Indoktrináció

A minap azon méláztam, vajon a haladó értelmiség milyen alapon tartja magát toleránsnak meg világnézetileg semlegesnek, ha egyszer szekuláris pásztorbottal üti a diákok fejét, hogy diplomamunkájukhoz meg esszéikhez kiket nézzenek meg (és implicit vagy explicit módon: kiket nem).

A mára már kiöregedett College-polókban járó balos értelmiség még mindig csillogó szemekkel ajánlja az elmúlt időszak legnagyobb hagyományrombolóit, mostanában a dekonstruktivista lópikula (Foucault, Derrida) van toppon, húsz-harminc évvel ezelőtt pedig a „frankfurter állgemájne” (Adorno, Horkheimer) voltak a királyok. A kamaszos forradalmi lázálom a szakértelembe átöltözve megint csak nem a valóság megértésére sarkall, hanem annak lebontására, meg újrafelépítésére.

“Nothing's changed”

(A jelenet az An American Carol c. filmből való)

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar

'68: Szex és politika

A teázó nem csatatér, se nem aréna. Hülyén is nézne ki, aki teáscsészével a keziben küzdene. Meg még a tea is kilöttyenhet.

68 hívei mára vezetők lettek (még ha 69 lenne a kultusz tárgya, azt értenénk). Uralkodó lett a lázadás? Hát az hogyan lehet? Esetleg tévedünk?

A balos hagiográfia szentjei sorban kidőltek. Sztálin leszerepelt. Bezzeg a Lenin, de már őt sem lehet védeni, sem fároszként tisztelni Lukácsot, mint ahogyan 68 nagy reményét, Mao-t sem. Úgy tűnik, Trockij még talpon van: minden másképpen alakult volna a szép tervvel, ha a szemét Sztálin el nem intézi a világforradalmárt. Mert Sztálin építette ki ezt a hatalmas katonai-ipari szörnyeteget. De Trockij tényleg csak az emberi szabadság és boldogság, és humanizmus ügyét szolgálta volna, trallala-trallala.

Hát nem!

Trockij szerette a terrort. Terrorista volt. Ennek megfelelően a parlamentarizmus és a szabad sajtó szerinte semmit sem ér. A bolsevik diktatúra híve és élharcosa volt.

Arra is tanít minket Trockij, hogy a reakcióval szemben minden rendelekezésre álló eszköz megengedett. A fegyveres terror is. "Az elnyomás formája vagy mértéke nem elvi kérdés, hanem a hatékonyság kérdése."

A reakciósok elnyomása mellett a másik nagyszerű emancipatorikus ötlete a kényszermunka, a munkahadsereg és a munkatábor volt. A gazdasági fejlesztés megkívánja a munkaerő mobilizálását, átcsoportosítását és szétosztását. Az így Szibériába hurcolt táborlakóknak csak annyit mondott: Ne vedd zokon elvtárs, ez nem személyes!

Az egész ország munkaerejét pusztán egy hatalmas, kimeríthetetlen tartaléknak tekintette, amiből meríteni lehet és kell a gazdasági építés érdekében. E munkaerő katonai megszervezése, a kényszer pedig csak növeli a hatékonyságát.

Trockij egy új oldalát mutatja a szado-mazo képecske, ahol egy testvérpárt korbácsol meg felszabadító kezével. Ilyen kezekből és ilyen szándékkal tán a verés is jobban esik. Két meztelen, megszégyenített nőt ver. Biztosan nem értették meg a dialektikát, amikor elvették a szamovárjukat és teás csészéiket a világforradalom érdekében, amit talán épp Trockij személyesített meg.