony kezekkel tuda meggyógyítani.
Fülek, Nógrád megyének egykor igen erős, és sok viharral dacolt vára vala: sok honfi hamvai rejlenek ott, a most düledéssel fenyegető romok a hajdan ott viselt dolgoknak ugyanannyi felkiáltó jelei. Az akkor nagy fontosságú várban a fennhatóság nagy kitüntetés- és királyi megtiszteltetésnek vétetett; s Lipót, a csatahősök nem csekély bámulatára, az elárvult vár parancsnokságát 1667-ben Istvánra bízá. E kitüntetés az ifjú Koháryt annyira meglepé, hogy számot vetvén ifjú erejével, s e polcra nálánál maga is több harcedzett férfiút látván méltóbbnak, alázattal kéré meg fölkent urát: hogy e kegyelmet a még csak lehető érdemeinek jutalmazásául tartván fenn, azt jelenleg avatottabb férfiakra ruházza.
De a fejedelem bizalmát az ily őszintén bevallott szerénység még inkább felhangolá, ő Istvánt a bizalommal átadott parancsnokság bizalmas elfoglalására utalá.
* * *
Az ifjú hős, ki 15 éves korában Hont megye főispánjává nevezteték, s alig néhány évvel idősb hadparancsnoki szerepre hivaték: hatás és tekintélyre csak szigorú rendtartás, szilárd lélekelhatározottság, páratlan törvényszeretet, önállóság, és diadalmasan vítt csaták következtében számolhata. Az ifjú korban megadott célszerű nevelés, a vasszorgalom, az apai csatahírek mély gyökeret vertek szívében, s minden törekvése oda lőn irányozva: hogy magas és harcias hivatásának hason hangzatú tettekkel feleljen meg; tettel, és tettben akarván bemutatni: miszerint korántsem kizáró dicsőség nagy és gazdag apáktól származni, de igen, dicsőség azon útra törekedni, melyen naggyá s dicsőkké válhatunk.
* * *
Ki ne ismerné e nevet: Tököli Imre? E korban az elégületleneknek ő volt hangadója, ő ragada zászlót, s ő bírta szakadásra a nemzetet; s majd győzve, majd leverve, oly tekintélyes sereget gyűjte, hogy majd önserege, majd a török által segítetve felső Magyarországnak legnagyobb részét elfoglalá, s amerre csak nyomult, mellette mindenkit fegyverre késztett. Szemében azonban Koháry mindeddig nagy szálka marada; s hogy ezt is mielőbb ügyének megnyerje, felkéré a váradi pasát, hogy míg ő dolgait más oldalon rendezendi a reá nézve legveszélyesebb embert, Koháryt, és Fülek várát rohanja meg.
* * *
Fülek vára már nagyon is megrongálva levén, s a védcsapatok egyre beljebb szorúlván: a gazságszülte ijesztgetések következtében a várbeliekre félelem szállott. Koháry mindezt helyesen és korán észrevevén: majd rendelkezése majd tetteivel mindenkit megnyugtatni törekvék; azonban a honszerelem, kitartás és hűségmelengette ifjú vezér minél szilárdabb elhatározottsággal tevé kötelmeit: az ármány, mely rettegés és kétségbeesés alakjában minden embereit elfogá, annál határozottabb léptekben működék ellene.
Társai elsőbb is szorongó körülményeikre s a vár tarthatatlanságára figyelmezteték, azután ajánlák neki, hogy tán mégis tanácsos volna a várat becsületes kötmények alatt átadni; de a rendületlen honfira mindez semmi hatást sem gyakorolván: végre könyörgéshez folyamodának, hogy miután segély semmi oldalról sem várható, és sikerre a legnagyobb erőfeszítés sem vezérlend: ha fölkent fejedelmöknek ez tudtára esik, csak örvendhetni fog, hogy a védhetlen kövek elesvén, legalább katonasága mentve van. Már e végokoskodást oly határozott fenyegetés súlyozá, hogy nyíltan kimondva lőn: miszerint ha kívánatuknak még tovább is makacsul ellenszegülend: katonai szolgálatukat megtagadják s a várat akarata ellen is a töröknek adják át.
Ő a lázongók főbbeit és minden vitézebbeit egybehívatá; katonai kötelességöket felolvastatá, és meleg szavakban emelé ki mindazon vitéz tetteket, melyek hivatásuk teljesítésében eddigi pályájokat díszíték. „Csak kis vitézséget, és rövid kitartást még” — mond — „s a máris zúzott ellenség első fog tágítani; lássátok, ők ezrenkint hullanak vitéz karjaitok csapása alatt, s tőletek mit ragadtak el egyebet a hideg köveknél? Vagy attól rettegtek, hogy várunk falai lerombolvák? ha miként eddig, ezentúl is férfiak maradtok, a védőknek bástyául szolgálandnak testeink. Vagy azt hiszitek, az uralkodó nem tudja mi kötelességünk, s ő helyeselni fogja a hűtlenség szülte menekvést? Gyávaságtokat hiába burkoljátok álszavakba. Vagy ti, kik a katonai dicsőségnek annyi, és oly szép áldozatokat hozátok, inkább óhajtnátok dicstelen életet élni? Azt nem hihetem; miért is, ha a végzet úgy hozza, haljunk meg inkább mindnyájan, halálunk hősi leend, és nem marad bosszútlan: de ha megadjuk magunkat, dicstelen életünkre az árulás égető bélyeget nyomand.”
Tetszett nehánynak a lelkesítő beszéd, de nagyrészt süket füleknek szóla. A pártos megszakadás már annyira elharapózott, hogy alattomban a feladási föltételek is elkészítettének, mik is a váradi pasának kezébe játszatván, neki nemcsak a vár és készlete, hanem annak hajthatlan parancsnoka, Koháry István is kezébe szolgáltatott.
* * *
Kohárynak már ekkor egy híve sem volt, halálveszély fenyegette itt is, ott is, ő még sem tágított; az alku már meg volt kötve, a fejér zászló magasan lengett, csak egy perc még hátra; ő még sem tágított, hűségesküjét a tehetetlenségben is borzadott megszegni, s a frigyet a végpercben sem írta alá. Megmenthette volna szabadságát, meg a várba összehalmozott kincseit; mit neki az árulással szennyezett szabadság, mit ér a csillogó kincshalom, ha éltét hűtlenség bélyegzendé? Az eredményt már tudjuk.
* * *
Mély és sötét barlangba vettetett, napot soha nem láthatott, szék, ágy és mindenül a nyirkos föld szolgálta, eledele még csekélyebb kenyér és víz vala. Öltönye testén úgyszólván megrohadván, még azt sem nyerheté meg, hogy tiszta ruhát válthasson. Vasa pedig kezét, lábát annyira megrongálá, hogy bilincs födte tagjain a bőrnek nyoma sem marada. Hozzá menni mindenkinek tiltva levén, még beszélnie sem lehetett; sőt midőn nyomasztó nyavalyájában lelki vigaszért papot esdekle, a fagyott lelkű Tököli által tőle még ez is megtagadtatott. Itt fakadt ama keserű panaszra, hogy
„Inkább pogány rabságában, mint Tököli fogságában kívánna lenni”!
* * *
Tököli most már foglyának törhetlen jelleméről teljesen meggyőződvén, mit gyötrelmekkel nem bíra kivinni: újra szívességgel kísérlé kieszközölni.
Fényes asztalt rendez, vendégeket hí, s a pasát jobb oldalára ültetvén, Koháryt szolgálattétel végett asztalához rendeli. Ez azonban szenvedései közepett sem feledvén kilétét, széket ragad, s az asztalnál Tökölivel szemközt helyet foglal. Mit tegyen a bosszúra gerjedt pártfőnök? Örömet színlel, s valódi ékesszólással kezdi ostromolni fogylát; emlékeztetvén gyengéden szenvedéseire, nagy és szép jövőt ígér neki, ha végre levetkezendvén makacsságát, mellette ragadna zászlót. Koháry feláll, és így válaszol:
Ha feledéd, én figyelmeztetlek, miszerint őseim közül egy sem találkozék, ki hona vagy királya iránti hűtlenség bűnébe esett volna. Ily férfiak sarjadéka vagyok én. Mennyire elkorcsultnak nevezhetne engem a világ, ha tőlük csak nevemet származtatnám! Mit te makacsságnak mondasz, én azt hazám s felkent királyom iránti hűségnek nevezem. Élet és jobb sors, melyet gyalázatos hűtlenséggel kellene tőled megvásárlanom, nem kell; miként szabad kívánok lenni, úgy kész vagyok halni is; s ha elhalok, legalább lesznek honfitársaim közül, kik hazám s királyom iránt tanúsított hűségemet megemlegetendik.”
Mily vérbosszúra gerjedt most Tököli, mondani sem kell; s Koháry, ha védangyalként közbe nem jő [Zrínyi] Ilona, kényura dühének rögtöni áldozatául esik.
* * *
Amint szabaddá lőn, törvényes fejedelme őt azonnal magához szólítá, s a belépőnek nehéz arany láncot függesztvén nyakába, megölelé őt, s a jelenvoltak hallatára így kiálta fel: „Éljen a hűség eleven példánya!” és tanúsított vitézsége emlékeül Füleket örök joggal neki és utódainak adá. Kiállott szenvedéseinek és példás kitartásának híre a birodalom határain is túlszárnyalván, többek közt csak XI. Ince pápát említem fel, ki őt vallásos magaviselete, ritka állhatatossága és páratlan hűségeért saját kezűleg írt levelével tisztelé meg.
* * *
Hazáját őszintén szerette, törvényeit mindenben és mindenkor tisztelte, a király, a haza joga iránt pedig szeplőtelen szeretet és hűséggel viseltetett. Isten, haza és fejedelem volt jelszava, s e háromért áldozott fel mindent: vagyonát, boldogságát, szabadságát s életét.
* * *
Kebelén mindenkor a fölfeszített Üdvözítőt viselé: ebben lelt vígaszt szenvedései közepett, ennek nevében kelt csatára, erre lehelé ki végfohászát is. A római pápától teljes bűnbocsánati okirattal tiszteltetvén meg, azt mindenütt mint szent ereklyét hordozá magával; s midőn a halálra a legtisztább keresztényi szokással elkészüle, midőn a hit, és egyház őt minden védszereivel fölfegyverzé: egyik kezébe a feszület, másik kezébe pedig a szent atya iratát ragadván, példás megadással szenderült át a boldogultak üvdhonába.
(Forrás: Sárváry Béla — Történelmi viszhangok élet, jellem és korrajzokban. Pest. 1858)
Fülek váraBajza József:
KOHÁRY ISTVÁN
(részlet)
Leopold használni akarván az időt, Rákóczival alkuvásba bocsátkozék a béke iránt. Selmec volt az egybejövetel helye. A király Koháryt, Rákóczi pedig Bercsényit küldé békeszónokul. Koháry mindent elkövetett, hogy a polgári lángot elcsillapíthassa, s szívreható beszédeket tartott Bercsényi előtt e szent ügyben.
„Mi gyönyörűség lehet, úgymond egy alkudozás alkalmával, ha magát Rákóczi Magyarország fejedelmévé teendi, miután mindezen dicsőségeket csak hona ínségén s egy vele rokon nép vérével szerezheti meg? Nem borzad-e hazája romlásán emelkedni oly fénytetőre, hol nem lehet maradandó, mert királyi hatalomnak csak törvény adhat állandóságot, erőszakos bitorlás nem? Emlékezzék Rákóczi őseire, emlékezzék, mivé lőn Tököli egykori rémítő hatalma? Azon Isten, kinek őrszemei századok óta függnek csodatéve e harcok vészeitől szakadatlan hányatott hazán, nem fogja bosszúlatlan nézni az ártatlanul kiontott polgári vért, nem azt, mint pusztítattnak vétektől fertőzött kezek által még az oly tisztelendő helyek is, melyeket imádság s vallási szertartások szenteltek meg. Bizonyára egykor rettentő számvetésre fog vonatni az, ki mindeneknek oka volt. Hagyja magát Rákóczi a hazafiúság szent érzelmeitől ihletni, tegyen le fellengő képzelmeiről Magyarország koronája bírhatása iránt, álljon azokra, miket ész és polgári hűség tanácslanak; fogadja el a királytól ajánlott békepontokat, kivel most, midőn háromféle külháború által nyugtalaníttatik, nem leszen nehéz kedvező egyezésekre lépni. Itt az időpont, a legjobb alkalom, melyet ha használatlanul hagyand, félő, hogy egykor midőn késő leszen, meg ne bánjon.”
(Forrás: Bajza József munkái.
Remekírók képes könyvtára sorozat, Budapest, é. n.)
Bejegyzések
