Richard John Neuhaus

Január 8-án elhúnyt J. R. Neuhaus atya, az amerikai neokonzervatív ébredés egyik meghatározó alakja. Talán ismerős sokaknak a szintén lutheránus és neokonzervatív P. L. Bergerrel együtt írott tanulmányaiból is. Szerzője a The Naked Public Square-nek és a First Things alapító szerkesztője.

Lutheránus lelkészként kezdte papi karrierjét, majd katolizált és a Római Katolikus Egyház is pappá szentelte. A keresztény konzervatívok egyik legfontosabb szerzőjévé vált az Egyesült Államokban, a szekuláris állam és a szekularizmus éles kritikusa, az amerikai Kulturkampf tábornoka volt. Nyüszítve menekült előle, érvei elől az ellen.

Akit érdekelt a mai konzervatív gondolkodás, vagy állam és egyház, politika és vallás kapcsolata, nem kerülhette meg az írásait. Igazi theocon volt... vagy teacon.

Isten nyugosztalja.

Szekularizmus és zsarnokság

Tölgy posztját kicsit továbbgondolva, és azt kiegészítve néhány — akár vitaindítónak is szánt — sort szeretnék képernyőre vetni a modern zsarnokság természetét — és annak összefüggéseit demokráciával, szekularizációval, miegyébbel — illetően.

Kicsit látható a „jobb”oldalon annak a nézetnek az elterjedése, hogy a konzervatívoknak „el kell fogadniuk” számos meglévő viszonyt a nyugati vidéken; ezek közé tartozik a szekularizáció, a demokrácia, a népszuvasodás, nem is beszélve a Tölgy által említett liberális dogmákról, amikre ha nem esküszünk fel a vita elején (ó, micsoda csavar! Az eskü valami elnyomó intézmény lehet...), nyalhatjuk a gittet. A kérdés már csak az, hogyha a kedves „liberális konzervatívok” mindezeket elfogadják (ugye figyelünk a címkére? Próbáljuk egy kicsit megfejteni, mit is takarhat: első jelentésében a „tiszteletreméltó” „konzervatőrséget” jelenti, azaz azt az irányzatot, amelyik beáll a Pojáca mögé, tolja a szekerét és eközben konzervatívnak nevezi magát; másik jelentésében a fenti, a felvilágosodás örökségét képező előfeltevések és alapdogmák elfogadását jelenti — a szekularizációét, a liberalizmusét és a demokráciáét), tulajdonképpen mi különbözteti meg őket amazoktól? Persze, ha elfogadják, nem is kell, hogy megkülönböztessék magukat, vagy őket bárki, hiszen a liberális elvek elfogadása magával hozza a semlegesség és a megkülönböztetés mellőzésének elvárását. Piha.

Mármost ha az állítólagos konzervatívok elfogadják ezeket a „nagyszerű” vívmányokat, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót, és átadhatják a placcot a többi libsinek, ezt a munkát ők is képesek elvégezni. Miazhogy.

Példának okáért mitől olyan fantasztikusan jó dolog a szekularizáció?

A szabadság felé tett hatalmas lépésként értékelt modern eredményről van szó, amivel az egyházat kivonták a közösségek és „társadalmak” életéből, azaz megfosztották erkölcsi nevelő-terelgető szerepétől, mondván, hogy az erkölcs „magánügy” (na, ezt is megbeszéljük egyszer). Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez azonnal együtt járt a hatalmas szabadsággal és az egyén válláról lekerült egyházi rabigát a porba szórva látja, érdemes emlékeztetni arra, hogy mindezen „jogköröket” azonnal megkapta az állam: az állam vált nem csak az erőszak, hanem a nevelés, oktatás, irányítás monopol szervévé. A hatalomban meglévő addigi kettősség és pluralizmus így megszűnt — a felhomályosodás klasszikusai nem csak az egyházat gyűlölték, amely per definitionem korlátozza a benevolens államot haladó céljainak megvalósításában, hanem gyűlöltek minden olyan auctoritas/corps intermédiares-t, amely ellensúlyt biztosított az állam hatalmával szemben. A köztes tekintélyek, az akkori „társadalom” (communitas communitatis) mind a haladást hátráltatták. Így ezeknek veszniük kellett. Ezért és persze a „racionalitás” elsődlegessége miatt szervezték át az egész addig meglévő közigazgatási rendszert a forradalmárok, ezért vezettek be új naptárt, és ezért mészárolták le a vendée-i parasztokat.

A szekularizáció az erkölcsi immanenssé tételét jelenti, ily módon az erkölcs egyedüli mércéje is immanenssé vált, és a politika is — mely utóbbinak mindezek után saját magán kívül semmiféle ellenőrző tekintélye és mércéje nem maradt. Akik a szekularizációt ünneplik, azok — akarva vagy akaratlanul — a modern voluntarizmust és a totalitarizmus hajnalát ünneplik. Ugyan hogyan válhatott volna totálissá az államhatalom, ha van annak ellensúlyozó, azt ellenőrző tekintélye, egy másik hatalmi szerv? A haladóknak és a „liberális-konzervatívoknak” azt kellene igazolniuk, hogy a XX. század sajátos jelensége (a totalitarizmus) nem a szekularizációnak, demokratizációnak, individualista voluntarizmusnak volt (legalább részben) köszönhető, hanem annak ellenére következett be. Vagyis azt, hogy a hatalmi pluralizmus, a köztes tekintélyek és hagyományos közösségek erőszakos felszámolásának semmi köze nincs ahhoz, hogy az államhatalom egyeduralkodóvá és totálissá válhatott. Ez nagyjából akkora feladat, mint annak igazolására törekedni, hogy január elsején nem a megelőző estén elfogyasztott ipari mennyiségű szesz miatt sajog annyira a fejünk. Mindenesetre a bizonyítás terhe az övék.

A minden egyéni vágy kielégítésének igénye és az erre épített politika nem képes erkölcsi korlátot szabni e törekvéseknek. Ráadásul az immanens erkölcs mellett ezen vágyak a liberalizmusnak köszönhetően politikaiak lettek, és a modern politika elsősorban e vágyak kielégítésére törekvő kísérletet jelenti (milyen ironikus! A liberalizmus által a magánélet szférájába uralt „erkölcs” immáron a közpolitika legfontosabb alappillérévé vált). A „minden érték átértékelése” persze megtörtént: hebehurgya ifjak a szabad akarat keresztény tanítását Nietzsche nyomán valamiféle posztmodern akarat-kultuszként értelmezik, azaz a szabad akarat azt jelenti, hogy „azt csinálok, amit akarok”. A modernitás és a szekularizáció következtében a szabad akarat tana is átment tehát a modern mosodán, és az erkölcsi mérce, valamint a helyesről való tudás helyett immanens voluntarizmust jelent ma. De vajon mennyire szabad az, akit a vágyai uralnak?

Ám ha ez így van, mégis mi szab határt ezen vágyaknak? A többi vágy? Meddig? A „demokratikus procedúra” (akármit is jelentsen ez)? Egészen biztosan nem. Ennek a demokratikus, szekularizált, modern, haladó stb. vágy-politikának nincs külső korlátja. Önmagában és önmagáért létezik, és mivel semmilyen olyan erkölcsi és minőségi mércét nem talál maga körül, ami arra intené, hogy ő maga hibázhat, tévedhet, cselekedhet rosszul, ezért maximum az idő és az erőforrások végessége állhat az útjába. A modern tömegember nem lehet hibás, erkölcstelen, lúzer és sikertelen. A vágyak kiszolgálására irányuló szoclib “Provider State” lehet csak a hibás, amiért technikailag nem elég érett e feladatának ellátására. Ez azonban nem jelent menedékhelyet a zsarnokság elől. Az ellen nem véd.

A keresztény republikanizmus és az antik filozófia egyik legfontosabb felismerése, hogy a zsarnokságot nem arról ismerjük meg, hogy az embereknek nem jut enni, és nem engedélyezi nekik a zsarnoki kormányzat, hogy féktelen szexuális életet éljenek, hanem épp ennek ellenkezője igaz: a zsarnok az egyéni vágyak kielégétésével képes fenntartani a hatalmát, miközben a közerkölcsnek nyoma sincs — vagyis nyoma sincs annak, ami korlátozhatná a hatalmat. Ahogyan ezt Polányi Mihály megfogalmazta:

„A magánéleti nihilizmus alkalmassá teszi a tudatot a közéleti zsarnokság iránti behódolásra; és egy despotikus rendszer esetleg továbbra is eltűri a magánélet olyan korlátozatlan formáit, amelyeket egy közszabadságban élő másik társadalom megbélyegezne és száműzne. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt, mint a viktoriánus Nagy-Britanniában, míg a közszabadság összehasonlíthatatlanul kevesebb volt.”

A szekularizált modern egyén által „szabadságként” értelmezett környezet lehet akár zsarnokság is, de tulajdonképpen neki tökmindegy. A Kádár-rendszer sem azoknak fájt, akiknek elég volt a kedveskomcsi mesterhármas (sör, virsli, balcsi). Menti-e ez a zsarnokságot?

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

A szekularizált öreg Európa és a vallásos világ

Beszéljünk egy kicsit a vallásról. Gyakran előkerül a hülyevallásosak problémája e kies hazában, akik nem értik az „idő ketyegését” (ez Simor MNB elnök úr megmondása), keresztbe fekszenek a haladásnak. Nem modernek. Elszállt felettük az idő vasfoga, dohosak és áporodottak a nézeteik, ha nem egyenesen emberiségellenesek.

Ilyenkor némelyek tétován rámutatnak az Egyesült Államokra, hogy na de kérem az állítólag a legdemokratikusabb és legmodernebb, és mégis vallásos ország. Majd jön a kioktatás, azok nem úgy vallásosak, és ha azok is lennének, az nem is számítana...

Adott a jó 40 éves marxista vallásellenes küzdelem, mai szakértőink egy része még a nagy Szovjetunióban végzett tudományos ateizmus szakon. De ettől függetlenül kialakult a hatvanas években a szekularizáció elmélete, amely szerint a vallás jelentősége a társas és magánéletben csökken, a hívők egyre inkább alkalmazkodnak a nem-hívők világához, a vallás visszaszorul a magánéletbe. És a szekularizáció együtt jár a modernizációval általában: a társadalmi differencializálódással, racionalizációval, szocietalizálódással és fityfenével.

A szekularista felismeri csupán a történelem szekerét és felkapaszkodik rá.

Azonban a hatvanas éveket uraló optimizmus után valami zavar lett az erőben. 1972-ben jelent meg az első fontos áttekintés arról, hogy szemben a szekularizációs elmélettel, a vallás nem csökken az Egyesült Államokban, sőt, a fenti várakozásokkal szemben, a konzervatív, a modernitás sok ponton elutasító irányzatok erősödnek. Majd az iráni forradalom után az iszlám, keresztény és zsidó, később a hindu vallási fundamentalizmus témája égetőbb lett az európai értelmiségieknek a felvilágosodásból örökölt viszketésénél.

Martin a vallás hanyatlását politikai és kulturális tényezőkhöz kapcsolta, kivéve azt a kikerülhetetlen evolúció mítoszából. Mindenesetre a nyolcvanas években még a szekularizáció evidenciának számított jól értesültnek és műveltnek látszani akaró értelmességiek közt. De recsegett és ropogott. Az utolsó 20 évben kifejezetten védekező a szekularizáció elmélet, és szegény B. Wilson halála óta nincs is ma nagy tekintélyű híve.

A vallás mindenképpen visszakerült a közéletbe, és nemcsak obskurus helyeken, mint a Közel-Kelet, hanem az Egyesült Államokban is. Három viszonylag friss kiadványra hívnám fel a tagtársak figyelmét. Az egyik a hírhedt Inglehart-Norris már 4 éves könyve (a neten olvasható), a másik Martin újabb szekularizációsról szóló műve, és a harmadik Berger-Davie-Fokas most kijött műve. (Külön dicséretes, hogy az első világhírű és a második nagytekintélyű szerző egy fiatal pályakezdő görög hölgyet vettek maguk mellé, igaz az abc rendben csak a nevük után következőt.) Mindkét mű a szekularizációt a politika és kultúra összefüggéseibe ágyazza, az állam jellegével, működésével kapcsolja, csakúgy, mint Martin tette. Egyfajta politikai teológiák.

Miért van az, hogy a gazdasági, politikai, katonai problémákkal küszködő Európa erősen szekularizált, míg a világ egyéb országaiban a szekularizáció legfeljebb csak az európainak látszani akaró vékony értelmiségi rétegre jellemző? A Felvilágosodás — maga is egy misztikus, vallási fogalom —, a jóléti állam, vagy mi lehet ennek a magyarázata?

És Európa egyéb gondjai összefüggenek-e szekularizált világával? Akárhogyis, a szekularistákon a bizonyítás súlya most. Bár errefelé, a periférián még sokáig a szekularizációt megkérdőjelezők és a vallásosak lesznek racionálisan lesajnálva.