A Ruwanwelisaya dagoba építése

„De mindegyik [anuradhapurai dagoba (sztúpa)] hol marad a hófehér, harang alakú Ruvanveliseyától, amely száz esztendővel később [Kr. e. 150 körül] emelkedett Anuradhapura fölé, hatvan méter magasságban, tetején színarany csúccsal? A kupola átmérőjéről — 85 méter! — is következtethetünk óriási méreteire. Az ősi szingaléz építészek minden tudására szükség volt a Ruvanveliseya felépítéséhez. Alapját kövekből, hegyi kristálykőből, ezüst- és rézlemezekből, vashuzalokból, durva cementből készítették. Az építkezésnél kókusztejet, sőt vajat is használtak kötőanyagként. Dutugemunu királynak még arra is volt gondja, hogy a dagoba építőit ne csak étellel-itallal, édes illatú virággal és cukorral lássa el, hanem ötféle illatosítóval tette kellemessé a levegőt a munkások számára.”

Micsoda osztályelnyomás, a munkásosztály micsoda kizsákmányolása,

és micsoda ókori, vallásos sötétség!

Forrás: Sebes Tibor: Buddha lábnyomában. Táncsics, 1969. (A könyv egyébként tipikusan szocialista-vallásellenes megrendelésre és stílusban íródott, de a téma miatt érdekes részek is kénytelen-kelletlen vannak benne.)

Erőszak és civilizáció. Az orosz megoldás

Fontos és régi kérdésbe botlottam pár kedves — vagy inkább kedvetlen? — beszélgetőtárs megjegyzéseiben a Konzervatóriumon. Tulajdonképpen, nincs is nagyon más értelme a populáris oldalak kommentjei olvasgatásának. A civilizáció csak egy máz és hazugság, csak az erő számít, és mindenki erőszakos.

No, majd ha időm engedi, erre még sokszor visszatérek, addig is egy kis történet arról, hogy látják orosz barátaink saját magukat: milyen is a két erőszakszervezet — az orosz állam és maffia — és milyen az állam viszonya a polgárokhoz (az almaárusnő, aki a pénzét számolja, de elrakja rendőrt meglátva, és akitől csak elvesz egy almát az), illetve milyen a polgárok viszonya az államhoz (az említett hölgy kacagása és a szőke lófarkas polgár „ügyködése”).

Figyelem, prüdéria alert!