A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december

Akasszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!

Debrecen, 1848. december

(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)

*

Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.

Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.

A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)

Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.

Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.

Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.

Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.

Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.

De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.

Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.

Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.

A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.

Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.

epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf

További források:

• Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
• Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)

Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)

Mit kérhetünk számon elitistaként egy demokratikus párton, és mit nem kérhetünk számon rajta demokrataként?

Sokszor hallottam már vádként elhangzani, hogy ez vagy az a demokratikus párt populista. Igazából mit gondolok erről? Azt, hogy az ún. kisemberek törvényszerűen csapódnak ide-oda a pártok között, a demokratikus pártok pedig törvényszerűen populisták, mert ez a demokrácia természete. Furcsa is lenne, ha egy demokrata párt (amely nevében tehát a démosz uralmára épít) nem a démoszra (más néven populus-ra) hivatkozna. Minden demokratikus párt támogatói kisemberek, prolik, kispolgárok ésatöbbi, meg egy vékony ún. értelmiségi réteg, aki jól átlátja a saját egoisztikus érdekeit és azoknak megfelelően tömörül általában nem is a párt egyszeri szavazói közé, hanem annak valamilyen hivatalnoki rétegébe.

Igazából tehát nem ez vagy az a párt populista, hanem maga a demokrácia. És ebből az is következik, hogy nem az számít, kik szavaznak egy pártra, hanem az, hogy kik azok, akik az egészet vezetik. Ők mit akarnak? Ez a kérdés.

A nép: nép, tehát birka (vö. bürger). A vezérkosokat követi, s azt bégeti, amit mondanak neki, még az is mindegy számára, mi mögötte a valós tartalom. S kinek mi tetszik vagy mi adódik épp. Erre a tompa létezésmódra épül a demagógia tudománya. Aki hallott már a retorikáról meg a tömegpszichológiáról, az különösen tudja, hogy miről van szó. A demokratikus hatalomgyakorlás bázisa és eszköze voltaképpen a megszakítatlan tömegpszichózis.

A liberáldemokrácia nem azért nem alkalmas államforma, mert „nem működik”, bár kétségtelen tény, hogy a működésével is komoly gondok vannak, hanem azért, mert kollektivista: a személyes meggyőződést feláldozza a békesség többség-oltárán. Ezt közönségesen megalkuvásnak hívják.

A populista, aki diktátorrá akar vagy tud válni, lényegében nem tesz mást, mint kiaknázza a demokrácia alaptermészetében rejlő extrém ellentmondást.

A demokrácia totalitárius értelemben elfogadva végülis tehát kommunizmus, bármennyire is liberális, leigázva pedig ugyanolyan zsarnoksággyakorlás, mintha az alkotmánnyal kijelölt pártokratikus játékszabályok egyáltalán életbe sem léptek volna.

A demokrácia hamis természetét az mutatja leginkább, hogy az egyetlen „legitim” motiváció, amellyel egy meg-nem-alkuvó politikus színészként játszhat vele, az a „kézre játszás”, a demokrácia ilyen vagy olyan irányú megdöntése. Vagyis a demokrácián belül még a legtisztességesebb szándék is eleve arra lenne ítélve, hogy az ember legalábbis átmenetileg hazudjon, amíg fel nem számolja a kulisszákat — feltéve, hogy nem megalkuvó vagy semmit-sem-akaró valaki, hiszen ha az, akkor „tökéletesen” ki fogja elégíteni a populizmusra áhítozók (többségének) kívánalmait.

A többségnek bizonyos határok között érvényes politikai hatókört csak akkor lehetne biztosítani, ha a felette álló rend stabil, de akkor is inkább csak akkor, ha a többség egy megfelelően válogatott kereteken belüli többséget jelent, s ha az a kör, aminek a többségét képezi, valóságos politikai közösséget alkot. Ez azt jelenti, hogy korlátozott hatókörben egy bizonyos — bizonyított, kvalifikált — politikai közösség (nem pedig tömeg) többségének lehetne bizonyos hangja és befolyása, főként mint tanácsadói testületé. (E tekintetben a hierarchia szerepe megkerülhetetlen és üdvös). Törvényszerű, hogy egy hierarchia csúcsán valamilyen tényleges vagy eszmei monarcha áll.

A többségi elv csak akkor azonos a demokráciával, ha az arctalan démoszra terjesztik ki, és mindezt jóformán ellenőrizetlenül teszik. Egyéb esetekben a többségi elvnek — megfelelő keretek között — lehetnek alkalmazásai, ebben az esetben azonban már hierarchiáról, tehát meritokráciáról és arisztokráciáról beszélünk.

Ideális esetben az arisztokratikus stabilitással intelligencia és becsületesség párosul. Nem-ideális esetben viszont egyszerű zsarnokságról van szó. Mivel a demokrácia — totalizálva, tehát valóságos demokráciaként — eleve zsarnokság: a minőségtelen többség erőszakja a személy felett (szemben a szabadon választott feudalizmussal, amely száz százalékig önkéntességen és kölcsönösségen alapul, de legrosszabb esetben is személyeknek — nem pedig arctalan tömegeknek — személyek feletti zsarnokoskodásává fajulhat), ezért etikailag eleve helyeselhetetlen.

Minden más rendet technikai értelemben könnyebb legitim kritikával illetni, mint a demokráciát, amely alapjait tekintve önmaga kritikáját tartalmazza, viszont a többség mesterségesen táplált és önjáró önhittsége révén természetesen vak arra és egoista-populista ál-vezetőin keresztül pedig elhallgattatja azt, aki nem demagóg (többek között úgy, hogy demagógnak bélyegzi, mivel a hamisság találékonysága kimeríthetetlen).

Edmund Blair Leighton (1853–1922):
A király és a kolduslány

Egy svájci monarchista elfelejtett kis könyvéről (Egy meg nem értett PSZH-vezető ifjúkori zsengéje)

René Häusler: A középpont visszatér? [Rückkehr der Mitte?] A királyság intézménye a modernizálódó Közép- és Kelet-Európában.

Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3

Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)

Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.

Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.

Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.



* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.

Két világ: arisztokraták vagy hiénák és sakálok és birkák

Majdnem kerek évforduló. 51 éve jelent meg di Lampedusa könyve, A Párduc. Rögtön megfilmesítették és nagy siker lett, amit én nem nagyon tudok megmagyarázni.

A történet a szerző egyik őséről szól, Salina hercegéről, 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai megszállják Szicíliát és megdöntik a 700 éves Nápolyi Királyságot, amelyhez egykoron nekünk is közünk volt Nagy Lajos révén... Ezt az eseményt, az olasz királyság megteremtését a magyar közönség valami nagyszerű tettnek gondolja. Természetesen a királyság kikiáltása sok más monarchikus állam felszámolásával és egy életforma, egy világ felszámolásával járt.

A történet eléggé hasonlatos a mi Noszty fiúnkéhoz. Egy csóró arisztokrata feleségül veszi a meggazdagodó polgár lányát, az arisztokrácia pedig lassan és kitartóan hanyatlik. E házasság behódolás vagy újrakezdés. Ezért nem kicsit nosztalgikus az írás, ami különösen pikánssá teszi sikerét a hatvanas évek új-balos divatja közepén. Bár az 1984-es magyar kiadáshoz írt magyar utószóban Szörényi László nem győzi hangsúlyozni, hogy nem konzervatív írás, ez az. Olyasmi, mint Fontane Tóparti kastélya (Der Stechlin), amely a porosz arisztokrácia világát írja le nosztalgikus módon. Igen-igen, oakeshottiánus módon.

A könyv sokat idézett alapgondolata: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogyan van, mindennek meg kell változnia.” A kulcsgondolat az „okos alkalmazkodás”, katolikus és latin erény.

Di Lampedusa a születő új világ ironikus leírása mellett, azokkal érez együtt, akik az újhoz nem tudnak alkalmazkodni, mert a felfordulásban eltűnt 1-2 tyúkjuk, és „többre becsülik az ismert rosszat a ki nem próbált újnál”.

A főhős, Salina hercege nem siránkozik vagy sopánkodik, hanem inkább gúnyolódik vagy haragszik, mert ez utóbbi az úrhoz méltó viselkedés: „… sűrű rajokban megkezdték a menetelést a váratlan zsákmány felé… Rendetlenül, de elszántan rohanták meg, eltelve hetyke önbizalommal: hármas-négyes csoportokban cikáztak, s időnként meg-megállva és összedugva a fejüket, bizonyára égig magasztalták a kettes számú hangyaboly évszázados dicsőségét és jövendő jólétét, aztán a többiekhez csatlakozva folytatták a menetelést a ragyogó jövő felé; a parányi kis imperialisták fényes háta reszketett a lelkesedéstől, s egészen bizonyos, hogy soraik fölött hallhatatlanul valami hálaadó ének hangjai röpködtek… Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

A Modernitás kora a szerzés kora: a modern szerezni igyekszik, akár mások kárára is, sőt, a demokrata — az „aggály és távlat nélkül való emberek” — legszívesebben mások kárára szerez földbirtokostól, egyháztól, zsidóktól, sváboktól, kulákoktól, burzsujoktól. Az arisztokrácia vagyona, pozíciója oda, védhetetlenül. Azonban di Lampedusa nem pusztán nosztalgiázik, és egyáltalán nem igyekszik a status quo-t védeni, sem egy társadalmi csoport pozícióját nem védené. A megváltozott világnak egy habitust, egy jellemet tud felajánlani: „hajlamot arra, hogy abban keresse életformáját, ami tőle magától telik, s ne abban, amit másoktól elragadhat… a varázs jórészt a jó modorból ered, és számot vet azzal, hogy egy jól nevelt úriember mennyire kellemes tud lenni, mert alapjában nem más, mint olyan valaki, aki az emberi természet oly sok és mindig kellemetlen megnyilvánulásait eleve kiküszöböli magából…” Amit az eltűnő arisztokrácia fel tud ajánlani, az a társas intelligencia, amely az udvariasságot nem a gyöngeség jelének tekinti.