Le rapport russe

A beszögelt ablakú szalonban többnyire egyedül, illetve a hadiállapotok közt gyors csészeleborításokra betérő, néhány partizánruhába bújt vagy álarcos vendéggel ücsörögve gyakran szemlézem a politikai napilapokat. Ó, a nyomtatott sajtó ideje lejárt, figyelmeztetnek most. Ez most mindegy, válaszolom én. Vegyük úgy, mintha az elektronikus sajtót is ólomba szedték volna, és érezni lehetne a papír és a nyomda illatát. Szürke öltönyös eleganciámon se csodálkozzanak; amikor ez a szalon már omladozni fog, és néhány gerenda más helyet keres, mint amit a tervező és az építész kijelölt számára, akkor is kifogástalan öltözékben fogok itt ülni, és ha már mindent vastag por és törmelék is fed, a csésze, a tálca csillogni-villogni fog, s a szamovár kifogástalanul fog működni.

Miről fogok ma értekezni alig figyelő gerilla-barátaimnak? Az orosz kapcsolatról. Az orosz kapcsolatról, bizony, mert szeretjük vagy sem, csodáljuk vagy megvetjük, Oroszország itt van, itt van újra a nyakunkban, vagy jobb esetben csupán az orrunk előtt.

A figyelmem Oroszország felé persze nem most kezdődött. Gyerekkoromban hobby-szinten is menő volt, ahogy megvetettem a Szovjetuniót, a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy”-et, és büszkén mondhatom, hogy ezidáig sem váltam Szekfű Gyulává, s már biztosan nem fogok kiadni olyan műveket, amelyeknek címe például Lenin. Valószínűleg Debreczeni Kalbász József mintáját követve Putyint sem részesítem ily kegyben, bizonyára van több tízezernyi önkéntes, aki úgyis szívesebben, motiváltságánál fogva pedig színesebben megrajzolja majd az új messiás arcmását, mint én tenném.

Az utóbbi napok sűrűjéből azonban gyakorta kiemelkedett orosz megapotentátunk szent feje, halk, szerény szava pedig elhallatszott messze az atlanti-óceánba hanyatló kőszirtek, valamint a Kárpát-medence rónái irányába. Minden valamit magára is adó hungárus exponens megnyilatkozott Róla, vagy egyenesen tiszteletét tette Nála.

Ami dicséretes is. Elvégre a külpolitika igen fontos terrénum, s annak ellenére, hogy kis országunk népe mindig csupán a belföldi csetepaték böngészésével, és a magasra nőtt szőr közüli kisszerű tetvészéssel, bolhaszedegetéssel lett légyen elfoglalva, az extra hungariam világ ezen szegletkő körül úgy van alakulandó, hogy előbb-utóbb majd észre kelljen azért venni. Inkább előbb, mint utóbb.

No de ne szaporítsuk a pelyvát, inkább tekintsünk a végestelen-szűkös panoptikumba. Kik jártak hol és mit csináltak, ki mit nyilatkozott a nagy orosz ugar nyugati határában? Érzésem szerint kezdődött ott, hogy ez a vonagyerek bizonyára Bolek úr tanácsára valami nem létező archaikus szervezettel tárgyalt. Csakis ez lehetett az őskezdemény, amely elindította a lavinát: az Úr, a Vérfarkas és a Zoltai csak ezek után következtek. Mindegyikük igyekezett bizalmas tárgyalópartnernek mutatkozni, hiszen most már nagy-nagy szükség lehet erre. Most, hogy Oroszország köpik az ámerikai radarrendszerre, s most, hogy Óz, a nagy varázsló Gorbacsov cipőjét fogja hamarost pucolni, az I betűs államok pedig mind Moszkván keresztül igyekeznek lobbijukat érvényesíteni, Rusz-hon Európa új, felvilágosult abszolutista hatalma lett. Liberalizáció, autoriter gondolat, vallás: mind csak Vladimirt, a Fényest erősíti. Mr. Folty és Medvegyev is csupán szárnysegédei. A háttérben pedig a Küldetés áll, És A Tudat, Hogy Oroszország Újra Nagy És Örök Lesz (KÉATHOÚNÉÖL).

Nézzék el nekem, hogy elfogult vagyok, és úgy gondolom, sok érthető oka van a lelkesedésnek az új Vezér iránt. Az atlantizmus jelenleg egyet jelent a keresztvíz levételével és a válogatás nélküli bevándorlással, azaz a multikulturalizmus örve alatt folytatott liberális zsarolással, valamint az IMF-hitelekkel és a bankokratikus manipulációval, a Világválság-Párt és Polgári Szövetség „Türelem!” feliratú lufiktól szomorú kortesgyűléseivel, amelynek egyik szegletében vacsorázók valami egeret avatnak szuperelnökké, s egy önjelölt vörös bárónőt jelölnek szuperkülügyérnek, s amelynek közel-keleti stratégiai szegmense körül gyűrűzik a feszültség, s amelynek transzatlanti hátországa egyre sebezhetőbben veri vissza a betörő barbárok támadásait. Mindeközben Oroszországról csak most hull le a lepel: valójában ő volt a hunyó, a peresztrojkával, a glasznoszty-tyal s a berlini fal leomlasztásával úgy viselkedett, mint egy aikido-mester, aki nőies módon beengedi ellenfelét a térfelére, sőt ezzel a taoisztikus yin erővel még vákuumot is képez, s miközben meghajlásában a Piac Törvényei előtt a bábot imitálja, valójában ő a hasbeszélő. Valljuk be, zseniális, s a KGB sokat tanult a CIA-től, a Nagy Koordinátor pedig elégedett lehet, hogy szépen összehozta az Új Világrendet, melyben kelet és nyugat újra összebékül.

Mi lesz azonban mindennek a kifutása, miközben megalakult az ötödik internacionálé, amelyet már úgy vártunk, mint rab az ítéletvégrehajtót? Valószínűleg fokozatos és stabil Felvirágzás az Égre mutató Rakéták árnyékában. Mint tudjuk, Kína csodálatos (így mondá az Úr), így megjósolhatjuk, hogy az új szövetségi rend centruma valahol Peking és Szentpétervár, esetleg egy maoista New York között fog húzódni, szóval az egész bolygón. Hogy prosperáló lesz-e ez a Novus Ordo Seclorum? Ez bizonyos. Az is bizonyosnak látszik, hogy a Pax Russica fog honolni a világon Oslo-tól Madras-ig, sőt a Bering-szorostól Wellingtonig, sőt az északi-sarki jachtkikötőtől Neuschwabenlandig.

Nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy az új redisztribúció környezetbarát és vörösbarna rendszerében a Gárda, az In-Kal, a seriff, a csinovnyik, vagy esetleg valamely más paramilícia biztosítja-e majd a közrendet, ha eljön a klánok kora. Urbán Vektor vagy Vidéki „Továrisikonyec” Gábor, esetleg az Úr vagy valamely feltörekvő réselő, egy Jövendő Tényező veszi-e át a valóságos és láthatatlan kormányrudat? Ezek az igazi kérdések, barátaim.

No, nemsokára szunyókálok egy keveset. Előtte igyanak még egy kis csájt, aztán dászvidánjá.

Magyarország új „szövetségese”?

Feledkezzünk el egy kicsit az esetleges biológiai rokonságról. A biológiai vagy akár a nyelvi rokonság ugyanis az ember esetében másodrendű az eszmei rokonsághoz képest.

Tekintsük meg a Jobbik első látásra impozánsnak tűnő szövetséges-jelöltjét Magyarország számára:

„Ez a magyar-kazah szövetség lesz Európa és Belső-Ázsia szövetségének az új alapja.”
(Szegedi Csanád)

Nekem elhihetik, én tisztelem Belső-Ázsiát (itt elég sokat kommentáltam Tibet kapcsán), szeretem a türk népeket minden vérmességükkel együtt, elismerem az iszlámot, sőt, egy nemzeti radikalizmusban is látok fantáziát, feltéve, hogy intelligens, egészséges és főképp kristálytiszta orientációkkal rendelkezik, nem pedig olyan slampos hulladék-életérzésekre épül, amilyet korábban már mások is felvázoltak.

Ez az új szövetséges-jelölti viszony azonban egy komoly sebből vérzik. Kazahsztán jelenlegi elnöke, Nurszultan Abisuli Nazarbajev, 1962-ben lépett be a Kazah Kommunista Pártba, 79-től titkára volt annak, 84-től a szovjet „köztársaság” elnöke, 89-től a Párt elnöke, 90-ben pedig a kazah parlament elnöke. Ezután 1991-ben varázsütésre feloszlott a Szovjetunió, és Nazarbajev köztársasági elnök lett. Azóta is az. Nem irigylem tőle az elnöki posztot, félreértés ne essék. Csupán csodálkozom, hogy egy olyan párt, amely a kommunista múlttal való leszámolás jegyében állva fogalmazza meg politikáját, miért lép szövetségre az első adandó alkalommal egy ízig-vérig kommunizmus-örökös utódállammal?

Belátom, nehéz, sőt lehetetlen ma a világpolitikában nem hogy maradéktalanul, de még erőst viszonylag szimpatikus szereplőt is találni, valamint azt is, hogy Magyarország helyes, ha stratégiailag erőt felmutató szövetségeseket keres, s megerősíti saját identitását, akár a Kelet-Nyugat híd szerepben, akár a dicső múlt hangoztatásával is. Még azt is el tudom képzelni, hogy derék jobbikosaink abban reménykednek, hogy népeink barátsága átalakítja majd Kazahsztánt is, és az igaz turáni virtus előbb-utóbb eltakarítja a posztkommunista vezetést az ország éléről. Habár el kellene gondolkozni azon, hogy esetleg ezzel együtt az új kazár vezetők majd felvehetik a judaizmust is, mint a Honfoglalás előtt nem sokkal [....|], tartok attól, hogy Kazahsztán kommunista vezetése erőteljesebb annál, mintsem hogy ilyen üdvös átalakulásokat várhatnánk a Jobbik propaganda-osztaga révén.

Ide kapcsolódik, hogy néhány napja figyelemreméltó írás jelent meg a Konzervatóriumon, amely felemlíti a Jobbik feltételezett (és valószínű) Ba'ath-párti kapcsolatait. [Link]

Bár az írás címe e pártra akart utalni, félrevezető és különböző (valós) érzékenységeket sérthet az „arab kapcsolat” kifejezés, ha közben az indoeurópai Irán és Tadzsikisztán, a türk Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, valamint az altáji Mongólia is szóba kerül (továbbá Oroszország is). Amennyire látom, a Jobbik-kal összefüggésbe hozható ilyetén „baráti országok” elsősorban a muszlim világ egyes ázsiai államait fedik le + Mongóliát ( + Oroszországot). Most egy pillanatra tegyük félre ezen országokkal kapcsolatos — többé vagy kevésbé indokolt — kételyeinket, illetve tekintsünk el attól is, hogy kritizáljuk a szöveg címét, amely nyilvánvalóan a Ba'ath-kapcsolatra utal.

A poszt hivatkozik Lázár György egy írására, amely az ÉS-ben jött le. [Link]

Nos, elolvastam Lázár úr cikkét. Van néhány problémám az írás irányultságával kapcsolatban, például „Thürmerék éberek voltak”, valamint a FIDESZ bemártása — ezek az írás szerzőjének szélsőbaloldali elfogultságára is utalhatnak.

Ettől függetlenül a Jobbik Ba'ath-szimpátiája valószínűnek tűnik (talán azért nem tagadták, mert nem is állt érdekükben). Kérdés, hogyan áll össze a mozaik a Déli Áramlat / Nabucco vitával, valamint Iránnal kapcsolatban, amely — mint már többen leírták kommentárokban — igencsak hadilábon állt Szaddam rezsimjével, és perzsa, valamint síita hatalom, amely a szunnita Al-Kaidával sincs kibékülve. (Amennyiben itt összefogásról lehet képzelődni, az inkább pánmuszlim, mint pánarab összefogás volna, és e tekintetben korántsem egységes a helyzet, hiszen Szaúd-Arábia vagy Egyiptom finoman szólva gyenge láncszemek, valamint pont arabok.)

Mindenesetre az antiimperialista-anticionista tengelyt érdemes lenne néhány névvel hipotetikusan kibővíteni, mint például a dél-amerikai ballal, főleg Chávez-zel és Morales-szel, (akit a kurucok „a cionista lobbi régi esküdt ellensége”-ként emlegettek, hozzátéve, hogy Dél-Amerikában a kommunizmus nem jelent egyházellenességet sem, amiben mellesleg nagyot tévednek), valamint azzal a Kadhafival, aki a napokban egy „déli NATO” létrehozásának szükségességéről beszélt.

Közönségesen ez a „tengely”, úgy tűnik, a BRIC államokat tömörítené.

Ne feledjük továbbá, hogy meglehetősen enigmatikus az egész világhelyzetben egyrészt Oroszország (pl. Medvegyev), másrészt Kína és Észak-Korea szerepe. Mintha Putyinék és a a 60 éves Kínai Népköztársaság körül feszülnének az idegszálak.

Fukuyamának mindenesetre látványosan nincs igaza...

Másrészről meg kell vizsgálni, hogy itt valóban csak ennyiről van-e szó, vagy pedig ennél többről. Szerintem a Jobbik retorikájában kitapintható ugyanis nem csak a szociális demagógia (antiimperializmus + anticionizmus) tengelye, hanem még legalább kettő:

1. atlanticizmus vs. eurázsianizmus (rokonok keresése Ázsiában, „kompország” szerep stb.) — funkcionálisan nem, de földrajzilag nagyrészt egybeesik az ai.+ac. vektorral (leszámítva Dél-Amerikát), nevezzük X tengelynek.

2. vallásos vs. liberális koordináta. E tekintetben a Jobbik — elviekben és eddig legalábbis — a vallásossággal tart (itt, amennyire látom, jelen van a kereszténység felé való elkötelezettségtől kezdve néhány pogány múlt-megerősítésen és illúzión át az iszlám és a távol-keleti vallások tiszteletéig sokféle hozzáállás), ami a Jobbikot a taktikai szövetkezés ellenére (elviekben) markánsan elválaszthatja a kommunista Y tengelytől.

Továbbá az iszlám iránti megértés, úgy látom, nem konstellál az Európába való arab immigráció iránti megértéssel, és Törökország EU-ba való integrálásával. Gondolom, ennek olyasmi lehet az oka, amivel magam részéről egyet tudnék érteni: hagyjuk meg Ázsiának az ázsiai hagyományokat, Európának pedig a saját hagyományait, egyik se avatkozzon bele a rendszer meghatározásáig menően a másik érdek- és életköreibe.

Kérdés, hogy ez a többféle irányulás hogyan integrálódhatna a Jobbikban és környezetében. (Nyilván e tekintetben egyes személyek irányulásai különbözőek és döntőek lehetnek.)

Minden zavar ellenére üdítő, hogy a Jobbik geopolitikai elképzeléseiben legalább a fantázia jelei megmutatkoznak, ami sajnálatosan teljes mértékben hiányzik a mainstream politikai erőkből. Mindenesetre a fantázia talán mégsem elegendő érv, amikor egy őskommunista hatalommal való szövetkezés forog szóban. A gazdasági együttműködés még bizonyos kitételekkel helyeselhető, ám hogy képzelik el a politikait? A Jobbik hogy számol el vagy le majd a kommunista örökséggel, ha most Nazarbajev fenekét nyalja, aki 62-ben (!) lépett be a Kazah Kommunista Pártba és 89-től a párt elnöke volt? Ott nem kellett volna igazirendszerváltani?

„A magyarországi multinacionális pártok vezetői tépnék az idegességtől a hajukat, ha pontosan tudnák, hogy a Jobbiknak mennyi szövetségese és jóakarója van a nemzetközi porondon.” — nyilatkozik Szegedi. Lehet, de az is lehet, hogy nem csak ők tépnék a hajukat, hanem azok is, akik nem tartoznak a fenti titulussal illetett pártok vezetői, sem követői közé.

Tudom, hogy óriási a kísértés, hogy a jelenleg domináns euroatlanti politika helyett valami más következzen. Nagy a kísértés a paradigmaváltásra. Ám kérdés, hogy Nazarbajev posztkommunista, népibal és meglehetősen orosz-függő állama, esetleg áttételeken keresztül Venezuela vajon a legmegfelelőbb politikai partner-e ehhez.

Ausztrál-kazah barátság

A horizontok bebarangolása után vágyakozók mulatsága

Loxon által nem ismert festő műve 1704.-ből

A poszt címét egy geográfiai beszámoló viseli, amely a XII. században készült. Egy részletet közlünk belőle alább. Természetesen kérdés, ki a szerzője, miért is mondanánk meg. Teakratáknál ez már rég nem szokás.

„A Földközi-tenger — ahogy mesélik — hajdan körülzárt tó volt, olyan, mint manapság a Kaszpi-tenger, sehol nem érintkezett az Atlanti-óceánnal. A Maghreb-ban lakó ősi népek rá-rátámadtak Andalúzia népére, és sok csapást mértek rá. Az andalúziaiak szenvedtek tőlük, és felvették ellenük a harcot, erejüket nem kímélve. Eképpen volt ez Nagy Sándor idejéig. Midőn ő eljutott Andalúziába, hírül adták neki a Maghrebbal való viszálykodást. Nagy Sándor munkásokat és mérnököket hozatott, kiszemelvén a földszorost, ahol a talaj igen kemény volt. Megparancsolta a mérnököknek, hogy mérjék fel a földe, és mérjék meg a két tenger vízszintjét. Ezt elvégezvén úgy találták, hogy az óceán szintje fölülmúlja a Földközi-tengerét. Felszámolták a Földközi-tenger partján levő településeket, és Nagy Sándor átköltöztette őket magasabban fekvő területekre. Azután megparancsolta, hogy ássák ki a földet Tandzsa [Tanger] és Andalúzia között. Ástak egészen addig, amíg el nem érték a föld legalacsonyabb részén levő hegyeket; építtetett rájuk egy gátat kőből és mészből. Az építmény hossza tizenhárom mérföld volt, ekkora távolság választotta el a két tengert. Építtetett vele szemközt egy másik gátat Tandzsa közelében, a két gát mindössze hat mérföldre volt egymástól. Mikor mindkét gát elkészült, a nagy tenger felől utat ástak a víznek, s az folyásánál és erejénél fogva a két gát közé nyomult, és átömlött a Földközi-tengerbe. Annak úgy megduzzadt a vize, hogy sok város elpusztult mindkét partján, lakói vízbe fúltak. A víz a gátakon is túlnőtt mintegy tizenegy embernagysággal.”

A szikla
Peter Monamy festménye, 1728.

Gibraltar Image Sources

Ajánlatok olvasásra / a drezdai Zwinger

Johnny Kurtz fotója

Vasárnapi posztunkban ajánljuk Gabrilo-nk több érdekes témát érintő írását a Konzervatórium honlapján. Öröm, hogy az aktualitások élesen látó elemzése mellett szerzőnk jó konzervatív módjára nem ragad le a puszta ellenreakciók szintjén, hanem apropóként használva azokat bevilágít a politikai fogalmak, politikatörténet és birodalmi hagyományok terrénumára. Így a baloldali vagy otromba intellektuelek mesterkedései mellett szó esik atlantizmusról és Metternich-ről is. (Nem csak) stiláris szempontból számunkra a legfontosabb értékei ennek az írásnak a logikai és az artikulatív igény. Ez olyan erény, amit a mai konzervatív újság- és blogírásban a leginkább érvényesíteni kellene, nulla emocionalitással.


Ajánlom még Csöncsön Körünk számára túlságosan agnosztikus, de a saját relativizmusát következetesen és gondolatkeltően érvényesítő írását, amely Richard Rorty egy könyvének olvasása kapcsán fogalmaz meg liberalizmus- (és Rorty-) kritikát (főleg a cikk ezen második része figyelemreméltó). Mint a szerző kommentárjában megjegyezte, Gabrilo-nk bizonyára kevéssé örülne egy efféle írásnak, és talán emiatt nem is volna helyes egy ajánlóban szót ejteni róluk, Loxon mint integratív hajlamokkal rendelkező posztíró, ezt most mégis megtenné.


Posztunkat a drezdai Zwinger (a város II. világháborús bombázását követően újjáépített) barokk épületegyüttesében készült képekkel tesszük egységessé: a birodalom és a németség — kuruckodástól és egyéb etnikai ellenszenvektől mentes — idealizmusát visszhangozva, amely — úgy véljük — mindkét ajánlott írásban bizonyos módon jelen van.