A konzervatív terror veszélye nő

A konzervatív terror veszély ismét nőtt. Legalább valami, e kies Hazában.

„Egyfajta konzervatív fundamentalizmust látni kibontakozóban Magyarországon, amely lassan aggasztó méreteket ölt. Fenyegeti a polgárok szabadságát, az állam világnézeti függetlenségét, amikor a tradícióra hivatkozva nem felszabadít, hanem korlátoz és jogot von el. Egyre világosabbnak tűnik, hogy nem szimplán politikai vita figyelhető meg, hanem — a korábbinál egyértelműbben — világnézetek, világlátások küzdenek egymással. Nem egyszerűen a tradíció a modernizmussal, hanem a konzervatív fundamentalizmus ütközik a szekularizmussal és a szabadelvűséggel.”

Konzervatív terror a kapuk előtt

Emlékezzünk meg itt is a konzervatív veszélyről:

„Kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. Engem megriaszt, ha az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy korlátoznia kell két embernek azt a jogát, hogy házasságon kívül kössék össze az életüket. Nincs kétségem afelől, hogy nem a közvetlen jog birodalma határozta meg a döntést, hanem a jognak valami többszörös áttétellel való magyarázata, amelynek a legmélyén az alkotmánybírák egyéni, konzervatív értékválasztása áll. De ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani. Ez nem a Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája. Meg kell nyomni a vészcsengőt.”

Erre mondta Mark Twain: “The reports of my death are greatly exaggerated”. Ha nem tudnánk, hogy a Pojáca egy újabb politikai marketing húzásáról van szó, és a régi, jól bejáratot „Modern, Haladó, Szekularista, Ész Világossága” brandet vette elő a nyugdíjas munkásőrök és unokáik mozgosítása reményében, még komolyan is vehetnénk.

A teakrácia népszerűsége hallatlan, és joggal reszketnek nevünk hallatán a haladár kisdedek. Azonban begyük észre, hogy a Kulturkampfot a Pojáca kezdte el és nem a Szőlőbányász Vérfarkas.

A Mr. Conservative-nak hívott Goldwater választási kudarca után, a hatvanas évek végén eszméltek az amerikai konzervatívok. Addig sem a médiával, sem a szellemi élettel nagyon nem törődtek, csak néhány magányos partizán írogatta a könyveit és cikkeit. Azonban kiderült, hogy nagyon is fontos milyen témákról és hogyan gondolkodik a közvélemény. Például Olaszországban vagy Németországban 1945 után főképpen kereszténydemokrata kormányzatok voltak, azonban a szellemi életet, az egyetemeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Ahogy egy jeles mai magyar jobber politikus mondta: a választásokat milliók nyerik, az a néhány ezer tojásfejű nem számít. A magyar jobber politikus azóta sincs kormányon. Németországban és Olaszországban pedig a konzervatív pártok csak úgy tudtak választásokat nyerni, hatalmon maradni, ha elfogadták a közvélemény igényeit, amit a (gyakran szélső)balos értelmiség alakított. Ezek a jobbos kormányok balos programokat hajtottak végre sokáig.

A Goldwater fiaskó eredménye annak felismerése lett, hogy a közvéleményt kell alakítani hosszú távon, ehhez pedig nem pusztán média kell, de konzervatív szellemi műhelyek, intézmények, felépített tekintélyek. És elkezdődött az amerikai Kulturkampf, ami lassan 40 éve tart már — tudatosan hoztak létre egyetemek mellett, de azokon kívül gazdag alapítványokat, kiadványokat, intézeteket és nyári kurzusokat, ösztöndíj programokat. Ennek a közvéleményalakításnak lett az eredménye az 1980-92 közti republikánus „forradalom”, majd a 2000 utáni visszatérés.

Mivel Magyarországon a Lukács-iskola, -óvóda és -bölcsőde, a baloldal ilyen-olyan csoportjai uralták 40 évig a szellemi életet, ezért azt várnánk, hogy a Kulturkampfot a jobboldal kezdi, a baller hegemónia megtörésére. De nem ez történt. A magyar politikai jobboldal itt nem akar frontot nyitni praktikus okokból. Hosszú távon meg nem gondolkodik. A jobboldal jobber volta is kérdéses.

Na, de honnan támadnak ezek az idejétmúlt, terrorista, elnyomó konzervatívok, amikor eddig nemes és európaiértelembenvett konzervatívokról hallottunk? Sőt, a Reakciót és a Konzervatóriumot olvasva mintha versengés is lett volna az utóbbi időben a konzervatív címkéért a kiábrándult libsik közt. Általánosságban a halott konzervatív a jó konzervatív. De ha már él, akkor a minimális feltétel, hogy ne veszélyeztesse a Pojáca és általában a ballibbant hálózat hatalmát. Ezt úgy érheti el az evilági sikerre vágyó magyari konzervatív, hogy esztétizálja a konzervatív gondolkodást. Mindenképpen távol marad a politikai és cselekvő konzervatívoktól.

Az esztétikai konzervatív — elsősorban a szellemi életben gyakori típus — arra összpontosít, hogy a konzervatív érzéseit, hangulatait megfelelő konzervatív állapotban tartsa, és semmiképpen se fogalmazzon meg a politikai cselekvéssel vagy intézményekkel kapcsolatos elvárásokat. Nem egy politikai tételsort, hanem inkább egy beállítottságot igyekszik kifejezni. Kicsit nosztalgikus, kicsit különc, kissé melankolikusan busong, hogy hová lett a visszahozhatatlan régi jó világ. De mindenképpen politikailag passzív, vagy ha mégsem, akkor elfogadja a haladár politikai cselekvést, legfeljebb annak némi lassítását, óvatosabb, józanabb tempóját igényli. Ezzel szemben a politikai konzervatív cselekszik a politikában, méghozzá elkötelezett módon bizonyos megfogalmazott, és a francia forradalom örökségével, a modernitással, a racionalizált egalitarizmussal ellentétes célok elérése érdekében. Mindegy, hogy céljait az örök emberi természetből vagy a hagyományából fakadó sugalmazásaiból származtatja-e. De a politikát nem üriti ki, és nem is pusztán a haladárok egyik csoportjaként van ott jelen, hanem kritikusaként, aki kész kritikáinak megfelelően cselekedni is.

Politikai konzervatívokkal riogatni Magyarországon legfeljebb politikai marketingfogás, brandépítés. Ma itt ilyen nincs, és ha lenne sem lenne esélye a sikerre. De még lehet, ha a Kulturkampf kicsit is sikeres.

Ajánló — Titus Burckhardt: A konzervatív ember

Már egy korábbi bejegyzésben említést tettünk Titus Burckhardt-ról, a nagyszerű tradicionális szerzőről, Jacob Burckhardt unokájáról és Carl Burckhardt fiáról, Frithjof Schuon barátjáról és René Guénon tisztelőjéről. Ezúttal ajánljuk a keresztény-monarchista elkötelezettségű blogon újraközölt kiváló írását a konzervatív ember típusáról.

Titus Burckhardt (Sidi Ibrahim)
( 1908-1984)

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Hisztizik-e egy rendes konzervatív?

Nem.

A hiszti olyan műfaj, ami heveny vizenyő jelenlétére mutat a lélekben.

Vannak lobbanékony, másképp: gyulladékony típusú lelkek is, akik egyébként nem tüzesek, hiszen felgyújthatók: sokkal inkább papír-egzisztenciák, legfeljebb faforgácsok. Az efféle hiszti jellemző forradalmár-csicskás létmódozat. (Az igazi forradalmárok az ilyen csicskások felett állnak, ők természetesen ravasz, kimért és nem könnyen kibillenthető, mondhatni tervszerű elvetemültséggel rendelkeznek: nézzék csak meg Marx vagy Freud képét.) A csicskás természetesen az utcai proli-forradalmár vagy az ún. értelmiségi „közéleti harcos”.

Az ilyen hisztérikus, mániákus egzisztenciák a hülyeség forrpontját keresik, a paroxizmust, amiben végre láthatják teljesedni az eszmét, az „igazukat”. De ma már, ugye, kedveskéim, nincsenek nagy elbeszélések*, így a forradalmi csicskás átalakult teljesen közéletivé. Most a neve: baloldali újságíró. Rendszerint — nyomtatott sajtó tekintetében — a Népszavában, a 168 Órában vagy az ÉS-ben szerez, de mindenütt nagy koncentrációban előfordul.

Az összes lényegtelen híren rugozó blogkommentátort is ilyen hisztis kukacnak tekinthetjük. Van már aktakukac, ez talán a fórumkukac vagy blogkukac. Ezek mind paroxista kukacok persze, némi elektronikus rezignációval: a végső igazság talán elszáll a blogmotor szeszélye folytán, vagy a következő kommentátor agyoncsapja egy emoticon-nal.

Valami eklatáns tévedés folytán ugyanakkor egyesek azt hiszik, hogy a rendes konzervatív az, aki a konvenciók múmiájává konzerválja magát — ezzel együtt egészségét, tulajdonait, „vallási” és politikai eszméit, és még személyes gondolatait is — csökött és erőtlen dolgok őrizgetése révén. Nos, érdekes módon ez az impotens típus is a napi hírekből „él”, és arculatváltása legfeljebb egy botox-kezelést jelent. Ugyanolyan kukac, mint az, aki ugyanezt baloldaliként csinálja. Ez az általános „fideszes”.

Hölgyeim és Uraim, egy rendes konzervatívban van tűz (és nincs papír), emellett sohasem hisztizik, még akkor sem, ha Tamás Gáspár Miklós fingik egy jót.

Már hallom is a blog- és fórumkukacot: „de mi ennek a posztnak az aktualitása?”

Kutyáknak például még nyakkendőben sem való tea

* Derék teakratáink majd emlékeztetnek rá, hogy dehogynem, hiszen mi korunk Nagy Elbeszélésével indítottuk blogunkat.

Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a Tea-Kör esetleges (bár nem létező) hivatalos álláspontját.**

** Dísz-klémerünket Monsieur Tevvton javaslatára helyeztük emitt el.

Kérdések a demokráciával, a szólásszabadsággal, a magyarsággal, illetve a konzervativizmussal kapcsolatban

Mivel egy nagyon kedves barátunk megajándékozta Loxont Internet-hozzáféréssel, a saison du concombre nem tart tovább egy röpke nyári pihenőnél, s így az Aranyblog-díj (amelyre ismeretlen tettes kedvesen benevezte weblogunkat) zsűrije sem kénytelen pusztán négy hónap tea-termésére szorítkozni az ízlésízélet-hozatalkor. Nem tudjuk, az alábbi írás elnyeri-e tetszésüket, de akárhogy is van, nem igazodhatunk senkihez saját igazságérzetünkön kívül.

*

Nos, megtörtént az, amire már minden józan, híreket olvasó Internet-felhasználó számított. A kuruc.info-t lekapcsolták. Nem minősíteném ezt az egyébként számomra kevéssé szimpatikus, ám sok tekintetben ugyanakkor egyértelműen és úgyszólván pótolhatatlanul tényfeltáró oldalt, amelynek elvesztését nem pótolhatja a csodálatos Népszava. Egy olyan szerkesztőség, amely (szimbolikus módon) Libényi János-féléket nevez meg munkatársaként, nem számíthat igazán nagy sikerre a teakraták körében, legfeljebb olyanokéban, akik annyira bibliofilek, hogy még Wilde Oszkár Vera-ját is képesek gond nélkül megemészteni, és elolvasását követően nem megundorodni a szerzőtől.

Sokkal inkább kérdés azonban, hogy e közéleti szempontból legalábbis kétes értékű – fertőtlenítő szándékúnak titulált – akció közben mit hitt magáról az egyébként jelvényében tudathasadásos módon Turul-jelképet felhasználó Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve – talán még sokkal inkább – az a politikai elegy, amelynek a képviseletét gyakorlatilag ellátja.

Ha a hírek ugyanis igazak, 2008. július 5-én – egy füst alatt – a radikálisnak éppen nem mondható honlap, a Gondola, a Jobbik nevű demokratikus párt, a Magyar Gárda nevezetű bajtársias, rendőrség-pótló szervezet honlapja, valamint a magát Szent Korona Rádióként aposztrofáló portál is le lett kapcsolva (e sorok konzervatív írója kevéssé látogatja e portálokat és nem szeret híreken „szörfölni”, plusz úgynevezett „fórumokon” vitázni, ám a valószínű tényekről e megbízhatónak látszó forrásból értesült).

Az még csak hagyján, hogy egy Turulmadarat ábrázoló szobrot kordonokkal vesznek körül, és – zavaros hivatkozásokkal – le akarnak bontani, Árpád-sávokat közterületen betiltatni, miközben maga a betiltó gépezet szervezete rendelkezik ezeket ábrázoló jelvényekkel. De hogy képzelhetik azt, hogy – liberáldemokrata hitvallásuk ellenére – felhatalmazottak eldönteni, mit szabad és mit nem? Hogyan vehetik a bátorságot arra, hogy miközben szabadságról, egyenjogúságról, esélyegyenlőségről, démosz általi felhatalmazottságról (és demokráciáról), illetve hasonló, követhetetlen ködelvekről beszélnek, meghatározzák, hogy kinek és minek nem lehet megnyilvánulni?

*

Nem olyasmiről van-e szó, hogy az antiautoriter diskurzus mögött egy titkos autoriter-demokratikus elvrend rejlik? Olyan elvek rendje, amely – szabadsággal és jólétiséggel felcímkézett álarca mögött – egy dogmatikus, végletesen kiszámítható, elfojtó véleményrendszerbe és antiintellektuális, sőt természetellenes rendőrködésbe torkollik? Egy olyan elvrendszer, amely végül egy ilyen paradox eszmecsere formájában mutatja be saját inkoherenciáját és képtelenségét – szinte mint egy önkénytelen vallomás. Egy olyan elvrendszer továbbá, amelynek már az alapjai teljesen homályosak, maximálisan spekulatívak, és amelyekről szólva Vilfredo Pareto szellemesen jegyezte meg, hogy legalább olyan misztikusak, mint a Szentháromság dogmája. S végül természetesen egy olyan cetlihalmazról van szó (demokrácia és szólásszabadság), amelyet – ab ovo képmutató és önellentmondó voltánál fogva – bárki vindikálhat a maga számára is, ha nem épp előbb, akkor utóbb.

Mindeközben e címke-ideológiák eszmei képviselői, tehát ugyanezek a kételkedőnek látszó, magukat szkeptikusnak beállító emberek folytatnak kételkedésre semmi okot nem adó tevékenységet, olyan véleményeket formálva, amelyek teljesen sarkosak, és szemernyi helyet sem hagynak arra, hogy az ember akár csak a kételkedésében vagy a morfondírozásában is szabad maradjon.

*

A Teák nem „népnemzetiek”. De – talán éppen ezért – nem értik (legalábbis Loxon), hogy egy olyan nemzet leszármazottja vagy tagja, vagy egy olyan ország szülöttje, amelynek – példának okáért – a Turul az egyik – ha nem legfőbb – mítikus totemállata, vajon miért ne láthatná e madár szerencsés ábrázolásait? Ez egyszersmind válasz a „magyar nácivadászok” (brrr) ellenséges agitációjára is, akik minden kérdést kizárólag egy „náci” komplexus nézőpontjára egyszerűsítenek le, és ilyen – eleve logikai bukfencet tartalmazó kérdéseket tesznek fel: „Ha a náciknak [sic] szimbólum kell, ha Jézus tanításai ellenére mégis pogány módon bálványt szeretnének imádni, miért nem jó a csodaszarvas?”

Emese álma

Álmos, az első vezér

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Forrás: Anonymus Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította Pais Dezső

Kétségkívül megfelelő a tibeti mesék szereplőjével rokonságot mutató Fehér Ló (és annak Fia), a Csodaszarvas, és még sok más mítikus állat-szellem is a magyarság lényegének és belső lehetőségeinek szimbolizálására, a Turul azonban éppen a centrális vonatkozások egyik regulatív érvényű aspektusát, a királyságot szimbolizálja, a magyar királyi nemzetségek relatíve örökkévaló attribútuma, amely olyannyira nem csak népi jellegzetességekkel bír (és tehát nem csak a kuruckodók szívügye lehetne), hogy – mutatis mutandis – még a Habsburg névben (ld. Habicht), sőt egy királyi módon kiemelkedő hegy nevében is megjelenik.

Végül: mit jelent egy olyan konzervativizmus, amelyből mindazokat a szimbólumokat mellőzzük, melyeknek mélyebb jelentésük lehet (mégpedig nem csupán a XX. vagy a XIX. századba visszanyúló jelentésük)? Loxon szerint egy ilyen „konzervativizmus” nem több annál, amit egy öltönyös-nyakkendős parlamenti menedzser „képviselhet”, s aminek – valljuk meg – szellemileg semmi köze semmihez. Már a szvasztika hisztérikus üldözése is nevetséges, de végképp az a turulmadáré.

(kanalát a csésze pereméhez kocogtatva csendet kér)

Kérem az elfogulatlan, jóakaratú és a rossz sztereotípiákat mindenfelől sutba vető vendégeket, hogy Kínai Kálmán és Trágár Tóni kissé cinikus véleményét, másfelől Tölgy aggodalmait megértve mérlegeljék e kérdéseket a fenti, modernizmus- és modernista alkotmány-szkeptikus szempontból is. Ez a felszabadult gondolkodás követelménye.

A konzervatív stílről (avagy hogyan játsszunk, és hogyan ne a világszínházban? ) — lábjegyzetek a poszt- és kommentárkultúrához

Már régóta tervezem, hogy írok Önöknek néhány kéretlen és módszeresebb sort a konzervatív stílusról. Ám az a sajátos érdektelenség, amely a témát körbelengi és mély homályba burkolja, eleddig elvette a kedvemet. Gizikéről nem is beszélve.

Most azonban elöntött a priznicekkel és hidegvizes fürdőzéssel is csillapíthatatlan harci hév – nyár lévén pedig utóbbira még hűvös égövi helyzete ellenére is gyakorta kerül sor távoli kastélyomban. Zenész barátainknál ugyanis megjelent egy cikkrecenzió Lord Shimoda jóvoltából, amely alá a szokásos modorban elindult a kommentálás. Tudják, szomorú módon az a típusú, amellyel kapcsolatban az értelmező szótárban a dögunalom szócikknél kell keresni a pontos referenciát. Engem ez a dögunalom késztetett most írásra.

Megpróbálom összefoglalni a jellemző érvelési metódust, amely a résztvevők politikai irányultságától – sajnos – független (párbeszédes – pontosabban párhuzamos monológos – formában):

1. Hülye vagy. Mellesleg.
2. Okos vagyok, de mindegy.
3. Nagyon hülye vagy. Csak szólok.
4. Nagyon okos vagyok, bár ezzel nem dicsekszem. Ott van a cikkem, az jobban elmondja helyettem.
5. Azért vagy egyébként hülye, többek között, mert azt írtad, hogy Che Guevara kék ágyékkötőt viselt, miközben pirosat viselt.
6. Nem azt írtam, amit írtam. Azt írtam, amit nem írtam.
7. Képzeld, kinyitottam egy szótárt. Többet kéne olvasnod.
8. Én meg belelapoztam ám a Guinness Rekordok Könyvébe!
9. Én olvastam ám Rubicon-t is!
10. Nekem meg a Schvoy lepecsételte az útlevelemet. Jöhetnél te is hiteles beszámolókkal.
11. Menj innen. Csak úgy mondom.
12. Találd meg utadat valamely felmenőd belsejébe, teszem hozzá higgadtan.
13. Minősítgetsz, azt tudod, ugye?
14. Te minősítgetsz, kérlek szépen. Nincs erkölcsi tartásod.
15. Kimoderállak, ha ilyeneket mondasz.
16. Ezt a ti kutyátok kölykénél így szokták. Csak analizáltam.
17. Szép kis analízis. Relativizálsz.
18. Idehozom neked ugyanazt az idézetet kétszer, te meg rá se rántasz. Te relativizálsz, különben is, édes pajtásom.
19. Na most aztán már irgum-burgum, de tényleg. Ha még egyszer azt mondod, hogy én relativizálok, erkölcsileg ellehetetlenítelek és kinyomom a szemedet.
20. Kutyátokkölke. Csak moderáljál ki. Itt van a mellkasom, tessék, tépd ki a szívemet is. Annál inkább hősies vörös színben fog pompázni, ha eddig nem is – mert eddig semleges, strukturalista szívem volt! De most!
21. Nem kell a duma. Terroristák vagytok ti mind. Ebből is látszik.
22. Támaszd alá. Különben is ti vagytok a terroristák. És még szöveget se tudtok értelmezni.
23. Már eléggé alátámasztottam. Lásd 1., 3., 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17., 19., 21., na meg 23. pontokat, ez utóbbi a leglényegesebb.
24. Ez nem támaszt alá semmit, csak a 4-es pontot, meg azt, hogy a 3-as pont saját magadra vonatkozik elsősorban.
25. Nem fogunk itt filológiai vitákat folytatni, amikor te egy kiállhatatlan terrorista vagy. Olvasd el újra és kész. Akkor majd rájössz, hol lakik a konzervatívok istene.
26. Ott lakik a kutyaólban.
27. Na tessék, ateista vagy. Ateistákkal nem vitázom. Azoknak nincs is erkölcsi érzékük. :)))))))), valamint :(((((((((
28. Muhhahha, :DDDDD
29. Bruhahahahahahahah (ezt nevezed te érvelésnek, te kis maszopos penészvirág?)
30. Ennyit rólad, Magyar Nemzet-fan.
31. Na jól van, most már idézz, pöttömjankó, mert seggberúglak, aztán anyád is megnézheti, hogy repülsz.
32. Már bocsánatot kérek, de én egy jó cikket írtam. (Sírni kezd.)
33. Na, most már lelépek, megyek meccset nézni inkább.
34. Futballhuligán!
35. Utalnék a 29. pontra. Egyébként a meccs jó. Már 2-0.
36. Különben meg kiirtottátok a zsidókat.
37. Na állj. Ti irtottátok ki a zsidókat. (Közben 3-0)
38. Nem, ti.
39. Nem, ti (ezt már a 37-es pontban is bebizonyítottam).
40. Az semmit nem ér. Elkened. Olvasd el, mit írtam a 38-asban. Az minden érvedet rombadönti.
– idegen közbelép: Mit kell ezen vitatkozni, Che Guevara egy Horthy-imádó fasz volt. OFF Különben meg nagyon szép ajándékokat kaptam karácsonyra.
41. Téged nagyon csúnyán lejátszottak a pályáról. Én alázatos keresztény vagyok, de így is megállapítom tárgyilagosan, hogy romokban heversz.
42. Kevés vagy, mint balatonszeletben az erkölcsi érzék, horthy-rajongó! Kereszténység, pfuj, öldöklő magyar nagyonszentkirályok.
43. Ne sértegesd a szentistvánt, nem civilizált dolog.
44. Ennél még Che Guevara is nagyobb szent volt.
45. Revideáld magad, vagy kikötözlek egy fához, aztán felgyújtalak egy rakás Népszabadság tetején.
46. Na tessék, ez az igazi „szent” istváni szellem!
47. Unlak, elmegyek.
48. Ámen.
49. Mégis visszajöttem.
50. Érdekes, talán csak nem lelkiismeretfurdalást éreztél a 36-os érvem miatt?!
51. Nem, hanem időközben kiestek a lappok, és nincs jobb dolgom, mint téged gyepálni.
52. Nekem sincs jobb dolgom, de ezt nem vallom be.
53. Akkor újra: még mindig nem érted, hogy hülye vagy?
54. Még mindig nem. Még mindig úgy gondolom, hogy okos vagyok. Viszont te hülye vagy, az már biztos.

etc. ad infinitum (a valósággal való bármely egyezés... stb.) Mármost, mi a teteje mindennek?

By the way, Kínai Kálmán és Trágár Tóni, ha a konzervatív stílusnak nem is éppen mintapéldányai, legalább posztokat írnak, és nem kommentálnak annyit feleslegesen. Viszont a fentiek után bárkinek is joggal fájhat, hogy a kommentárok színvonala alacsony? Magunkon kellene kezdeni a nívó javítását.

Hogy ne csak parodizáljak itt, íme néhány arany ötlet, néha óvodás szinthez szabva (sajnos van értelme).

a) A nick-eket annak venni, amik: nevek, szerepek. Nem tudjuk, ki és miért rejlik mögötte —> a konkrét szerepre reagálni, nem a feltételezett és paranoid módon felruházott személyre. Az internet, különösen pedig a blogoszféra ráadásul hamis terület, itt mindenki játszhat szerepet; nem valós személyek, hanem kreált maszkok, néha kísértetek ütköznek meg.

b) Tekintélyalapú érvelés helyett elsősorban gondolati érvelés. A tekintély bármikor és bárki által kétségbe vonható. Ehhez kapcsolódóan: nem venni hitelesebbnek egy hivatkozott írott forrást, mint egy személyes beszámolót, vagy mint egy személyes benyomást és álláspontot – csak azért, mert az írott: írott, s tehát bibliográfiai adatokat lehet idézni hozzá.

c) Szükségtelen a vitapartner számára axiomatikus dolgokat „megdöntöttnek” és „megbukottnak” nevezni, mivel semmi foganatja. (A másik nem tekinti így – ha egyáltalán feltételezzük, hogy nem játékból köti az ebet a karóhoz).

e) A nagyon nagy ökörségeket figyelmen kívül kell hagyni. Egyáltalán nem szükséges dialógust folytatni, ha az hiábavaló. Hogy a felesleges magyarázkodással csak az ezeket minimális erőfeszítéssel kicsikaró ámokfutók nyerhetnek előnyöket, azt – ha Loxontól nem – már Manyi Bécitől is megtanulhatták volna.

f) Néha mondhatunk valami kedveset vagy elismerőt is vitapartnerünknek. Szavatolom, hogy nem fog fájni.

Kiegészítés mindezekhez: nem fog semmi eldőlni az ilyen rossz kis onlájn mém-csörtékben. Hiúságunk nem fog sosem kielégülni, ellenfelünk pedig nem fog kiesni a nyeregből, és főleg nem akkor, amikor (ál)arcunkra esünk, mert kiderül, hogy aki ellen mozgósítottuk az egész bábeli könyvtárt, csak egy kreált maszk.

Persze mindezt ne vegyék készpénznek, ez csak egy alakoskodó, hiú és magasztos nick magánvéleménye.

*

Post Scriptum

Posztzárta után a Konzervatórium blog idézett posztja érdekes,
egyszemélyes ámokfutássá alakult a megkritizált és feleslegesen felhúzott szerző,

Mathias Brandy

részéről.
Úgy látszik, vannak még igaz komédiások a világon.

Mi továbbá elkönyvelhetjük: jó helyre tapintottunk, amikor
a kommentálás diszkrét bájáról
e poszt hozzászólásait mutattuk be példaképp.

Reactionary nevű szerzőnknek pedig ezúton mégiscsak gratulálnunk kell.

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar

Macskák vs. kutyák

Vízválasztó a konzervatóristák között. A belső vita heves: vajon a kutyákat, vagy a macskákat preferáljuk? Szerény véleményem szerint a macska arcátlan, egoista, gerinctelen egy állat. Nem ért a szóból, vagy akár érthet is, csak nem érdekli. Azt csinál, amit akar. És még vissza is pofázik.

A kutyában ellenben minden olyan tulajdonság megvan, ami egy konzervatív számára kedves lehet: lojalitás, megbízhatóság, odaadás, engedelmesség. Az "ember legjobb barátja" – macskáról mégis mikor mondtak ilyet?

Rá kellett jönnünk arra, hogy aki a macskákat preferálja, az rejtőzködő liberális (hiszen a macska libsi jellegzetességeiért van oda – más jellegzetességei nincsenek is a macskának), aki a kutyákat, az tisztességes konzervatív-reakciós.

Én a kutyákkal vagyok!

Buzi-e volt Platón?

Bizonyos viccelődések nyomán utánajártunk az interneten néhány információnak, amely Platón állítólagos homoszexualitására vonatkozik. Így találtuk meg az alábbi értékes kis tanulmányt:

Virini Ágnes: Homoszexualitás az ókori Görögországban: a mítosz összeomlása — Adonisz Jeorgiádisz könyve nyomán

A tanulmány olvasása után már bizonyosra vehetjük, hogy Platón saját szavait nem a véletlen íratta le:

„... meg kell gondolnunk, hogy a női és a férfiúi természetnek, ha a nemzés végett egyesülnek, a vele járó gyönyörűség természettől adatott — férfinak férfival, vagy nőnek nővel való egyesülése ellenben természetellenes, és olyanok merészkedtek ilyenre először, akik a gyönyörrel szemben gyengék voltak.”

„... mindenki kárhoztatni fogja annak elpuhultságát, aki enged a gyönyörnek és nem képes magán uralkodni, s még inkább meg fogja vetni azt, aki a nő utánzására adja oda magát, s ahhoz hasonlóvá lesz.”

(Részletek Platón: Törvények c. műve VIII. könyvéből)

S Erós jelentéseinek, valódibb értelmének elmélyítéséhez lásd még: Horváth Róbert: A „távoli szerelem” metafizikája

Maxfield Parrish: Evening

"Politically Correct" tudomány és a Pithecus Erectus esete

Jézusom

„Mielőtt bárki politikai síkra terelné a kísérlet értelmezését és esetleg azt szűrné le belőle, hogy a liberálisok adekvátabb módon gondolkoznak, előre szólok, hogy ez az eredmény mindössze annyit jelent, hogy bizonyos típusú feladatokban a liberális beállítottságú emberek jobban teljesítenek. Ahogy a szerzők is kiemelik a cikkben, más szituációkban, ahol például épp egy stabil válasz az optimális, ott valószínűleg a konzervatívok érnének el jobb eredményt.”

Eddig a kutatócsoport PC magyarázkodása.

Ez csak egy példa arra, hogy az amerikai tudomány pontosan olyan színvonalú eredményeket produkál, mint anno a szovjet. Ezek a dolgok bulvárheccnek illenek be, ezért beraktam őket a bulvár-rovatba is.

*

Íme, a „felvilágosodás” öröksége. Egy dolgot biztosan leszűrhetünk: az aufklérer tudományfelfogás szoftverei majomagyon futnak a legjobban. De sajnos a majomagy sem haladó: borítékolhatóan ugyanolyan majomkodó bizonyítékokkal áll elő. Ugyanaz a kognitív és motorikus pattern immár néhány évszázad óta.

Ateista és Agnosztikus Klub
Szabadgondolkodó
Szkeptikus blog

Vágó Istvánnal vagy (más szinten) Tatár György-gyel vitatkozni nem sok értelme volna. Viszont hogy ne csak a „szkeptikusok” (önmagukat kétségbe nem vonó) marhaságai, leninista vágású és újra divatba jött keményvonalas ateizmusuk álljon itt, nézzünk egy kevés másfajta megközelítést is:

Buji Ferenc: Az ember evolúciós önértelmezése
Ugyane szerzőtől különösen ajánlom még:
Buji Ferenc: Hol van Isten? In: Magasles, Kairosz Kiadó, Bp., 2006.
Titus Burckhardt: Kozmológia és modern tudomány
René Guénon: A fejlődés mítosza
René Guénon: Két mítosz: Civilizáció és fejlődés

Ateaista

Ízlés és politika

.
Ez az ember nem konzervatív.

Több okból sem. Bár a zakója és a nyakkendője talán egy londoni férfibutikból való, vagy aztat utánozza, de city kék zakó és világoskék nyakkendő debrecenivel? És a számítógép mellett?

És a falon a képek. Igen, azok sokat elárulnak.

Are you sure?

Két teasütemény közé szellemi táplálékul.

Konzervatív:



Liberális: