A hatalom szép. Ez van. Egyszerre felcsigáz és magával ragad, mint a szex, és megrémiszt. A klasszikusok is jól tudták ezt, azonban valahogy megfékezni, megzabolázni igyekeztek. Azután felfedezték Longinus rétort, és a
sublimis fogalmát: a fenséges esztétikai, erkölcsi, politikai és vallási (a transzcendenshez társított) kategória lett (R. Otto: a „szent”
mysterium tremendum et fascinans). Mivel a hatalom nemcsak megrettenti az embert, de felcsigázza és magával is ragadja, a szexushoz és a valláshoz hasonlóan képes lelkessé, elragadtatottá tenni, ezért nem mindenki akarja korlátozni, inkább fürödne az áldásaiban. És most ne a kilóra megvehető értelmességre gondoljunk, hanem a forradalom romantikájára, a tisztító erőszakra és hasonlókra.
A hatalom szükséges. Ez van. Mondják a realisták a politikai gondolkodásban. A realizmus létezik az irodalomban, festészetben, filozófiában, és mifenében, de most csak a politikai realizmus érdekel, mert mintha mostanában e kies hazában emelkedőben lenne az árfolyama.
A két világháború közti Nagy Vitában alakult ki a „realista” és „idealista” címke két tábor megnevezésére. A realizmus erős volt a hidegháború idején, de 1989 után egy ideig Fukuyama liberális demokrata optimizmusa uralkodott a nemzetközi politika megítélésében, A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése
visszahozta a realizmus divatját —
immár Magyarországon is. A realisták szerint idealisták azok, akik alábecsülik a hatalom jelentőségét a (nemzetközi) politikában, túlzottan bíznak az emberek racionális, erkölcsi lény voltában, a nemzetközi intézményekben és egyezményekben. A realisták a Népszövetség (és ma az ENSz) kudarcára hivatkoznak, azonban ezek inkább a racionalisták és a szerződéselmélet kudarcai. És e racionalista kudarcok — szemben a realisták érvelésével — nem cáfolják az ideák, erkölcsi megfontolások, hagyományok és érzelmek fontosságát a politikai cselekvésekben. Az erkölcsi utópizmus és a racionális konstruktivizmus kudarca még nem a realizmus igazolása, ugyanis a történetileg kialakult rend is alternatíva a politikai gyakorlat számára.
A XX. századi realisták (Carr, Morgenthau, Waltz, Kennan, Kissinger, Gilpin stb.) szerint a politika versengő természetű. Minden ember a hatalmi és anyagi érdekeit követi, nem pedig ideológiai, vagy erkölcsi, eszmei megfontolásokat. Ha igazuk lenne, akkor az embernek el kell-e fogadnia sötét, állati voltát, vagy elvárhatjuk-e tőle, hogy igyekezzen legyőzni azt? A görög-zsidó-római-keresztény hagyomány számára nem kérdés, hogy ilyen hajlamaink legyőzése lehetséges, és hogy ez az emberi.
A realista hízeleg magának — nem kicsit a modernek szokásos gnosztikus önteltsége jellemzi. Azt hiszi, ismeri a „valóságot”, leásott a mélyre, az igazi motívumokig, míg a többiek gyarló módón csak a felszínen látható motívumokkal foglalkoznak. Honnan tudja, hogy az ő valósága — az önérdek, hatalomvágy, félelem — valóságosabb, mint a vallási, erkölcsi megfontolások, érzelmek? Nem az a kérdés, hogy a hatalomvágy, önérdek és félelem mozgatja-e a politikusok vagy az államok cselekedeteit, hanem az, hogy
csak ezek mozgatják-e?
A realista tanítás szerint az államok csak úgy tudnak fennmaradni, ha a hatalmukat maximalizálják a mindig ellenséges, kompetitív környezetben. Az államrezon (Meinecke) elmélet folytatása szerint az állam legfőbb feladata a fennállásának és erejének megőrzése. Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). A realisták számára a lényeg az állam mint önálló valóság, a lényeges és kizárólagos szereplők az államok. (Ezért az elnevezés a skolasztika realista irányzatából.)
A realisták szerint, ha vannak is, nem lényegesek az egyetemes erkölcsi normák, a nemzetközi politikában semmiképpen. Sem a vallási jámborság, sem az emberiesség eszméinek nincs lényeges szerepe az államok cselekvéseiben.
Mivel az állam valóságos (ezért realista a realista), cselekedetei más erkölcsi mércék alá esnek, mint az egyes embereké: csak a fennmaradás az előbbi cselekedeteinek mércéje; amit az állam megtehet, azt az egyén nem teheti meg. Az államnak nincsenek is erkölcsi problémái, dilemmái, szempontjai. Teljesen evolucionista a nemzetközi élet. A nemzetközi életet leíró realisták szerint az államok közt teljes a káosz, az államok csak a hatalomra törekszenek. Ugyanakkor más, a realista gondolkodással társított szerzők (Machiavelli, Hobbes) szerint az államon belül létezik autoritás, de azért az államon belül is érvényesek a realizmus bizonyos szempontjai: a politika a vetélkedés és harc világa, az emberek hatalomra és gazdasági érdekeikre törnek, és amorálisak. A kérdés az, hogy a hatalom akarása csak a nemzetközi politikában igaz, vagy a belpolitikát is ez jellemzi.
A realizmus szerint tehát az államnak fenn kell maradnia, és ebben csak magára számíthat, ezért bármit megtehet, bármilyen eszközt alkalmazhat.
Miért ilyen a (nemzetközi) politika világa? Miért a hatalom akarása, a félelem vagy az önérdek mozgatja ott az embereket és az államokat? Thuküdidész szerint az ember univerzális természete a hatalomvágy. Nem azt állítja, hogy némelyek némely cselekedete ilyen, hanem azt, hogy minden ember minden cselekedete. Az ember ilyen természetével magyarázza a nemzetközi politika jellegét — szigorúan véve ő nem is realista, hiszen nem az állam önálló valóságával magyaráz; viszont nem is tart igényt arra, hogy a polgárok és az államok más módon cselekednének egymással: szerinte mindkét szinten hatalomra törekszenek a cselekvők.
Thuküdidész megfigyelése, amit Periklész szájába adott — hogy ti. az emberek félelemből, önérdekből vagy ambícióból cselekszenek — nem a realisták hihetetlen éleslátásának köszönhető. Ezt sokan leírták, csakhogy nem normálisként. Szent Ágoston és a keresztények az áteredő bűn következményének tekintik azt a viselkedést, amit a realisták normalizálnának.
Az alapító atyáknak tekintett szerzők, Machiavelli, Thuküdidész, Szent Ágoston és Hobbes, nem tettek különbséget a belpolitika és a külpolitika közt. A realista iskola klasszikusai a szó skolasztikus értelmében nem voltak realisták. Az ember univerzális természetével magyarázták a politika e jellegzetességét — ebből az is következik, hogy a politikai és egyéb cselekvések közt nincs határ: minden cselekedet az önérdek, hatalomvágy és félelem folyománya: a burzsoá család az intézményesített prostitúció stb.
A mai realisták, bár hivatkoznak a fenti nagy nevekre, vonakodnak elfogadni az emberképüket, kevéssé az emberi természettel magyarázzák a (nemzetközi) politikát. Ugyanis ha komolyan vesszük a realisták emberképét (hatalomra tör), akkor hogyan lehetséges konszenzusos és liberális demokrácia? Vagy a demokrácia nagyon is realista, csak a hatalom (többség) számít benne? (Ez utóbbira következtethetünk abból, hogy Thuküdidész volt a demokrácia tulajdonképpen egyetlen fontosabb védelmezője a klasszikusok közt.) A demokrácia deontikus jellegével kell akkor azonban leszámolniuk.
Ezért a mai realisták közt elterjedt a strukturális realizmus: a nemzetközi élet jellemzője a szuverén hatalom hiánya, és emiatt káosz, hatalmi verseny és konfliktus van ott. Ilyen helyzetben minden állam bizonytalan a többiek szándékát illetően, ezért egyik sem lehet nyugodt, egy sem lehet
status quo, hatalmat kell szerezi folytonosan — a megnyugvás és béke lehetetlen. A béke legbiztosabb biztosítéka, ha annyi hatalommal bír egy állam, hogy senki sem mer vele versenyezni. A realisták ugyanis előfeltételezik, hogy a hatalmi játék zéró összegű.
A realizmus belpolitikai hozadéka, hogy a jogi, vallási, erkölcsi megfontolások nem fontosak: az embereket megvenni vagy megfélemlíteni kell. Csak az a lényeg, kié a hatalom, hogy azt mire használja, már lényegtelen.
Mivel a hatalmat csak más hatalom korlátozhatja, ezért a hatalom kudarcai egy másik hatalomnak köszönhetőek — a frusztrált hatalom ezért ellenségeket, kettős hatalmat lát, és minden kudarcát e konkurens hatalom tevékenységével magyarázza.
Na de, mitől függ az állam hatalma? Az erőforrásaitól: technikai és nyersanyag készleteitől, de leginkább az emberek és az állam nem kényszeren, érdeken alapuló viszonyától. Burke figyelte meg a francia forradalomban, hogy a realista szemlélet — az emberek majd az érdekeiknek és/vagy félelmeiknek engedelmeskedve lesznek törvénytisztelők, lojálisak — a
gyakorlatban bukott meg. Az ember néha valóban érdeke, félelmei és hatalomvágya miatt cselekszik, de ez a ritkább, és erre tartós együttműködést nem lehet alapozni. (A
Machtpolitik híve, Weber ugyanerről írt száz évvel később.) A morális, vagy „idealista” cselekvést a realisták sem tudják kikapcsolni: ugyanis egy állam ereje, hatalma attól függ, mennyi embert, erőforrást tud mozgósítani, mennyire lojálisak a polgárai, mennyire készek adót fizetni, életüket adni. Az állam hatalma függ a mobilizációs képességeitől, ez pedig részben szervezési, de még inkább morális kérdés.
Merjünk kicsik lenni. Kádár Jancsi bácsi befigyel?A realisták klasszikus szövege a Thuküdidésztől származó méloszi dialógus, ahol a „nagyhatalom” Athén használja a
Machtpolitik érveit, míg a kicsiny Mélosz képviselői hivatkoznak méltányosságra, erényekre. De egy magyar hogyan lesz a realizmus híve, amikor a realizmus esetén eleve vesztes pozícióból, nagyon vesztes pozícióból indul, és amíg magyar marad, addig esélye sincs a pozíciója lényeges javítására!?
E reálpolitikai szemléletet a nagyhatalmak esetében hallani csak, hazai képviselői nem terjesztik ki Magyarországra az érvelésüket: ezek szerint Magyarországnak is hatalmat kellene szereznie a fennmaradása érdekében.
A realizmus részben visszamenőleg is magyarázná Kádár és hívei politikáját. Engedtek az erőnek. De ez igazolja-e akkor Szálasit is?
A realizmus érvelői rendre a „külföldhöz”, valamely nagyhatalomhoz való alkalmazkodás mellett érvelnek, mert kicsik vagyunk. (A „külföldhöz” való alkalmazkodás érve a Piac helyett most a Realizmus lesz?) Igen, ezzel talán biztosíthatják az itt élők fennmaradását, de ellentmondanak a realizmus első számú tételének, miszerint minden állam célja a fennmaradás. Márpedig a csatlós állam megszűnik azzal, hogy lemond szuverenitásáról. A valamely nagyhatalomhoz történő igazodás, behódolás realista igazolása ezért önellentmondást tartalmaz.
A hazai realista a saját realista előfeltevései — mindenki hatalmat vagy anyagi előnyöket akar — alapján milyen megfontolásból érvel így?
Bejegyzések
