A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).
A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.
Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.
Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”
Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”
Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.
A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.
Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.
Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”
Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”
Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.
Bejegyzések
