[moralizáló bevezető, afféle tépelődés]
Az antiszemitizmus és ellentéte, a tényleg-nem-is-tudom-mi-izmus (mert ugye az izmusok párban járnak, ha az egyik elvész, felborul a rend, megszűnik az energiaáramlás a csakrák közt) egyebek közt (legalábbis nekem, itt, most) egy izgalmas, percepciós-definíciós-logikai és retorikai játék.
Mert mi az, hogy antiszemita? Mi az ellentétpárja az a.sz.-nak? Hogyan lesz az ember antiszemita (mármint azon az alapeseten túl, hogy rámondják)? Hogyan nem lesz valaki antiszemita, annak ellenére, hogy annak akarják látni? Hogyan van az, hogy ha általában „a zsidókról” esik szó, az (részben tényleg) megengedhetetlen általánosítás (1000 féle racionális ok miatt), de „az antiszemitákról” és „a nácikról” mindenféle különbségtétel nélkül lehet, illik, szabad, sőt: ajánlott beszélni (1000 féle racionális ok miatt)? Miért is van az, hogy egy és ugyanaz a tetszőleges, kiragadott eset lehet ugyanúgy egy marginális, véletlenszerű, tényleg lényegtelen és kiragadott eset, mint a másik oldal démoni gonoszságának esszenciális foglalata, amelyben feltárul A Másik félelmetes és tkp. kiirtani való karaktere?
Az antiszemitizmus és ellentéte, a tényleg-nem-is-tudom-mi-izmus (mert ugye az izmusok párban járnak, ha az egyik elvész, felborul a rend, megszűnik az energiaáramlás a csakrák közt) egyebek közt (legalábbis nekem, itt, most) egy izgalmas, percepciós-definíciós-logikai és retorikai játék.
Mert mi az, hogy antiszemita? Mi az ellentétpárja az a.sz.-nak? Hogyan lesz az ember antiszemita (mármint azon az alapeseten túl, hogy rámondják)? Hogyan nem lesz valaki antiszemita, annak ellenére, hogy annak akarják látni? Hogyan van az, hogy ha általában „a zsidókról” esik szó, az (részben tényleg) megengedhetetlen általánosítás (1000 féle racionális ok miatt), de „az antiszemitákról” és „a nácikról” mindenféle különbségtétel nélkül lehet, illik, szabad, sőt: ajánlott beszélni (1000 féle racionális ok miatt)? Miért is van az, hogy egy és ugyanaz a tetszőleges, kiragadott eset lehet ugyanúgy egy marginális, véletlenszerű, tényleg lényegtelen és kiragadott eset, mint a másik oldal démoni gonoszságának esszenciális foglalata, amelyben feltárul A Másik félelmetes és tkp. kiirtani való karaktere?
[és az érdemi quis?! :]
A következő tanulságos történet helye és ideje: Budapest, 1905.
A kérdés: ki írhatta?
A kérdés: ki írhatta?
--- Segítség: a szerző annyira-nem-konzervatív, hogy olvasása után egy átlagosan mérsékelt konzervatívnak rá kell olvasnia 30 oldal Wass Albertet vagy 20 oldal Szabó Dezsőt a harmonikus világlátáshoz. A szöveg kevéssel a 2. vh. után íródott.
Hazaérkezve Pestre, jelentkeztem az ügyvédi kamaránál, ahol bejegyeztek ügyvédjelöltnek. Mint jelölt rögtön kaptam irodát, dr. Fleischmann József nevű ügyvédhez léptem be ... ketten voltunk alkalmazottak, én mint jelölt és egy Winter nevű írnok. Fleischmann alacsony termetű férfi volt, eléggé csúnya, nagyhangú és indulatos. Nagy keresetre és vagyonra tört, és társadalmi nézetét kimerítette az az egy tétel, hogy: Magyarországon a keresztények a helyzet urai, és a zsidóknak mindig és mindenütt hátránnyal kell megküzdeniök. Ezért még engem is ellenségnek nézett. Egyszer-kétszer meghívott engem és Wintert ebédre, valamelyik vendéglőbe, beszélgetése mindig arra irányult, hogy a közállapotok lehetetlenségét ismertesse, és hogy engem, mint fajellenséget, le akart szerelni, hogy hát én, mint boldog keresztény, lássam be, milyen elnyomatással kell neki és szegény Lánczy Leónak és a többieknek megküzdeni. Én, látván tőlem való idegenkedését, zavart éreztem, és alig tudtam vele beszélni. Egyszer ilyen ebéd alkalmával olyasmit mondott nekem: „Maguk ezt persze nem értik.” Valami zsidó bánatról volt éppen szó. És a „Maguk” azt jelentette, hogy Maguk, keresztények, Maguk, középosztálybeli urak. Beszédéből ki kellett éreznem, hogy engem is antiszemitának tart. Ez a nézete rendkívül sértő volt, annyira, hogy eszem ágában se volt a gyanúját eloszlatni. Dühösen hallgattam. De már sejtettem, hogy nemigen tudunk majd egy irodában megférni. Éreztem, hogy Fleischmann gyűlöl engem, és gyűlöletét sehogy sem tudtam leszerelni.
Hazaérkezve Pestre, jelentkeztem az ügyvédi kamaránál, ahol bejegyeztek ügyvédjelöltnek. Mint jelölt rögtön kaptam irodát, dr. Fleischmann József nevű ügyvédhez léptem be ... ketten voltunk alkalmazottak, én mint jelölt és egy Winter nevű írnok. Fleischmann alacsony termetű férfi volt, eléggé csúnya, nagyhangú és indulatos. Nagy keresetre és vagyonra tört, és társadalmi nézetét kimerítette az az egy tétel, hogy: Magyarországon a keresztények a helyzet urai, és a zsidóknak mindig és mindenütt hátránnyal kell megküzdeniök. Ezért még engem is ellenségnek nézett. Egyszer-kétszer meghívott engem és Wintert ebédre, valamelyik vendéglőbe, beszélgetése mindig arra irányult, hogy a közállapotok lehetetlenségét ismertesse, és hogy engem, mint fajellenséget, le akart szerelni, hogy hát én, mint boldog keresztény, lássam be, milyen elnyomatással kell neki és szegény Lánczy Leónak és a többieknek megküzdeni. Én, látván tőlem való idegenkedését, zavart éreztem, és alig tudtam vele beszélni. Egyszer ilyen ebéd alkalmával olyasmit mondott nekem: „Maguk ezt persze nem értik.” Valami zsidó bánatról volt éppen szó. És a „Maguk” azt jelentette, hogy Maguk, keresztények, Maguk, középosztálybeli urak. Beszédéből ki kellett éreznem, hogy engem is antiszemitának tart. Ez a nézete rendkívül sértő volt, annyira, hogy eszem ágában se volt a gyanúját eloszlatni. Dühösen hallgattam. De már sejtettem, hogy nemigen tudunk majd egy irodában megférni. Éreztem, hogy Fleischmann gyűlöl engem, és gyűlöletét sehogy sem tudtam leszerelni.
[disclaimer: a poszt szerzője olykor bevallottan felszínes,
és jelen időpontban kimondottan unja a faji és sérelmi alapú retorikát
(pro és kontra egyaránt), beleértve a bújtatottat is]
és jelen időpontban kimondottan unja a faji és sérelmi alapú retorikát
(pro és kontra egyaránt), beleértve a bújtatottat is]
Bejegyzések
