A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december

Akasszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!

Debrecen, 1848. december

(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)

*

Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.

Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.

A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)

Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.

Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.

Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.

Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.

Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.

De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.

Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.

Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.

A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.

Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.

epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf

További források:

• Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
• Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)

Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)

Quis — egy különös térkép

Mit ábrázolhat a fenti térkép, pontosabban a rajta látható ábra?
(Verena kimarad a dobásból.)

Postácska az úgynevezett „békés Marx”-kép előtt ál(mo)dozókhoz

Egyes internetes kommentátorok (gyermekkori emlékezetünk szerint őket lükepékeknek szokás hívni) magabiztosan kijelentették, hogy a marxi kommunizmus forradalmak általi megvalósítása Vlagyimir Iljics Lenin újdonatúj ötlete volt, s hogy Marx álmában sem gondolt olyasmire: „forradalom”. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el, kik ezek a kommentátorok? Miféle iskolákból jöttek? Ők volnának tán a démosz nagyszájú bajnokai, akik szerint az igazság letéteményeseI azOK, akiK sokan vanNAK?

Az még csak hagyján, hogy Leninnek akkora eredetiséget tulajdonítanak, amekkorája sohasem volt. De ha sokan mondanak Nagy Hülyeséget, akkor bizonyára majd csak elhiszik nekik a naív blogolvasók, és onnantól vae victis, mert akkor is igazuk lesz, ha nem. Igaz ezzel szemben az, hogy bár egy fecske nem csinál nyarat, egy bolond viszont százat csinál. Nos, vegyük elő a toalettről, és lapozzuk fel a (pfuj) Kommunista kiáltványt (par Marx et Engels). IV. fejezet. Címe: A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz. Mit találunk itt? (Én nyomtatásból idéztem, hűen ahhoz, mit ír a költő: „Berzsenyi szobra alatt, fejemet tenyerembe lehajtva…”/ — íly kezdettel akart költeni. Hogy ne legyen / önmaga színe előtt se hazug: míg éneke készült, / fél-tenyerére borult Berzsenyi szobra alatt.) Válasszuk ki a számunkra ezúttal fontos mondatokat (ó, ez a kontextusról cseppet sem választja le a dolgokat, nekem elhihetik. Aki nem hiszi, járjon utána vagy másszon fel a nemhiszemfára.)

„Franciaországban a kommunisták a szocialista-demokrata párthoz csatlakoznak a konzervatív és radikális burzsoázia ellen, nem mondva le arról a jogukról, hogy kritikai magatartást tanúsítsanak a forradalmi hagyományokból sarjadzó szólamokkal és illúziókkal szemben.” (Jól figyeltek? Itt csak a szólamok és illúziók kritikájáról van szó.) A jelentéktelen Engels lábjegyzetei e mondathoz: „(1888) Akkoriban ezt a pártot a parlamentben Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc, a napisajtóban a Réforme képviselte. A szocialista-demokrata név a névnek ezeknél a feltalálóinál a demokrata vagy köztársasági párt többé-kevésbé szocialista színezetű szekcióját jelentette. — (1890) Az akkoriban magát szocialista-demokratának nevező francia párt az volt, amelyet a politikában Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc képviselt; annyira különbözött tehát a mai német szociáldemokráciától, mint ég a földtől.”

Menjünk tovább.

„Svájcban a radikálisokat támogatják, de nem tévesztik szem elől, hogy ez a párt ellentmondásos elemekből áll, egyrészt francia értelemben vett demokrata szocialistákból, másrészt radikális burzsoákból.

A lengyeleknél a kommunisták azt a pártot támogatják, amelyik az agrárforradalmat vallja a nemzeti felszabadulás feltételének, azt a pártot, amely az 1846. évi krakkói felkelést életre hívta.”*

Álljunk meg itt kissé, és mélázzunk. (Mélázunk.) Eleget méláztunk, menjünk is tovább.

„Németországban a kommunista párt, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen.”

Ismét álljunk meg, mert hiszen tetten értük a szerzőt, s egyúttal elértük írásunk célját. Ámde ne álljunk meg itt, hisz csodálatos irományunk végkifejlete teljes pompájában tárja elénk az eredeti és hamisítatlan kommunista elképzelést és szándékokat:

„Egyetlen pillanatra sem mulasztja el azonban [mármint a Kommunista Párt – a szerk.], hogy a munkásokban a lehető legvilágosabban tudatosítsa [ha-ha – a szerk.] a burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen ellentétet, hogy így a német munkások azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyeket a burzsoáziának uralmával meg kell teremtenie, azonnal mint megannyi fegyvert a burzsoázia ellen fordíthassák, hogy így, a németországi reakciós osztályok megdöntése után, nyomban meginduljon a harc maga a burzsoázia ellen.

Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVIII. és Franciaország a XVIII. században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet.

Egyszóval, a kommunisták mindenütt támogatnak a fennálló társadalmi és politikai állapotokkal szembeforduló minden forradalmi mozgalmat.

Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.

A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak.

A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

Világ proletárjai, egyesüljetek!” — fejezik be az alkotók öles betűkkel.

Nos, kedveseim, milyen teát kérnek? Én javaslom Mr Pharmacist kedvencét, az Imperial Gunpowder-t. A fenti részleteket tartalmazó kiáltványhoz pedig csatolom Petőfi Sándor politikai verseit. Egész jól mutatnak együtt, mondhatni, kiegészítik egymást. Mindenesetre jól összeillenek. Persze ők, az úgynevezett polgári forradalmárok, kávét ittak, a Pilvaxban. Talán mert a kávé őrülete jobban összeillik a szubverzióval.

Erről jut eszembe, jártak már Pécsett, a Caflisch nevű cukrászdában? Ez a kávéház 1789-ben nyílott, pontosan a francia forradalom évében. Borzasztó slampos és kelletlen némberek a felszolgálók, sajnálatos módon. Olcsó és rossz rádió szól, nem igazi fa „ég” a kandallóban. Talán nemsokára szebb idők következnek egyszer erre a ma már inkább konzervatív enteriőrre. De ez most nem is fontos, hogy is jutott eszembe.

Szóval egyesek itt azt állítják, hogy Marx egy békés ember volt. Egy amolyan szuszogó, szakállas mikulás, aki békésen motyogva nézgelődött ki egy csomag szaloncukor mögül, amelyet természetesen proletárgyerekeknek szándékozott kiosztani. Senkinek nem akarok a lelkivilágába gázolni azzal, hogy mennyire téved, ha így gondolja. Egyébként úgy hallottam, véleményszabadság van, tehát mindenki higgyen olyan majomságot, amilyet csak tud. De a Kommunista kiáltvány szavait, kérem, ne hamisítsák meg. Igazán rosszul esne, ha tiltakoznom kellene a Tudományos Akadémiánál, vagy valami ilyesmi.

Miután e posztban két legyet ütöttünk egy csapásra – hiszen a kommunizmus mellett általában véve a demokratizmus is megkapta mai napi méregadagját (ha a kettő nem egyenesen ugyanaz) –, mint aki jól végezte dolgát, Loxon még egy bónusz idézetet helyez ide rosszkedvű evolucionistáink részére – Engels Frigyes 1890-es lábjegyzetét a kiáltvány 1883-as német nyelvű kiadásához: „Ehhez a gondolathoz, amely véleményem szerint arra van elhivatva, hogy a történelemtudományban ugyanolyan haladásnak legyen az alapja, mint aminőnek Darwin elmélete volt a természettudományban – mindketten már 1845 előtt fokozatosan közeledtünk.” Marx azonban „1845-ben [...] már teljesen kidolgozta ezt a gondolatot”.

Erről megint eszembe jutott valami. Nemrég valaki kezembe nyomta Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című beszélgetős könyvét. Nem lettem egy Feldmár-fan, meg agyfélteke-misztikus sem, de találtam benne egy jól értelmezhető gondolatot az Önök számára, my dears: „Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott.”

Egyébként ismerik az udvari bolond csodálatos intézményét?


* (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek székhelye a vészjósló Lemberg volt.)