Hozzászólás az ún. „szlovák címer”-ről indított vitához, továbbá egyéb vonatkozó kérdésekhez

A Reakció blog számos izgalmas aktuálpolitikai kérdést boncolgató posztja közt megtetszett nekünk DSZG-é, melynek címe: Lenyúlták-e a szlovákok a magyar címert? Szimpatikus számunkra, hogy a kérdésfelvetésnél — konzervatívokhoz méltó eljárással — a szerző kikérte egy heraldikai filológiához értő tanári tekintély, id. Bertényi Iván véleményét. A posztból és a kommentárokból most csak azt a pontot idézzük, ami nekünk releváns.

„Van itt azonban még pár bökkenő, mielőtt diadalt aratnánk.” — írja a posztszerző — „Mint az említett könyv írja, Nagy Lajos korában kezdték a királyi címert az ország címerének nevezni (persze ekkor a király címere talán nevezhető az országénak is, de az akkori államfelfogás gyökeresen különbözött a maitól). A kettős kereszt jelképét például gyaníthatóan III. Béla hozta magával Bizáncból. Hoppá, akkor a magyar címer bizánci nyúlás? Legalábbis félig?”

Válaszunk: nem, mivel az a heraldika originális hagyományozódási szabályai szerint történhetett. Éppenséggel pontosan az eredeti és heraldikai fogalmakkal konform állam- és jelképfelfogás az, ami értelmetlenné teszi a „nyúlás” fogalmát, és alapvető különbséget jelent a mai helyzethez képest.

Ahogy „Vattafák”, az egyik kommentátor is írta: „a történelmi Magyarország a nemesség és a király által jellemzett egység volt, az államalapító nemzet nem a mai, kulturális nemzet fogalmát jelentette. Magyar nemes volt Zrínyi, Hunyadi, Frangepán, magyar király volt Anjou Károly Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Habsburg Ferdinánd. A jobbágy, a polgár nem volt a magyar nemzet tagja Kecskeméten sem és Söjtörön sem.” (Kiemelés tőlünk)

Ehelyütt azonban — a lényeget aláhúzva — egy helyesbítést kell tennünk: a jobbágy nem a parasztot jelenti (ahogy közkeletűleg hiszik), hanem a vazallust, tehát a feudalitás rendjében mindenki a király jobbágya volt, beleértve a főnemeseket is.

Összességében a mai vita nem értelmezhető az eredeti felállás szerint, sőt, gyakorlatilag „turisztikai vita”. Egy baloldali nemzetfogalom előfeltevései szerinti vita, ahogyan a területi viták is, és mint ilyen, eldönthetetlen. Magam részéről nem zavar különösebben a szlovákok ilyetén címere, sőt. (Amíg nem párosul obskúrus sovénséggel.)

Hasonló alapon már esett néhány szó Körünkben arról, hogyan volt lehetséges, hogy a magyar király egyben Jeruzsálem királya is volt (sőt, ez nem zárta ki más királyok uralkodói jogát sem Jeruzsálemre).

Amíg a királyság jogfolytonossága nem érvényesül, minden ilyen vitát jóformán „a normalitás keretei között folytatandó magánemberi vitának” kell minősítenünk. És ez idő alatt nem tekinthetjük legitimnek nem csupán Erdély, de akár a magyar Alföld „hovatartozásával” kapcsolatos kurrens felvetéseket sem, ugyanis ezek fogalmaink szerint de iure nem a román vagy magyar köztársasághoz, hanem a magyar (esetleg román) királysághoz tartoznak.

A normalitás, a körültekintés keretei között pedig Loxon szerény javaslata továbbra is valamiféle figyelembevétele a jelen lehetőségeknek és múlt adottságoknak.

Teoretikus kérdéseket érintő további posztjaink e kérdésekkel kapcsolatban:
Az elrabolt Trianontól a Belvedere palotáig, majd vissza [Loxon]
Mi lett a Visegrádi Hármak/Négyek, illetve az Alpok-Adria szimpatikus geopolitikai tervezetével? [Loxon]
Román, magyar, két jó barát [Loxon]
A nemzetrűl [Tölgy]

Jó olvasást és elméleti gondossággal kontrapunktírozott geopolitikai fantáziálást!