Sokszor hallottam már vádként elhangzani, hogy ez vagy az a demokratikus párt populista. Igazából mit gondolok erről? Azt, hogy az ún. kisemberek törvényszerűen csapódnak ide-oda a pártok között, a demokratikus pártok pedig törvényszerűen populisták, mert ez a demokrácia természete. Furcsa is lenne, ha egy demokrata párt (amely nevében tehát a démosz uralmára épít) nem a démoszra (más néven populus-ra) hivatkozna. Minden demokratikus párt támogatói kisemberek, prolik, kispolgárok ésatöbbi, meg egy vékony ún. értelmiségi réteg, aki jól átlátja a saját egoisztikus érdekeit és azoknak megfelelően tömörül általában nem is a párt egyszeri szavazói közé, hanem annak valamilyen hivatalnoki rétegébe.
Igazából tehát nem ez vagy az a párt populista, hanem maga a demokrácia. És ebből az is következik, hogy nem az számít, kik szavaznak egy pártra, hanem az, hogy kik azok, akik az egészet vezetik. Ők mit akarnak? Ez a kérdés.
A nép: nép, tehát birka (vö. bürger). A vezérkosokat követi, s azt bégeti, amit mondanak neki, még az is mindegy számára, mi mögötte a valós tartalom. S kinek mi tetszik vagy mi adódik épp. Erre a tompa létezésmódra épül a demagógia tudománya. Aki hallott már a retorikáról meg a tömegpszichológiáról, az különösen tudja, hogy miről van szó. A demokratikus hatalomgyakorlás bázisa és eszköze voltaképpen a megszakítatlan tömegpszichózis.
A liberáldemokrácia nem azért nem alkalmas államforma, mert „nem működik”, bár kétségtelen tény, hogy a működésével is komoly gondok vannak, hanem azért, mert kollektivista: a személyes meggyőződést feláldozza a békesség többség-oltárán. Ezt közönségesen megalkuvásnak hívják.
A populista, aki diktátorrá akar vagy tud válni, lényegében nem tesz mást, mint kiaknázza a demokrácia alaptermészetében rejlő extrém ellentmondást.
A demokrácia totalitárius értelemben elfogadva végülis tehát kommunizmus, bármennyire is liberális, leigázva pedig ugyanolyan zsarnoksággyakorlás, mintha az alkotmánnyal kijelölt pártokratikus játékszabályok egyáltalán életbe sem léptek volna.
A demokrácia hamis természetét az mutatja leginkább, hogy az egyetlen „legitim” motiváció, amellyel egy meg-nem-alkuvó politikus színészként játszhat vele, az a „kézre játszás”, a demokrácia ilyen vagy olyan irányú megdöntése. Vagyis a demokrácián belül még a legtisztességesebb szándék is eleve arra lenne ítélve, hogy az ember legalábbis átmenetileg hazudjon, amíg fel nem számolja a kulisszákat — feltéve, hogy nem megalkuvó vagy semmit-sem-akaró valaki, hiszen ha az, akkor „tökéletesen” ki fogja elégíteni a populizmusra áhítozók (többségének) kívánalmait.
A többségnek bizonyos határok között érvényes politikai hatókört csak akkor lehetne biztosítani, ha a felette álló rend stabil, de akkor is inkább csak akkor, ha a többség egy megfelelően válogatott kereteken belüli többséget jelent, s ha az a kör, aminek a többségét képezi, valóságos politikai közösséget alkot. Ez azt jelenti, hogy korlátozott hatókörben egy bizonyos — bizonyított, kvalifikált — politikai közösség (nem pedig tömeg) többségének lehetne bizonyos hangja és befolyása, főként mint tanácsadói testületé. (E tekintetben a hierarchia szerepe megkerülhetetlen és üdvös). Törvényszerű, hogy egy hierarchia csúcsán valamilyen tényleges vagy eszmei monarcha áll.
A többségi elv csak akkor azonos a demokráciával, ha az arctalan démoszra terjesztik ki, és mindezt jóformán ellenőrizetlenül teszik. Egyéb esetekben a többségi elvnek — megfelelő keretek között — lehetnek alkalmazásai, ebben az esetben azonban már hierarchiáról, tehát meritokráciáról és arisztokráciáról beszélünk.
Ideális esetben az arisztokratikus stabilitással intelligencia és becsületesség párosul. Nem-ideális esetben viszont egyszerű zsarnokságról van szó. Mivel a demokrácia — totalizálva, tehát valóságos demokráciaként — eleve zsarnokság: a minőségtelen többség erőszakja a személy felett (szemben a szabadon választott feudalizmussal, amely száz százalékig önkéntességen és kölcsönösségen alapul, de legrosszabb esetben is személyeknek — nem pedig arctalan tömegeknek — személyek feletti zsarnokoskodásává fajulhat), ezért etikailag eleve helyeselhetetlen.
Minden más rendet technikai értelemben könnyebb legitim kritikával illetni, mint a demokráciát, amely alapjait tekintve önmaga kritikáját tartalmazza, viszont a többség mesterségesen táplált és önjáró önhittsége révén természetesen vak arra és egoista-populista ál-vezetőin keresztül pedig elhallgattatja azt, aki nem demagóg (többek között úgy, hogy demagógnak bélyegzi, mivel a hamisság találékonysága kimeríthetetlen).
Igazából tehát nem ez vagy az a párt populista, hanem maga a demokrácia. És ebből az is következik, hogy nem az számít, kik szavaznak egy pártra, hanem az, hogy kik azok, akik az egészet vezetik. Ők mit akarnak? Ez a kérdés.
A nép: nép, tehát birka (vö. bürger). A vezérkosokat követi, s azt bégeti, amit mondanak neki, még az is mindegy számára, mi mögötte a valós tartalom. S kinek mi tetszik vagy mi adódik épp. Erre a tompa létezésmódra épül a demagógia tudománya. Aki hallott már a retorikáról meg a tömegpszichológiáról, az különösen tudja, hogy miről van szó. A demokratikus hatalomgyakorlás bázisa és eszköze voltaképpen a megszakítatlan tömegpszichózis.
A liberáldemokrácia nem azért nem alkalmas államforma, mert „nem működik”, bár kétségtelen tény, hogy a működésével is komoly gondok vannak, hanem azért, mert kollektivista: a személyes meggyőződést feláldozza a békesség többség-oltárán. Ezt közönségesen megalkuvásnak hívják.
A populista, aki diktátorrá akar vagy tud válni, lényegében nem tesz mást, mint kiaknázza a demokrácia alaptermészetében rejlő extrém ellentmondást.
A demokrácia totalitárius értelemben elfogadva végülis tehát kommunizmus, bármennyire is liberális, leigázva pedig ugyanolyan zsarnoksággyakorlás, mintha az alkotmánnyal kijelölt pártokratikus játékszabályok egyáltalán életbe sem léptek volna.
A demokrácia hamis természetét az mutatja leginkább, hogy az egyetlen „legitim” motiváció, amellyel egy meg-nem-alkuvó politikus színészként játszhat vele, az a „kézre játszás”, a demokrácia ilyen vagy olyan irányú megdöntése. Vagyis a demokrácián belül még a legtisztességesebb szándék is eleve arra lenne ítélve, hogy az ember legalábbis átmenetileg hazudjon, amíg fel nem számolja a kulisszákat — feltéve, hogy nem megalkuvó vagy semmit-sem-akaró valaki, hiszen ha az, akkor „tökéletesen” ki fogja elégíteni a populizmusra áhítozók (többségének) kívánalmait.
A többségnek bizonyos határok között érvényes politikai hatókört csak akkor lehetne biztosítani, ha a felette álló rend stabil, de akkor is inkább csak akkor, ha a többség egy megfelelően válogatott kereteken belüli többséget jelent, s ha az a kör, aminek a többségét képezi, valóságos politikai közösséget alkot. Ez azt jelenti, hogy korlátozott hatókörben egy bizonyos — bizonyított, kvalifikált — politikai közösség (nem pedig tömeg) többségének lehetne bizonyos hangja és befolyása, főként mint tanácsadói testületé. (E tekintetben a hierarchia szerepe megkerülhetetlen és üdvös). Törvényszerű, hogy egy hierarchia csúcsán valamilyen tényleges vagy eszmei monarcha áll.
A többségi elv csak akkor azonos a demokráciával, ha az arctalan démoszra terjesztik ki, és mindezt jóformán ellenőrizetlenül teszik. Egyéb esetekben a többségi elvnek — megfelelő keretek között — lehetnek alkalmazásai, ebben az esetben azonban már hierarchiáról, tehát meritokráciáról és arisztokráciáról beszélünk.
Ideális esetben az arisztokratikus stabilitással intelligencia és becsületesség párosul. Nem-ideális esetben viszont egyszerű zsarnokságról van szó. Mivel a demokrácia — totalizálva, tehát valóságos demokráciaként — eleve zsarnokság: a minőségtelen többség erőszakja a személy felett (szemben a szabadon választott feudalizmussal, amely száz százalékig önkéntességen és kölcsönösségen alapul, de legrosszabb esetben is személyeknek — nem pedig arctalan tömegeknek — személyek feletti zsarnokoskodásává fajulhat), ezért etikailag eleve helyeselhetetlen.
Minden más rendet technikai értelemben könnyebb legitim kritikával illetni, mint a demokráciát, amely alapjait tekintve önmaga kritikáját tartalmazza, viszont a többség mesterségesen táplált és önjáró önhittsége révén természetesen vak arra és egoista-populista ál-vezetőin keresztül pedig elhallgattatja azt, aki nem demagóg (többek között úgy, hogy demagógnak bélyegzi, mivel a hamisság találékonysága kimeríthetetlen).
Edmund Blair Leighton (1853–1922):
A király és a kolduslány
A király és a kolduslány
Bejegyzések
