A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hinduizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hinduizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. augusztus 27., csütörtök
2009. június 1., hétfő
A társadalom metafizikája II.
Terebélyes árnyékot adó Tölgyünk nemrég megjegyezte, hogy az utóbbi időben mintha hiányoznának a hosszabb, saját kútfőből megfogalmazott elemző írások, amelyek Körünk tavalyi alakulását követően még nagyobb hányadát tették ki a posztoknak. Ez a kedélyes figyelmeztetés jogos, és magunk részéről igyekszünk eztán többször is újra megfelelni a juppiteri kívánalomnak.
„A gazdaság — már régóta, de főleg ma divatos (per definitionem liberális) elméletek követői így gondolják, melyek az ún. haladó forradalmak táptalajai voltak — mintegy önálló életet kell éljen, szinte magára hagyatva a politikától.” A Tea-Körben Tevvton már megmutatta egy posztjában, hogy ez mennyire nem így van, és a politikai prekoncepciók mennyire meghatározóak a gazdaság működése szempontjából (nem szeretném részletesen elemezni az érdekes írást, amelyről Notre Gloire találóan jegyezte meg: „először megijedtem a terjedelemtől, végigolvasva már inkább rövidnek tűnt”). Mindez ráirányítja valamelyest arra is a figyelmet, hogy a konzervatőr számára a gazdaság mondanivalóval bírhat, nem csupán mennyiségi mutatókkal, és nem csupán egy olyan „minőség” emlegetésével, amely lényegében csak a mennyiségért létezik.
E poszt kapcsán engedjenek meg egy bizonyára túl komoly, de szerencséjükre rövidre szabott elmélkedést a klasszikus indiai társadalomfelfogás illusztrációjaképp, amely Loxon szerint egyúttal egyetemes emberi minőségeket tükröz, és amelynek párhuzamai többé-kevésbé Európában is megvalósultak (a feudalizmus, a rendiség és a céhek formájában), amíg a kapitalizmus és a kereskedő-típusú polgár önimádata át nem vette a feudális gondolkodás helyét, fokozatosan kiszorítva azt.
Mint a fenti ábrán jól látható, a hinduizmusban a „kétszer született csoportok” közül az első, amely a szolgák fölött áll, a mesteremberek és kereskedők csoportja, akiknek tevékenységét a tulajdonszerzés, a tulajdon megtartása és használata, valamint a tulajdon transzformációja — művé és áldozattá változtatása — határozza meg. Az indiai társadalom felépítésében kezdetektől a vaiśya minőség képviselte az életnek ezt a területét, amely magasabban helyezkedik el a szolgai tevékenységnél, hiszen kreatív tudati uralmat követel, viszont — elméletben és gyakorlatban — regulált a (mainál jóval kiterjedtebb) politikaiság és a szellemi törekvés minőségei által.
Csupán már ez a kis ábra, valamint a fenti bekezdésben foglaltak is bemutatják a kapitalizmus alapvető hiányosságát és egyoldalúságát. A tulajdon, a gazdaság, a pénz: szellemi inspiráltság és politikai kontroll nélkül öncélúvá és destruktívvá válik. A tulajdon fogalma leszűkül a kézzelfogható és mélyebb értelem nélküli tulajdonlás területére, ezen belül viszont túlságosan előtérbe helyeződik, „mindent eldöntővé” válik. A kapitalista tulajdonlás kérdésével a modern jog akkor is csak mennyiségi és mintegy fizikai szinten foglalkozik, ha az eredetileg szellemi tulajdonlás által valósul meg.
A kapitalizmussal (bármennyire is szimpatikusabb, mint a kollektivizált kapitalizmus, azaz más nevén a kommunizmus) elszakadnak egymástól egy teljes organizmus alkotórészei, és ez a „szellemit” szembefordítja az „fizikaival”, illetve vice versa, mintegy a szellemit is bevonva az alacsonyrendű rivalizálás és a „termelés” körébe: nem abszolút és feltétlen jóvá, nem belső kötelezettséggé, hanem pusztán „életstratégiává” és piaci kérdéssé téve azt (vagyis immár nem azt). A vaiśya minőség ezen absztraktumának kapitalista abszolutizálása és totalizálása hasonlóképpen a piac (és ezáltal szolgai, valamint annál is alantabb elterülő igények) tárgyává és játékszerévé változtatja a művészet és a politika kérdéseit.* A hagyományokat is pusztán a többségi tetszés és az eladhatóság kategóriáiban méri, kiszolgáltatva a hozzá-nem-értésnek, az ízléstelenségnek és a lényegi hamisításnak, függetlenül azok szimbolikus értékétől és mondanivalójától. (Érdemes megfigyelni, hogy a hindu feudális társadalmat ábrázoló háromszög lefelé szélesedik, ami bizonyos szempontból az alább elhelyezkedő minőségek mennyiségi és ezáltal tömegi tényezőit emeli ki. Társadalomról beszélünk, hiszen efféle szellemieken alapuló organikus struktúra esetében beszélhetünk arról, úgynevezett „szerződések” esetén nem, vagy csak roppant csökevényes értelemben. A szerződés pontosan az a forma, amely kifejezetten a kereskedői mentalitás sajátja, szemben a feudalitás alapfogalmával, a hűséggel és a hozzá kapcsolódó áldozattal).**
Mihelyt a gazdasági kérdések általános érvényűből alacsony szintűvé és priváttá válnak (ún. „individualizmus” révén, amely nem jelent többet, mint a tömeg egyik elemévé válást), csak egy marad totális: a tömeg piaca. Ez fogja „regulálni” az összes többi területet, terét véve és keresztbe téve így a személyiség gazdag és kiegyensúlyozott kibontakozási lehetőségeinek. Ha ezen belül nincs további szabályozás (például a kamatrabszolgaság ellen), akkor ráadásul totális bankokrácia alakul ki, amely teret ad a legönkényesebb spekulációknak.
Ezra Pound így fogalmazott:
Ilyen helyzetben a teakráciának külön minőségpolitikai bankkal kellene rendelkeznie, hogy átvegyék a hatalmat a mennyiség uralma felett. Különösen gazdasági világválság és nagymérvű banki spekulációk idején, amely helyzet szerves következménye a sokat hozsannázott kapitalizmusnak.
Írásunk előzményének tekinthető e hamvasi esszé címét kölcsönvételező posztunk: A társadalom metafizikája I.
* A modern demokrácia így nem is az athéni, hanem a tömegdemokrácia, azaz a polübioszi oklokrácia szinonimája.
** Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb jól működő cég hátterében is láthatatlanul inkább a hűség, a névhez való méltóság húzódik meg, nem pedig a papírok, amelyek külső biztosítékokon kívül semmit sem garantálnak és főképp semmit sem adnak.
Fogadják hát a szamovár kis posztját a gazdaság létrendi helyéről, melyben röviden kifejti, mit gondol arról, és bár azt nem tudjuk meg, hogy ez Maslow-nak tetszene-e vagy sem, de Loxon egész biztosra veszi, hogy nem tetszene, s hogy az viszont úgyis az ő baja.
„A gazdaság — már régóta, de főleg ma divatos (per definitionem liberális) elméletek követői így gondolják, melyek az ún. haladó forradalmak táptalajai voltak — mintegy önálló életet kell éljen, szinte magára hagyatva a politikától.” A Tea-Körben Tevvton már megmutatta egy posztjában, hogy ez mennyire nem így van, és a politikai prekoncepciók mennyire meghatározóak a gazdaság működése szempontjából (nem szeretném részletesen elemezni az érdekes írást, amelyről Notre Gloire találóan jegyezte meg: „először megijedtem a terjedelemtől, végigolvasva már inkább rövidnek tűnt”). Mindez ráirányítja valamelyest arra is a figyelmet, hogy a konzervatőr számára a gazdaság mondanivalóval bírhat, nem csupán mennyiségi mutatókkal, és nem csupán egy olyan „minőség” emlegetésével, amely lényegében csak a mennyiségért létezik.
E poszt kapcsán engedjenek meg egy bizonyára túl komoly, de szerencséjükre rövidre szabott elmélkedést a klasszikus indiai társadalomfelfogás illusztrációjaképp, amely Loxon szerint egyúttal egyetemes emberi minőségeket tükröz, és amelynek párhuzamai többé-kevésbé Európában is megvalósultak (a feudalizmus, a rendiség és a céhek formájában), amíg a kapitalizmus és a kereskedő-típusú polgár önimádata át nem vette a feudális gondolkodás helyét, fokozatosan kiszorítva azt.
Mint a fenti ábrán jól látható, a hinduizmusban a „kétszer született csoportok” közül az első, amely a szolgák fölött áll, a mesteremberek és kereskedők csoportja, akiknek tevékenységét a tulajdonszerzés, a tulajdon megtartása és használata, valamint a tulajdon transzformációja — művé és áldozattá változtatása — határozza meg. Az indiai társadalom felépítésében kezdetektől a vaiśya minőség képviselte az életnek ezt a területét, amely magasabban helyezkedik el a szolgai tevékenységnél, hiszen kreatív tudati uralmat követel, viszont — elméletben és gyakorlatban — regulált a (mainál jóval kiterjedtebb) politikaiság és a szellemi törekvés minőségei által.
Csupán már ez a kis ábra, valamint a fenti bekezdésben foglaltak is bemutatják a kapitalizmus alapvető hiányosságát és egyoldalúságát. A tulajdon, a gazdaság, a pénz: szellemi inspiráltság és politikai kontroll nélkül öncélúvá és destruktívvá válik. A tulajdon fogalma leszűkül a kézzelfogható és mélyebb értelem nélküli tulajdonlás területére, ezen belül viszont túlságosan előtérbe helyeződik, „mindent eldöntővé” válik. A kapitalista tulajdonlás kérdésével a modern jog akkor is csak mennyiségi és mintegy fizikai szinten foglalkozik, ha az eredetileg szellemi tulajdonlás által valósul meg.
A kapitalizmussal (bármennyire is szimpatikusabb, mint a kollektivizált kapitalizmus, azaz más nevén a kommunizmus) elszakadnak egymástól egy teljes organizmus alkotórészei, és ez a „szellemit” szembefordítja az „fizikaival”, illetve vice versa, mintegy a szellemit is bevonva az alacsonyrendű rivalizálás és a „termelés” körébe: nem abszolút és feltétlen jóvá, nem belső kötelezettséggé, hanem pusztán „életstratégiává” és piaci kérdéssé téve azt (vagyis immár nem azt). A vaiśya minőség ezen absztraktumának kapitalista abszolutizálása és totalizálása hasonlóképpen a piac (és ezáltal szolgai, valamint annál is alantabb elterülő igények) tárgyává és játékszerévé változtatja a művészet és a politika kérdéseit.* A hagyományokat is pusztán a többségi tetszés és az eladhatóság kategóriáiban méri, kiszolgáltatva a hozzá-nem-értésnek, az ízléstelenségnek és a lényegi hamisításnak, függetlenül azok szimbolikus értékétől és mondanivalójától. (Érdemes megfigyelni, hogy a hindu feudális társadalmat ábrázoló háromszög lefelé szélesedik, ami bizonyos szempontból az alább elhelyezkedő minőségek mennyiségi és ezáltal tömegi tényezőit emeli ki. Társadalomról beszélünk, hiszen efféle szellemieken alapuló organikus struktúra esetében beszélhetünk arról, úgynevezett „szerződések” esetén nem, vagy csak roppant csökevényes értelemben. A szerződés pontosan az a forma, amely kifejezetten a kereskedői mentalitás sajátja, szemben a feudalitás alapfogalmával, a hűséggel és a hozzá kapcsolódó áldozattal).**
Mihelyt a gazdasági kérdések általános érvényűből alacsony szintűvé és priváttá válnak (ún. „individualizmus” révén, amely nem jelent többet, mint a tömeg egyik elemévé válást), csak egy marad totális: a tömeg piaca. Ez fogja „regulálni” az összes többi területet, terét véve és keresztbe téve így a személyiség gazdag és kiegyensúlyozott kibontakozási lehetőségeinek. Ha ezen belül nincs további szabályozás (például a kamatrabszolgaság ellen), akkor ráadásul totális bankokrácia alakul ki, amely teret ad a legönkényesebb spekulációknak.
Ezra Pound így fogalmazott:
XLV. Canto
Uzsora miatt
Uzsora miatt nincs senkinek jó kő-háza
minden kocka simára csiszolt és illő
hogy arculatát minta díszítse;
uzsora miatt
nincs senkinek festett menny temploma falán
harpes et luthes
vagy ahol szűz fogad üdvözletet
s vágásból dicsfény árad;
uzsora miatt
nem látja senki Gonzagát, örökösit és ágyasait
kép nem készíttetik tartósságra sem együtt-élésre
hanem készíttetik piacra s gyors eladásra
uzsora miatt, mely bűn a természet ellen,
a te kenyered süttetik bűzlő rongyból
a te kenyered száraz mint a papiros,
amelyben nincs jó rozs, sem erős liszt
uzsora miatt az ecset vonala vastaggá lesz
uzsora miatt nincs élesen vont határ
és senki nem talál jó fekvést lakhelyül.
Kőfaragó elszakíttatik az ő kövétől
takács ugyanúgy az ő rokkájától
UZSORA MIATT
nincsen jó gyapjú az árusok kezén
s juh nem hoz jövedelmet uzsora miatt
Uzsora egyenlő a dögvésszel,
uzsora eltompítja a varróleánynak tűjét
és megakasztja a fonó kezének munkáját.
Pietro Lombardo nem származtaték uzsorától
sem Piero della Francesca; Gian Bellini sem uzsorától
s nem az festé »La Calunniá«-t sem.
Nem származtaték uzsorától Angelico, sem Ambrogio Predi,
Sem kőtemplom ezen írással: Adamo me fecit.
A Szt. Trophim templom nem uzsora által,
A Szent Hilár templom nem uzsora által,
Uzsora rozsdával marja meg a vésőt
Rozsdával eteti meg a mestert s mesterségét
A szövőszékben szétrágja a fonalat
Hímzésébe senki sem vegyít aranyszálat;
Az égkéket rákfene borítja uzsora miatt, szétfoszlik
karmazsin,
S Memlingjét nem leli smaragzöld
Uzsora megöli a gyermeket anyja méhében
Megakasztja a férfiú udvarlását
Bénaságot bújtat az ágyba
Fekszik az ifjú asszony s az ő férjura közé
CONTRA NATURAM
Kurvákat hoztak be Eleusisba
Hullák készülnek dáridóra
uzsorának parancsolatára.
(Kemenes Gréfin László fordítása)
Ilyen helyzetben a teakráciának külön minőségpolitikai bankkal kellene rendelkeznie, hogy átvegyék a hatalmat a mennyiség uralma felett. Különösen gazdasági világválság és nagymérvű banki spekulációk idején, amely helyzet szerves következménye a sokat hozsannázott kapitalizmusnak.
Írásunk előzményének tekinthető e hamvasi esszé címét kölcsönvételező posztunk: A társadalom metafizikája I.
* A modern demokrácia így nem is az athéni, hanem a tömegdemokrácia, azaz a polübioszi oklokrácia szinonimája.
** Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb jól működő cég hátterében is láthatatlanul inkább a hűség, a névhez való méltóság húzódik meg, nem pedig a papírok, amelyek külső biztosítékokon kívül semmit sem garantálnak és főképp semmit sem adnak.
2009. március 27., péntek
Tanítás a hatalom birtokosainak
(részlet a Rámájanából)
„Üdvözlöm!
Köszönöm meghívását, későn akartam érvényesíteni, lejárt.
Közlendőm lenne a tisztelt közönséggel. Alább bemásolom, nem terveztem egyéb kommentárt.
üdv
gap”
Köszönöm meghívását, későn akartam érvényesíteni, lejárt.
Közlendőm lenne a tisztelt közönséggel. Alább bemásolom, nem terveztem egyéb kommentárt.
üdv
gap”
Tanítás a hatalom birtokosainak
Rámájana — részlet (Baktay Ervin tolmácsolásában)
[Ráma herceg, Kósala királyság trónörököse száműzetésbe vonul, mivel atyja egyik felesége kikényszeríti a királytól, hogy Ráma féltestvérét tegye meg utódjának a trónon, és Rámát küldje száműzetésbe. Amikor fivére, Bharata értesül az ármányról, azonnal útrakel Rámához, hogy felkérje, foglalja el a trónt, melyet anyja a cselszövéssel neki akart juttatni. Ráma visszautasítja a kérést, hű marad elhunyt atyjának tett esküjéhez.]
Ráma:
Itt áll Kósala királya! Szolgáljátok hűségesen! Én és az enyéim, akik önként követtek, nem térhetünk haza, míg a tizennégy év véget nem ért. Az igazság az egyedüli szilárd talpköve mindennek, az igazságnak fennen kell világolnia! Térj haza, nemes Bharata, te legkiválóbb a kiválók közt, légy gondos istápolója a királyi anyáknak, védelmezd meg az ősi birodalmat!
Ekkor felkelt a helyéről Dzsáváli, Dasaratha bölcs udvari papja, az éles eszű bráhman, a messze földön tisztelt államférfi.
— Nagyúr — fordult kimért szóval Rámához —, hallgass a bölcselet, a tiszta ész intő tanácsára. Nem méltó hozzád ez a gyöngeség, ó, nagy Ráma! A kiemelkedő férfi, akinek a hivatása az, hogy a gyöngébbek sokaságát vezesse parancsával, nem nyűgözheti magát olyan meggondolásokkal, amelyek csak a jelentéktelen tömeget kötelezik! Hogyan oszthatod a közönséges, csekély emberek hiedelmét, te, aki magasan fölöttük állasz? A szabad ember, büszke férfi, amikor nagy célok intenek feléje, nem törődhet atyjával és anyjával, ha ezek útjában állnak. Mivé lenne a világ, ha a nagyszívű hős megtorpanna feladatainak útján, amikor öreg szülei feléje nyújtják gyönge karjukat? Hiszen mi ez az emberi élet? Rövid út két ismeretlen határ közt, születéstől a halálig. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Csak azt ismerjük, ami a két határ közt van, ezt a földi életünket. S ezért az okos és erős ember csupán ezt tekinti igaz valóságnak! A te életed célja és értelme az, hogy ragadd kezedbe a hatalmat, amelyet, íme, a sors is felkínál neked, hiszen híveid mind esdve kérnek, hogy foglald el a trónt! Mi értelme van a gyerekes ellenvetéseknek, miféle súlya lehet itt az üres szónak, hogy atyád így vagy úgy rendelkezett? Még akkor is a trónt kellene választanod, ha atyád valóban elítélt volna — holott jól tudod, hogy csak a kényszernek engedett, de szívében mást akart. A józan elméjű ember jól tudja, hogy a szentnek nevezett törvényeket furgangos fickók és agyafúrt vének találták ki, s csak arra valók, hogy az erős és okos ember a hasznukat lássa, a maga javára magyarázza valamennyit, és gúzsba kösse velük a gyengéket, az ostobákat! Dőreség az egész. Fel hát, királyi Ráma, dobd el magadtól jámbor gyöngeségedet, és légy az, aminek születtél: keménykezű, vitéz fejedelem, ellenségeid rettegett ostora! Jer, Ráma király, foglald el a trónt!
Ráma hosszan nézett az ősz Dzsáváli szemébe, aztán nyugodtan, lassú szóval így felelt:
— Tiszteletre méltó Dzsáváli, szavaid csábítók, és könnyen megingathatnák a gyöngét. Bölcsességként hangzanak, de megtévesztők, mert csak a bölcsesség álruháját viselik. Nem, Dzsáváli, éppen az, hogy a földi élet oly rövid, és oly bizonytalan, hogy minden megfogható eredménye mihamar marék porrá omlik szét, igen, éppen ez bizonyítja, hogy az igaz valóság nem benne rejlik. Az igaz valóság sejtelme minden tiszta érzésű ember lelkében él, és ha nem tévesztik meg a múló, csalóka látszatok, akkor könnyen felismerheti. És a magasan álló, kiemelkedő férfinak éppen azért kell még sokkal szigorúbban megtartania a törvény szent rendelését, mert magasabban áll a többieknél, és alakja messzire látszik. Példakép az ilyen ember, és a gyöngék, esendők sokasága őhozzá tekint fel útmutatásért, csak az erejéből részesedve tud továbbhaladni az egyenes úton. S ezért a kiemelkedő személy sokszorosan bűnös, ha eltévelyedik, s a maga önös céljaiért elfelejti az igazság örök igéjét. Hiszen ha a bűn fertőjébe bukik, nemcsak ő maga bukik el, hanem magával rántja a sokaságot, mindazokat, akik bízva követték.* Csak a vak önámítás nem látja meg, hogy minden tettünk meghozza következményét, és nincsen hatalom, amely megakadályozhatná a tettek fájának gyümölcsérését. És hiába szóltál bölcsnek tetsző szavakkal, nem téveszthetsz meg engem. Nem tántorodom el a kötelesség és igazság útjáról, akkor sem, ha te lenézel, és más hozzád hasonlók kigúnyolnak érte vagy megvetnek! Az igazságban rejlik minden erő, az uralkodót egyedül az igazság támogatja, ám csak akkor, ha az uralkodó az igazságra támaszkodik. Elég volt a szóból: Ráma megmarad elhatározásánál.
A mindent látó ősz szent, a nagy Vaszistha, mosolyogva fordult Rámához:
— Nagyúr, a tiszteletre méltó Dzsáváli csak próbára akart tenni téged! Azt akarta, hogy mindenek hallják a magasztos bölcsesség igéit ajkadról, amikor elhallgattatod a hamisság szavát.
Dzsáváli mélyen meghajolt.
— Nagyúr, távol álljon tőlem, hogy a megtévesztő hazugság és álokosság tanait valljam. Úgy van, próbára tettelek, és előre tudtam, hogy az ajkadról hangzó igazság tüzében hamuvá ég a tévtanok pelyvája!
* kiemelések tőlünk
Ráma:
Itt áll Kósala királya! Szolgáljátok hűségesen! Én és az enyéim, akik önként követtek, nem térhetünk haza, míg a tizennégy év véget nem ért. Az igazság az egyedüli szilárd talpköve mindennek, az igazságnak fennen kell világolnia! Térj haza, nemes Bharata, te legkiválóbb a kiválók közt, légy gondos istápolója a királyi anyáknak, védelmezd meg az ősi birodalmat!
Ekkor felkelt a helyéről Dzsáváli, Dasaratha bölcs udvari papja, az éles eszű bráhman, a messze földön tisztelt államférfi.
— Nagyúr — fordult kimért szóval Rámához —, hallgass a bölcselet, a tiszta ész intő tanácsára. Nem méltó hozzád ez a gyöngeség, ó, nagy Ráma! A kiemelkedő férfi, akinek a hivatása az, hogy a gyöngébbek sokaságát vezesse parancsával, nem nyűgözheti magát olyan meggondolásokkal, amelyek csak a jelentéktelen tömeget kötelezik! Hogyan oszthatod a közönséges, csekély emberek hiedelmét, te, aki magasan fölöttük állasz? A szabad ember, büszke férfi, amikor nagy célok intenek feléje, nem törődhet atyjával és anyjával, ha ezek útjában állnak. Mivé lenne a világ, ha a nagyszívű hős megtorpanna feladatainak útján, amikor öreg szülei feléje nyújtják gyönge karjukat? Hiszen mi ez az emberi élet? Rövid út két ismeretlen határ közt, születéstől a halálig. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Csak azt ismerjük, ami a két határ közt van, ezt a földi életünket. S ezért az okos és erős ember csupán ezt tekinti igaz valóságnak! A te életed célja és értelme az, hogy ragadd kezedbe a hatalmat, amelyet, íme, a sors is felkínál neked, hiszen híveid mind esdve kérnek, hogy foglald el a trónt! Mi értelme van a gyerekes ellenvetéseknek, miféle súlya lehet itt az üres szónak, hogy atyád így vagy úgy rendelkezett? Még akkor is a trónt kellene választanod, ha atyád valóban elítélt volna — holott jól tudod, hogy csak a kényszernek engedett, de szívében mást akart. A józan elméjű ember jól tudja, hogy a szentnek nevezett törvényeket furgangos fickók és agyafúrt vének találták ki, s csak arra valók, hogy az erős és okos ember a hasznukat lássa, a maga javára magyarázza valamennyit, és gúzsba kösse velük a gyengéket, az ostobákat! Dőreség az egész. Fel hát, királyi Ráma, dobd el magadtól jámbor gyöngeségedet, és légy az, aminek születtél: keménykezű, vitéz fejedelem, ellenségeid rettegett ostora! Jer, Ráma király, foglald el a trónt!
Ráma hosszan nézett az ősz Dzsáváli szemébe, aztán nyugodtan, lassú szóval így felelt:
— Tiszteletre méltó Dzsáváli, szavaid csábítók, és könnyen megingathatnák a gyöngét. Bölcsességként hangzanak, de megtévesztők, mert csak a bölcsesség álruháját viselik. Nem, Dzsáváli, éppen az, hogy a földi élet oly rövid, és oly bizonytalan, hogy minden megfogható eredménye mihamar marék porrá omlik szét, igen, éppen ez bizonyítja, hogy az igaz valóság nem benne rejlik. Az igaz valóság sejtelme minden tiszta érzésű ember lelkében él, és ha nem tévesztik meg a múló, csalóka látszatok, akkor könnyen felismerheti. És a magasan álló, kiemelkedő férfinak éppen azért kell még sokkal szigorúbban megtartania a törvény szent rendelését, mert magasabban áll a többieknél, és alakja messzire látszik. Példakép az ilyen ember, és a gyöngék, esendők sokasága őhozzá tekint fel útmutatásért, csak az erejéből részesedve tud továbbhaladni az egyenes úton. S ezért a kiemelkedő személy sokszorosan bűnös, ha eltévelyedik, s a maga önös céljaiért elfelejti az igazság örök igéjét. Hiszen ha a bűn fertőjébe bukik, nemcsak ő maga bukik el, hanem magával rántja a sokaságot, mindazokat, akik bízva követték.* Csak a vak önámítás nem látja meg, hogy minden tettünk meghozza következményét, és nincsen hatalom, amely megakadályozhatná a tettek fájának gyümölcsérését. És hiába szóltál bölcsnek tetsző szavakkal, nem téveszthetsz meg engem. Nem tántorodom el a kötelesség és igazság útjáról, akkor sem, ha te lenézel, és más hozzád hasonlók kigúnyolnak érte vagy megvetnek! Az igazságban rejlik minden erő, az uralkodót egyedül az igazság támogatja, ám csak akkor, ha az uralkodó az igazságra támaszkodik. Elég volt a szóból: Ráma megmarad elhatározásánál.
A mindent látó ősz szent, a nagy Vaszistha, mosolyogva fordult Rámához:
— Nagyúr, a tiszteletre méltó Dzsáváli csak próbára akart tenni téged! Azt akarta, hogy mindenek hallják a magasztos bölcsesség igéit ajkadról, amikor elhallgattatod a hamisság szavát.
Dzsáváli mélyen meghajolt.
— Nagyúr, távol álljon tőlem, hogy a megtévesztő hazugság és álokosság tanait valljam. Úgy van, próbára tettelek, és előre tudtam, hogy az ajkadról hangzó igazság tüzében hamuvá ég a tévtanok pelyvája!
* kiemelések tőlünk
Ráma herceg Hanumán vállán ülve harcol Rávana, a démon-király ellen
(festmény papíron, 1820 körül)
(festmény papíron, 1820 körül)
2008. szeptember 8., hétfő
Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések
Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.
Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.
Mahābalipuram, 2004. március 14.
A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.
A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.
A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.
A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.
A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.
A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.
A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.
A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.
Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.
Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.
*
Mahābalipuram, 2004. március 14.
A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.
A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.
A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.
A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.
A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.
*
A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.
*
A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.
A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.
Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
