Nincs mese. A magyar nép fiatalabb és idősb tagjai egyaránt magukba szívják a modernitásra oly jellemző dogmatizmust: a politikai tudás dogmákból áll, ezeket kijelölve meg lehet pontosan mondani mi a jó cselekvés, kik a szövetségesek és az ellenségek, és alapjában, minden fontos kérdés a dogmás összesimuló rendjében könnyen megválaszolható, ha alaposan megtanuljuk a dogmákat.
Az ujdondász reakciósok „természetes” módon dogmákat keresnek, mert a politikai tudást csak így ismerik; másrészt, mivel ezt várják el tőlük; harmadrészt, mivel a dogmák kéznél vannak. Az értelmiség szállítja házhoz azokat.
Az egyik ilyen kedvenc dogma a szabad piac, globalizmus, amit a jobboldalnak tulajdonítanak, és számon kérnek mindenkitől, aki virtigli/európaiértelembenvett konzervatívnak akar számítani.
Na most, a konzervatívokat nem, vagy alig érdekelte a gazdaság. A gazdaság domináns témává, ideológiai markerré a hetvenes években lett, elsősorban a neokonoknál. Akik globalisták és ideológusok, viszont magukat nem konzervatívnak hanem neokonzervatívnak nevezik.
Természetesen lehet érvelni a piac mellett, bár amikor a világ hatalmas pénzeket önt a piacpártiak zsebébe, akkor kevésbé hiteles ez az érvelés. Miképpen, nem érthető, hogy miért a vámpótlékot bevezető — azaz a szabad piacot korlátozó — Bokros Lajost tekintik a szabad piac hazai prófétájának?
Azonban a piac nem konzervatív dogma. Nem csak az elmúlt 200 év konzervatívjainál hiányzik a szabad piac kultusza, nem pusztán nem tekintették a szabad piacot a konzervatív gondolkodás sine qua non-jának, de jeles példák vannak a piac szabályozásának gondolatára a konzervatívok esetében. Ahogy pl. Burke nem szerette a francia forradalom spekulánsait, Disraeli és Bismarck jóléti szabályozásokat vezetett be, az 1945 utáni konzervatívok elfogadták a jóléti állam valóságát és — a retorikát leszámítva — a gyakorlatban Thatcher is elfogadta azt, a kereszténydemokrata-néppárti politika, általában a katolikus konzervatívok pedig mindig is a „szociális piacgazdaság” hívei voltak.
De Bush maga is egyetértőleg használta a compassionate conservative jelzőt, miképpen a kortárs amerikai és brit konzervatívoknál is jelen van az.
A neokonok kritikus lapja, a paleonak is nevezett, de az európai konzervatív — reakciós — és a déli libertárius hagyományokhoz sokkalta közelebb álló The American Conservative éppen most cikkez a Keynes-követő konzervatívokról.
A honi reakciósok dogmatikusok, számon kérik másokon kedvenc játékszereiket, kigúnyolják azokat mucsaiságukért. Pedig, mintha — mint rendesen — a mucsaizók lennének reménytelenül provinciálisok.
A konzervatívok sokszínűek. Mire jó ez a tájékozatlan magabiztosság? Hagyják meg a ballibnek, azokhoz illő.
Az ujdondász reakciósok „természetes” módon dogmákat keresnek, mert a politikai tudást csak így ismerik; másrészt, mivel ezt várják el tőlük; harmadrészt, mivel a dogmák kéznél vannak. Az értelmiség szállítja házhoz azokat.
Az egyik ilyen kedvenc dogma a szabad piac, globalizmus, amit a jobboldalnak tulajdonítanak, és számon kérnek mindenkitől, aki virtigli/európaiértelembenvett konzervatívnak akar számítani.
Na most, a konzervatívokat nem, vagy alig érdekelte a gazdaság. A gazdaság domináns témává, ideológiai markerré a hetvenes években lett, elsősorban a neokonoknál. Akik globalisták és ideológusok, viszont magukat nem konzervatívnak hanem neokonzervatívnak nevezik.
Természetesen lehet érvelni a piac mellett, bár amikor a világ hatalmas pénzeket önt a piacpártiak zsebébe, akkor kevésbé hiteles ez az érvelés. Miképpen, nem érthető, hogy miért a vámpótlékot bevezető — azaz a szabad piacot korlátozó — Bokros Lajost tekintik a szabad piac hazai prófétájának?
Azonban a piac nem konzervatív dogma. Nem csak az elmúlt 200 év konzervatívjainál hiányzik a szabad piac kultusza, nem pusztán nem tekintették a szabad piacot a konzervatív gondolkodás sine qua non-jának, de jeles példák vannak a piac szabályozásának gondolatára a konzervatívok esetében. Ahogy pl. Burke nem szerette a francia forradalom spekulánsait, Disraeli és Bismarck jóléti szabályozásokat vezetett be, az 1945 utáni konzervatívok elfogadták a jóléti állam valóságát és — a retorikát leszámítva — a gyakorlatban Thatcher is elfogadta azt, a kereszténydemokrata-néppárti politika, általában a katolikus konzervatívok pedig mindig is a „szociális piacgazdaság” hívei voltak.
De Bush maga is egyetértőleg használta a compassionate conservative jelzőt, miképpen a kortárs amerikai és brit konzervatívoknál is jelen van az.
A neokonok kritikus lapja, a paleonak is nevezett, de az európai konzervatív — reakciós — és a déli libertárius hagyományokhoz sokkalta közelebb álló The American Conservative éppen most cikkez a Keynes-követő konzervatívokról.
A honi reakciósok dogmatikusok, számon kérik másokon kedvenc játékszereiket, kigúnyolják azokat mucsaiságukért. Pedig, mintha — mint rendesen — a mucsaizók lennének reménytelenül provinciálisok.
A konzervatívok sokszínűek. Mire jó ez a tájékozatlan magabiztosság? Hagyják meg a ballibnek, azokhoz illő.
Bejegyzések
