A katholikosz (καθολικός, latinosítva cathōlicus) szó jelentése: egyetemes. Az egyetemes(ség) szó olyasmit jelent, mint a birodalom: egy mindent-magába-foglalást, egy mindent-felölelést. Az egyetemesség szimbóluma a katolikus egyházban a kereszt, amelynek — a kereszténységen túlmenően egyetemes — szimbolizmusáról többek között René Guénon írt nagyszabású művet (Le symbolisme de la croix), amely magyarul is megjelent A kereszt szimbolikája címmel (Bp., 1995, Szigeti Magánkiadó /Az Őshagyomány Könyvei IV./).
Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.
A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.
E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.
Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?
A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.
Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.
A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.
E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.
Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?
A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.
Mihráb és kereszt egymás melletti, mégsem szinkretista együttese
(Pécs, Belvárosi templom)
Persze, mondhatnánk azt, hogy micsoda öröm, hiszen legalább egy világvallásnak nem szabnak gátat Európában. Ihaj, evoé, tavasz! Csak éppen túl azon a furcsaságon, hogy az Ázsiából kiirtandó-kiszorítandó, a liberalizmus kispápái által világszerte terrorisztikusnak bélyegzett iszlámot éppen Európán belül nem akarják udvarias formában sem normális keretek közé helyezni (ld. újfent Svájc méltányos tervezete megszavazásának felháborodott elutasítását — mintha ebben az esetben — hasonlóan Írország és a lisszaboni szerződés esetéhez — a nép hangja hirtelen mégse lenne demokratikus, csakis akkor, ha megfelel az EU-n belül érvényesülő vélemény- és intézménydiktatúrának), magyarázatot várnánk arra is, hogy mi az óriási probléma a kereszténységgel, amely miatt viszont e vallás, főként legklasszikusabb formájában (azaz a katholicizmusban), gyakorlatilag „házon belül” diszkriminációt szenved. (Most a Jobbik keresztállításainak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia általi „politikailag semleges” kárhoztatásáról ne beszéljünk, mert speciális eset és félrevinne.)
Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!
Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.
Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.
Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.
És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.
Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!
Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.
Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.
Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.
És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.
Félhold és kereszt Gázi Kászim pasa egykori mecsetjének (ma Belvárosi templom) tetején. A vallások transzcendens egységét tökéletesen, és megalkuvás nélkül fejezi ki.
Bejegyzések
