Két világ: arisztokraták vagy hiénák és sakálok és birkák

Majdnem kerek évforduló. 51 éve jelent meg di Lampedusa könyve, A Párduc. Rögtön megfilmesítették és nagy siker lett, amit én nem nagyon tudok megmagyarázni.

A történet a szerző egyik őséről szól, Salina hercegéről, 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai megszállják Szicíliát és megdöntik a 700 éves Nápolyi Királyságot, amelyhez egykoron nekünk is közünk volt Nagy Lajos révén... Ezt az eseményt, az olasz királyság megteremtését a magyar közönség valami nagyszerű tettnek gondolja. Természetesen a királyság kikiáltása sok más monarchikus állam felszámolásával és egy életforma, egy világ felszámolásával járt.

A történet eléggé hasonlatos a mi Noszty fiúnkéhoz. Egy csóró arisztokrata feleségül veszi a meggazdagodó polgár lányát, az arisztokrácia pedig lassan és kitartóan hanyatlik. E házasság behódolás vagy újrakezdés. Ezért nem kicsit nosztalgikus az írás, ami különösen pikánssá teszi sikerét a hatvanas évek új-balos divatja közepén. Bár az 1984-es magyar kiadáshoz írt magyar utószóban Szörényi László nem győzi hangsúlyozni, hogy nem konzervatív írás, ez az. Olyasmi, mint Fontane Tóparti kastélya (Der Stechlin), amely a porosz arisztokrácia világát írja le nosztalgikus módon. Igen-igen, oakeshottiánus módon.

A könyv sokat idézett alapgondolata: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogyan van, mindennek meg kell változnia.” A kulcsgondolat az „okos alkalmazkodás”, katolikus és latin erény.

Di Lampedusa a születő új világ ironikus leírása mellett, azokkal érez együtt, akik az újhoz nem tudnak alkalmazkodni, mert a felfordulásban eltűnt 1-2 tyúkjuk, és „többre becsülik az ismert rosszat a ki nem próbált újnál”.

A főhős, Salina hercege nem siránkozik vagy sopánkodik, hanem inkább gúnyolódik vagy haragszik, mert ez utóbbi az úrhoz méltó viselkedés: „… sűrű rajokban megkezdték a menetelést a váratlan zsákmány felé… Rendetlenül, de elszántan rohanták meg, eltelve hetyke önbizalommal: hármas-négyes csoportokban cikáztak, s időnként meg-megállva és összedugva a fejüket, bizonyára égig magasztalták a kettes számú hangyaboly évszázados dicsőségét és jövendő jólétét, aztán a többiekhez csatlakozva folytatták a menetelést a ragyogó jövő felé; a parányi kis imperialisták fényes háta reszketett a lelkesedéstől, s egészen bizonyos, hogy soraik fölött hallhatatlanul valami hálaadó ének hangjai röpködtek… Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

A Modernitás kora a szerzés kora: a modern szerezni igyekszik, akár mások kárára is, sőt, a demokrata — az „aggály és távlat nélkül való emberek” — legszívesebben mások kárára szerez földbirtokostól, egyháztól, zsidóktól, sváboktól, kulákoktól, burzsujoktól. Az arisztokrácia vagyona, pozíciója oda, védhetetlenül. Azonban di Lampedusa nem pusztán nosztalgiázik, és egyáltalán nem igyekszik a status quo-t védeni, sem egy társadalmi csoport pozícióját nem védené. A megváltozott világnak egy habitust, egy jellemet tud felajánlani: „hajlamot arra, hogy abban keresse életformáját, ami tőle magától telik, s ne abban, amit másoktól elragadhat… a varázs jórészt a jó modorból ered, és számot vet azzal, hogy egy jól nevelt úriember mennyire kellemes tud lenni, mert alapjában nem más, mint olyan valaki, aki az emberi természet oly sok és mindig kellemetlen megnyilvánulásait eleve kiküszöböli magából…” Amit az eltűnő arisztokrácia fel tud ajánlani, az a társas intelligencia, amely az udvariasságot nem a gyöngeség jelének tekinti.