Hódolat a hódnak

Tűnődtek már a hódon (Castor canadensis)? Mármint a hódon, ami és ahogy él. Az ember, miután egyszer-kétszer hallott róla és tudomásul vette, tehát „tudja”, felmondja a leckét, hogy a hód „keres egy megfelelő folyócskát vagy patakot, faágakból gátat épít, elzárva a víz útját, és egy kis tavat hoz létre. A tóban egy várat épít, víz alatti kijárattal, de készít mellékjáratot is. A gát magasságával befolyásolni tudja a víz magasságát, hogy a vár bejárata mindig víz alatt legyen. A víz alá leveles ágakat rejt tartaléknak, így a befagyott tóban is tud táplálkozni.” Az ember általában tisztában van ilyen „tényekkel”, csak éppen csodálkozni nem szokott. Márpedig az a filozófia kezdete, ugye. Platón.

A legtöbb úgynevezett tudással a nyugati ember így van: „hallottam már róla”. Belegondolni nem nagyon szokott az ember szinte semmibe, amibe mégis, abba is csak legfeljebb, ha személyesen sok köze van hozzá. Pedig a legérdekesebb azokon a dolgokon tűnődni, amikhez személyes érdekünk nem fűződik, vagy olyan módon tűnődni „dolgokon”, ahogy azt nem feltétlenül az úgynevezett személyes érdek kívánja meg.

Ettől az ember nem feltétlenül lesz műveltebb, okosabb, bár általában felszed egy kis műveltséget is. De nem ez a lényeg. A lényeg elmélyülni egy gondolatban. A fajok, típusok, karakterek olyanok, mint valamiféle jól megkomponált, komplex gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak a kalandozása a világ. Elnagyolt, hm?

Általában a keleti emberre szoktak hivatkozni, és én is ezt szoktam tenni, ha a megismerésnek egy a modern nyugatinál mélyebb módjáról kell beszélni. Erre aztán általában az a büszke nyugatiak reakciója, hogy a keletiek is ugyanolyan sötétek tudnak lenni, mint a tudományával és technikájával hulladékhegyeket és -szigeteket meg komcsikat kitermelő nyugat, csak másképp. De nem erről van szó, és kár is volna egy ilyen vitába belemenni, amikor másra gondolunk: megismerési módokra, szemlélésre. Nem csak Indiában, de főként ott ennek valóságos tudománya alakult ki (nyilvánvalóan nem a páriák közt), aminek Weininger Antal, Baktay Ervin, Mircea Eliade vagy más nyugatiak csak általában more or less külsőleges leírását adták (vannak persze kivételek is). Bár a szemléleti metódusok nevezéktanát, „struktúráját” hellyel-közzel jól feltárták, és néhány esetben betekintést adnak azokba a perspektívákba, amelyek ezeken keresztül az ember számára megnyílhatnak, valójában kevesen éreztek arra belső késztetést vagy legalább kísértést, hogy originális forrásokat kutatva és a gyakorlati elsajátításig menően foglalkozzanak például a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus vagy akár más ázsiai hagyományok irányzatainak különféle iskoláival, illetve azok tanításaival. Nem csak filológiai ösztönnek eleget téve, hanem a saját megismerés analógiáit keresve, további inspiráció tapasztalati támasztékai után kutatva. A keresztény ember számára ez gyakran valamiféle szentségtörő vagy elítélendő színben tűnik fel, számomra kevéssé érthető, sőt egyes esetekben, őszintén bevallom, megvetendő módon.

De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, mert nem a vita a célom, sőt egyáltalán célom sincs. A hód fogott meg, ma reggel. A hód fogaival fákat dönt ki, azokat gátnak használja és várat épít. Ha távol-nyugati, azaz indián lennék, az volna a minimum, hogy valamiféle totemisztikus ábrándokba ringassam magam, felvegyem a hód jelét, és innentől a hód nevében mindenféle rítusokat, meditációkat és harci cselekményeket vigyek végbe. De nyugati vagyok, ezért jobban érdekel a populációgenetika, meg a biomassza meg az evolúció... err. Rosszul hangzik, nem? Igen, szerintem rosszul, és a préri indiánjainak „van igazuk”. Máshogy kell a dolgokat megismerni. Mondhatni gyerekesen.

A legjobb megismerés gyakran mítoszban, mesében, fantazmagóriákban* jelenik meg. Egyáltalán nem a racionalista attitűd az, ami a dolgok megismeréséhez közelebb visz, sőt, a racionalista hozzáállás eltávolít. („De ez nem zárja ki a racionális...” stb. Hagyjuk.)

Hova is akartam kilyukadni? Nem is tudom. Mindez a hód kapcsán jutott eszembe. A hódokról viszont nem akartam írni, mert elővehet mindenki könyveket, kereshet filmeket meg egyebeket. De rendben, egy képet azért kapnak fájdalomdíjként a Rábca-menti hódok tevékenységéről:


* I know, what is your problem with the usage this word.

Konzervativizmus és evolucionizmus — kérdés és válasz

— „Mi a probléma az evolucionizmussal? Az evolucionizmust felhozni mint tényezőt egy politikai ideológia eldöntésénél, egyelőre eléggé szőrszálhasogatónak tűnik.”

— Az evolucionizmus mint fejlődéselmélet (nem mint genetikai mutacionizmus, ami nem evolucionizmus, csak annak nevezik) azt a szükségtelen prekoncepciót iktatja be, hogy Isten (vagy a Szellem vagy nevezzék akárminek) úgy teremt, hogy „fejleszt”. Ez feltételezné azt, hogy Isten vagy az Abszolútum ma jobban „megközelíthető”, mint korábban, és a jövő felé egyre jobban „megközelíthető” lesz. Ám erre nem hogy bizonyíték nincs, de az egyszerű gondolkodásban is megbukik. Az idő tartalma (a múlté éppúgy, mint a jövőé) relatívumok halmazata, soha nem lesz egy olyan ideális pont, ahol a tapasztaló egyszer csak a piedesztálra ér, vagy egy olyan sámlira, ahonnan már „könnyebben eléri Istent”, sőt. A relatívumok világába merülő élet sokkal inkább ahhoz vezet (főleg nagy és tehetetlen kollektívumok esetében), hogy a tapasztaló eltávolódik bármely igazán aktív transzcendentális törekvéstől.

Az, hogy egyszercsak passzívan (tehát elszenvedően) megtörténik velünk a teleologikus csoda, egy evolucionista agyrém, amely az emberi történelemre kivetítve a progresszionizmus: haladunk, haladunk, s egyszercsak elérjük a „Kánaánt”, vagy ha nem is érjük el, sokkal közelebb lesz. Minderre, ismétlem, semmiféle bizonyíték nincs, ellenkezőjére utaló jelek viszont bőséggel állnak rendelkezésre. (Már persze akkor, ha az ember figyeli ezeket.)

Az, hogy az ember saját törekvéseiben képes az individuális „fejlődésre”, nem kollektivizálható és nem biológiailag továbbörökíthető dolog.

Ha Platónnak lesz egy fia, az nem lesz okosabb Platónnál, annak a gyermeke pedig még okosabb, és így tovább. Ha Arisztotelészt a XXI. században valahol kiadják x nyelvre lefordítva, akkor a világ nem lesz Arisztotelészből jobban képben, mint Arisztotelész korában. De ez áll mindenre, a perecsütésről kezdve a malterkeverésig.

Tengeri szörnyekről

Ezúttal — Tölgyet és Tevvton-t követve — Loxon rukkol elő Quis!-szel. Természetesen az elektronikus informatikai eszközök használata elkerülhetetlen lesz a megfejtésben, de aki szereti mellőzni azoket, kutakodhat más módon is. Az alábbi rövid leírások részletek egy középkori bestiáriumból. A kérdés: ki az írójuk?

*

A krikosz

A krikosz Arisztotelész szerint tengeri állat. Lábának vége hasított, mindkét részén három-három ujj van, és három–három köröm. Jobb lába kicsi, bal lába azonban igen nagy, ezért, amikor jár, egész testsúlyát a bal lábára helyezi. Bőre héjszerű, sima, fekete, de néhány helyen vöröses. Ha megtapad valamin, erősen tapad rajta. Jó időben ez az állat szabadon járkál ide-oda, de ha fúj a szél, rátapad a kövekre – ott lapít, és meg sem mozdul. Tényleg csodálatos, hogy míg jó időben ez az állat elemében van, viharos időben legyengül és erejét veszti. A krikosz, ez a tengeri lény azokhoz a könnyelmű világi ifjakhoz hasonlít, akiknek jobb lába, vagyis Isten és szüleik iránt érzett szeretete gyönge vagy teljesen hiányzik, viszont a lányokat ködös szerelmektől lihegve megkörnyékezik, s egész lelkükkel erősen rájuk tapadva – legyenek akármifélék is azok a lánykák – inkább Istent, szüleiket és szeretteiket sértik meg, csak hogy teljesíthessék imádottjuk csalfa vágyait. A bőr, mely az általuk szerelemnek nevezett csalfaságnak elfedője, héjszerű, vagyis sima, törékeny, sérülékeny és fekete, azaz alantas, a bűn szennyét hordozó. Lába hasított, s mindkétfelől három-három ujjra oszlik, a hasíték a csalfaság és a megbecstelenítés két rossz szándékának felel meg, ezáltal a megcsalt leányt háromszoros kár éri: szüzessége, lelki tisztessége és vagyona is oda lesz, ha közben szeretőjének abból is sikerül eloroznia valamit.

A helcus

A helcus a Dolgok könyve szerint tengeri állat, amelyet tinónak is neveznek. Szőrös bőre fekete és fehér foltos. Erről az állatról azt a csodálatos dolgot mondják, hogy miután meghalt és megnyúzták, szőrszálai természetes ösztönből, legyen bárhol is, a tenger állapotát követik. Ha ugyanis felkavart tenger hullámai magasba csapnak, a szőrszálak is hasonlóképpen felmerednek. Ha viszont a tenger elcsendesedik, a szőr is elsimul: így tudható meg egy érzéketlen és holt dologból, milyen állapotban van a tenger. Plinius szerint ez az állat a szárazföldön szül, akár a lábasjószág. Soha nem hoz világra többet, mint két kölyköt. Neveli és emlőiből szoptatja kicsinyeit, 12 napos koruk előtt nem viszi ki őket a tengerre. Nehezen lehet elpusztítani, csak úgy sikerül, ha a fejét összezúzzuk. Ezen lények álmukban bőgnek. Egyetlen élőlény sincs, amelynek álma mélyebb lenne. Jobboldali uszonyai alatt ugyanis, amelyeket úszáshoz használ, mint mondják, álomhozó erő rejlik: ezeken az uszonyain nyugtatja álmában fejét.

A fóka

A fóka Experimentator tanúsága szerint tengeri ökör, a maga nemében igen erős állat. Nem könnyen változtat helyet, ezért hát mindig ugyanazon a helyen marad, ahová a természet helyezte. Ingerlékeny és dühös természetű, nem csak más fajta állatokkal, hanem még övéivel szemben is. Arisztotelész írja, hogy a fóka állandóan küzd a nőstényével, míg csak meg nem öli. A megölt nőstényt azután odébb löki és másik nőstényt hoz a helyébe. Mindaddig hoz magának azután nőstényeket, míg maga is meg nem hal, vagy, míg az egyik nőstény le nem győzi és meg nem öli. Holta után kölykei egymással versengve nekiesnek és felfalják.

A fókának, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, keze van, mint az embernek, és ábrázata ökörszerű.

A cápa

A cápa, amiként Arisztotelész írja, olyan tengeri szörny, amelynek minden egyéb állattól eltér a viselkedése. Ez az állat, mikor érzi, hogy méhében megfogant, még jóval a szülés előtt kiveszi méhéből a magzatát. Ha pedig kivette, és az életre elég érettnek találja, kint is hagyja. Ha azonban még nem érett, visszadugja magzatát a méhébe és megint magába fogadja, hogy tovább táplálhassa.

A tengeri szerzetesek

A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.

A fűrészhal

A fűrészhal olyan tengeri fenevad, ahogy Szent Izidor állítja, amelynek igen széles tollai és hatalmas szárnyai vannak. Ez a szörny, ha a tengeren vitorlás hajót lát, szárnyait a víz fölé emeli és a hajó módjára megpróbál maga is vitorlázgatni. De miután az olykor harminc vagy akár negyven stadion távolságot megtéve hiába erőlködik már tovább, nem képes kitartani, végül is elkészül az erejével, feladja, és leereszti majd behúzza a szárnyait. Az elfáradt állatot aztán az áramlás visszasodorja korábbi lakhelyére, a tenger mélyébe.

Másfajta fűrészhal

A fűrészhalnak akad egy másik fajtája is, ahogy Szent Izidor és Plinius állítja. A fűrészről kapta a nevét, mivel fűrészszerű taraja van. Ez a vadállat lopva a hajók alá úszik és azokat a mélyben meglékeli, hogy beeresztve a vizet az embereket ravasz csellel elsüllyessze és tetemükkel töltekezzék.

A tonhal

A tonhal tengeri hal. Szemét vagy tüdejét üvegedényben tengervízzel oldd fel, és bármit is írsz vele, éjszaka úgy fog világítani, mint a tűz.

*

APPENDIX I

Mr Pharmacist által eszközölt helyes megfejtés. Thomas Cantimpratensis könyvéről van szó. Mint az állatleírásokat tartalmazó gyűjtemény bevezetőjének szerzője írja, „Thomas de Cantimpré 13. századi szerzetes szerző, aki főművén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) c. természettudományi enciklopédián hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig), a kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik.”

APPENDIX II

Mr Pharmacist által felfedezett régi tengeri térkép, az északi tengerek szörnyeinek ábrázolásával. Swede Olaus Magnus Carta marina-ja 1539-ben készült.

A Teremtésnek nincs időbeli kezdete

Még valami, Hölgyeim és Uraim: Önöknek fixa ideájuk, hogy ha az ember nem evolúció terméke, akkor legfeljebb X éves lehet?

Véleményem szerint a Teremtésnek nincs időbeli kezdete.

Itt van előttem egy képernyő. Azt hiszem, hogy kora ismeretlen. Egykorú az ablakban látható öreg tölggyel, a szuperintelligens portással és a rühes kutyával, amely gazdátlanul, lógó nyelvvel lohol a szintén időtlen utcán. Az ujjamon a katicabogár bizonyára a lehető legrátermettebb, hiszen most is úgy bontja ki szárnyait, mint Kezdetben.

A cica a lehető legelőnyösebb bajszokkal rendelkezik, és a lehető legrátermettebb légy próbálja megzavarni álmát.

A lehető legfejlettebb madarak csicseregnek a már említett, titokzatos mélységekbe evolvált fán, kivéve persze a még evolúciójuk korai fázisában leledző fiókákat, akik rászorulnak a jól megkreált hernyókra.

Mindenesetre, az egyének mind befutnak valamilyen pályát.

Mint például ez a szegény, egykor zengő, ma széttottyadt barack itt, amelyből alkoholgőz árad. Ő a teremtés legnagyobb csodája.