Újévi üdvözlet

Az év eddigi legnyerőbb ismerkedős levele:

Köszönet a forrásnak :>

Ádám és Éva misztériuma

Ne reménykedjenek, nem fogok semmit írni a vonatkozó misztériumról. Egyrészt azért, mert nem értek az ilyen obskúrus, gnosztikus izékhoz. Becsületes, egyszerű, józan észvágású ember vagyok, engem csak a szaloncukor, meg esetleg a rokonok névnapja érdekel. Másrészt azért, mert Maguk sem értenek semmi ilyesmihez, úgyhogy.

Most miért néznek ilyen furán? Mégis, mit vártak tőlem? Hogy feltárom a titkokat?

Figyeljenek ide. Nem tárok fel semmiféle titkot, mert Maguk úgysem értenék. Egy. Kettő, hogy ha nem értenék, akkor is azt hinnék, hogy értik, és akkor én el lennék mondva mindenfélének. Három, hogy ha meg értenék, akkor meg minek is mondjam, minden világos.

Majd jövőre.

Hölgyeim és Uraim, Boldog Karácsonyt.

Ünnepi barokk dallamok

Egy kedves barátom jóvoltából került a könyvjelzőim közé a Purcell teljes életművét feldolgozni szándékozó gyűjtemény. Most megosztanám ezt a kincset mindenkivel, áldott, békés, fényteli karácsonyt kívánva a Tea-Kör nagyrabecsült szerzőinek és olvasóinak egyaránt.

A magyarság és a zsidóság képviselőinek találkozása a Parlamentben

A magyar Parlament 2009. december 9-én különleges alkalomnak adott helyt. A Fidesz meghívására Elie Wiesel, a magyarság nagy zsidó barátja látogatott hazánkba, aki külföldön küzd Magyarország érdekeiért. Ő szólt először. Beszédét „Adjon Isten mindnyájunknak szebb jövőt” köszöntéssel kezdte, tört magyarsággal, de ragyogó szemekkel.

Ezt követően azonnal kiállt a szlovák nyelvtörvény ellen, megengedhetetlennek, visszatetszőnek és megbocsáthatatlannak nevezve a Beneš-dekrétumokat, amelyek nyíltan alkalmazzák a kollektív bűnösség elvét. „Mindnyájan tanultunk abból, hogy a kollektív bűnösség és megbélyegzés gondolata hova vezethet” — mondta a Nobel-díjas író, s beszédének e részét az Országház forró tapssal jutalmazta.

Elie Wiesel a továbbiakban elítélte az antiszemitizmus-vád politikai fegyverként való használatát, s hangoztatta, hogy az ugyanannyit árt a zsidóságnak, mint a magyarságnak, de mindenképpen ártalmas az egész országra, sőt Európára és a világra nézve. Kifejezte, hogy személy szerint szégyelli, amikor politikai haszonlesésből kifolyólag, hatékony érvek híján, zsarolásként, a korrupt, polgárai ellen agresszorként forduló, leköszönni képtelen politikai elit képviselői alkalmazzák ezt a beszédmódot, súlyosbítva azzal, hogy miközben kiárusítják, elzálogosítják az országot, mindaközben holokauszt-megemlékezéseket támogatnak. „Ez jogos visszatetszést szül, s e tekintetben a jelenlegi magyar kormány felelőssége súlyos” — mondta. Beszédében kitért arra, hogy elfogadhatatlan az a provokatív, a zsidóság és a magyarság viszonyának megrontását eredményező politika, amelyet két évtizeden át az SZDSZ és a Demokratikus Charta folytatott. „Világosan megmutatkozott, hogy ez a politika csak a magyarság mély érzéseiben való megálázásához, a magánélet teljes átpolitizáltságához, a kölcsönös gyanakvás elültetéséhez, erősítéséhez, és a gyűlölet felszításához vezet. E ponton rámutatott az állítólagos „nyugati sajtó” súlyos felelősségére is, amelyet — mint mondta — egy kormánypárti lobbi irányít a háttérből, s ennek következménye az, hogy a világpolitikai színtéren elszigetelik hazánkat. Aggodalmát fejezte ki, hogy mindez egy polgárháborús helyzet szításának céljával folyik, hogy egy fiktív xenofób pogrom víziójának ürügyén lehetővé tegyék Magyarországnak katonai „békefenntartó” erők általi megszállását, mint „fasizálódó országét”, a nyugati közvélemény többségének hallgatólagos beleegyezésével és felhatalmazásával. Ezt ma már a Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi — figyelmeztetett —, amelynek aláírását a Fidesz felelőtlenül, minden előzetes megfontolás és kérdések nélkül megszavazta az országromboló posztkommunista és liberális erőkkel együtt. Wiesel úgy folytatta, hogy mint a történelmi Magyarország szülötte, aggodalommal viseltetik szülőhazája sorsa, nemzetközi híre és megítéltetése iránt. Befejezésül kérte, hogy Magyarország erélyesen tiltakozzon külföldön való besározása ellen, helyretéve a nyugati médiában megjelent manipulált és hazug híradásokat. E ponton bátorító mosollyal Balog Zoltán fideszes képviselőre nézett. E szavakat, bár — mint szabadkozott — nyelvtudása igen gyenge, magyarul mondta el, majd minden jelenlévőre áldást kért.

Köves Slomó rabbi következett szólásra, aki az EMIH nevében helytelennek nevezte azt a gyakorlatot, hogy a zsidóságot összemossák a Németh Sándor- és ATV-félékkel, elhatárolódva Németh izraeli és magyarországi kitüntetésétől. „A kereszténység és a zsidóság értékei egyaránt fontosak, sem a keresztényeknek, sem a zsidóknak nem kellene félniük e hazában, s nem kellene tartózkodniuk nemzeti, vallási jelképeik használatától” — jelentette ki. Köves Slomó ezt azzal is hangsúlyozta, hogy az Országházban magyar mentét viselve mondta el beszédét, jelezve kiállását a magyarok mellett. „Egyesek szeretnek a kipát viselve megjelenni a Parlamentben” — mondta — „de a kipa nem az Országház üléstermének falai közé, különösen nem a pulpitusra, hanem a zsinagógába való; itt nem szolgálhat mást, mint a provokációt.” Köves hangsúlyozta még, hogy nem szabad megengedni azt a folyamatot és fejét újonnan felütött gyakorlatot, amely Európában a keresztény szimbólumok elleni abszurd jogi lépésekhez vezetett Olaszországban, Spanyolországban és Magyarországon. A strasbourg-i bíróság döntését hallatlannak és képmutatónak nevezte. „Ma a keresztet szedetik le a tantermek falairól és a keresztet fűrészeltetik ketté a köztereken, holnap a menórák, hanukiák és a Dávid-csillagok következnek. Moldávia máris intő példával szolgál. Ezt nem hagyhatjuk!” — mondta. Felszólalását dübörgő tapsvihar követte, s néhány képviselő „Éljen! Éljen!” felkiáltása hallatszott a padsorokból.

Ekkor Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szót kérve felállt, és az Országházban egybegyűltekhez így szólt: „Köves Slomó rabbi úr józan gondolatait megszívlelve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felülvizsgálja korábbi, elhamarkodott döntését, amellyel elhatárolódott bizonyos nemzeti körök adventi keresztállítási akcióitól, tekintettel zsidó honfitársaink érzékenységére”. Rövid bejelentését elismerő taps és meleg kézfogások követték.

Ezek után Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke emelkedett szólásra. A jelen rágalmazásteljes helyzet miatti melancholikus beszédében kiemelte és hosszan ecsetelte Trianon igazságtalanságát, és azt mondta, bocsánatot kell kérnie a zsidóság nevében azoktól, akik néhány jöttment, a zsidó névre nem méltó bolsevik politikai kalandor történelmi cselekményei miatt úgy érzik, hogy a zsidóság egésze elárulta a magyarságot 1919-ben, valamint azóta folytatólagosan és többször, kiemelve az 1956-hoz vezető időszakot. Megemlítette példaként Kun Béla, Szamuely Tibor, Varga Jenő, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és mások neveit, akik szégyent hoztak a zsidóságra és erre a Házra, és egyszer már a zsidóság elleni súlyos fellépéshez vezettek. Megjegyezte, hogy ezeknek az embereknek, és sok zsidó származású társuknak a terrorisztikus és minősíthetetlen tevékenysége Magyarországon elfeledhetetlen, és a zsidóságnak magába kell szállnia, és kritikusan újraértékelnie múltját, szégyenkezve azért, hogy ilyen bestiális „vezetőket” adott Magyarországnak. „Ezek a falak visszhangozták ezeknek a zsidóknak a szavait, akiknek terrorjáról még emléktábla formájában sem szabad megemlékezni Magyarországon” — utalt a két Dunába lőtt Hollánnak bátor fiatalok és a leszármazottaik által helyreállított, azóta ismeretlenek által többször megrongált, majd a Lánchídról eltávolított emléktáblájára. Mint hangsúlyozta, elképesztő, hogy a fővárosnak eszébe sem jutott egy hasonló emléktáblát állítani, és semmit sem tett annak eltüntetése óta, sőt tiltakozását fejezte ki a tábla helyreállításával kapcsolatban, amelyet korábban maguk Rákosiék verettek le a Lánchídról. „Ez felidézi a legsötétebb időket, és különösen szomorú és visszatetsző annak fényében, hogy bizonyos erők folyamatosan szorgalmazzák a zsidók soájáról való, néha már-már erőltetettnek ható megemlékezéseket, miközben a magyarság sérelmei, halottjai, soája gyászolatlan marad, sőt még a puszta megemlékezések is tiltva vannak Budapesten a város hősies védőiről.” Feldmájer azt mondta, hogy neki, mint a zsidóság képviselőjének, nem lehet tiszte és kifejezett érdeke, de a magyarsággal való szolidaritás előmozdítása és a jó viszony helyreállítása céljából kezdeményezni fogja február 11-e nemzeti gyász- és ünnepnappá nyilvánítását is.

A beszéd e pontján a jelenlévő izraeli küldöttség egy része felállt, és elhagyta a kupolatermet. A szónok azonban nyugalmát nem veszítve figyelmeztetett: „Izraelben is szükség lesz egy a maihoz hasonló nap rendezésére a Knesszetben, amikor a magyar egyházak, és a muszlimok képviselői állnak az emelvényeken”, majd emlékeztette a bent maradottakat Izrael „liberális hagyományaira”, amely oly toleráns és befogadó minden nép felé, s amely a Dávid-csillag alatt egyenlőségben egyesíti kisebbségeit. Majd a kisebb derültségre, ami ekkor támadt, kedélyesen jegyezte meg: „tudják: két zsidó, három vélemény”.

Folytatva az epizód által félbeszakított gondolatmenetet, fontosnak nevezte, hogy ez a kezdeményezés gesztus kíván lenni az elmúlt évtizedek sérelmi zsidó politikájáért, amely hibás gondolaton alapult, hiszen minden olyan személynek a bűnös tetteit felvállalta, akik egyszerűen csak zsidó származásúak voltak, „holott az elsődleges, ami számít, az nem a származás, hanem a tettek” — mondta. „Egyes rossz döntések vagy a zsidóság számára sérelmes és méltatlan politikai tévutak továbbá nem árnyékolhatják be azoknak a hősöknek az emlékét, akik életüket áldozták hazájukért a harcban” — tette hozzá méltóságteljes komolysággal. „Ez a hibás gondolkodás az irodalomban is kárhoztatandó megnyilvánulásokhoz vezetett, amelyeket a MAZSIHISZ a maga részéről helytelenít — folytatta —; a szabad önkifejezés fontos, de csak akkor, ha célja nem a bomlasztás, a harag magvainak elhintése” — fejezte be a gondolatsort. Az ülésteremben ezek után jelenlévő vendégek és házigazdák felálltak, és a tapsvihar még meg sem szakadt, amikor a jelenlevők ajkáról — állítólag Kuncze Gábor, mások szerint Fodor Gábor kezdeményezésére — felhangzott a Himnusz.

Elénekelték a Himnuszt

A különleges ülés lezárásaképp végül Sólyom László szólott, aki azt mondta, a történelmi sérelmeket el kell felednünk, nem mint történészetet, hiszen a Második Világháborúval kapcsolatos minden oldali kutatásokat egyenesen bátorítanunk kell, mert reménykedünk, hogy Katyń-hoz hasonlóan még sok fordulatot okozó újdonság derülhet ki a Szovjetunió, a népbíróságok és a volt kommunista rezsim, illetve más, üzleti érdekből meghamisított vagy elhallgatott tényekről, s ezek enyhíthetik a múlttal kapcsolatos tragikus érzést, feldolgozatlan sérelmeket, illetve egyes legendák által okozott károkat. A sérelmeket, mint mondta, olyan súlyokként kell letennünk, amelyeket folytonosan cipelve lehetetlen, hogy szeretetben és békességben éljünk együtt. „A magyarság kész erre a feledésre, ám a zsidóság képviselői részéről ritkán tapasztalni olyan reményeket keltő és felvillanyozó kiállást, mint amit a mai nap hozott. Őrizzük meg ezt az egyetértést és nemes, közös érzületet, amely Magyarországot naggyá és példamutatóvá fogja tenni” — mondotta. A Feldmájer Péter mögött látható oroszlános-Árpád-sávos címerre mutatva így folytatta: az Árpád-házi szent királyok e jelképe ma a leszerepelt „kormány” bírósági és média-befolyása miatt szinte a bűncselekménnyel társítja az emberek fejében e jelkép megjelenését. Leszögezte: „Mint köztársasági elnöknek, ezt szóvá kell tennem, hiszen bár Magyarország jelenleg köztársaság, királyi hagyományainkat sohasem feledjük. Nekünk nem Kossuth Lajos örökségét kell tovább vinnünk, ez az örökség Jásziéké, Rákosiéké és Kádáréké, hanem legalább Széchenyi István örökségét, aki soha nem akarta volna eltüntetni a koronát a vörös-ezüsttel vágott, kettős keresztes címerpajzsról. Ez a címer jelképezi a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki, sőt a burgenlandi magyarokat is, akik most érthető, bár sajnálatos okokból nem lehetnek a köztársaság teljes jogú tagjai, de elválaszthatatlanul alattvalói maradhatnak a mindenkori magyar királyságnak. Mi mindent megteszünk, ami diplomáciai keretek között megtehető, hogy a minket körülölelő nemzetiségek is újra büszke állampolgáraink lehessenek, de legalábbis közösen vallhassák annak az egykori királyságnak az eszméjét, amely mint idea, kifejezi szívünknek hő indulatait és belső meggyőződésünket.”

Sólyom hozzátette, most a zsidóság részéről nem esetenként eltúlzott holokauszt-memoárok reklámozására volna szükség, hanem a kölcsönös bizalom megerősítésére, a sebek bekötözésére.

Az államfő beszédében a cigánysággal kapcsolatos nehéz honi helyzetre is kitért. „A cigányságot bizonyos körök arra használják fel, hogy a magyarok ellen fordítsák mind a cigányokat, mind a külföldet, mind magukat a magyarokat. A cigányság egy részének viselkedésével komoly problémák vannak ugyan, de sajnos ezt egyes erők még további problémák szítására használják fel, »faji öntudatot« csepegtetve el a cigányság körében, és felheccelve a cigányság azon rétegeit is, amelyekkel nincs gond. „Ezek a felelőtlen erők feszültséget okoznak a szintén nehéz helyzetben levő magyar lakosság többségében.” Majd így folytatta: „Ahol lehetséges, az integrálást kell követnünk, ahol ez lehetetlen, vagy többet vesztenénk a vámon, mint amennyit nyernénk a réven, ott pedig a jótékony szegregációt kell támogatnunk. Nem chabad, hogy bármelyik megoldás is mérgezze a cigányság és a magyarság már sokszor terhelt viszonyát, hanem megfelelően kezelje, sőt gyógyítsa azt. Ezt azonban nem lehet szembehunyva és azt hazudva tenni, hogy a cigányság egy jelentős részének szocializációja annak viselkedése miatt egyáltalán nem könnyű feladat.”

Az ülés végül általános tapssal, egyetértéssel és a Szózat közös eléneklésével zárult, majd a résztvevők közösen megkoszorúzták Horthy Miklós kormányzó frissen leleplezett szobrát a Fiumei úton, amelyet az ünnepi alkalomra Horthy Miklós útra kereszteltek vissza, ezt követően pedig a Radnóti Miklós emlékére elhelyezett emléktáblát, ahol ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész tartott rövid beszédet, majd Oberlander Báruch rabbi felolvasta a magyar költő Nem tudhatom című versét:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. ”

Totum factum

Mivel odáig fajultak a dolgok, hogy a tirpákbokrétásiak Mestere, Tóta W. hódevésre buzdítja híveit (pedig ezek a jópofa kis állatok szívünknek oly kedvesek), beszélgessünk egy csésze forró tea mellett egy kicsit mi is a környezetvédelemről. Mégpedig annak is egy tradicionálisabb (Tótafanok szavajárásában kb. hülyevallásos) megközelítését kívánom Körünk megcsappanni látszó közönsége elé tárni, Seyyed Hossein Nasr (iráni érdekeltségű olvasóink kedvéért: سید حسین نصر) professzor egy előadásából fordított részletekkel.

Nyugaton a szcientizmus által befolyásolt filozófusok négyszáz esztendeje igyekeznek kialakítani egy szekuláris etikát, és egészen biztosan számos ateista létezik, aki ennek megfelelően igen erkölcsös életet él. De milyen norma alapján tekinthetőek ők erkölcsösnek? Nyugaton nincs ugyanis más alap, csak azok a normák, amiket a vallás csepegtet az emberek lényébe. Ha valaki meggyilkolja a szomszédját, ezt erkölcstelenségnek tartjuk. De miért erkölcstelen? Mi a baj ezzel? Az Afrikáról szóló természetfilmek azt mutatják, hogy az állatok folyton felfalják egymást. Ha csak állatok vagyunk, akkor mi rossz van abban, ha megöljük egymást? Az, hogy mindenki nemet mond egy ilyen tettre, pontosan azért történhet meg, mert bizonyos vallási értékek beoltódtak még a modern Nyugat szekuláris atmoszférájába is, amely az úgynevezett szekuláris etikáról szónokol, holott ennek az etikának is valójában a vallásban gyökereznek az értékei. Mindenesetre semmilyen szekuláris etika nem szólíthat meg senkit kellő hitelességgel, csak azokat, akik elfogadják egy ilyesfajta etika filozófiai premisszáit. Az igazság azonban továbbra is az, hogy a világban az emberek nagy többsége nem fogad el olyan etikát, amelynek nincs vallási megalapozottsága. A gyakorlat nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy vallási tekintély, teszem azt egy mulla vagy brahmin Indiában vagy Pakisztánban elmegy egy faluba és azt mondja a lakóinak, hogy a sharia (iszlám törvény) vagy Manu törvénye szerint tilos kivágni ezt a fát, akkor számos ember elfogadja azt. Ám ha a Delhi vagy Karachi Egyetemről érkezik egy diplomás kormánytisztviselő, és elmondja racionális, filozófiai és tudományos érvekre hivatkozva, hogy jobb nem kivágni ezt a fát, igen kevesen fogadják meg tanácsát. Tehát praktikus szempontból is az egyetlen etika, amely a nagy többség számára elfogadható a világ történelmének jelen pillanatában, még mindig egy vallási erkölcstan. A környezeti válsággal mostanság szembesülő Nyugat bizonyos köreiben éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.

Van egy második oka is annak, hogy a vallás miért olyan fontos a környezeti válság megoldásában. Több tényező is kapcsolódik ide, de csak röviden összegezném ezeket. Mindannyian tudjuk, s még ha személyesen nem is érdeklődünk a környezeti válság metafizikai, spirituális és kozmológiai gyökerei iránt, mégis tudatában vagyunk ama ténynek, hogy külsőleg (azt nem mondom, hogy belsőleg is) a krízist az emberi szenvedélyekre, különösképpen a hamis szükségletek (amelyek igazából inkább vágyak) megteremtésével felerősített mohóságra apelláló modern gazdasági rendszer okozza és tartja fenn. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a nézettel, amelyet a vallások támogattak évezredeken át: a megelégedettség erényének gyakorlásával, azaz beérni azzal, amink van. A modern szemléletmód a sóvárság és a mohóság tüzének felszításán alapszik, igyekezvén megtenni minden lehetségest annak érdekében, hogy a lelket egyre jobban a világhoz kösse, fogyatékosságként tüntetve fel azt, ami a vallás számára mindig is erény volt, azaz egy bizonyos távolság és elkülönülés megtartását a világtól, avagy más szavakkal, egy bizonyos fokú aszkézist. Van egy híres német közmondás, „Nincs kultúra aszkézis nélkül”, és ez minden civilizációra igaz.

Néhány szórakoztató, recens nyilatkozat a hazai démo(no)krácia potentátjaitól

„Orbán Viktor úgy nyilatkozott a tudósításban: pekingi látogatásának legfontosabb eredménye, hogy hivatalosan felvette a pártközi kapcsolatokat KKP-val.”*
(MTI — a szerk. megjegyzése: Ez a mondat így az MTI-nél szerepel, más forrást nem is találtam, a kijelentést cáfolót sem.) * Gyengébbek kedvéért: KKP = Kínai Kommunista Párt

„Az Orbán Viktor, Traian Basescu és pártjaik közötti, európai mércével mérve is szoros kapcsolat az élet minden területén jelentősen javíthatja a viszonyt a két nemzet, a két ország között, aminek első számú kedvezményezettjei az erdélyi magyarok lesznek.”* — húzta alá Cser-Palkovics András.
*A (nem csak) erdélyi magyarok várható kedvezményezettségének bemutatását lásd a link alatt.

„A válság egyik nagyon fontos tanulsága, hogy meg kell érteni a jövőt; mint Darwin mondta 150 éve, nem az erősebb és a legintelligensebb fajok maradnak fenn, hanem azok, amelyek a legjobban alkalmazkodnak a változáshoz.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

„Bajnai Gordon azt is kérte a Helsinki Bizottság elnökétől: lobbizzon azért, hogy az ENSZ által létrehozandó úgynevezett népirtás elleni központ Budapesten jöhessen létre.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

Katholicizmus, kereszt, félhold, és a „szabadgondolkodói” diktatúra

A katholikosz (καθολικός, latinosítva cathōlicus) szó jelentése: egyetemes. Az egyetemes(ség) szó olyasmit jelent, mint a birodalom: egy mindent-magába-foglalást, egy mindent-felölelést. Az egyetemesség szimbóluma a katolikus egyházban a kereszt, amelynek — a kereszténységen túlmenően egyetemes — szimbolizmusáról többek között René Guénon írt nagyszabású művet (Le symbolisme de la croix), amely magyarul is megjelent A kereszt szimbolikája címmel (Bp., 1995, Szigeti Magánkiadó /Az Őshagyomány Könyvei IV./).

Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.

A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.

E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.

Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?

A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.

Mihráb és kereszt egymás melletti, mégsem szinkretista együttese
(Pécs, Belvárosi templom)

Persze, mondhatnánk azt, hogy micsoda öröm, hiszen legalább egy világvallásnak nem szabnak gátat Európában. Ihaj, evoé, tavasz! Csak éppen túl azon a furcsaságon, hogy az Ázsiából kiirtandó-kiszorítandó, a liberalizmus kispápái által világszerte terrorisztikusnak bélyegzett iszlámot éppen Európán belül nem akarják udvarias formában sem normális keretek közé helyezni (ld. újfent Svájc méltányos tervezete megszavazásának felháborodott elutasítását — mintha ebben az esetben — hasonlóan Írország és a lisszaboni szerződés esetéhez — a nép hangja hirtelen mégse lenne demokratikus, csakis akkor, ha megfelel az EU-n belül érvényesülő vélemény- és intézménydiktatúrának), magyarázatot várnánk arra is, hogy mi az óriási probléma a kereszténységgel, amely miatt viszont e vallás, főként legklasszikusabb formájában (azaz a katholicizmusban), gyakorlatilag „házon belül” diszkriminációt szenved. (Most a Jobbik keresztállításainak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia általi „politikailag semleges” kárhoztatásáról ne beszéljünk, mert speciális eset és félrevinne.)

Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!

Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.

Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.

Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.

És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.

Félhold és kereszt Gázi Kászim pasa egykori mecsetjének (ma Belvárosi templom) tetején. A vallások transzcendens egységét tökéletesen, és megalkuvás nélkül fejezi ki.

Tours to the USSR

Travel brochure “Minsk”, 1937.
Published by Intourist.

Európa és Törökország kapcsolata a XX. század elején

Az igazság és rend helyzetéről hazánkban

„Igazságügyi és rendészeti miniszter”


Attila véleménye:

„Ennek faszkovicsnak minden gondolatata, intézkedése annyira rossz, minden megnyilvánulása annyira kisiklott és hamis, hogy az ember azt hinné, hogy ilyen nincs. Aztán láss csodát: dehogyis nincs!

Mára olyan véglények kerültek hatalomba itt Abszurdisztánban, amelyek egy csak nagyjából normális társadalomban a csatornatisztításnál és szeméthordásnál semmi esetre sem juthatnának magasabb beosztásba.

Tegnap felmerült bennem egy kép. Mivel minimum két, annyira másként gondolkozó tábor alkotja ezt a szerencsétlen országot, és olyannyira reménytelen ezek nézeteinek akárcsak minimális közelítése is: mi lenne, ha csatát rendeznénk részükre. Egyenlő létszám, azonos fegyverek (lőfegyverek előtti időkből, tehát kard, szekerce, lándzsa, íj és nyíl). Aztán hadd hulljon a férgese. »Mert — mint barátom szerette mondani volt — eddig csak a java hullott.«”

Le rapport russe

A beszögelt ablakú szalonban többnyire egyedül, illetve a hadiállapotok közt gyors csészeleborításokra betérő, néhány partizánruhába bújt vagy álarcos vendéggel ücsörögve gyakran szemlézem a politikai napilapokat. Ó, a nyomtatott sajtó ideje lejárt, figyelmeztetnek most. Ez most mindegy, válaszolom én. Vegyük úgy, mintha az elektronikus sajtót is ólomba szedték volna, és érezni lehetne a papír és a nyomda illatát. Szürke öltönyös eleganciámon se csodálkozzanak; amikor ez a szalon már omladozni fog, és néhány gerenda más helyet keres, mint amit a tervező és az építész kijelölt számára, akkor is kifogástalan öltözékben fogok itt ülni, és ha már mindent vastag por és törmelék is fed, a csésze, a tálca csillogni-villogni fog, s a szamovár kifogástalanul fog működni.

Miről fogok ma értekezni alig figyelő gerilla-barátaimnak? Az orosz kapcsolatról. Az orosz kapcsolatról, bizony, mert szeretjük vagy sem, csodáljuk vagy megvetjük, Oroszország itt van, itt van újra a nyakunkban, vagy jobb esetben csupán az orrunk előtt.

A figyelmem Oroszország felé persze nem most kezdődött. Gyerekkoromban hobby-szinten is menő volt, ahogy megvetettem a Szovjetuniót, a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy”-et, és büszkén mondhatom, hogy ezidáig sem váltam Szekfű Gyulává, s már biztosan nem fogok kiadni olyan műveket, amelyeknek címe például Lenin. Valószínűleg Debreczeni Kalbász József mintáját követve Putyint sem részesítem ily kegyben, bizonyára van több tízezernyi önkéntes, aki úgyis szívesebben, motiváltságánál fogva pedig színesebben megrajzolja majd az új messiás arcmását, mint én tenném.

Az utóbbi napok sűrűjéből azonban gyakorta kiemelkedett orosz megapotentátunk szent feje, halk, szerény szava pedig elhallatszott messze az atlanti-óceánba hanyatló kőszirtek, valamint a Kárpát-medence rónái irányába. Minden valamit magára is adó hungárus exponens megnyilatkozott Róla, vagy egyenesen tiszteletét tette Nála.

Ami dicséretes is. Elvégre a külpolitika igen fontos terrénum, s annak ellenére, hogy kis országunk népe mindig csupán a belföldi csetepaték böngészésével, és a magasra nőtt szőr közüli kisszerű tetvészéssel, bolhaszedegetéssel lett légyen elfoglalva, az extra hungariam világ ezen szegletkő körül úgy van alakulandó, hogy előbb-utóbb majd észre kelljen azért venni. Inkább előbb, mint utóbb.

No de ne szaporítsuk a pelyvát, inkább tekintsünk a végestelen-szűkös panoptikumba. Kik jártak hol és mit csináltak, ki mit nyilatkozott a nagy orosz ugar nyugati határában? Érzésem szerint kezdődött ott, hogy ez a vonagyerek bizonyára Bolek úr tanácsára valami nem létező archaikus szervezettel tárgyalt. Csakis ez lehetett az őskezdemény, amely elindította a lavinát: az Úr, a Vérfarkas és a Zoltai csak ezek után következtek. Mindegyikük igyekezett bizalmas tárgyalópartnernek mutatkozni, hiszen most már nagy-nagy szükség lehet erre. Most, hogy Oroszország köpik az ámerikai radarrendszerre, s most, hogy Óz, a nagy varázsló Gorbacsov cipőjét fogja hamarost pucolni, az I betűs államok pedig mind Moszkván keresztül igyekeznek lobbijukat érvényesíteni, Rusz-hon Európa új, felvilágosult abszolutista hatalma lett. Liberalizáció, autoriter gondolat, vallás: mind csak Vladimirt, a Fényest erősíti. Mr. Folty és Medvegyev is csupán szárnysegédei. A háttérben pedig a Küldetés áll, És A Tudat, Hogy Oroszország Újra Nagy És Örök Lesz (KÉATHOÚNÉÖL).

Nézzék el nekem, hogy elfogult vagyok, és úgy gondolom, sok érthető oka van a lelkesedésnek az új Vezér iránt. Az atlantizmus jelenleg egyet jelent a keresztvíz levételével és a válogatás nélküli bevándorlással, azaz a multikulturalizmus örve alatt folytatott liberális zsarolással, valamint az IMF-hitelekkel és a bankokratikus manipulációval, a Világválság-Párt és Polgári Szövetség „Türelem!” feliratú lufiktól szomorú kortesgyűléseivel, amelynek egyik szegletében vacsorázók valami egeret avatnak szuperelnökké, s egy önjelölt vörös bárónőt jelölnek szuperkülügyérnek, s amelynek közel-keleti stratégiai szegmense körül gyűrűzik a feszültség, s amelynek transzatlanti hátországa egyre sebezhetőbben veri vissza a betörő barbárok támadásait. Mindeközben Oroszországról csak most hull le a lepel: valójában ő volt a hunyó, a peresztrojkával, a glasznoszty-tyal s a berlini fal leomlasztásával úgy viselkedett, mint egy aikido-mester, aki nőies módon beengedi ellenfelét a térfelére, sőt ezzel a taoisztikus yin erővel még vákuumot is képez, s miközben meghajlásában a Piac Törvényei előtt a bábot imitálja, valójában ő a hasbeszélő. Valljuk be, zseniális, s a KGB sokat tanult a CIA-től, a Nagy Koordinátor pedig elégedett lehet, hogy szépen összehozta az Új Világrendet, melyben kelet és nyugat újra összebékül.

Mi lesz azonban mindennek a kifutása, miközben megalakult az ötödik internacionálé, amelyet már úgy vártunk, mint rab az ítéletvégrehajtót? Valószínűleg fokozatos és stabil Felvirágzás az Égre mutató Rakéták árnyékában. Mint tudjuk, Kína csodálatos (így mondá az Úr), így megjósolhatjuk, hogy az új szövetségi rend centruma valahol Peking és Szentpétervár, esetleg egy maoista New York között fog húzódni, szóval az egész bolygón. Hogy prosperáló lesz-e ez a Novus Ordo Seclorum? Ez bizonyos. Az is bizonyosnak látszik, hogy a Pax Russica fog honolni a világon Oslo-tól Madras-ig, sőt a Bering-szorostól Wellingtonig, sőt az északi-sarki jachtkikötőtől Neuschwabenlandig.

Nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy az új redisztribúció környezetbarát és vörösbarna rendszerében a Gárda, az In-Kal, a seriff, a csinovnyik, vagy esetleg valamely más paramilícia biztosítja-e majd a közrendet, ha eljön a klánok kora. Urbán Vektor vagy Vidéki „Továrisikonyec” Gábor, esetleg az Úr vagy valamely feltörekvő réselő, egy Jövendő Tényező veszi-e át a valóságos és láthatatlan kormányrudat? Ezek az igazi kérdések, barátaim.

No, nemsokára szunyókálok egy keveset. Előtte igyanak még egy kis csájt, aztán dászvidánjá.

Akciós termék

Bemutatja a:


Tea mellé nem ajánlom.

Amit az oroszlánról tudni kell

Köszönet Ny.Gy.-nek

Hódolat a hódnak

Tűnődtek már a hódon (Castor canadensis)? Mármint a hódon, ami és ahogy él. Az ember, miután egyszer-kétszer hallott róla és tudomásul vette, tehát „tudja”, felmondja a leckét, hogy a hód „keres egy megfelelő folyócskát vagy patakot, faágakból gátat épít, elzárva a víz útját, és egy kis tavat hoz létre. A tóban egy várat épít, víz alatti kijárattal, de készít mellékjáratot is. A gát magasságával befolyásolni tudja a víz magasságát, hogy a vár bejárata mindig víz alatt legyen. A víz alá leveles ágakat rejt tartaléknak, így a befagyott tóban is tud táplálkozni.” Az ember általában tisztában van ilyen „tényekkel”, csak éppen csodálkozni nem szokott. Márpedig az a filozófia kezdete, ugye. Platón.

A legtöbb úgynevezett tudással a nyugati ember így van: „hallottam már róla”. Belegondolni nem nagyon szokott az ember szinte semmibe, amibe mégis, abba is csak legfeljebb, ha személyesen sok köze van hozzá. Pedig a legérdekesebb azokon a dolgokon tűnődni, amikhez személyes érdekünk nem fűződik, vagy olyan módon tűnődni „dolgokon”, ahogy azt nem feltétlenül az úgynevezett személyes érdek kívánja meg.

Ettől az ember nem feltétlenül lesz műveltebb, okosabb, bár általában felszed egy kis műveltséget is. De nem ez a lényeg. A lényeg elmélyülni egy gondolatban. A fajok, típusok, karakterek olyanok, mint valamiféle jól megkomponált, komplex gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak a kalandozása a világ. Elnagyolt, hm?

Általában a keleti emberre szoktak hivatkozni, és én is ezt szoktam tenni, ha a megismerésnek egy a modern nyugatinál mélyebb módjáról kell beszélni. Erre aztán általában az a büszke nyugatiak reakciója, hogy a keletiek is ugyanolyan sötétek tudnak lenni, mint a tudományával és technikájával hulladékhegyeket és -szigeteket meg komcsikat kitermelő nyugat, csak másképp. De nem erről van szó, és kár is volna egy ilyen vitába belemenni, amikor másra gondolunk: megismerési módokra, szemlélésre. Nem csak Indiában, de főként ott ennek valóságos tudománya alakult ki (nyilvánvalóan nem a páriák közt), aminek Weininger Antal, Baktay Ervin, Mircea Eliade vagy más nyugatiak csak általában more or less külsőleges leírását adták (vannak persze kivételek is). Bár a szemléleti metódusok nevezéktanát, „struktúráját” hellyel-közzel jól feltárták, és néhány esetben betekintést adnak azokba a perspektívákba, amelyek ezeken keresztül az ember számára megnyílhatnak, valójában kevesen éreztek arra belső késztetést vagy legalább kísértést, hogy originális forrásokat kutatva és a gyakorlati elsajátításig menően foglalkozzanak például a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus vagy akár más ázsiai hagyományok irányzatainak különféle iskoláival, illetve azok tanításaival. Nem csak filológiai ösztönnek eleget téve, hanem a saját megismerés analógiáit keresve, további inspiráció tapasztalati támasztékai után kutatva. A keresztény ember számára ez gyakran valamiféle szentségtörő vagy elítélendő színben tűnik fel, számomra kevéssé érthető, sőt egyes esetekben, őszintén bevallom, megvetendő módon.

De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, mert nem a vita a célom, sőt egyáltalán célom sincs. A hód fogott meg, ma reggel. A hód fogaival fákat dönt ki, azokat gátnak használja és várat épít. Ha távol-nyugati, azaz indián lennék, az volna a minimum, hogy valamiféle totemisztikus ábrándokba ringassam magam, felvegyem a hód jelét, és innentől a hód nevében mindenféle rítusokat, meditációkat és harci cselekményeket vigyek végbe. De nyugati vagyok, ezért jobban érdekel a populációgenetika, meg a biomassza meg az evolúció... err. Rosszul hangzik, nem? Igen, szerintem rosszul, és a préri indiánjainak „van igazuk”. Máshogy kell a dolgokat megismerni. Mondhatni gyerekesen.

A legjobb megismerés gyakran mítoszban, mesében, fantazmagóriákban* jelenik meg. Egyáltalán nem a racionalista attitűd az, ami a dolgok megismeréséhez közelebb visz, sőt, a racionalista hozzáállás eltávolít. („De ez nem zárja ki a racionális...” stb. Hagyjuk.)

Hova is akartam kilyukadni? Nem is tudom. Mindez a hód kapcsán jutott eszembe. A hódokról viszont nem akartam írni, mert elővehet mindenki könyveket, kereshet filmeket meg egyebeket. De rendben, egy képet azért kapnak fájdalomdíjként a Rábca-menti hódok tevékenységéről:


* I know, what is your problem with the usage this word.

Kilencven éve győzött az Ellenforradalom

1919. november 16.
Nagybányai Vitéz Horthy Miklós bevonul Budapestre

Filmhíradó részlet 1939-ből, a 20 éves évfordulón

A Kormányzó beszédének szövege

Labanc portrék — Gróf Esterházy Miklós, Magyarország nádora 1625-1645

Esterházy Miklós gróf (1582–1645),
Magyarország nádora 1625-től haláláig.

— Részletek Sárváry Béla jellemrajzából —

Esterházy Miklós egyike volt e hon ama fiainak, kiket az ős kor: erős, vallásos, tudós, és nagy előnévvel szokott feldiszitni; 1582-ben april 8-kán adá e honnak Galántha, Galántha az annyi bajnok, annyi honpolgár s annyi nemes léleknek folyton ringó bölcseje; anyja Illésházy Zsófia volt, a hajdani Illésházy István magyar nádor nővére, atyja Ferenc, a pozsonyi megye igen tevékeny alispánja. Miklós már gyermekkorában úgy látszik három tárgy iránt viselteték kiváló vonzalommal: Isten, haza, és tudomány; még Istennek le nem rová kötelmét, mit sem teve; míg polgári kötelességeit nem ismerte, meg nem nyugodott; fennmaradt idejét a tudományokbani búvárkodásnak szentelé; beszélgetés közben hadmenetek, háborúk, és hősi vállalatokat legszívesebben hallgata; az ifjú kori foglalkozások a bekövetkezett polgári erényeknek így veték meg alapját, így lőn Isten s ember előtt naggyá, ki gyermekkorában ezek tetszésében jára.

*

… a csatában rendíthetlen oroszlánként küzde, keblét folytonos harcvágy melengeté, de ha békéről vala szó, esze, iparkodása, sőt minden vállalata a béke által eszközölhető közjólétre törekvék, inkább útmutatás, tanács és zöldellő olajággal, mint véres karddal kivánván a dolognak folyamát rendezni.

E nemes irány a fejedelem figyelmét sem kerülheté ki, igen hihetőleg ismert vala sorsa, ismertek kiállott lélekküzdelmei; mint nemes lelkű honfinak a fejedelmi kegyelet is nemes jutalmat akarván adni: Mátyás őt Gábor, Dániel, és Pál fivéreivel együtt szabadalmas úrrá, vagyis az ország bárójává avatá; a megtiszteltetés a mennyire kitűnő, annyira kiérdemelt vala, nem tűzvén ki magának feladatul soha semmit, mint fejedelmének, s honának híven szolgálni.

*

1617-ben bereghi; 1618-ban zólyomi főispán lőn; 1619-ben ismét békeköveti méltósággal díszíteték fel: majd Cseh, majd meg Erdélyországba; a ritka tulajdonokkal felruházott lángész, a szeplőtelen jellem, a megkapó szónoklat, a közszeretet és tisztelet, s a mindent felülmúló igazságszeretet még az ellenfélnél is határozott diadallal bírtak vállalatainak sikerítésére.

*

(Harcai Bethlen Gábor ellen)

Bethlen az osztrák fejedelem kegyeit megnyervén, neki hűséget és engedelmességet esküdvén: általa a fejedelmi méltóságban megerősíttetek; az Ozmán szinte [szintén] jogot tarta a fejedelem választására befolyással bírni, az eredmény megmutatja miért, a szultán ez egyszer a fejedelmi megerősítésben mellőztetett, miért is ő iszonyú haragra gyúlván: irtó háborút és halált dörgött rettentő haragjában a Magyarra. Bethlen, hogy uralmát biztosítsa, a szultánnak Erdély több várait felajánlá; a várparancsnokok azonban megemlékezvén a császárnak tett esküről, ezt tenni sehogysem engedék, sőt tartván az erőszaktól: Bethlentől elpártoltak és Magyarországhoz csatlakoztak.

Bethlen a szultánnak tett vallomás után török segélyt nyert, s a tőle elpártolt várakat megmeg elfoglalta, s midőn Nagy-Váraddal is hasonlag akarna cselekedni: közte s Homonnay közt civódás keletkezett, mit hogy a Török megbosszuljon: Esztergom vidékén több mint 60 falut kifosztott és felpörkült.

*

[…] trónvillongások álltak be, s Magyar-, Erdély- és Csehország véres mozgalmaknak lőn színpada, miket majd az elégületlenség- és érdek-szülte pártoskodás majd meg a vallási viszályok még veszélyesebbekké tőnek. Bethlen hálóját jó korán kivetette, hogy a zavar szüleményét, a koncot el ne szalassza. Bethlen most azon volt, hogy ügyének minél több fényes nevet nyerjen meg, be is kopogtatott több előkelő családnak ajtaján, s legkivált azokat vadásza, kiket értelem és tudományért az udvar is kedvele; t. i. nagy nevekkel és fényes családokkal állandván dolgai élére, bizonyosabbnak hivé a sikert.

Többek közt Esterházy után is sóvár pillantatokat vete, s mindenkép azon vala, miszerint tetszését megnyervén, pártjának élére állíthassa. Bethlen Pozsonyt elfoglalván, ugyanoda Sz. Márton napjára átalános hongyűlést hirdete, s fel- és meghiva mindenkit, ki csak pártjának vagy tervének baráta lenni kivánna. Pozsonyban elég számosan gyülekeztek egybe, de nem jelent meg az, kinek jelenlétét Bethlen legkivált óhajtá, nem jelent meg Eszterházy Miklós. Ez Bethlent igen aggasztá, de reményéről még sem monda le végképpen, hanem mit szóval ki nem vihete, remélé, miszerint fényes ígéretekkel hajtandja végre. Csalódott, e harmincadón túlesett már Esterházy Miklós!

Bethlen mint gondolá, úgy cselekvék; egy dicsőséghalomteljes nagy ígéretek, s mindennemű szép jövőt ígérő hízelgésdús levelet bocsát Miklóshoz, barátjának hívja, s ügye támogatására szólítja fel; Eszterházy sokkal rendületlenebbül álla hona s fejedelme iránti vonzalmával: semhogy bármily kecsegtető sorok is megrengethették volna; ő honának esküdött, nem pártnak, s attól elállani nem is akara; mit tőn tehát ? nemcsak hogy meg nem hajol a hízelgő szavaknak, hanem sőt rosszallja léptöket, gátolja a párt törekvéseit, s minden kitelhető módon ellenszegül; ilyesmit ha társai gyanítának is, Bethlen éppen nem vára.

A csalódott pártfő nagyon felingerült, s nemcsak Miklóst, de elvbarátit is példásan akarván sújtani: vele együtt Pázmány Pétert, Balassa Tamást, s kivel különben is már kocódása vala, Homonnay Györgyöt, s a Jezsuitáknak összes társulatát száműzi, s minden vagyonaiktól megfosztja. A hatalom az ő kezében vala, dúló fegyverei ezt könnyen végrehajthaták.

*

[A király halála után ] A magyar trón azonban nem marada sokáig üresen, boldogult Mátyás helyébe a magyar királyságban törvényesen Ferdinand következék. Miklós fejére a száműzetés kimondatván: hogy a büntetés másik részét is érezze: [Bethlen] Huszár Istvánt egy jó csapat élére állítván Lackenbach várát körülfogatá, hogy a fegyver hatalmának hódolni kényszerülendvén a felhánt eskütől vagy önkényt álljon el, vagy ha nem, foglyul hurcoltassék eléje. Miklós a vállalatról nem is álmodván, éppen honn vala, maga állott ki tehát birtoka védelmére, s erősen föltevé, vagy vele veszni, vagy vele együtt szilárdul megállani a csatát, a vérküzdelmet. Segélyére szolgált Dampier tábornok, párosult a két hős, véres viadal keletkezett, s Huszár harcosaiból felmészároltatván 800, a többiek pedig a diadalmas ellenség előtt megállani nem bírván, csúfos futásnak eredtek.

A váratlanul kivitt győzelemnek nagy lőn híre, de még hatásdúsabb eredménye.

Ez alatt Ferdinand elfoglalá a trónt, s minden igyekvését arra fordítá, hogy a nyugtalankodók kibékéltessenek, a rend és béke hazaszerte visszaállítassék; békekövetek választattak tehát, megkezdettek az alkudozások, meghányatott mindkét fél ügye, de engedni, vagy követeléseiben tágítani egyik sem akarván: bíróul utoljára is a kard választatott; megindultak az ellenséges csapatok, folyt a harc változó szerencsével, míg végre Bethlen megveretett; erre hívei közül többen elpártoltak, seregei pedig a folytonos csaták által is jelentékenyen meggyérülvén: most már a kényszerűség is hajlandóbbá tevé az alkudozásokra.

Az egyezkedések és viszályok egyengetésében Miklós is igen tevékeny részt vevén, s ura királya érdeme, ragaszkodása, és fáradalmait méltányolni akarván, őt Újvár és vidéke parancsnokává tevé, sőt a határvidékek főtábornokává is kinevezé. A szent ügyért küzdeni kész léleknek csak alkalom kell, s úgy hona mint vallásaért mellére tűzi azonnal a páncélt, melyet tántorítlan elszántsággal vet minden veszélynek ellene. Legyen példa Esterházy Miklós.

Bethlennek föllengző lelke a kiszabott határok között meg nem férvén, adott szavát csakhamar megszegte, s magát ismét a Töröknek pártfogó karjaiba vetette; oldalához veszi az egri és boszniai basákat, kezébe ragadja az elégületlenek lobogóját, s véres kezekkel tépi meg hazája, és Morvaország békefáját; vas, tűz, s önkény lőn seregeinek vezérhangja, dühök fegyvert szolgáltata, karjok utat töre a merre csak haladni akarának; pusztaság és nyomor jelölék lépteiket, boldog s boldogtalan vérháborúba keveredék; mit megkíméle a pártos fél, elundokítá a török kéz, mely apát, anyát s gyermeket egyaránt rabláncra füze, csordakint űzé ki honából, melyet többé soha nem valának látandók; a kincs, ragadmány, s szíjra fűzött keresztényekkel délcegő vércsapatok már Újvár alá érkezének; Újvár Miklós parancsnoksága alatt vala, s mit csak a védelemre megtehete, megteve mindent. A dolog 1623. történt.

Miklós már igen jól tudta, kível leend dolga; ismerte ellenfelét, ismerte törekvéseit; résen állott minden cselre és alkalomra, bármit vala is hozandó a végzet, mint edzett, mint harcban otthonos, mint hadgyakorolt férfiút készületlen nem találhatá.

Már ő ekkor talpon álla, csatárai tudták kivel leend dolguk, azonnal csatasorokat képeznek, útját állják, s rögtön harc, vagy megadásra szólítják.

*

(Közbevetés: Bethlen Gábor jelleme)

Minél kevesebb igény vagy jog nyomán jutott kitűnő helyzetébe: annál fennhéjázóbb kívánalmakra gerjedt a heves lelkű Bethlen, egybezavarta a jog és igazság fogalmát, csel s erőszak nem nagy nyomatékú színben tűnt föl előtte, saját egyéniségét mindenkinek föléje emelvén, egyéb érdek háttérbe szorítaték.

Zavart fogalommal bírni, önmagunkkal telve lenni, nemcsak magán de közérdekekre sem hajtani, országos ügyeket saját egyéniségünktől elválasztani nem tudni, ott, hol mindezeknek külön osztályrész jutott, hol milliók jólléte forog kérdésben: nagy föladat kedveltséget vívni ki, nagyobb a ránk ruházott bizalmat fönntartani, legnagyobb a közkívánatnak megfelelni tudni. Hol azonban annyi s oly hatalmas a parancsoló, hol annyira kuszáltak az érdekek, hol oly sok ügyekszik a zavarban halászni: könnyű uszályhordókat találni, könnyű figyelmet tévesztetni: Bethlen Gábor, mint mondók, ügyes ember volt.

*

A merész felhivásra megriad az Ozman, de mint hiúz körültekint rögtön, s látván a parányi magyar csapatot, örömében ujjongani kezd, s nem is gondolhatván egyéb mint világos győzelemre: azonnal sorakozik, csatarendet képez, kardot ránt, s véres viadalba bocsátkozik. Foly a vér mindkét oldalon, messze elhallatszik a halálhörgés, s az uratlan paripák bősz nyerítése; hullák födék a vérmezőt, de a diadal édes reményében egyik fél sem hajt a borzasztó körülményre; szúr, vág, öl mindegyik, takarítja elhullottait mindegyik fél, de tágítani ki sem akar.

Miklós most cselt vet, hátrálást színlel, a Török utána nyomul, s míg ez a legelszántabban viaskodik, magyar csapatok lépnek nyomába, s csak azon veszi magát észre: hogy a megvetett kis csapat által hínárba húzatott, bekerítetett.

A körülfogottak egy darabig küzdöttek hősileg, aztán meghunyászkodtak, végre lerakták fegyvereiket. Ismét sok keresztény nyerte vissza szabadságát; a rabszíjra fűzött és megmentett keresztények számát 1390-re tehetni. A fogoly Törökökkel elég szelíden bántak, fegyvereiket, zászlaikat elszedték, s hogy a fényes eseményt szeretett fejedelmöknek annál világosabb színben tüntessék fel: mind a zászlókat mind a foglyokat Bécsbe küldötték, egyedül az öröm és dicsőség maradván Miklós számára hátra.

Bethlen egyre nyugtalankodott, s mert az Ozmántól folyton nyert segélycsapatokat, egy szebb jövő reményében egyre zaklatá az ugy is kesergő hazát.

Ha ma békét kötött, már másnap irigy kezekkel tépte meg azt, megmeg fegyvert ragadott, s ott csapott le véres fegyvereivel, hol a békés polgárok legkedvezőbb nyugalomnak örvendének; ha pedig — mi szinte több ízben megtörtént, itt-ott jól eldöngették, ki első esedezett fegyvernyugvásért, az ő vala. A folytonos háborúskodás annyira megingatá már saját népeit is, miszerint állhatlansága miatt azok is békétlenkedni, sőt ellene lázadozni kezdének.

Miklós a Bethlen-féle ügyet pártoló és terjesztő musulman csapatokat most ismét hatályosan megzúzta; Bethlen Gábor meghunyászkodik, s megmeg békeért esd. Az országban Bethlen ügyét többen pártolák, a béke többek előtt szíves vendégül kínálkozék, maga Ferdinand a király is örömmel látszék hallgatni a megalázkodott hatalmas úrra, csak egyedül Miklósunk állt ellent, egyedül ő ellenzé a béke tárgyalását.

Békét mindenki óhajtott, de csak maradós [maradandó] békét óhajthatott, mivel világos ellentétben állott Bethlen Gábornak ingatag jelleme. Eszterházy igen jól fogá föl az egyéniséget, az álköntösbe öltözködött békebarátnak igen jól ismerte hangját; innen lőn, hogy magának Ferdinandnak is ellenezte a béke tárgyalását. A dolog egy időre csakugyan fel függesztetett. Meggondolván azonban, hogy a harcmoraj és ellenségeskedés okozta vallási sebeket mégis tanácsos lenne mielőbb megorvosolni, hogy engedékenységgel tán az ellenfelet könnyebb leend jó útra téríteni: végre a király is hajlott az őszintének mutatkozott szóra, s hogy a kívánt béke megadassék, maga is beleegyezett.

*

Az ország nagyjai s a rendek egybegyűlvén 1625-ben, Esterházy Miklóst közakarattal nádorrá választják; a király a választást nyílt örömmel üdvözlé; sőt hogy az erény s érdemein a honpolgárság legmagasabb fokára emelkedett férfiú ne csak hazája, hanem királya részéről is kellő kitüntetésben részesüljön, hogy hasonló pályafutásra másokban is kedv gerjesztessék: a király hálája és érdemeinek elismerése jutalmául Fraknó várát neki s utódainak örök joggal átengedé.

A harckoszorúzta, a nemzetkedvelte bajnok erényei s érdemei következtében így jutott a legfényesebb polcra, így karolta föl nemzete, így tisztelte meg a fejedelem!

*

1626-ban megkoronáztatott a király [a még ifjú III. Ferdinánd], s [II.] Ferdinand örömében egy ország osztakozott; milliók ajkán zengett vissza az örömdal, a részvét s kegyelet hangzata milliók ajkán csengett el, s nem volt egy, ki a közelgő vészfölleget csak sejtette is volna; tán mert ólomlábon járt, tán mert erősen hivék, hogy annyi bánatnak törvényes utóda a közöröm.

Elközelgett azonban a sors vaskeze, s kikerülhetlen csapása Buda fölött sújtott le. Némely ajkak tán még akkor is örömet zengtek, midőn véletlen megkondult a vészharang, de alig múl el néhány perc, máris lángtenger csapong a város fölött; még a tűz ama kérlelhetlenül pusztító elem a lesújtottak, a tönkre jutottak szemeiből alig facsart annyi könnyet, alig tőn annyit földönfutóvá, alig került annyi emberélet annyi vagyonvesztésbe, mint az ekkor Buda fölött elzúgott tűzvész. Hova csak szem pillantott, láng és pusztulást látott mindenütt, mit csak fül hallott, sírás, és jajveszékelés vala; csak házakban több mint ezer épület hamvadt el; hány emberélet esett áldozatul, mennyi vagyon és kincs temetkezett izzó hamvak alá, nincs ki fölszámítsa!

A megnehezült füstfelleg még tán el sem vonult Buda ormairól, máris más pusztulás fenyegetőzött; jött egy vérszomjas tábor, élén Mansfeld lépdegélt; ismét ember kelle a gátra, ember, ki villámhárítóként álljon a síkra.

*

Wallenstein […] serege készen állott, harcosai gyakorolt emberek voltak, csak növekedésre, csak ügyes parancsnokra vala szüksége; Miklós azonnal fegyvert fogott, hadakat rendezett, és hozzá csatlakozott. Most egy tekintélyes és erős tábor keletkezett, Eszterházy csatatérre állott, az ellenséget megrohanta, s egy hosszú és igen véres ütközetben annyira semmivé tette ellenfelét, hogy embert, ágyút, fegyvert és mindennemű készletet elfoglalván, a vezér is csak futással mentheté meg bőrét: azonban az Ozman, a brandenburgi marchio s ezernyi pártos által gyámolítatván megmeg csak hamar lábra kapott, s elsőbb Sleziába [Sziléziában], onnan pedig Morvahonba csapott, hol rabolni és gyújtogatni kezdvén, s mindenfelé szerencsésen nyomulhatván előre megmeg reményre kapott, és Bethlen csapataival egyesülendő, ismét hazánkra tört.

Bethlen Gábornak útját és tervét, valamint Mansfelddeli egyezkedését is saját emberei árulák el.

Wallenstein minden ármányról értesülvén, a fölfedezett úton éber figyelemmel haladt előre. Miklóst és hadait melléje vevén, útközben több magyar csapattal gyarapulván, miután Eszterházy Pál is, a nádor testvére, hozzá csatlakozott: azonnal Nógrád alá sietett.

Már ekkor az ellenfél Nógrád falait keményen döngette, sőt alighogy a miéink érkeztéről tudomást vőn, embereit azonnal csatára szólította; ez egyszer azonban igen szerencsétlen merénnyel. A miéink lankadtak, fáradtak voltak, a hosszú és göröngyös utak sokat megrongáltak közülök, de fáradtságok dacára sem késtek vitézül ellenszegülni.

Véres és hosszú csata keletkezett; elszántan küzdött mindkét fél, jog és igazságot követeltek mindnyájan; előnnyel a régebben ostromlók látszottak bírni, mert habár foglalkoztak is, időnként pihenhettek: a miéink pedig idő és út nyomoraival kénytetvén küzdeni, majdnem teljesen kimerültek valának. Azonban egy csatadöntő hősnek, vagy egy diadalkoszorúzta zászlónak megpillantása nemcsak ösztönt, kedvet, de erőt is szokott kölcsönözni. A vezérek bátor, edzett, a csatárok ügyes és gyakorolt férfiak levén, hozzá igazságos érdek mellett harcolván, hogy féljenek vagy visszaborzadjanak, éppen nem találtak okot.

Folyt tehát az elszánt és véres harc szakadatlanul, de minden erőfeszítés mellett is hasztalan küzdöttek a hívatlan vendégek, végre is megfogytak erőben és akaratban, s mire legkevésbé számítottak, futásban keresték menedéket. De a miéink sem nézték tétlenül a futókat: fáradtan érkeztek a hely színére, az elkeseredett harc még kimerültebbekké tevé őket, de az édes diadalérzet, a rémszerű futás, s a nagy zsákmány új erőt önte izmaikba; utánok iramlottak tehát, s a menekvőket majd felkoncolva, majd elfogdosva az ostromló csapatokat annyira elriaszták: hogy ottlétüknek alig marada fenn hírmondója!

Midőn ezek történtek, Bethlen nem volt a csatatéren, de a hely színéhez nagyon közel állott; látott tehát, s csakhamar megtudott mindent, a csapás annál keserűbb, annál bosszantóbb vala ránézve, minél váratlanabb: eléje áll tehát a futóknak, megállítja a menekvőket, saját harcosait is hozzájok csatolja, kér, serkent, jutalmakat ígér, rá csatarendet képez, s új küzdelemre szólítja a miéinket; ezeket azonban a másodszori viadalra is készen találván, s így inkább megveretést mint győzelmet sejtvén: Wallensteint, kit bizalmasabb és kérlelhetőbb egyénnek hitt, békealkudozásra hívja fel.

Miklós igen jól tudván, mily szőrű ember Bethlen, mindenképp ellenszegült, s bár a fegyvernyugvást is ellenezte; azt Wallenstein mégis megadta. Eszterházy nagy emberismerettel bírt, s mint ritkán, úgy most sem csalódott.

Bethlen Gábor a több konyha embere haszonra fordítván a kedvező éjhomályt, bőrt cserél, mindent lóra és kocsira rak, s lopva elillan, s magát álmaiban Hannibalnak képzelvén, a kijátszott hadakkal csakugyan úgy is bánt, mint Hannibal Fabiusszal.

Miklós a vallott kudarcon, s a szűkkeblű társa miatt elszalasztott bizonyos győzelmen fölötte megindult, de ismét kibékeltette a sors; Bethlen ugyanis a következett évben vízkórba esett, s éltének 49-dik évében átköltözött ama nyugalomra, melyet megzavarni többé nem leend képes; 1628-ban tehát ugyanazon évben, melyben Eszterházy Miklós világhírű tetteinek fénysugára a hon határain túl is messze szárnyalván, III. Fülöp spanyol király által arany érdemeiért arany gyapjúval tiszteltetett meg.

*

(Harca I. Rákóczy György ellen)

Bethlen egykor így nyilatkozott III. Ferdinandról: Ferdinand király ellen harcolni igen nehéz és kétes kimenetű dolog, őt sem elbizottá nem teszi a szerencse, sem vesztessége kislelkűvé nem változtatja. Ügy hiszem e szavak Ferdinandot eléggé jellemzik.

Rákóczy e mondatra igen jól emlékezett, de a vérmes remények gyakran a legtanulságdúsabb szavakat is feledtetik velünk; így járt Rákóczy is; e szózat hatalmasan sőt néha rémhangként csengett fülébe, az édesgetőbb körülmények mégis tévútra vezeték.

*

Ott állott a hírneves és sok diadalkoszorúzta svéd király, a magas nevű Gusztáv Adolf, miként fegyvere, oly hatalmas befolyású volt biztogató szava is; ott volt a kószahirű Török, ki minden alkalmat szívesen felhasznált, csak a kereszténységet zaklathassa, csak érdekeit foganatosíthassa; az fennhéjázó szóval és biztos reményekkel: ez győző fegyverben ígért segédkezeket. Egy magas röptű embernek szebb jövője biztosítására mi kivántathaték egyéb? a kocka csakhamar el lőn vetve.

Rákóczy a mondottak nyomán vérmes reményekre gyúl lelke, biztos jövőbe néz, s kétely nélkül, sőt a legmerészebb kezekkel ragadja meg Bethlennek a csak imént pihenni kezdett fegyverét; a kocka mint mondám el lőn vetve; az emberek meghasonlottak, az érdekek megszakadtak, a nézetek szerte ágoztak, a bel- és külnyugalmat lázító szavak űzték el, s hol eddig a leggyümölcsözőbb csend uralgott, a lázongó fegyverek csörgedelme oda is elhatott; a békebarátok pártfőkké váltak, az eke és magány embereit véres zászlók alá nógatták, s nem volt érdek, melynek apostola, nem pártszínezet, melynek majd hirdetője, majd ellensége nem támadott volna.

A béke, a hon, a közjóllét barátai, a vallás a nemzetiség emberei is tétováztak, a serkentő szózatok a fényes ígéretek, a diadalt ígérő tömeges csapatok mindannyi súly gyanánt tűntek fel a sokoldalúlag meghányt, de többször kényként magyarázott kérdések mérlegében; a pártfő villongó neve, az említett hatalmas király, az ígért segélycsapatok ezreket hangolának fel, ezreket hangoltak, sújtottak le.

A diadalmak embere, Esterházy Miklós már ekkor az 50 évet is jól túl haladta, győzni tanult hadai rég nyugalomra keltek, s a fegyverek, melyek annyiszor s oly diadalmasan villogtak az édes hon jólléteért, tán már meg is rozsdásodtak hüvelyeikben. E gondolatra sok jó honfi fájdalomba merült, de volt szinte sok, kikben épp e tudat villanyozá fel a remény táplálta lelkületet.

A véres kard ki lőn tehát vonva, pártos csapatok kalandoztak fel s alá, fennen hirdetve Rákóczynak dicsőségét, diadalmait. — Miklós gyászban volt, most már második nejét is elvesztette, egyedüli s megnyugtató reménye volt a hon fel virágozható jólléte, s nagy nevének örököse, családa; ha a múltakon merengett, ez utolsóban talála megnyugvást, ha a jövőbe tekintett, minden érzelme az elsőhez tapadt, mi örök éber lelkét a jelennel foglalkoztatá, az Rákóczy nagyszerű merénye vala. A minden szép nemes és jóban intő példaúl szolgáló magasztos férfiú, a polgári erény és hadi dicsőségkoszorúzta bajnok míg a nyugalom ölében tán a legvirágzóbb jövőt álmodá: most a legszomorítóbb valóra ébrede; a dolgok gyakran változó kimenettel, de 1643-ig nagyrészt Rákóczy dicsőítésén érlődtek, megveretett ugyan néha, de legtöbbször ő diadalmaskodott.

*

Látván Ferdinand a megkövült makacsságot, s látván a Rákóczy-féle eszméket mételyként terjedni, miután szép módjával sehogy sem boldogulhatott: ő is a dolog végét ragadta meg. Csatára szólít azonnal 20,000 jól begyakorolt fegyverest, ezeknek élére fővezérül Bucheimot, a válogatott vitézek élére pedig vezérül Miklóst rendelé.

Midőn e rendeletek életbe léptettek: Rákóczy Fülek alatt fáradozott, s félvén a közelgő vihartól, hogy a két bizonytalan közül az érdekesebbet a jobbat biztosítsa: Füleket elhagyja, s nagyobb koncát megmentendő azonnal Kassára siet; Bucheim nyomban követi, csatára készteti, s hívei közül több mint 2,000-et felkoncolván, ozman társaival egyetemben futásnak indítja. Stahl más oldalon rohanta meg, s szinte nem kis veszteséget okozott hadaiban, mire a Török csakhamar elcsügged, s Rákóczyt hűtlenül elhagyja; de nem riadt el Rákóczy, ki ezalatt Kassára jutott, azt biztosította, s azonnal Sárospataknak tartott; tartván azonban a bekövetkezhető rosszabbtól, meghunyászkodott, s az ország nádorától két napi fegyvernyugvást és szabad átbocsátatást kért; ezt ugyan megnyerte, de amaz megtagadtatván, Miklós azonnal Kassa alá siet, azt bekerítend, ostrom alá veszi, de ez egyszer nem koronázta siker merész vállalatát: az erő- és élethiány, s a minden vállalattal makacsul dacoló mostoha idő az említett vállalatot folytatni nem engedvén, kénytelen lőn a különben elég vitéz harcosokat haza bocsátani.

Eljött tehát a tél, s a téreket, melyeket a féktelen emberi kedély saját társai vérével fertőztete be, hideg leplével eltakarta; a villogó fegyverek, melyek annyi ártatlan keblen hatottak keresztül, hüvelybe rejtettek; a harcosok pedig, kik elkapatva a dics mámorától, küzdelem közepett vérrokonikat sem kímélék meg, pihenni mentek, aludni, álmodni a véres múltról, a reménydús jövőről.

*

Ferdinand és Rákóczy közt béke köttetett; reá a hadverő Miklós is nem sokára békét kötött az élet küzdelmeivel.

Az évek utaira nehezedtek, agg kora visszavonta minden vállalattól; azonban minél alantabb hordá az érdem koszorúzta főt: híre, neve és dicsősége Európa szerte annál inkább felvirult. A sors gyakran legnagyobbainknak is, s pedig sokban tagadja meg a tiszta öntudatnak is édes gyümölcsét.

Eszterházy Miklós is mielőtt a béke pálmaágát kezébe ragadhatta volna: élte 63-ik évében september l-ikén jobb létre szenderült 1645-ben.

Benne a vallás, haza, király és emberiség legragyogóbb gyöngye homályosodott el — egy időre, s tán azért — hogy utódaiban annál derültebb fényben tündököljék vissza; nem volt ember, nem volt honfi, ki a nagy férfiú halálát meg ne könnyezte volna; mi örvendjünk,hogy elődeink közt ily jeles férfiakkal ajándékozott meg minket az ég, s rajta legyünk, hogy a serdülő utódok soha ne feledjék őket.

Az „Emberi Jogok Európai Bíróságáról” néhány szóban

Nemrég olvastam a Reakció, Josef Pröll és mások által már kommentált hírt, hogy Strasbourg elítélte Olaszországot, amiért az iskolai tantermekben feszületek vannak. Ez, úgymond, „sérti a más vallásúak és az ateisták érzékenységét”. — Eszem megáll. Lehet, hogy van ennél lejjebb, mert mindig van lejjebb és még lejjebb, de vajon hova? — gondoltam és gondolom most is. Olaszország szokásosan a katolicizmus fellegvára, ahol még az ateisták is azt mondják: hülyék ezek Strasbourgban?

Sokáig azt mondták egyesek, hogy az Európai Unió egy gittegylet, mostanra azonban kiderült, hogy nem gittegylet, hanem eredeti céljai szerint egy Európa-ellenes egylet. Nem csak gittet rág, tényleg, hanem akciózik: Európa ellen. Ez az „Európa” innentől ne hivatkozzon se rómaiakra, se görögökre, se senkire, csak önnön értéktelen emberszemétjére.

Egy.

Végülis kik vannak olyan sokan más vallásúak Olaszországban, akiket egy feszület „sért”? (Mi fáj, gyere mesélj...) Vannak, ugye, a zsidók, mármint a zsidó vallásúak, akiknek megvannak bizonyára a saját iskoláik. Ez tehát kiesett. Vannak a muszlimok, akik Jézust prófétának tartják, legfeljebb nem hisznek abban, hogy a kereszten halt meg. (És?) Hozzáteszem, hogy a muszlimok Olaszországban legfeljebb bevándorlók lehetnek, akiknek a normális hozzáállása új hazájukhoz a következő kellene, hogy legyen: köszönjük, hogy befogadtatok, köszönjük, hogy gyakorolhatjuk vallásunkat. De meg azt sem hiszem, hogy az EJEB muszlim szervezet. Akkor ki marad? A buddhistákat és a hindukat ugyanis biztosan nem zavarja a kereszténység. A hatásszünet ellenére, amit itt most tenni lehetne, megvallom, a leghalványabb elképzelésem sincs.

Kettő.

Vajon azt megkérdezték-e az olasz katolikusoktól, hogy ez a döntés sérti-e az ő vallási vagy akármilyen érzékenységüket? Ugyanis feltételezem, hogy igen.

Három.

Az EU váltig állítja, hogy nem szól bele a különféle tagországok belügyeibe. Ó, kérem, dehogynem, itt a világos, megcáfolhatatlan bizonyíték. Mi ez, ha nem a beleszólás beleszólása?

S íme, egy másik eklatáns példája az európainak csúfolt hecckreálmány kétszínű, otromba viselkedésének, újfent Olaszországgal, és indirekt üzenet-szerűen Magyarországgal kapcsolatban.

Végül még valami: vajon mik Európa és az egyes tagállamok legkínzóbb problémái? Az, hogy Pietro meg Silvia lát egy feszületet a tanterem falán? Vicces kedvükben vannak talán a strasbourg-i „hölgyek” és „urak” vagy egyszerűen idióták és zombik gyülekezete ez a hely? Tertium ugyanis non datur.

Őszutó

To Autumn

by William Blake

O Autumn, laden with fruit, and stain'd
With the blood of the grape, pass not, but sit
Beneath my shady roof; there thou may'st rest,
And tune thy jolly voice to my fresh pipe,
And all the daughters of the year shall dance!
Sing now the lusty song of fruits and flowers.

'The narrow bud opens her beauties to
The sun, and love runs in her thrilling veins;
Blossoms hang round the brows of Morning, and
Flourish down the bright cheek of modest Eve,
Till clust'ring Summer breaks forth into singing,
And feather'd clouds strew flowers round her head.

The spirits of the air live in the smells
Of fruit; and Joy, with pinions light, roves round
The gardens, or sits singing in the trees.'
Thus sang the jolly Autumn as he sat,
Then rose, girded himself, and o'er the bleak
Hills fled from our sight; but left his golden load.