Konzervativizmus és evolucionizmus — kérdés és válasz

— „Mi a probléma az evolucionizmussal? Az evolucionizmust felhozni mint tényezőt egy politikai ideológia eldöntésénél, egyelőre eléggé szőrszálhasogatónak tűnik.”

— Az evolucionizmus mint fejlődéselmélet (nem mint genetikai mutacionizmus, ami nem evolucionizmus, csak annak nevezik) azt a szükségtelen prekoncepciót iktatja be, hogy Isten (vagy a Szellem vagy nevezzék akárminek) úgy teremt, hogy „fejleszt”. Ez feltételezné azt, hogy Isten vagy az Abszolútum ma jobban „megközelíthető”, mint korábban, és a jövő felé egyre jobban „megközelíthető” lesz. Ám erre nem hogy bizonyíték nincs, de az egyszerű gondolkodásban is megbukik. Az idő tartalma (a múlté éppúgy, mint a jövőé) relatívumok halmazata, soha nem lesz egy olyan ideális pont, ahol a tapasztaló egyszer csak a piedesztálra ér, vagy egy olyan sámlira, ahonnan már „könnyebben eléri Istent”, sőt. A relatívumok világába merülő élet sokkal inkább ahhoz vezet (főleg nagy és tehetetlen kollektívumok esetében), hogy a tapasztaló eltávolódik bármely igazán aktív transzcendentális törekvéstől.

Az, hogy egyszercsak passzívan (tehát elszenvedően) megtörténik velünk a teleologikus csoda, egy evolucionista agyrém, amely az emberi történelemre kivetítve a progresszionizmus: haladunk, haladunk, s egyszercsak elérjük a „Kánaánt”, vagy ha nem is érjük el, sokkal közelebb lesz. Minderre, ismétlem, semmiféle bizonyíték nincs, ellenkezőjére utaló jelek viszont bőséggel állnak rendelkezésre. (Már persze akkor, ha az ember figyeli ezeket.)

Az, hogy az ember saját törekvéseiben képes az individuális „fejlődésre”, nem kollektivizálható és nem biológiailag továbbörökíthető dolog.

Ha Platónnak lesz egy fia, az nem lesz okosabb Platónnál, annak a gyermeke pedig még okosabb, és így tovább. Ha Arisztotelészt a XXI. században valahol kiadják x nyelvre lefordítva, akkor a világ nem lesz Arisztotelészből jobban képben, mint Arisztotelész korában. De ez áll mindenre, a perecsütésről kezdve a malterkeverésig.

A végső dolgokról

Noha Loxon óhaja a zsidó tematikájú írások csökkentése volt nemrég, veszem a bátorságot és egy rövid poszt erejéig — jóllehet csupán közvetetten, a szerző származása révén — mégis érintem a kérdést. Hogy ne vádolhassa Körünket senki azzal, hogy szándékosan híres/hírhedt alakokat citálunk ide és rajtuk köszörüljük amúgy is borotvaéles klaviatúráinkat, most az általam kedvelt és nagyrabecsült Otto Weininger néhány aforizmáját tárnám a nagyérdemű elé, amelyek ezúttal nem a zsidóságról, hanem sokkal lényegibb problémákról szólnak. A szövegek németül és angolul is elérhetőek ezen az oldalon.




Ha az ember születésekor nem veszítette volna el magát, akkor nem kellene magát újra keresnie és magához térnie.

*

»A világ az én képzetem« — hogy ez egy örök, megcáfolhatatlan igazság, annak kell, hogy legyen valami oka. Mindazok a dolgok, amiket látok, nem tárják elém a teljes igazságot, tekintetem elől mindig eltakarják a legfőbb létet. Amikor megszülettem, ezt az önámítást és látszatot követeltem magamnak. Amikor világra akartam jönni, lemondtam arról, hogy egyedül az igazságot akarjam. A dolgok csupán jelenségek, azaz mindig csak szubjektivitásomat tükrözik vissza.

*

Addig él az ember, amíg vissza nem tér az Abszolútumhoz vagy a Semmihez. Ő maga határozza meg szabadon jövőbeli életét: vagy Istent választja vagy a Semmit. Vagy megsemmisíti önmagát, vagy megteremti magát az örök életre. Egy kettős folyamat lehetséges a számára: az egyik az örök élethez (a tökéletes bölcsességhez és világossághoz, egy az igaz és a jó ideájának tökéletesen megfelelő állapothoz), a másik az örök megsemmisüléshez vezet. De mindig a két irányvonal valamelyike felé tart: nincs harmadik.

*

A dualizmus abban áll, hogy az általunk gondolt érzeteket nem mi teremtjük.