Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”
A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.
Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.
Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.
Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)
Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.
Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.
Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).
Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.
Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.
Bejegyzések
