Marti Conservatori

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene. Ez már az ókorban is így volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a szekularista humanizmus szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.

MAR VLT

(Marti Ultori — a „Bosszúálló Mars”-hoz)

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Budapest hősi védőinek emlékére

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. —”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, — ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán — no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, — rövid az eset —;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit — ezért öli bú —
Vele halni meg, ócska ruhába'!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Amit az oroszlánról tudni kell

Köszönet Ny.Gy.-nek

A humanizmus és a civilizáció győzelme

A videók aktualitását a bombát ledobó pilóta halálhíre képezi.

És Nihon fiainak, e modernkori szamurájoknak halált „megvető” küzdelme:



*



Figyeljék a szövegalámondást. A „rescue”-t helyettesítsék be a „kill” szóval. Egyébként stimmel.