Magyar konzervatívok — Simor János érsek

Részletek Dr. Walter Gyula

Simor János bibornok herczegprimás emlékezete*)
című művéből:

Simor János (1813-1891) bölcseleti és theologiai doktor, bibornok herczegprimás, a m. tudom. Akadémia igazgatósági tagja. Római útinaplója (1874) rövid bevezetővel.

A magyar katholikus egyház egyik fénylő csillaga, dicsősége Simor János, ki saját erejéből, egyedül magas tehetségei, gyémántjelleme, kitartó munkássága és nagy tudománya hágcsóin emelkedett hazája legelső méltóságára és a legnagyobb prímások egyike lett, az ősi koronázó városban, Székesfehérvárott született, 1813. évi augusztus 23., jómódú iparos szülőktől, kiknek házánál igazi vallásos szellem, Isten félelme és a felebaráti szeretet uralkodott.

*

Lelkesedéssel kezdte meg [segédlelkészi] hivatalát [Pesten, a Terézvárosban]. Egész odaadással szentelte tehetségeit, erejét és idejét azon magasztos kötelmek teljesítésének, amelyek a lelkipásztor vállaira nehezedtek. Nem volt hivatala körében munka, melyet örömmel nem végzett; kötelesség, mely rá nézve teher lett volna. A templomban, iskolában és betegágy körül ugyanazon lelkesedés, lankadást nem ismerő buzgalom, készültség, hivatásszeretet jellemezték.

*

Harmadik emeleti szűk szobájában könyveibe mélyedve ült egy napon, midőn gr. Sándor Móric jószágkormányzója azon járatban nyitott be hozzá, fogadná el a gróf egy tekintélyes községének üresedésben levő plébániáját. A fiatal tanfelügyelő nem gondolkozott sokáig. Hiszen ő nem keresett semmit sohasem életében. Cselekedeteinek, elhatározásainak egyedüli rugóját hitbeli meggyőződéséből, hivatása lelkesült szeretetéből és azon hő vágyából merítette, hogy Isten dicsőségét és az emberek üdvét mozdítsa elő. Külső indokok, anyagi előnyök nem gyakoroltak rá hatást. Eszmények után törekedett.

*

Alig bizonyítja valami Simor János mély belátását, higgadt gondolkozását és mérsékletét annyira, mint azon tapintatteljes magatartása, melyet e [az 1848/49-es] forrongás idejében tanúsított. Szerette hazáját, mint kevesen; lelkesedett szabadságáért, mint kevesen; de bölcsen átlátta a követett irány veszélyességét is. A szigorúan konzervatív és egyházi szellem is sokkal tökéletesebben volt kifejlődve lelkében, hogysem bármily felforgatással fenyegető tanok visszhangot kelthettek volna szívében. Távol maradt tehát minden mozgalomtól és míg élénk érdeklődéssel kísérte az események fejlődését s aggódva gondolt a végkifejlésre, melynek végzetességét sejtette, kettőzött buzgalommal szentelte magát az egyházi ügyek vezetésének, amelyek körül alapos tájékozottságából folyó tapintata és erélye által nagy érdemeket szerzett.

*

Mily bölcsesség, erély, hazaszeretet és önzetlenség vezérelték tetteiben; mily fényes eredményeket vívott ki egyháza és hazája javára határozottsága, tudománya és jelleme fegyvereivel, félreismerhetetlenül bizonyítja főleg a siker, mely működését az egyházi javak után adandó úrbéri kárpótlást és a magyar nyelvnek az iskolákban való jogosultságát és tanítását illetőleg kíséré.

Lángoló honszeretettől áthatott nemes buzgalommal küzdött a nemzet egyik legdrágább kincse — nyelve mellett is és kivívta a haza legnagyobb hálájára érdemes azon eredményt, hogy a nyelv jogosultsága az iskolákban elismertetett, tanítása elrendeltetett.

*

Csodálták lángeszét, gazdag ismereteit és vasszorgalmát. Ami azonban leginkább elbűvölte mindazokat, kikkel érintkezésben állott, páratlan jelleme és elvhűsége volt. Thun, a hatalmas miniszter is különösen e kiváló tulajdonai miatt tisztelte meg őszinte nagyrabecsülésével. Tekintélye oly nagy volt, hogy ami ellen óvást emelt, az nem nyert szentesítést.

*

A győri püspököt egy téli napon Majláth György kancellár felsőbb parancs folytán Bécsbe kérette és ő felsége nevében felszólítá a prímási szék elfogadására. Bármily hódolattal viseltetett is az uralkodó ház és tisztelettel akaratának közvetítője iránt, mindazonáltal vonakodott ez óhajnak eleget tenni. Ki is jelentette ő felsége előtt, hogy „készebb a győri püspökségről is lemondani, mint prímássá lenni.” De a király nem tudott lemondani szándékáról és határozottan kívánta, hogy teljesítse akaratát. „Ha nem akarja elfogadni — mondá — akkor parancsolom, hogy elfogadja.” „Ha felséged parancsol velem — válaszolá a győri püspök — akkor engedelmeskedem.” Ez január 19. történt, 1867-ben.

*

„Mi, első Ferencz József […] tisztelendő Simor János győri Püspöknek, Ő Szentsége a római pápa házi főpapjának, valóságos belső titkos tanácsosunk, tiszteletbeli udvari káplánunk[nak], római nemes polgár és bekebelezett hittani tudornak kiváló érdemei[ér]t, ki is [...] az Isten igéjének lelkes hirdetése, keresztény és jótékony intézetek és társulatok felállítása által mások felett messze kitűnt, a székesegyházat s más templomokat bőkezű adakozásával felékesítette, székvárosában, Győrött gyermek-növeldét, a szent Vincéről nevezett irgalmas nénéknek zárdát, kisdedóvodát és a szenvedő emberiség számára kórházat […] alapított, a szűkölködő néptanítókat és segédlelkészeket bőkezűen segélyezte, […] a művészetet, irodalmat és tudományt hazafias áldozatokkal mindenkoron kegyelte, végre felséges uralkodó Házunk iránt állandó s törhetlen hűséget tanúsított, azért […] a nagykéri Scitovszky János halála által megürült Esztergomi érsekséget királyi főpártfogói jogunknál fogva […] őszintén kedvelt hívünk Simor Jánosnak adni és adományozni elhatároztuk, sőt ezennel Őt fennebbi Méltóságokra kinevezzük […].”

*

A kinevezés megtörtént. A tény ismeretessé lőn és általános örömet keltett. Simor Jánosnak az országban már jól ismert neve kielégített minden óhajt, megfelelt a várakozásoknak. Tudta mindenki, hogy bír azon tulajdonokkal, melyek ez időben az ország prímásánál szükségesek voltak. Az uralkodó ház iránti törhetlen hűsége és államférfiúi bölcsessége, tekintélyt és súlyt biztosított szereplésének. Mély tudománya, erélye és lelkesedése jelentőségteljes főpásztori munkásságra nyitott kilátást. Kipróbált hazafiságában, feddhetlen jellemében biztosítékot lehetett találni a nemzet jogos törekvéseinek megvalósítása érdekében kifejtendő buzgó tevékenységre.

*

Mindjárt kormányzása kezdetén a legritkább szerencse jutott osztályrészeül, azon szerencse, mely miatt IX. Pius is lelkesen üdvözlé őt, mondván: „Felix, qui regem coronasti!” „Szerencsés vagy, ki királyt koronáztál!”

Alig egy hónappal székfoglalása után érte őt e nagy szerencse, midőn a nemzet közöröme és leírhatatlan lelkesedése közepett a rajongó szeretettel övezett fejedelem és fejedelemasszony, I. Ferenc József és Erzsébet ő felségeik fejére tette Bonnaz Sándor csanádi és Zalka János győri püspökök segédkezése mellett 1867. június 8. az ország fővárosában sz. István koronáját.

*

Minden tettét a szigorúan egyházias szellem, lelkes honszeretet és a király iránti határtalan hűség jellemzé. Nemes törekvése volt a nehéz viszonyokat lehetőleg javítani, a nemzet elidegeníthetetlen jogait megvédeni, a király és a nemzet között a boldogító összhang létesítését tőle telhetőleg előmozdítani.

Simor János, mint esztergomi érsek (1866-1891). Az 1866-os országgyűlésen még mint győri püspök szólalt fel: "Egyébiránt valamint nem ismerek biztosb és üdvösb osztrák politikát, mint azt, mely őszintén és tartalékgondolat nélkül Magyarország minden méltányos igényeit kielégíti, s meg vagyok győ­ződve, hogy a mostani kormányférfiak ezen poli­tikának hódolnak: úgy a magyar nemzeti helyes politika legfőbb törvénye szerintem abban foglal­tatik, hogy a nemzet legdrágább érdekeit a korona érdekeivel minél bensőbben ugyanazonítsa, s a ki­rály szívében rendíthetlen meggyőződésre érlelje a hitet, hogy Magyarország, ősi alkotmányának bir­tokában, a fejedelemnek s a felséges uralkodó ház­nak, valamint a birodalomnak minden áldozatra kész sorsosa, tántoríthatlan oszlopa."

*) Nyomatatott Buzárovits Gusztávnál. Esztergom, 1891.

Martius, Martinovics

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”


Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december

Akasszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!

Debrecen, 1848. december

(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)

*

Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.

Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.

A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)

Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.

Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.

Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.

Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.

Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.

De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.

Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.

Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.

A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.

Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.

epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf

További források:

• Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
• Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)

Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)

Kossuth Lajos azt üzente...

„A szabadkőművesek Cincinnati 133. sz. páholya érdemes főmesterének, felügyelőinek és testvéreinek.

Alulírottak alázatos kérelme azt bizonyítja, hogy miután hosszú idő óta kedvező véleménye volt az Önök ősi intézményéről, vágyódik arra, hogy mint tag felvétessék, ha erre érdemesnek találtatik.

Mivel száműzött, a szabadság ügye miatt nincs állandó lakóhelye; most Cincinnatiban tartózkodik; kora 49 1/2 év; foglalkozása visszaszerezni hazájának, Magyarországnak nemzeti függetlenségét és más nemzetekkel együttműködve megteremteni a polgári és vallásszabadságot Európában.”

(Forrás)

Fenti dokumentum alapján néhányan (akik egyáltalán hallottak Kossuth Lajos, a liberális ikon szabadkőműves voltáról) azt hiszik, hogy Kossuth Amerikában lett az „ősi” szervezet tagja. Valójában ez tévedés, Kossuth a bomlasztást már jóval korábban megkezdte, 1827-ben kelt ügyvédi oklevelén például már nem szerepel a címerpajzs felett a korona. Ez csupán egy jelzés, sokkal érdekesebb, amit Thoma Mihály Ágostonnal kapcsolatban olvashatunk:

„Az 1840-es években, a Tisza szabályozása kapcsán német területre utazik, Fürthben belép a szabadkőművesek közé. 1848-ban, a szabadkőművesség hosszas hatósági tilalma után, a forradalom és szabadságharc alatt alapította meg a „Kossuth Lajos, a dicső fény hajnalához” páholyt, melybe Kossuth Lajos is kérte felvételét. A páholynak ő lett volna a mestere, de az osztrákok [pontosabban a császári-királyi seregek — L.] pesti bevonulása miatt elhalt a kezdeményezés. 1848 őszén a Kossuth Lajos vezette Honvédelmi Bizottmány megbízza, hogy fegyvereket csempésszen Belgiumból Magyarországra. Az ügyletet a Wodianer és fia cég finanszírozta. A fegyvereket viszont az osztrákoknak szállította le, ezért Pest magyar visszafoglalása után 1849-ben mint honárulót, távollétében vagyonelkobzásra ítélték. 1869-ben ismét feltűnik neve az ekkor már törvényesen megalakuló Magyarország Nagy Oriense Corvin páholyának tagjai közt.”

Posta, Imrének

Kérem Önöket, merüljenek velem alá ismét az aktuálpolitika mocsarába. Mindenki hozzon azért magával még egy Gottfried August Bürger-kötetet, és olvassa ki többször, mielőtt engem követve megteszi.

* (Csészét tesz maga elé, majd hosszan olvasói szemébe néz) *

Hol is kezdjem.

Kezdem ott, hogy Posta Imrének kétségei vannak. Mármint Vona Gábor származását illetően. Több, mint féléves hoax-ot hoz fel ennek a kétségnek az... „alátámasztására”.

Nos, első körben szeretném megjegyezni, hogy művelt ember számára a „szefárd zsidó” kifejezés, amit Csurka használt, nem Vona fizikai származására vonatkozik, hanem arra, hogy Vona úgynevezett „titkos zsidó” (kriptozsidó) volna. A „szefárd zsidó” ugyanis nyilvánvalóan a marrano-ra utal, a kikeresztelkedett zsidóra, aki titokban őrzi zsidóságát, tehát aki a „gazdanép” ruháját felvéve (azaz csellel) a zsidóság céljait valósítja meg.

Egy olyan vád, amely Vona zsidó származását vagy bár micvójának megtörténtét hangoztatja, gyerekes, ahogyan Mahmúd Ahmadinezsád zsidó származásának firtatása is az volt.

Ettől függetlenül Vona elviekben lehet „titkos zsidó”, vagyis állhat zsidó befolyás alatt, miért ne állhatna. Vagy csak egyszerűen szimpatizál a zsidókkal. Mert miért is ne? Vona például 1848/49. és Kossuth híve, amely sok más mellett a zsidók emancipációját hozta magával. Szóval mindenki fel tud vázolni az elméjében egy olyan történetet, amelyben egy nagy barbatrükk részeként a Jobbik vagy a kurucinfó, vagy akár maga Hámán is a zsidóság végső megmentőjeként lép fel.

„Bibliai RAP”

Ha engem kérdeznek, egyelőre jobban hiszek abban, hogy Vona kisparaszti származású, ahogy az életrajzában áll, és/de hogy akármit is mond vagy gondol, azt elsősorban tartalma és minősége szerint, nem pedig valami háttérben zajló, feltételezett purimi maskarádés fortély részeként kell megítélni. A demokratikus pártocskák élet-halál harca mindenesetre pont annyira köt le, mint ciszternalények küzdelme akármelyik város alatt.

* (Egy kis Imperial Gunpowder-t tölt.) *

Sokkal inkább látok érdekes összefüggéseket ott, hogy Bokrost és Kassait annyit mutogatták a minap az m1-es híradóban. Maguk aludjanak csak a billerbeck-paplanjaikon. Én számon tartom, hogy mindketten bilderbergerek.

(Másik kérdés, ami bizonyára már felmerült Önökben: gyűlölöm-e Hack Pétert? Reménykedhetnek. Még nem.)

Viszont Hegedűs Zsuzsa (Fidesz), szavamra, érdekes arc. „Egyetlenegy pártra nem lehet szavazni” — mondja. Na, melyik az? Nem, nem találták el, nem az MSZP (és nem is az MDF). „Itt minden választó felelős azért, hogy a Jobbik ne kaphasson szavazatokat. Menjen el, és szavazzon. Hozzáteszem: bárkire, kivéve a Jobbikot.”

Martius idusára emlékezvén

Mars havának (e)idus-a (amely eredetileg a telihold napja volt) nem csak a magyarországi baloldali forradalom miatt emlékezetes, hanem egy ókori — visszavetítve a francia forradalmat követően klasszikussá vált politikai fogalmainkat — szintén baloldali tett miatt is, amely valószínűleg 1848 forradalmárait is inspirálta egy császár- (vö. Caesar) ellenes lázadásra.

Brutus és Cassius tettéről van szó, akiket Dante Júdással együtt Lucifer szájába, a Pokol legmélyére helyezett Comoedia-jában. A Pokolról, annak is Harmincnegyedik Énekéről van szó, amely „a Föld középpontja” címet viseli.

Denarius of Brutus, Kr. e. 43/42
Fej: Brutus feje, egy őt mint „Imperátort” megnevező felirattal,
valamint Lucius Plaetorius Cestianus pénzverő nevével.
Írás: „a szabadság sapkája” (pileus) két tőr [Brutus és Cassius tőrei] között. A felirat EID[VS] MAR[TIAE], "Március idusa"-ként olvasandó, természetesen J. Caesar meggyilkolására utalva.
Berlin, Pergamon Museum. Credits: Barbara McManus, 2005.
Kulcsszavak: pénzérme, összeesküvés, Julius Caesar.
Adatok forrása

Vergilius így ír Georgica-jában a nagy Caesar haláláról (Georgica I, 466–488):

[...] ille etiam exstincto miseratus Caesare Romam,
cum caput obscura nitidum ferrugine texit
impiaque aeternam timuerunt saecula noctem.
tempore quamquam illo tellus quoque et aequora ponti,
obscenaeque canes importunaeque volucres
signa dabant. quotiens Cyclopum effervere in agros
vidimus undantem ruptis fornacibus Aetnam,
flammarumque globos liquefactaque volvere saxa!
armorum sonitum toto Germania caelo
audiit, insolitis tremuerunt motibus Alpes.
vox quoque per lucos vulgo exaudita silentis
ingens, et simulacra modis pallentia miris
visa sub obscurum noctis, pecudesque locutae
(infandum!); sistunt amnes terraeque dehiscunt,
et maestum inlacrimat templis ebur aeraque sudant.
proluit insano contorquens vertice silvas
fluviorum rex Eridanus camposque per omnis
cum stabulis armenta tulit. nec tempore eodem
tristibus aut extis fibrae apparere minaces
aut puteis manare cruor cessavit, et altae
per noctem resonare lupis ululantibus urbes.
non alias caelo ceciderunt plura sereno
fulgura nec diri totiens arsere cometae.

Forrás: Publius Vergilius Maro in Bibliothecam Augustanam


Két magyar fordításban:

(1)

„[Fényteli fellegeket honnét hajt végül a felszél,
Mit hoz az éji sötét, mire készül a permeteg auster:
Ebben is útmutatód a Nap. Ő, kire fogni ki merné,
Hogy hamisan jósol? Hisz előre jelenti, ha gyászos
Forradalom, furfang, avagy orvul háboru zendül.]
Hisz Rómát is szánta, mikor tőr verte le Caesart,
Mert ragyogó képén vak rozsda futott el azonnal,
Úgy, hogy a vétkes kort már-már örök éj fenyegette.
Tengeri habzat, föld szintén mutatott jelet akkor:
Baljós vészmadarak vijjogtak, rút kutyaszörnyek
Szűköltek. Be sokat láttuk cyclópsi mezőkre
Törni a lánghabos Aetnát is, szétvetve kohóját,
Míg tűz-gömböket ontott és olvadt kövek árját!
Fegyvereket hallott Germánia csengeni mennyből,
És belerázkódtak különös remegéssel az Alpok.
Majd iszonyú szózat szózatlik a néma berekben,
— Hallja a nép — kiaszott vérarcok osonnak a gyászos
Alkonyon át csuda módon, sőt (borzalmas!) a barmok
Szóval szólnak, s áll a folyó, tárul föl a földmély,
Templomainkban az érc, az ivor bús könnyeket izzad.
Tört eszelősen elő s erdőket vitt özönében
Éridanus, folyamok fejedelme, s mind a mezőknek
Nyájait aklostul tovamosta. De szívszomorító
Rostjaival zsigereknek e kor fenyegetni sem átallt;
Vérbe borult a kutak vize, sőt éjente behangzott
Mélyen a városnak szívéig a farkasüvöltés.
S bár derüsen fénylett, villáma nyilallt el az égnek,
Üstökösök pedig oly vészjóslók még sose voltak.”

Lakatos István fordítása
Vergilius összes művei (Magyar Elektronikus Könyvtár, OSZK)


(2)

„Szánta a nap Rómát, amikor meghalt a hatalmas
Caesar, tündöklő arcát rejtette homályba,
rémítette a romlott kort iszonyú örök éjjel.
Akkor a tengerek és földek gyászos jeleikkel
s bajhírlő ebek és baljós madarak fenyegettek.
Hányszor láttuk a Cyclopsok földjére zudulni,
örvénylő tűzzel szétvetve kohóit, az Aetnát,
olvadt sziklát, tűzgömböt görgetni-okádni!
Támadt nagy fegyvercsörgés Germánia-szerte,
tompa, szokatlan rengéssel rázkódtak az Alpok,
s roppant hang zendült meg a csöndes szent ligetekben,
sápadt árnyalakok kószáltak szörnyü csodául
s szóval szóló barmok az éji sötétben, a gyors ár
meghőkölve megállt, föld megnyílt, templomainkban
könnyet sírt az ivor, veriték gyöngyözte az ércet,
és a folyók fejedelme, a tajtékozva kavargó
Pó forgóiban erdőket pörgetve sodort és
nyájakat istállóstul a rónán át. Az időben
mindig rettentőt, soha jót nem igértek a jonhok,
vér buggyant a kutakból, és éjente a dombon
épült városokat felverte a farkasüvöltés.
Több villám soha még nem gyúlt felhőtelen égen,
baljós üstökösök lobogása sem annyiszor addig.”

Lator László fordítása
Internetes forrás