A statisztika illúziója

A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.

Vélemény a „törvényhozásról”

Az internetes fórumokon ölre mennek egymással a vitatkozók — köztük néhány szórakozásra szakosodott nick — : helyes-e a holokauszttagadási törvény vagy sem, ki szavazott jól és ki rosszul a Parlamentben, egy szinten kezelhető-e a kommunista népirtás, mint a náci, kinek a kicsodája micsoda, kinek-minek a micsodáját hova kellene pozicionálni.

Jönnek új és újabb nyilatkozatok, botrányosak és szívet melengetők, bicskanyitogatók és humánus lelket felmagasztosítók. Van, amelyik bizonyára „spontán”, és száz százalék, hogy főleg olyanok, amelyeket külfönféle politikai erők vetnek be megfelelően provokatív tálalásban, hogy sakkozzanak a démosz érzéseivel, indulataival, szimpátiájával, véleményeivel (ezen erők egy dologban közösek: mind szélsőbaloldaliak, azaz demokraták). Ez egy iparág, és sokszor ugyanazok nyomkodják a piros gombot, akik a zöldet, attól függően, mi a cél. Bábszínház, damilok, előre kiszámítható reakciók.

Nos, tőlem ilyen véleményt nem fognak olvasni. Igazából egyetlen dolgot tartok az egész kérdésben döntőnek: érvényesek lehetnek-e ránk olyan törvények, amelyeket erkölcsi és emberi nullák hoznak? Kell-e egyáltalán foglalkoznunk olyan véleményekkel, amelyeket jól meghatározott célok érdekében irányítanak, mozgatnak trágya manipulátorok, előre becsatornázott, korrupt szavazógépek és szánalmas médialakájok? Kell-e foglalkoznunk (pro vagy kontra) eleve manipulatív megfogalmazású rendeletekkel, amelyekre se igent, se nemet, se nemtudomot nem lehet mondani?

Nem.

“I hate the fucking world” — Columbine, Virginia, Tuusula, Pécs…

Ha már Pécs… Nyilván minden kedves olvasó értesült valamilyen úton-módon a pécsi egyetemen történt lövöldözésről. Elég nagy port kavart. Itt, Magyarországon, ilyesmire eddig még nem volt példa, bár a világon összesen már kb. 60 ilyen esetet tartanak számon. Rögtön megindultak a találgatások, vajon mi állhatott a dolog hátterében, ki a felelős stb. A fórumokon mindenkit elővettek: a szülőket, a csoporttársakat, a felelőtlen pszichiátereket. Előkerült a fegyvertartási engedély szigorításának terve, a jelenlegi kormány felelőssége, az antidepresszánsok veszélyes hatása, az elkövető zsidó, majd fajgyűlölő volta, és általánosabb problémák is (kirekesztés, elidegenedés). Gere Ákosban ki közönséges gyilkost, ki kvázi-áldozatot lát, a média is hol ezt, hol azt a nézetet helyezi előtérbe. A sajtó dezinformáló hatása nagyszerűen tanulmányozható ezen az eseten keresztül is, de ezt most hagyjuk. Megpróbáltam utánaolvasni kicsit néhány dolognak, mivel halvány emlékeim szerint eddig csak a virginiai lövöldözésről szóló híradást hallottam, azt is csak azért, mert véletlenül épp a szobában tartózkodtam, amikor ment a tévé. Most kissé csapongani fogok, de nézzék el nekem.

*

“I hate the fucking world” — írta Eric Harris naplója első lapján, aki talán az eddigi leghírhedtebb iskolai lövöldözés elkövetője volt. Ő és társa, Dylan Klebold a Columbine középiskolában gyilkoltak meg 12 diákot és egy tanárt, majd magukkal is végeztek. A columbine-i mészárlás történetét több film is feldolgozta, például az Elefánt vagy Az osztály. [1] Azért különösen érdekes a történetük, mivel nemcsak hogy hosszú hónapok készülődése előzte meg a gyilkosságokat, de egy sajátos „ideológiát” is építettek mögé.

Eric Harris és Dylan Klebold

Harris az öntudatosság fontosságáról írt naplójában, meggyőződése volt, hogy az emberek többsége ostoba, s ő, mint „öntudatos” ember, fölöttük áll. Most, a II. világháború idejével szemben — melyet utoljára jellemzett még az értékekért folytatott harc —, “with the government having scandals and conspiracies all over the fucking place and lying to everyone all the time and with worthless pointless mindless disgraceful TV shows on and with everyone ub-fucking-sessed with hollywood and beauty and fame and glamour and politics and anything famous, people just arent worth saving”. Harris valószínűleg filozófiaórán ismerkedhetett meg — meglehetősen felszínesen és egyoldalúan — Nietzsche nézeteivel (“I just love Hobbes and Nietzche.” [sic]), amelyek hatása bizonyos fokig kimutatható rajta (a kereszténység elvetése, egyfajta felsőbbrendűségi tudat és a darwinizmus alapgondolata a természetes kiválasztódásról). Magukat “Natural Born Killers”-nek, Született Gyilkosoknak tartották, bizonyos tekintetben isteneknek is, akiknek öntudatosságuk folytán egyfajta hatalom adatott, hogy végezzenek az általuk stupidnak és retardáltnak vélt egyénekkel: „Mi, az istenek, azzal fogunk szórakozni, hogy megöljük ellenségeiteket, mindenkit megölünk, megöljük a rendőröket... Tudjátok, mi a gyűlölet? Gyűlölöm az embereket.” (Klebold) Az Origo-n azt írják, hogy mindketten kimagasló műveltségű tanulók voltak. Írásaikból kitűnik, hogy ennek ellenére a tipikus amerikai infantilizmus nagyon is jellemző volt rájuk. Tettük több másik lövöldöző számára is például szolgált, és valószínűleg még fog is, főként, hogy az interneten naplóik és egyéb írásaik is fellelhetők (mégis minek ötleteket adni unatkozó és megkeseredett tizenéveseknek?). Zavart „ideológiájuk” is inspirálólag hatott némelyekre. Ezek közül a legérdekesebb és a leginkább figyelemreméltó a 2007-es finnországi iskolai lövöldözés elkövetője.

*

A finnországi Tuusula városának gimnáziumában Pekka-Eric Auvinen végzett 8 emberrel, végül önmagával is. Koncepciózusabb volt Ericnél: komplett kiáltványt fogalmazott meg nézeteiről. Tettét így indokolta: „Nem vagyok egy fajból való a nyomorult, önző emberi fajjal. Nem! Egy lépéssel előrébb tartok. Készen állok a harcra és kész vagyok meghalni a céljaimért. Én mint natural selector (természetes kiválasztó), meg fogom semmisíteni mindazt, akit alkalmatlannak tartok, aki az emberi faj szégyene és a természetes kiválasztódás csődje.” Kedvenc olvasmányai között említette Nietzsche műveit és Platón Államát (17 éves volt!). A demokráciáról és úgy általában a modern kor viszonyairól (nyilván főként Nietzsche és Platón hatására) kifejezetten érdekes és több tekintetben is alapvetően helytálló nézetei voltak. Például amit elutasít: “Equality, tolerance, human rights, political correctness, hypocrisy, ignorance, TV soap operas & drama shows, rap-music, mass media, political populists, totalitarianism, consumerism, democracy, pacifism, state mafia, TV commercials.” Itt említi még az elnyomó vallásokat és ideológiákat, az antidepresszánsokat, a vallási fanatikusokat, az emberi fajt stb. S hogy mit szeret? “Existentialism, self-awareness, freedom, justice, truth, moral & political philosophy, personal & social psychology, evolution science, political incorrectness, sarcasm, irony, black humour, natural disasters, eugenics” stb.

Úgy tűnik, hogy miután végleg kiábrándult ebből a “fucking world”-ből, és ennek fő „eszméiből” vagy inkább mániáiból, nyilván lelki alkatából is adódóan a nyers tagadás álláspontjára helyezkedett. Elvetette a liberálisok képtelen tolerancionizmusát, de átesett a ló túlsó oldalára: ellensége lett magának a toleranciának is. A televízióból áradó émelygős szentimentalizmus is idegen lehetett tőle, és azt is észrevehette, hogy a liberális közszellem csak a saját véleményével összhangzó nézeteket képes tolerálni, a neki ellentmondó nézetek képviselőivel szemben pedig a legkevésbé sem érdekli a korrektség. Sajnos itt is a másik szélsőségbe esett: az agresszió, a kegyetlenségig menő érzéketlenség vált rajongása tárgyává.[2] Hogy az emberi jogok közül konkrétan mik voltak ellenére, nem tudom, valószínűleg a francia forradalom egyenlősítő, nivelláló „örök alapelvei”. Harrishez hasonlóan az emberek többségét ő is ostobának tartotta: “Homo Sapiens, HAH! It is more like a Homo Idioticus to me!” Nem tudott vagy talán nem is akart a modern világ kényelmes zsarnokságában élni, „abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett »társadalom« determináltságaiba”. Ahol „az önátélést, az individuális lény olthatatlan tüzét fokozatosan elfojtja a fáradtság, a feladás, az elfajzás.” Mivel „az élettől elszakítva manapság az ember egy árnyékhoz vált hasonlóvá. Ez az árnyék olyan sémák, programok és intellektuális felépítmények között mozog, amelyek képtelenek megbirkózni a valósággal és magával az élettel.” (Evola)

Pekka-Eric Auvinen “Humanity is overrated” feliratú pólóban.

Auvinen egyszerűen öngyilkos is lehetett volna, mint a legtöbb hasonló fiatal, de ő ennyivel mégsem érte be.

Ismerősei szerint viselkedése normális volt, senki sem gondolta volna, hogy képes ilyen tettre, az iskolában sem voltak problémái,[3] de depressziójával szakemberhez járt és antidepresszánsokat szedett.[4] (Ahogyan Klebold és Harris is.) Vannak, akik főként ezeknek a szereknek a hatására vezetik vissza agresszív, valóban torz és abnormális „erőszak-kultuszának” kialakulását. Ugyanis Auvinen rajongott a columbine-i lövöldözőkért, úgy általában a fegyverekért, az erőszakos zenékért és filmekért, a tömeg- és sorozatgyilkosokért. Mégis valószínűbb, hogy utóbbiak már eleve meglévő hajlamait erősítették csupán fel, az antidepresszánsokkal karöltve, amelyek természetesen puszta vegyi beavatkozással képtelenek voltak valódi problémáin segíteni.[5] Szemléletmódjára döntő hatást gyakorolt a (szociál)darwinizmus (magát Natural Selectornak, természetes kiválasztónak nevezte), s úgy tűnik, kisebb mértékben az egzisztencializmus is. Előbbi adta meg „harca” jellegét, a természeti törvény kérlelhetetlenségével. Motivációja nehezen érthető, irracionális, erősen rögeszmés jellege van. Mindent összevetve, bár nézetei hasonlóan zavarosak és destruktívak Harriséihez, összeszedettebbek, talán nem túlzás azt mondani: kiforrottabbak.

A virginai egyetemen egy dél-koreai származású diák követte el az USA eddigi legtöbb halottat (32+1) követelő egyetemi lövöldözését. Cho-nál a gyűlöleten kívül egyéb meghatározó ’nézetre’ nem bukkantam, nagyon komoly mentális zavarai voltak. És épp ezért számtalan jel is utalt arra, hogy alkalomadtán veszélyes lehet környezetére, mégsem tudtak vele mit kezdeni (volt elmegyógyintézetben is), hagyták hát kínlódni, hiszen az emberi jogok...

Seung-hui Cho.
Először a Virginia Egyetem kollégiumában megölt 2 embert, majd átment az egyik oktatási épületbe és ott megölt további 30-at. A két lövöldözés közben még arra is volt lehetősége, hogy elpostázza saját magáról készített videóját az NBC hírügynökségnek.

A Pécsen történtekről még nem lehet annyi mindent tudni, mint az előbbi esetekről. Úgy tűnik, G. Ákosnál is a világ- és embergyűlölet dominálhatott. Persze az még kérdéses, hogy beszámítható volt-e, mindenesetre a szemtanúk szerint hidegvérrel gyilkolt, nem ámokfutó módjára. Antidepresszánsokat ő is szedett, és ahogyan csoporttársai mondták, ő sem volt „százas”.

A külföldi példáknál olyan képtelen vádakat is megfogalmaztak, miszerint például Marilyn Manson zenéje miatt történt a columbine-i lövöldözés. Azaz megindult a bűnbakgyártás szokásos folyamata. Pedig ezek az esetek sokkal komolyabb problémákra hívják illetve hívhatnák fel a figyelmet, mint a fegyvertartás engedélyezésének kérdése, vagy az agresszív filmek, zenék, játékok hatása.

Például ha elhisszük, hogy az emberiség fejlettségének legmagasabb fokán van jelenleg, mégis hogyan magyarázzuk meg a mentális és pszichés betegségek/zavarok egyre növekvő számát? Hol van már a régi világ „agressziója, boszorkányüldözése, előítéletei, járványai, primitív életkörülményei, állandó pusztító háborúi, elnyomása, sötét tudatlansága” — és mégis, mintha az anyagi biztonság, maga a mai túlbiztosított modern élet egyáltalán nem volna képes a személyiség stabilitását, igazi benső megelégedettségét és harmóniáját megadni.

Mintha valami végzetesen és egyre növekvő mértékben veszne ki a modern ember életéből.

________________________

1) Utóbbi film kevésbé ismert, nekem véletlenül volt szerencsém látni: nem egy könnyed — vagy ahogyan mondani szokták: könnyen emészthető — film, de akit érdekel a téma, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Mégis, szerintem sokkal inkább az iskolai, primitív erőszak élethű bemutatása a film erőssége, mivel a lövöldözések „miért”-jére nem ad kielégítő választ. Ugyanis a film története csupán fikció, pár motívuma ugyan megegyezik a columbine-i lövöldözésével, de például a mentális és pszichés zavarok szerepéről egyáltalán nem vesz tudomást, márpedig ezek álltak a legtöbb lövöldözés hátterében, és nem a kirekesztés vagy a diákos piszkálódás. (És ebben a tekintetben sajnos félrevezető is, sőt a nézői vélemények alapján merőben liberális magyarázata is lehetséges a filmnek. )

2) Helyesen jegyezte meg Evola: „A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a »szőke bestia« szintjére szállítja le.”

3) Ki is jelentette, hogy tette tömeggyilkosságnak, politikai terrorizmusnak tekintendő, és nem egy szimpla iskolai lövöldözésnek: “I don’t want this to be called only as »school shooting«.”

4) Alighanem a pszichológia is ezért keltette fel érdeklődését.

5) Nyilván volt oka rá, hogy a “What do I hate?” felsorolásában említette őket.

„Olyan, mint egy krimi”

Tényleg hányadék.

*

Hamvas Béla: 1956

A Hollán-emléktábla megrongálása kapcsán

Október 6.:
Kiss Ádám: Rákosi leszedte, Tomcat visszarakta: illegális emléktábla a Lánchídon

Október 9.:
Ablonczy Bálint: Hogyan emlékezzünk a vörösterror áldozatairól?

Október 15.:
Tomcat: Kép kommentár nélkül

Érdekes az első cikk megjelenésétől számított rövid idő a szimbolikus dátumon történt fejleményig. Úgy tűnik, hogy a tábla azon részét verték le, ahol az volt olvasható, hogy kik állíttatták helyre. Kár, hogy másnak nem jutott volna eszébe egy ilyen táblát állítani.

Nem tudom, kinek szúrhatta ennyire a szemét, mindenesetre számomra örvendetes, hogy végre egy említésre méltó ügyben több-kevesebb konszenzus alakult ki az úgynevezett jobbközép és az úgynevezett radikálisok között, sőt a Hírszerzőn megjelent írás is teljesen elfogulatlan és korrekt volt.

Apropó: a Szabadság-téri emlékművet mikor bontják már el? Rég megérett rá, legkevesebb is 53, legkésőbb 20 éve...

1956. : Lefeszítik a szovjet címert a szovjet emlékműről a Szabadság téren. Lupsa János fényképe



2006. szeptember 18.-19.

(Kevesen tudják, hogy a 2006-os zavargások alkalmával a szabadság téri emlékműről a szovjet címert többen — köztük Budaházy György — lefeszítették, helyébe magyar zászlókat tettek, majd a Himnusz eléneklése után a címert a Dunába vetették. Az egyik „elkövető” személyét lehet kifogásolni, de konkrétan ezt a szimbolikus tettet aligha. Normális esetben ezzel a cselekedettel minden ép elméjű, egészséges morális érzékű ember egyetértene, vagy semmi kivetnivalót nem találna ebben. Azonban sajnos ennek az akciónak nem sok eredménye lett. Az agymosó mediatúra szerint „megrongálták” az emlékművet, és mindebből az volna állítólag a lényeges, hogy „megrongálták”. Hogy mit és miért, az nem érdekes. Azt nem tudom, most mit mond a 2006-ban „megostromolt” televízió a megrongált Hollán-emléktábláról, mert nem nézem. Valószínűleg semmit, hallgat, vagy a táblát minden további megjegyzés nélkül illegálisnak állítja be. Aljas, kiszámíthatóan aljas világ ez.)

A média hatalmáról

A „közéleti” irónia kis problematológiája

Nos, itt most nem valamiféle irodalomelméleti vagy humánetológiai elemzést fognak olvasni, de akkor már inkább az utóbbit. Csak röviden. Az e témáról való írás szükségességét Szem nevű kommentátorunk egy (szerintem tudatos) megjegyzése éreztette velem e poszt alatt.

Ha az ember iróniával él olyan dolgok kapcsán, amelyeket a média valahogyan láttat, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a problémával, hogy indirekt módon elfogadja a média irányítását. Először is azt tematizálja, amit a média emberei tematizálnak, másrészt attól függően tematizálja, ahogyan azt a média tematizálja. Ez már rögtön két függőség. Aki ezek után még iróniát használ, az többszörösen megkaphatja tehát: a terhen túl, amelyet felvállal — s amelyet a média, illetve annak figyelése helyez a vállára —, felvállalja az értetlen vagy érzékeny olvasók reakcióját, akik először is szenvednek a választott hírtől, szenvednek annak általános beállításától, s végül szenvednek az irónia megerősítő hatalmától, amellyel a posztíró mintegy aláhúzza a mediatúra által tematizált valóság ilyenségét vagy olyanságát, nem beszélve arról, hogy gyakran értik félre azt, s akkor az ember olyasmi miatt moshatja kezeit, amit el sem akart volna követni, épp ellenkezőleg. Mindez megölheti az autonómiát.



(Itt érkezhet a képbe Sedith egyáltalán nem szőkenős — pontosabban eredetileg, nem pedig festetten szőke nős — megjegyzése, mely szerint „Néha azon gondolkodom, jobb lenne, ha nem gondolkodnék.” — amit tudatosan úgy kellene értenünk, néha jobb lehet nem arra figyelni és nem azon gondolkodni, amit tálcán kínálnak elénk különböző „fórumok” különböző képviselői.)

Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy aki nem érti az iróniát, vagy nem képes / hajlandó úgy közelíteni egy íráshoz vagy bármilyen megnyilatkozáshoz, hogy abban felfedezze azt, nem igazán kompetens olvasó. A bajok néha ott kezdődnek, amikor valaki megjegyzi, hogy „komolyra fordítva a szót”. Kérdés, hogy nem-kompetens olvasók kedvéért érdemes-e mellőzni az iróniát, ugyanis ha az ember mellőz egy nyelvi és attitűd-beli eszközt, akkor elkezdhet mellőzni más, „túl komplikált” eszközöket is, míg végül eljut a kifejezés teljesen egyszerű formájáig. Kétségtelen, hogy ez a forma tiszta lesz. Kérdés, hogy az ember nem veszti-e el ezáltal a komplex kifejezés — és ezáltal egy viszonylagos szabadság — lehetőségét, legalábbis „aktuálpolitikai” kérdésekben. Ironikus persze a gondolat, hogy in concreto aktuálpolitikára egyáltalán szüksége lehet egy normális embernek — főként a mai, médiumittas korban.

Harmadrészt (s ez az érmének azon oldala, amelyen pörög): ha a szöveget, a kifejezést megszabadítjuk az iróniától, egyúttal megszabadítjuk magunkat egy fegyvertől is, amellyel nevetve nekieshetünk azon erőknek, amelyek teljesen iróniátlanul tolakodnak be a világunkba. Megszabadítjuk magunkat az enigma pajzsától, a kétértelműség előnyös hatásaitól, amellyel ki tudjuk fejezni szembenállásunkat a nem magunk választotta ellenségünk és az ellenségünk ellensége hízelgésével szemben, aki nem a barátunk.

Nemrég egy barátom, mikor nagyobb társaságban különböző ausztráliai és óceániai népcsoportokról, azok legendáiról, valamint azon a kontinensen található állatfajokkal kapcsolatos megfigyelésekről beszélgettünk, megjegyezte, hogy a híreknek tulajdonképpen hasonló kaliberű témákról kellene szólniuk. Igaza volt.

A Tea-Kör éppen az a hely, amit ilyesmire használhatunk, és ennek örülök. Ezúttal irónia nélkül, viszont némi retrospektív öniróniával.

Illuminátusok — a jobboldali terrorfenyegetés

Megvilágosodottak. A magyar nyelvben kicsit kótyagosak — nem evilágiak. Ebból a platóni metaforából ered a Felvilágosodás szavunk is.

Az Illuminati Records tömegkommunikációs csoport, és politikai és vallási. Filmjeik kábeltévéken és a neten terjednek. Konzervatívok, a legveszélyesebb fajtából. Fiatalok, van humoruk, szabadszájúak és a zsidó-keresztény erkölcs hívei. Egy Molotov Mitchell nevű figura a vezetőjük, és egyáltalán nem félnek a politikai állásfoglalástól.

Olyanok, mint a chili: rövidek és csípnek. Obamát pl. a “ddd” betegséggel írják le: demokrata dislexia szindróma, ami azonban nem a tudat, hanem a szív betegsége. Magyarul hazudik.



Kedvencünkkel, az evolúcióval is foglalkoztak: az evolucionisták szerint harc zajlik és a jobbik marad fenn. Akkor éljen a kapitalizmus? H. Spencer szerint igen. Az amerikai liberálisok (európai megfelelőik a ballibbantak) szerint jóléti állam kell. És ugyanakkor ők a darwinizmus mindenféle változatainak a hívei is. Akkor most ezt így hogy?

Ha a vallás, istenhit erőt ad, akkor az evolúciós lépés, és aki ellene küzd, az nem hisz az evolúcióban? Az evolucionizmus szerint az egyedek célja a gének örökítése, akkor a (bal)liberálisok a langyikat támogatják vagy Darwint?



Szerencsére hírünk oda is eljutott. A teadélután című fejezetben azt kérdezik, hogyan lehettek meg az amerikaiak jövedelemadó nélkül 1861-ig? És hogyan kérheti el az állam a jövedelem 40%-t, amikor Isten csak 10%-t kér?



És elérkeztünk a lényeghez. A jobboldali terrorizmushoz. A jobboldali terrorfenyegetés nem bombákat jelent, hanem alacsony adókat (alacsony segélyeket), keresztény erkölcsi nevelést, az abortusz szabályozását.