Mi csűrés, csavarás, tegnap két fontos napról sem emlékezett meg kies teázónk. Az aradi vértanúkról és a bátor magyar miniszterelnökről azért meg-megemlékeztek mások. A miénk a szígyen.
Azért tegyük hozzá, hogy gróf Batthyány Lajos hűséges maradt az uralkodójához, miképpen a honvédség sem támogatta Kossuth trónfosztó tervét. De ahogy lenni szokott, a bajkeverő lelépett és Ámerikában ródsózott, és nem őt végezték ki.
Azonban egy másik tragikus esemény is történt október 6-án. Sajnos teljesen kiment a fejemből, pedig tudni illenék. Ez 1789-ben történt, amikor XVI. Lajos feleségét, Marie-Antoinette-et a csőcselék kiűzte lakásából.
Azt különösen kedvelem, amikor bolsevikivé vagy inkább muszkavezetővé lett cipészek és szatócsok mai unokái nevezik csőcseléknek mai kritikusaikat. Hát nézzük meg a balosok eredetmítoszát!
Történt, hogy a forradalomban hiába koboztak el, amit lehetett, mégis váratott még a Kánaán, így az éhező párizsi nők haragja teljesen érthetően azok ellen fordult, akiket addig is fosztogattak a forradalmárok. Az összesereglett nők Versailles-ba mentek, ahol kisebb ellenállás, 1-2 halott árán, 6-án reggel betörtek a királyi palotába. Két testőrét megölték, fejeiket pikára tűzték, lakhelyét feldúlták: a királynő alig tudott egy rejtekajtón elmenekülni a csőcselék elől.
Azért tegyük hozzá, hogy gróf Batthyány Lajos hűséges maradt az uralkodójához, miképpen a honvédség sem támogatta Kossuth trónfosztó tervét. De ahogy lenni szokott, a bajkeverő lelépett és Ámerikában ródsózott, és nem őt végezték ki.
Azonban egy másik tragikus esemény is történt október 6-án. Sajnos teljesen kiment a fejemből, pedig tudni illenék. Ez 1789-ben történt, amikor XVI. Lajos feleségét, Marie-Antoinette-et a csőcselék kiűzte lakásából.
Azt különösen kedvelem, amikor bolsevikivé vagy inkább muszkavezetővé lett cipészek és szatócsok mai unokái nevezik csőcseléknek mai kritikusaikat. Hát nézzük meg a balosok eredetmítoszát!
Történt, hogy a forradalomban hiába koboztak el, amit lehetett, mégis váratott még a Kánaán, így az éhező párizsi nők haragja teljesen érthetően azok ellen fordult, akiket addig is fosztogattak a forradalmárok. Az összesereglett nők Versailles-ba mentek, ahol kisebb ellenállás, 1-2 halott árán, 6-án reggel betörtek a királyi palotába. Két testőrét megölték, fejeiket pikára tűzték, lakhelyét feldúlták: a királynő alig tudott egy rejtekajtón elmenekülni a csőcselék elől.
„Az álomból a királynét először egy ajtónálló hangja riasztotta fel, aki azt kiáltotta neki, hogy meneküljön. Ez volt a hűség utolsó jele, melyet adhatott — rárontottak, s máris halott volt. Azonmód lekaszabolták. Vértől szennyes könyörtelen bérgyilkosok és haramiák bandája tört be a királyné szobájába, s bajonett- és tőrdöfések százaival lyuggatták ki az ágyat, ahonnan ez az üldözött asszony szinte mezítelen éppen hogy el tudott szökni, s a gyilkosok számára ismeretlen utakon menekült meg és talált menedéket az abban a pillanatban a maga élete felől is bizonytalan királyi férj lábainál.
Azután a királyt, hogy ne mondjunk többet róla, a királynét, s apró gyermekeit (kik egykor egy nagy és nemeslelkű nemzet büszkeségei s reménységei lettek volna) arra kényszerítették, hogy elhagyják a világ legnagyszerűbb palotájának szentélyét, amely távozásukkor vérben úszott, mészárlás szennyezte be, s szétszórt tagok, megcsonkított tetemek borították. Onnan királyságuk fővárosába vezényelték őket. Két személyt kihagytak ama oktalan, ellenállásba nem ütköző, válogatás nélküli mészárlásból, amely a királyi testőrséget alkotó, előkelő születésű, jó családból származó úriembereket sújtotta. E két urat az igazságszolgáltatás minden pompájával, kegyetlenül, nagy nyilvánosság előtt a bitóra vonszolták, s a palota nagy udvarán lefejezték. Fejüket lándzsahegyre tűzték, s a menet élén hordozták; eközben a királyi foglyokat, akik sorban következtek, lassan vezették tova, félelmetes ordítások, vérfagyasztó sikolyok, őrjöngő táncok, gyalázatos sértegetések, s a pokol dühöngésének kimondhatatlan förtelmei közepette, ami a legalantasabb asszonyi nép visszataszító alakját öltötte magára.”
A jelenetet, ahogyan a tömeg a védtelen és neglizsében lévő királynéra ront, Burke tette a forradalom jelképévé, miképpen az ártatlan nő kivégzése is a forradalom jelképévé lett.
Azután a királyt, hogy ne mondjunk többet róla, a királynét, s apró gyermekeit (kik egykor egy nagy és nemeslelkű nemzet büszkeségei s reménységei lettek volna) arra kényszerítették, hogy elhagyják a világ legnagyszerűbb palotájának szentélyét, amely távozásukkor vérben úszott, mészárlás szennyezte be, s szétszórt tagok, megcsonkított tetemek borították. Onnan királyságuk fővárosába vezényelték őket. Két személyt kihagytak ama oktalan, ellenállásba nem ütköző, válogatás nélküli mészárlásból, amely a királyi testőrséget alkotó, előkelő születésű, jó családból származó úriembereket sújtotta. E két urat az igazságszolgáltatás minden pompájával, kegyetlenül, nagy nyilvánosság előtt a bitóra vonszolták, s a palota nagy udvarán lefejezték. Fejüket lándzsahegyre tűzték, s a menet élén hordozták; eközben a királyi foglyokat, akik sorban következtek, lassan vezették tova, félelmetes ordítások, vérfagyasztó sikolyok, őrjöngő táncok, gyalázatos sértegetések, s a pokol dühöngésének kimondhatatlan förtelmei közepette, ami a legalantasabb asszonyi nép visszataszító alakját öltötte magára.”
A jelenetet, ahogyan a tömeg a védtelen és neglizsében lévő királynéra ront, Burke tette a forradalom jelképévé, miképpen az ártatlan nő kivégzése is a forradalom jelképévé lett.
Bejegyzések
