Salvia officinalis — halld, így szól a javallat. Stressz, idegesség gyötrik az elméd: főzete nyugtat, megmondom neked azt is, használd májzavar ellen, jót tesz bélben, görcsöket oldván, széltelenítő, párállást gátlandó zsályateát iszom én is, zsályalevéllel süss húst, méditerán halat és még készíthetsz vele angol zsályás sajtokat éppúgy, hómeopathia-szerként ettől jobb a keringés, orvoslási szakértők adják női climaxra, gége, torokgyuszi, mandulafájás: gargarizálj csak, frissen tartja a szád is, tisztítsd át fogaid hát!
*
Fœniculum vulgare (édeskömény, ánizskapor) Fœniculum vulgare vagy egykori néven fennel, ősi likőrzamat és még szappanok illata sokszor, fűszerezésre Durance mentén szaporítják. Friss ánizskapor ágát használd sütve halakba, tedd levelét a salátákba, s nyárshúsra a szárát, zöldség és juhos ételek, disznók fűszere magpor, idd teaként, ha hasad fáj, enyhül tőle a bélgörcs, gyógyszer van gyökerében, köptet, ajánld köhögésre, szélszorulás, gyomorégés, hasmars, rosszul emésztés: rágcsáld magvát, múlik a gondod, plusz üde lesz szád, és fennelmagolajjal küzdj bacterium ellen.
A Konzervatív Tea-Kör két és fél hónap múlva immáron két éves lesz, ami a blogoszférában nem kis idő. Ércnél maradandóbbat alkottunk, bár mint Tölgy piackutatásából kiderült, immáron érc szempontjából is másfélmilliót érünk, s minthogy a Tea-Kör részvénytársaságként működik, a részesedéseket a jegyzett posztok arányában osztjuk ki. Mivel a legnagyobb betűs címke Loxoné, részvényeit bonapartista módon, „jótékony célra adakozom” arckifejezéssel felajánlja 1 Ft-ért a Gerő-féle „Büszkeség Háza” felépítésére. Hogy lássák, milyen nagylelkű, még arra sem tart igényt, hogy ő vágja át a szalagot a megnyitón.
Szimbolikusnak is vehetjük viszont, hogy az év indító posztjait azon öt később érkezett teakrata jegyzi (mínusz a kitartóan antifilozofita Tevvton), akik még hajlandók itt szalonképtelenkedni a nehéz politikai, kulturális és gazdasági helyzet ellenére, amely egyre csak fokozódik (nemzetközileg). A Tea-Kör és egykor messze földön rettegett, mára szánalmasan megfogyatkozott Csapásmérő Klubja mára egy sebesült szabadcsapat benyomását kelti, amely valahol Mediggó mezején vérzik el, miközben Brüsszel és a világ meghódítására indult, tegyük hozzá, a legszebb reményekkel.
De ha máshonnan közelítjük meg a kérdést, ti. hogy milyen kiváló írások születtek az elmúlt fél évben is (csak bele kell kukkantanunk az Összes teakrata írásokba), akkor tulajdonképpen mindegy, hogy hányan linkelnek, hány olvasónk van (mellesleg mára kialakult egy körülbelül kétszázötven fős törzsolvasói közönség, akik nem linkekről jutnak ide, hanem egyenesen a webjelzőikből). Mindenki tisztában van vele, hogy mostanság nehéz olyasmit írni, ami sokak tetszését elnyerné, hacsak nem Péterfy Bori-videók számlálóit akarjuk megpörgetni a kétmilliomodik lejátszáson is túlra (félre ne értsék, nagyon kedvelem Péterfy Borit és Love Band-jét, ahogy az rendes, ma [is] élő konzervatívhoz illik, aki nem savanyodott bele mondjuk valami poros művészetfilozófiába, amelyet vész esetére az éjjeliszekrényén tart).
Amikor a Tea-Kört elindítottuk, arra számítottunk, hogy írásaink egyszerre fogják magukon viselni a sub specie aeternitatis és a kor bélyegét egyaránt. Nem volt több célunk, mint nemes teafoltot hagyni a mosatlan abroszon. Örömmel jelenthetem, hogy hallgatólagosan kitűzött célunkat túlteljesítettük: az abrosz teljesen elázott, ki kellett dobni, a tea pedig (deduktíve visszakövetkeztetve rájöhettek): kiömlött. Ez elsősorban ennek az idióta Loxonnak köszönhető, aki képes volt nyitni a pártpolitika felé, MSZP-t gyalázni, néppártiakat bírálni, fasisztákat méltatni, na meg szalonzsidózni, ahelyett, hogy ült volna a fenekén a páholyban és gúnyosan lesajnált volna mindent és mindenkit, kivéve persze a XXI. Század Intézetet.
Beleszaladtunk tahókba és tisztázatlan szereplőkbe is, ez már nem igazán a mi felelősségünk, ahogy az sem, ki olvassa az írásainkat és mit olvas ki azokból.
De a tea minden kontroverzió ellenére továbbra is az értelmes és élvezetes társalgás szimbóluma marad.
Indián maskarába öltözött telepesek angol hajókat megrohamozva a kikötőben, azok teaszállítmányát a vízbe szórták. Olyasmi volt ez, mint az Auróra cirkáló leadott lövése, amely a Téli Palota ostromát jelezte. S így szóltak az öntudatra serdült amerikaiak: „Olyan teát főzünk György királynak, hogy abba belefullad!”.
Ennek előzménye a Tea Act volt. Annak pedig egy csempész és védőügyvédje, az amerikai Liberty bajnokai. A csempész aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot, az ügyvédje meg az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett. „Nemzet” született. Egy olyan úgynevezett „nemzet” — modern értelemben vett „nemzet” —, mint amilyen a francia forradalom „nemzete” volt, majd később a Szovjetunió „nemzete”. Egy telep, amely mindentől elszakadt, ami feudális és esszenciálisan birodalmi, s amelynek „állami” vallása a szabadkőművesség lett, etikája pedig a szellemtelen önzés. Az önfejű emberek klubja.
A bajok persze nem itt kezdődtek, de hát a bajoknak már csak ez a természetük.
Kérdés, hogy a teát eztán csempészni fogják, vagy elfogadják, hogy adó van rajt? A függetlenségi harc engem nem vidít fel, akkor inkább kihajózom, talán a King George sziget felé.
Gautama Siddhārtha herceg születésnapja idén május 2-ra esik a kínai luniszoláris naptárban (s így Koreában is ma ünneplik). Japánban „ugyanez” az ünnep április 8-án volt, de mi most luniszolárisak leszünk, hogy kijöjjön a lépés, ha a kicsinyes és földi politicizmus miatt egyszer már elfeledkeztünk a dátumról. Persze ez mégsem olyan nagy hiba, mert Indiában, Srí Lankán, Vietnamban, Thaiföldön stb. máskor és máskor ünneplik e korántsem jelentéktelen „eseményt”. A theravādin buddhisták például a Wesak héten, amelyre a Vatikán is elküldte idei üdvözletét.
Idézőjelbe tettem az esemény szót, hiszen nem csupán születésről, hanem tökéletes szellemi „újraszületésről” is szó van ez esetben (amely egyáltalán nem a reinkarnáció szinonimája, sokkal inkább annak meghaladása): a Mahāparinirvāna, azaz a nagy és tökéletes nirvána megvalósításáról is, mely által a Hercegből — Gautama-ból, Śākyamuni-ból (A Sákja „klán” magányos bölcse) — király lett, egész pontosan Világkirály. Sajátos és nem véletlen összefüggés, hogy ez a születésnap egybeesik a Buddha földi és létezői értelemben vett halálával is.
Miért is indokolt e napról megemlékezni Körünkben? Ennek oka, hogy a Hanamatsuri szertartásai közé tartozik, hogy a hanamido nevű kis oltáron teával öntik le az Újszülöttet jelképező kis, álló szobrot, megismétlendő az édes, mennyei esőt, amely a Herceg születésekor záporozott alá az Égből, Lumbini kertjében, ahol Māyā megszülte gyermekét, a madarak éneke és a virágok kelyhének nyílása idején.
Ez a jobb kezét fenn, bal kezét lenn tartó Gyermeket „fürdető” szertartás a kambutszu elnevezést viseli, s nyilvánvalóan szorosan összefügg a japáni buddhizmus egyik (sohasem kizárólagos), bizonyos értelemben nőies „útjával”, a csa-dóval (vagyis a tea útjával).
A Hanamatsuri-n egy fehér elefánt is szerepet kap, mint az „Újszülött” hordozója. De erről majd máskor írok, mert még kitör az ellenségeskedés a szürke és a fehér elefántisták között.
Néhány napja megrengette csendes szalonunkat az aktuálpolitikai hadigépezet morajlása. Hogy a hadigépezetet (ismét) kik indították el, nem kétséges. A véleménykülönbségek ellenére sajnálnám, ha a klasszikus szellemben működő teázónkat is ez a tempó kapná el: nem ezért vagyunk. E kérdésben a szokásos „színvonalon” küzdjenek meg a jobb-és baloldali napilapok.
Ráadásul a tematizálás indítékával is tisztában kell lennünk: amíg a holokausztot tiltó törvényről van szó (ami abszurd ötlet), nincs szó mindarról, ami körülöttünk történik. A mi dolgunk viszont az, hogy ne ragadjon el bennünket a harc heve, és továbbra is őrizzük meg nyugodt helyként kies szalonunkat.
Térjünk hát vissza a teánkhoz. Társalogjunk a korábban is felvetett témákról, vitázzunk civilizáltan, és főleg: kellő iróniával és szkepszissel tekintsünk a komancs politikai hadigépezet próbálkozásaira.
Tea-kávéház a keleti fronton, ahol az ajtóban fiatal lányok üdvözlik a betérő közlegényt... Hm.
A lodzi katonai bordély árlistája 1917-ből (a magyar bor drágább, mint az importált (?) francia bordói! Keblem büszkeségtől dagad.)
A B szekció fordítása:
Egész éjjel: 30 márka 2-től 3 óráig az esti órákban: 20 márka 1 óra az esti órákban: 10 márka Bármilyen hosszú ideig délelőtt 9-től délután 6-ig: 10 márka
Olvasóink észrevehették, hogy a Tea-kör számunkra egy mindennapi menedék. Úgy, mint a felvilágosult értelmiségieknek a kartázás meg kartalozás, ahová menekülni tudnak a hétköznapok mucsai fasizmusa elől.
A teázó egy meghitt, nyugalmas hely, ahol egy kellemes, forró tea mellett vitathatjuk meg az aktuális viharoktól mentesen nagy problémáinkat. Loxon többfrontos harcot vív Nietzsche-és Heidegger-ügyben (utóbbit elsősorban Tevvtonnal szemben), Tölgy pedig cselesen ugyan, és tagadható módon, de be-beszól Platónnak. Loxonunk metafizikai nézőpontból elhajlással és pragmatizmussal vádolja a jelenlevőket.
Látni kell ugyanakkor, hogy mindez a kedélyes társalgás jegyében zajlik, mentesen mindenféle indulattól. Itt nem játszanak közre alantas vágyak és ösztönök, hiszen a teázóba mégiscsak az elitet engedjük be.
Teázónk kényelmes foteljai és a forró Earl Grey pedig csak hozzájárul az élményhez. Ezért szeretünk ide betérni.
Léteznek-e a gondolatok? Tessék bebizonyítani akár csak egyetlen gondolat létezését is. Az a bizonytalan érv, hogy hiszen le vannak írva, piha. Ugyanis mint tudjuk, egy gondolat leírása nem maga a gondolat. Tessék bebizonyítani, hogy maga a gondolat (egy bizonyos gondolat) – tartalmastul, mindenestül – létezik (vagy legalább: létezett).
*
(Okulva Tölgy Cool Tea Partay-jából a továbbiakat megpróbálom trendy példákon keresztül szemléltetni.)
Ne tessék agyhullámokat emlegetni. Az agyhullámok mérése: agyhullámok mérése. Közismert, hogy az agyi aktivitás leképezései nem túl izgatóak. Általában kimerülnek valamilyen káposzta-szerű ábrában, vagy cikk-cakkos grafikonban, amellyel bármely 3-4 éves telefirkálja a szülők könyveit:
„bla-bla-bla yxcvpoinsdgslkyx!?%"+!”
Ezekhez a típusú ábrákhoz képest még ez is jobban ábrázol egy mentális állapotot:
Aachi, Azhát és Jó Tündér nevű kommentálók agyhullámainak hiteles ábrája
Vagy az ilyenek, amelyek bemutatják, hogy a „felvilágosodást” követő, úgynevezett „szabadgondolkodás” milyen rögeszmékből állhat, miféle síneken futhat :
„Obama vagy Hillary?”
Érdekes, hogy a gondolatról, a gondolkodásról a mandrill színeiben pompázó laboratóriumi káposztáknál valamivel többet mondhatnak a műalkotások, amelyek gondolkodó embereket próbálnak meg ábrázolni. Bizonyára látták már azt a fertelmet, amelyet Auguste Rodin alkotott Gondolkodó címmel. Valaki sarkítva megjegyezte, hogy a szobor az elmélyült gondolkodás helyett valami olyasmit sugall, mintha az ábrázolt alak a szomszéd szobában bekapcsolt tévé képernyőjén folyó bokszmeccsre gondolna:
„Orbán vagy Gyurcsány? Orbán vagy Gyurcsány? Orbán vagy Gyurcsány?”
Noha ez már egy bizonyos, csökevényes „gondolkodást” ábrázoló műalkotás, egy normális gondolkodás vagy gondolat ábrázolásának mégsem nevezhető. Nehézkes és terméketlen. Ráadásul látszik, hogy az illető nem is nagyon képes a gondolkodásra. Ez inkább egy gondolkodás-paródia.
Voltak, akik a kérdést bonyolultabban próbálták megragadni, de a szerteágazó asszociációk nem túl meggyőző ábrázolásán vagy leírásán túl nem nagyon jutottak:
„Paralelopipedon zsömle kanalazza az ébresztő ciculit”
Valamivel ötletesebbek a képregények, vagy azokból merített „buborékok”, amelyek érzékeltetik, hogy a gondolatok igazi és külön teremtmények, illetve további teremtő erőt is hordoznak, egyszersmind pedig kísértetek:
Hangulatilag többet jelenthetnek még azok a gondolkodás-ábrázolások, amelyek az észleletek-képzetek-gondolatok hármas folyamának valamiféle dinamizmusát ábrázolják, anélkül, hogy be akarnák zárni azt egy laboratóriumba vagy egy múzeumi vitrinbe:
Uploaded by zocomoro (Magyarázkodás a kommentároknál)
A gazdag és mély értelemmel bíró gondolatot viszont nem ezeket az inkább passzív gondolat- és asszociáció-áramlásokat, állapotokat többé-kevésbé jól visszaadó ábrázolások jelenítik meg, hanem érdekes módon inkább olyan alkotások és ceremóniák, amelyeknek nem témája a gondolkodással járó formák, héjak ábrázolása, hanem annak magvát, azaz a tartalmát, vagy transzmutatív tudati folyamatkénti allegóriáját ragadják meg. Ezek igaz bizonyítékai a mély értelemmel telített gondolatok létének, amely nem az agyból vagy a fejből, hanem az Intellektusból származnak. Az igazi gondolkodás – Massimo Scaligero megfogalmazása szerint – a racionális gondolkodás intenzív fokozása révén megvalósuló kitisztítása és felülmúlása.
Teaszertartás fázisai
*
Végezetül a szerző elnézést kér Rodin polgártárstól és Señor Dalítól, amiért maliciőz gondolatai lenyomatának létrehozásához felhasználta egyébként értékes alkotásaikat.
Az oázis peremvidékén túl igen hamar elfogyott a talaj a lábunk alól, nyilvánvalóvá vált, hogy miért négykerék meghajtású terepjáróval megyünk. A helyzet báját egyébként Tiiger adta meg, aki kazettás magnóján próbálta Mohammed Monirt hallgatni, de a magnó állandóan bekapta a szalagot. Azonban Tiiger nem szontyolodott el, mivel rájött, hogy ha egy bizonyos ponton nyomja a kazettát, akkor nem tekeri be a szalagot a magnó, és ömölhet a hangszóróból Monir hangja. Ami fontos. Így miközben Dakar-bajnokságot megszégyenítő sebességgel és technikával ralliztunk a homokdűnék között, Tiiger fél kezével egész úton fogta a kazettát a magnóban.
Óránként megálltunk valahol, elsőnek egy olyan homokdűnén, amit mindenki elképzel a Kárpát-medencében, ha sivatagra gondol. Ezt, a sokféle sivatag közül aranysivatagnak hívják, ahol az apró homokszemekre kirajzolódik a szél nyoma, és amíg a szem ellát, semmilyen tárgyelem nincs, csak végtelen homoktenger.
Amint kiléptünk a dzsipből, és elsétáltunk a dűnéken, azonnal megértettük a kezdeti tanácsokat. Egyedül az enyhe szellő volt, ami megakadályozott minket abban, hogy azonnal el ne ájuljunk. Augusztus volt, délután 2-3 körül, ráadásul a sivatag közepén voltunk. Nem mértük meg, de biztosak voltunk benne, hogy 50 fok fölött volt. Azonban ez nem az a fajta forróság, mint a tengerparton, ahol a pára megfullasztja az embert, ez a forróság színtiszta afrikai forróság, száraz, égető, és homokkal teli. Ahogy lélegeztünk, éreztük, hogy apró homokszemeket szívunk be, melyek 60-70 fokra hevültek a napfényben. Vizet és nedvességet még véletlenül sem éreztünk. Én kiváltképp úgy éreztem magam, hogy amint kiléptem a homokra, máris csökkent az életenergiám, a sivatag elképesztő erővel szívta az életemet. A hatalmas hőség, a vízhiány és a tűzforró homok belélegzése óriási állóképességet igényelhet. Nekünk pár perc is megterhelő volt. Alig pár perces séta után menekültünk vissza a dzsipbe, azonnal megbontva vízkészletünket. A két beduin utastársunk hangosan nevetett rajtunk. Aztán vigasztalóan odajött hozzánk Szulejmán, a másik sofőr, felénk nyújtva egy-egy szál Cleopátrát (helyi cigaretta, meglepő módon finom), mondván, ez segít hozzászokni a forrósághoz. És tényleg. Nem hittem volna, hogy jól esik a kültéri 50 fokban dohányozni. A víz fél literes üvegekben volt kiszerelve, mondván, ha felbontjuk, és belekortyolunk, körülbelül 5 perc kell neki, hogy 10 fokról 30 fokra melegedjen, és ihatatlan legyen. Ezért a fél liter baráti kiszerelés, mert egy alkalommal ennyit el is fogyasztunk.
Szulejmán amúgy vicces fickó volt, de ez úgy általában az arabokra elmondható. Állandóan hülyére vesznek mindenkit, viccelődnek. Szulejmán egy Cleopátrával egybekötött rövid homokdűne-sétán előadta az útvonal további terveit.
Először strandolni fogunk a sivatag közepén, aztán elmegyünk sivatagi virágokat szedni egy sivatagban található virágmezőre, majd teszünk egy utazást a Holdra, ahol betérünk a „Jackal of the Wind” nevű teaházba, s ha minden jól megy, hazafelé ökölnyi méretű gyémántokat fogunk összeszedni a földről, mert elvisz a sivatag kincsesbányájába, Ali babához.
Elég jó programnak ígérkezett.
Alig egy órányi dzsip-út után megérkeztünk a strandra. Ami valóban a sivatag közepén volt. Egy beduin falucska (áll 5 tető nélküli házból) kútjából nyert rendkívül klóros és sós hidegvízből üzemeltetett medence állt a sivatag kellős közepén. A medencében 15-20 arab fiúcska és férfi pancsolt. Nő sehol. A hőmérséklet a szokásosnál is melegebb volt, így a csobbanás nem volt kérdés. A medence melletti kis házikóban már csobbant arabok ülnek. Teáztak. Mielőtt csobbantam volna, kértem tőlük egy csésze teát, magamhoz vettem a csomag Cleopátrám, és berendezkedtem a teával a medence egyik sarkába. Próbálkoztam, de képtelen vagyok leírni az élményt, hogy milyen teázva fürdőzni a sivatag közepén egy rakás beduinnal.
A medencézés külön élménye volt, amikor feleségem is utánam csobbant. A fiatalkorú arab gyerekek azonnal kiugrottak a kádból, a férfiak pedig őszinte érdeklődéssel figyeltek. :) Persze, párom nem mert bejönni, előtte körbekérdezte a beduin férfiakat, hogy ugye nem zavarja őket, ha ő is csatlakozik, ugye nem sért semmilyen hittételt stb., mire a férfiak ránézve feleségemre, még ők kérték ki maguknak, hogy hát naná, persze hogy bejöhet, sőt, ragaszkodnak hozzá.
Kiszállva a medencéből természetesen másfél perc alatt megszáradtunk, a következő állomás a virágmező volt. Mint már említettem, többféle sivatag van. Az aranysivatagban már jártunk, itt volt az ideje, hogy meglátogassuk az egyébként ritka feketesivatagot.
A feketesivatag rendkívül pici, fekete üledékes kövekkel borított homoksivatag. Ahogy kiszálltunk a terepjárókból, Szulejmán megmagyarázta, hogy miért virágmező az, ahol járunk. Találomra, láthatóan szórakozottan elsétált, majd két-háromszor lehajolva a földről felszedett pár kis fekete kavicsot. Visszasétálva mindet átnyújtotta feleségemnek, külön megmutogatva a köveket, melyek természetesen mind hasonlítottak virágszirmokra. Többségük egyébként kagylók lenyomatát viselte, megint mások megkövült tengeri növények lenyomatát. Bár mi látható módon egy völgyben álltunk meg, látszott, ahogy a hegytetők csúcsai is fekete sapkát kaptak. Egyértelműen, ez a fekete sivatag, valaha itt tenger hullámzott.
Néhány virág és kagylókő begyűjtése után már csak pár kilométer választott el minket a Szélsakál teázótól. Épp alkonyodott, a forróság kezdett csökkenni. A feketesivatag egyik hágóján átjutva egy egészen elképesztő táj tárult a szemünk elé. Szulejmannak igaza volt, ez tényleg a Hold. Szulejman szerint alig 30-40 éve tárták és térképezték fel a területet, melyet fehér sivatagnak hívnak a fehér homokkövek után, melyeket az állandó homokviharok elképesztő formájúvá formáltak.
A dzsipjeink leparkoltak egy sakál formájú szikla lábainál, és vezetőink elkezdték felépíteni a Szélsakál teaházat. A két dzsip széliránnyal szemben, L alakba parkolt, belső oldalukra perzsa szőnyegeket terítettek, ahogy a homokra is; kis asztalt tettek a szőnyegre, párnákat szórtak szét, és nekiláttak tüzet rakni. Amíg a teavíz felforrt, elmentünk sétálni. Erről néhány képet mellékeltem.
Alig jártunk egy rövidet, máris kész volt a forróvíz, a tábortűzön pedig 5 megtermett csirke sült. Kezdett sötétedni is, a nap már nem égetett annyira. Persze, hiába bukott le a nap, a homok az egésznapos hőt elképesztő mértékben adta vissza. Rendkívül fáradtak és éhesek voltunk, így a csirkék elég gyorsan eltűntek, a szokásos Taheena szósz (szezámmagos, mártogatós szósz) kíséretében. Este a tea rendkívül jól esett, és érthetővé vált, hogy miért ilyen erős és naturális a teájuk. A lehető legtermészetesebben készítették el a sivatagban, a korlátozott lehetőségek folytán, s az erőt adott ahhoz, hogy hosszú karavánutakat tegyenek meg. Míg a kávé sokáig luxusterméknek számított, a tea nem, így a beduin karavánosoknak az egyetlen
serkentőszer volt. A tea ivása szertartásos jelleget öltött a karavánosoknál, hiszen a délutáni, esti imádság után tartottak hosszabb teaszertartást, amikor a karaván amúgyis megáll pihenni, és berendezkedik éjszakára. A teázás ugyanazon a szőnyegen zajlik, melyen az imádság is, a tea pedig az a víz, mely különleges aromájú, és serkent. Ez kifejezetten szent dolog a beduinoknál, hiszen már eleve a vizet is Allah ajándékának tekintik, és akként is kezelik.
A teázás után hagyományosan a tábortűz köré gyűltünk vizipipázni. A vizipipa szintén szertartásos jellegű rekreációs tevékenység a beduinoknál. Többségük az egyébként a boltokban kaphatónál sokkalta erősebb dohány közé minimális mennyiségű hash-t is kever. Mivel az alkohol hivatalosan tiltott, és nehezen megoldható a fogyasztása, így az egyetlen élvezeti cikkük a dohány és a kávé mellett a pipába kevert hash, melyet állításuk szerint azért kevernek a dohány közé, mert így át tudják verni Allahhot, aki csak annyit lát, hogy dohányt szívnak.
Közben észrevétlenül lement a Nap a Holdon.
Az ételek maradékát bárdolatlanul a sivatagban hagytuk. Később kiderült, miért: alig az étkezés után fél órával egy csapat sivatagi róka jelent meg, eldobott falatokat várva. Mivel szabad ég alatt, egy szál pokrócban aludtunk a sivatagban, picit megijedtünk, hogy reggelre elrágják a fülünket, de vezetőink megnyugtattak, hogy a rókák jófej állatok, és kizárólag az elhagyott papucsokat szedik össze, úgyhogy azokat ajánlatos a terepjáró tetejére pakolni... A teát megittuk, a nap véget ért, ideje aludni. Másnap gyémántokat szedünk, állítólag.
Ahogy a sivatagról, úgy az oázisról is furcsa romantikus képek élnek a fejekben. Bahariya egyrészt rácáfolt, másrészt pedig rátrompfolt ezekre a képekre.
Az oázis valóban a sivatag közepén található, de ez még önmagában semmit sem mond, lévén Kairó külvárosa egy elképesztő homoksivatag, a homokot pedig még a belváros légkondícionált épületeiben is érezni lehet a levegőben, hozzá keveredik a teákhoz, a kávékhoz, az ételek ízéhez.
Az oázis annyiban más, hogy a víz nem folyóból érkezik, hanem kutakból csapolják. Bahariyában sincs ez másképp, felállított medencés kutakból nyerik a vizet, s a felszínen megoldott csatornákkal szállítják el a termőföldekre, ahol főként pálmafák nőnek. Lényegében az egész város – merthogy az oázis egy város, – a datolyatermelésből él. Persze ehhez az is kellett, hogy külön kérjük, a legkevésbé turistacélpontnak számító oázist nézzük meg. Így jutottunk el Bahariyába, az ország technikailag legkevésbé felszerelt oázisába. Itt konkrétan meg lehet nézni, hogy anno a beduinok hogyan is éltek meg a sivatag közepén. A képen mellesleg Tiiger látható, a sofőrünk, a helyi Dakar-bajnok, aki egy árva szót nem beszél angolul, ennek ellenére tökéletesen eltársalogtunk. Mellette büszkesége, a 20 éves Land Rover, melyet ajándékba hagyott itt neki egy „ENGLISH MAN, JONATHAN”, balján pedig egy újonnan épült melegvizes termálkút, melyből a vizet továbbvezetik felszíni csatornákon a datolyamezőkhöz.
Az oázis egyetlen hivatalos turistalátványossága állítólag egy angol férfi (tudják, még egy másik English Man, anno) villája az oázis melletti hegytetőn, melyről tökéletesen belátni az egész oázist. Tiigert megkértük, hogy vigyen fel minket az imperialista kastélyához, feldzsippeztünk hát a hegytetőre, reménykedve, hogy angol modorban lefejezett oroszlánokat látunk majd a falra tűzve. Ehelyett az imperialista kastélyából csak az elszenesedett falakat láthattuk...
Az angol imperialista csalódás volt, nem úgy az ebéd, melyet vendéglátónk farmján költöttünk el. Muhammad egyértelműen az oázis egyik leggazdagabb lakója volt, legalábbis házából ítélve. Az óriási arabeszkekkel díszített előcsarnoknak nem volt teteje, csupán fehér vászonruhák takarták a napot, a padlón pedig – ahogy az egész házban – süppedős perzsa szőnyegek voltak leterítve, itt-ott párnákkal és pici rézasztalokkal tarkítva. Az egyetlen kőpadlójú szobába invitált minket, nagyon hangos „köszönöm”-öket üvöltve, tiszta kiejtéssel, ahol egy óriási faasztalnál foglaltunk helyet. A feleség kihozta a kétfogásos ebédet (bárány volt a főfogás), majd leülve ő is közénk, hatalmas, elnyúló teázás kezdődött... A ház apraja-nagyja csatlakozott, megismerkedtünk közelebbről Tiigerrel, Szulejmannal, és még másik 3 Muhammad-dal. Ne zavarjon meg senkit, Egyiptomban állítólag mindenkit Szulejmannak, Muhammad-nak vagy Semirnek hívnak...
Az egyiptomi tea egyértelműen különbözik az összes más arab teától. Rendkívül erős, többnyire szénfekete színe van, de minimum zavaros állaga (a képen egyik pohárban kóla, a másikban tea van). Az, gondolom, nyilvánvaló, hogy a török kávé zaccos; nos ugyanez igaz a teára is. Ennek két oka van. Egyrészt az egyiptomi tiszta víz. Ez a három szó nem létezik együtt, ebben a formában ott, kizárólag a palackozott, többnyire külföldről, vagy valamelyik oázisból előhozott ásványvíz az, ami iható. A többi zavaros, koszos és többnyire – ha nincs felforralva –, hasmenést okoz. Ez nem valami turistaparanoia, maguk az egyiptomiak sem isznak a csapból, csak végszükség esetén. Másrészt az egyiptomiak nem ismerik a filtert: a vizet felforralják, majd a rendkívül erős fekete tealeveleket belemorzsolva, aztán azokat minimálisan leszűrve fogyasztják a teát. Ettől a tea elképesztően fekete, és legalább annyira „fejbevágós” lesz, mint a kávé, melyet hagyományosan cukor és tej nélkül isznak (ahogy a teát is). Persze ismernek ők finom világos teákat is, de azokat szinte kizárólag a turistáknak és a felső tízezernek szolgálják fel, és gyűjtőnevük van rá: Lipton. Tehát ha nem nem egyiptomi teát kérünk, akkor ki kell mondani az imperialista varázsszót: Lipton, és máris hozzák a filteres light earl grey-t, s ha látni az arcunkon, akkor egyből elénk rakják a tejet és a cukrot is hozzá.
Az, hogy miért így isszák a teát, nem pedig kifinomult teaházakban fogyasztják őket, nagy műgonddal előkészítve, ahogy egy igazi európai sznobhoz illik, azt meg fogjuk érteni a Szélsakál teaházban. Mondjuk úgy: hagyományai vannak.
A teázás alkalmával összeismerkedtünk szintén kalandvágyó utastársainkkal is, egy görög és egy koreai párral, és persze a két sofőrrel. Ami megnyugtatott, hogy a farm nem a turistákra volt berendezkedve. Megkérdeztük Szulejmánt, aki elmesélte, hogy a hatalmas előtér, amin bejöttünk, a szellős, vászonlepedős tetejével, szőnyegeivel, az egy iskola, ahol felesége gyerekeket tanít, neki pedig van egy nagyobb földterülete az oázisban. A turisták túráztatása részéről csupán egy mellékes tevékenység, teljesen ingyen csinálja, ezzel csak két jóbarátja, a sofőrök járnak jól. Ezt el is hittük neki, lévén mi mindössze jelképes összeget fizettünk mindezért, mely épphogy fedezte az ebéd és benzinköltségeket. A külföldiek kikapcsolódást jelentenek Szulejman számára, mivel neki nincs ideje és pénze elutazni máshová, így örömmel fogad másokat házában. A felesége tanít, mert a Korán szerint ha valakinek sok pénze van, akkor köteles adakozni, és segíteni a rászorulókat, és mivel Bahariyában egyetlen zsúfolt iskola van, így a tehetséges gyerekeket itt tanítják, Szulejmán házában. Büszkén újságolta, hogy felesége a kairói egyetemen tanult.
A teázás után Szulejmán mondta el az általános tudnivalókat, lévén ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt angolul (a két sofőr közül csak az egyik hebegett-habogott valamit). Ez állítólag az alap túlélői tudnivaló a sivatagban, melyet – fűzte hozzá – mindenkinek elmond, mert nem lehet tudni, mi történik kint: hiába van kocsink és vizünk, bármi megtörténhet a mélysivatagban.
Ezek szerint 1 napra fejenként 4 liter vizet kell vinni, és ez a minimum átlagos testsúly esetén. Minden fejre dupla kendőt kell tekerni, mert napszúrást körülbelül másfél perc alatt lehet kapni. Leégés elleni krémeket felejtsük el, semmi értelme, úgyis leégünk. Ha dohányzunk, az jó, és vigyünk dupla annyi cigarettát, mint amenyi az adagunk, mert a dohányzás szűkíti az ereket, és ez hasznos a sivatagban, ahogyan a dupla mennyiségű kávé és tea is. Telefont és mindennemű elektromos szerkentyűt felejtsünk otthon, ez alól esetleg a fényképezőgép lehet kivétel, de számoljunk vele, hogy elromlik. És a legfontosabb: nyakig ruhában kell közlekedni, férfiaknak hosszúnadrág, hosszúujjú, lányoknak szintén, plusz mindenkin fejkendő. Állítólag nem leszünk sohasem éhesek, de ettől függetlenül enni kell 4 óránként.
Akkor ezt nem értettük teljesen, de amint elindultunk, és először kiszálltunk a terepjárókból, megértettünk mindent.
„Irodánk ablakából kitekintve szemtanúja voltam egy fecskefészek alapozásának. Nagy érdeklődéssel néztem a serény fecskepárt, amely kora reggeltől késő estéig fáradhatatlanul hordta össze azokat az apró holmikat, amelyekből művészi érzékkel felépítették hajlékukat. Ebből a megfigyelésből sok tanulságot vontam le magamnak. Úgy okoskodtam, ha a két kis madár képes ernyedetlen szorgalommal egy számára igen nehéz feladatot sikeresen megoldani, mit nem érhet el a munkaszerető férfiú, aki szakadatlanul csak egy cél felé törekszik, és fáradságot nem ismerve hordja egyik követ a másik után ahhoz az épülethez, melynek világházzá kell válnia. Imponált nekem a kedves kis fecskék okossága, gyönyörűség volt látni, milyen jól használják fel az építőanyagot. Ezt látva arra gondoltam, nekünk is ilyen okosan kell felhasználnunk mindent.” (Gottschlig Józef, 1890.)
Loxonáttekintő munkája eredményeképpen rá kellett döbbennünk, hogy rosszul pozicionáltuk a Tea-Kört, így üzeneteink nem jutnak el a megcélzottakhoz. Öregesek, kényelmesek, zárkózottak, olyan elefántcsont-szagúak vagyunk. A világ elrohan mellettünk, és nem vesszük észre, és az sem minket.
Ezért megkértünk egy arculatépítő céget, hogy segítsen nekünk. Szeretnék fiatalosak, nyitottak, lazák és szexisek lenni. (Lehet, ez utóbbi miatt 1-2 tagunkról le kell majd mondanunk, sajnálom!)
A fókuszcsoport mérések után két arculattervet is készítettek a számunkra as follows:
Egy EastCoast Tea Partayimidzset:
És egy WestCoast Tea Partayimidzset:
Kedves közönségünk, segítsetek, melyiket válasszuk? A teakratáknak és a Teázónak haladnia kell a korral, alkalmazkodnunk kell.
Chai (Élő). A héber Cheth betű a Binah és a Geburah szefirákat összekötő „ösvény” a Kabbalában (Kabbala jelentése: Hagyomány).
„A tea és a fokhagyma egyenlőképpen isteni, ám míg a tea Isten Binah (Értelem) szefirájából teremtetett, addig a fokhagyma a Din-Geburah szefirából (Igazságosság és Erő). A tea a jólelkűek, szelídek és látnokok itala kellene hogy legyen, de ugyanígy isszák a gonoszak, haragosak és őrültek is — Isten erkölcsi semlegességét tükrözve. A fokhagyma egyetemes gyógyír, de nem kevesen irtóznak orvosságától — ezek azok, akik visszautasítják a megváltást. A tea nem különböztet meg, a fokhagyma igen. Fokhagymával ízesített étel után jó kellemes teát inni; ám bort választani hozzá baljóslatú tévedés. A bor rossz társaság: gyilkossá teszi a fokhagymát, kocsmafüstté. Kerüljük el azt az embert, aki a bort és a fokhagymát együtt fogyasztja, mert rendbontást és korrupciót hoz.”
(Idézet Guido Cerunetti A test csendje c. írásából)
Körülnéztem on- és off-line a honi tea-világban. Virágzik, főleg a Székesfővárosban. Mondjuk ki, divat a tea, ami kicsit rosszul esik apám fiának. Divatos connoisseur-nek lenni?! Na neeee....!
Mindenesetre mindenféle kütyük kaphatók már, és egész komoly kereskedelmi infrastruktúra épült a teára is.
Úgy látom, kétféle teázó van. Az egyik a keleties kultúrát árulja, és a teát a keletiegzotikusfeelinggel adja el. Ezekben a teázókban jellemzően nincs szék, csak párna, kis asztalok, és 30 felett idétlen ott ücsörögni, 40 felett pedig már lehetetlen.
A teázók másik típusa könyvet árul, és a teát a kultúraegzotikusfeelingjével adná el. Itt székek és asztalok vannak, a falak mentén jellemzően könyvespolcok, programok jeles értelmiségiekkel kultúrsznoboknak. Itt csak a kényelmetlen székek miatt nem lehet sokáig ücsörögni, bár a teázók mindkét típusa a ráérősség, az otium hangulatát sugallja.
De az uralkodó stíl az előbbi. A teát benyelte a bio-bigyó New Age: a mágia, ezotéria, okkultizmus, tarot, bonsai nem kicsit zavaros és felszínes világa. Az utóbbiban esetleg szakállas liberális megmondókkal, esetleg a nácizmus elől a kultúra Akropoliszába menekülőkkel találkozhatunk. Ezért, fájdalom, maradjunk a magunkéban.
Bejegyzések
