Quis à nouveau

Bár sem Tevvton, sem Loxon quis-eire [1], [2] nem érkezett megoldás, itt egy újabb:

„Bekopogott Gouillaume-hoz.

— Igen — mondta valaki tompán. Gouillaume az ágyán feküdt.

Úgy, mint hónapok előtt. Feje alatt a két keze, és egy fix pontot nézett. Az akaraterő napi svédtornáját űzte. Sárga és sovány volt. Két szeme természetellenes csontfoglalat közepén dülledt, a belépő felé irányulva.

— Csak tessék, tessék. Hát mi van... jelentés??

— Igenis... A legénység körében tapasztaltam...

— Tapasztalat! — vágott közbe megvetően. — Empirizmus és gondolattartalom, a priori, a posteriori stb. Ezt én mind tudom. Ezen túl vagyok... — és türelmetlen legyintéssel folytatta. — Ezek mind közel jártak. Még a jó, öreg Bergson is... a múlttal, ami hozzánk nőtt, mint a hajunk... Ezek csak súrolták a megoldást...

— A legénység körében olyan tünetek...

— Csak figyeljen, barátom. Mert ez olyan meglepetés lesz egy nap... Most már kiforrott bennem, mint a csírázó mag, szép lassan és egészségesen: a vérségdetermináció. Hatalmas! Nem érti?... Mi? — És mosolygott. Vastag ajkai széttorzultak valami félelmetes vidámságban. — Nézzen szét! Én itt jól kezdtem... Filozófiával...

A 63-as csak most látta, hogy egy halom könyv áll a sarokban. Legalább ötven kötet. Spencer, Bergson, Planck, Darwin, Hegel, Bacon, összevissza mindenfelé.

— Igen, barátom! — rikácsolta a halálfej. — Ez a Kant közel járt... Mert a világ nem valóság... Nem! A mindenség egy idea! Ha én látom, akkor van!!... És ha én meghalok, azzal kihunyt a világ a tudatomban, mint egy lámpa, ha eloltják! És nincsenek kategóriák. Meg őstények!... tessék tudomásul venni!... És segítsenek rajtam, mert elmúlik minden, ha én nem érzékelem... Az idea elhal a megszűnő tudattartalommal!... Ez az... Ez az... — zihálta.

— A legénység körében olyan az izgalom...

— Ostobaság! — jelzi fanyar türelmetlenséggel. — Izgalom, pszichózis, tömeg és egyén... Ezen én túl vagyok... Nekem jöhet Gustave Le Bon és Herbert Spencer... Szintézis. Nevetséges. Ez mind közel jár. De én megfejtettem!! Szamárság a világot organizmushoz hasonlítani... Ez olyan, mintha a lóról képzelnénk el az összes állatot... Miért éppen a lóról?... Mert ő is állat? Nevetséges! Ezt maga nem érti. De majd hanyatt esik egy napon. Ha egyszer előállok... Mert én rájöttem: az egyik testvér lerója a másikért a vérátöröklés atavizmusát... Ez olyan, mint a váltókezesség: valakinek fizetni kell! Mert a mi apánk kártyás volt és mulatozós... És ezt öröklik... És én vállaltam... Jerome helyett is... Csak így lehetett ő százados. Fizettem Evelynnel... Az egy berobbanás volt, ahogy jött az életembe... És így Jerome felszabadult... Nem lett... kár...tyás... És én idekerültem helyette is... mint mondjuk, egy túsz...

Kifulladt. Fécamp vizet adott. Gouillaume a kezébe vette. De nem ivott belőle, csak fogta lihegve.

— Most... Jerome... aki ezt tudja... ha ezredes lesz, eljön értem... Mert én vállaltam... a kártyás, mulatós ősök... véradósságát! Érti? És itt nem számít elmélet... itt azután eltörpül Spencer és... az öreg... Platón meg az ő Szókratésze is... mind... Ez a komoly valóság: elmélet a gyakorlatból... kérem... Ez az, és...

Érzéketlen ujjai közül kiesett a pohár, és eltört. Fécamp a szünetet arra használta fel, hogy gyorsan kimenjen. Úgyis hiába várna.

A folyosó végéről hallotta, hogy a hadnagy még mindég beszél.

Alkonyult, és kongott az ürességtől az iroda, a lépcsőház, a napos szobája.

Stephen Hawking szerint a világ

Hawking afféle evolucionista kispápa, a Dawkins nevű humanoid-egyedtől abban azonban különbözik, hogy legalább képes a gondolkodás valamiféle imitációjára. Grandiózus csillagászati fantazmagóriái legalábbis lenyűgözhetik a fiatal, sokat nem látott és szkepszissel még eléggé fel nem vértezett olvasókat. A tekintélytisztelet pedig ugye kódolva van a DNS-ben, ezért majd sokan hallgatnak reá, akik „szeretnek önállóan gondolkodni” és akik „elutasítják a vallási előítéleteket”.

Megismétlem: Hawking nem kvalitások nélküli sejttömeg, hanem olyan anyagszerveződés, amelyben felszikrázott az értelem sugára, amire a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.

„Míg a generációk által folyamatosan átörökített genetikai információban nem történt jelentős változás, addig az emberek által generált adatfolyam hatalmas, az evolúció pedig a tudós szerint már túlmutat génjeinken. Hiába növekszik kritikus módon az általunk generált és felhalmozott információ, agyunk még mindig a darwini időskálán fejlődik, nem vagyunk képesek lépést tartani a »külső evolúcióval«, mindez pedig még problémákhoz vezethet — igaz, mindezen problémákra nem tér ki Hawking.” — jegyzi meg a HVG ismertetője Hawking Life in the Universe c. előadása kapcsán.

Ez ahhoz képest, hogy Hawking szerint „a darwini evolúció végetért”, nem nagy eredmény. Ezek szerint ugyanis a darwini evolúció mégsem ért véget, ha egyáltalán valaha is volt bármiféle értelemben vett evolúció, nem pedig csak zsonglőrködünk a szavakkal.

A hangzatos és absztrakt szavak efféle halmozása nagy vonzóerő azok számára, akik nem szoktak maguktól gondolkozni. „Az emberek által generált adatfolyam hatalmas” — vegyük csak szemügyre ezt a kijelentést. Bárki, tehát bárki ismeri ezt az állítólagosan valahol létező „adatfolyamot” és tud belőle szelektálni, mely adatok helyesek, melyek nem? Egy sci-fi szerző vagy egy isten talán, de nem ember. Nem maradt-e minden ugyanúgy, mint régen volt: van, aki tud ezt-azt, mások meg amazt, van aki sok dologban bölcs, mások meg szinte semmiben? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az ember felejt és szenilissé lesz, nem pedig csak tanul? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az emberi megismerés azért sem „halmozható fel”, mert nem csak racionális szinten stagnál, hanem nem-racionális szegmensei is vannak, amelyek olykor egyenesen kifejezhetetlenek, minden esetben ugyanannyira szubjektívek, emberi karaktereken átszűrtek, negatív értelemben pedig paranoidok, megvezethetők és sebezhetők, mint bármikor a történelem folyamán? Nem maradt-e továbbá ugyanúgy, hogy az absztrakt ismerettel semmire sem megyünk, még ha ezer könyvtárunk vagy internetes pdf-raktárunk van is, amennyiben nem látjuk át és nem tudjuk ezeknek még legadatszerűbb tartalmait sem a gyakorlatban felidézni és helyzetekben alkalmazni? Nem maradt a világ racionálisan kiszámíthatatlan, uralhatatlan „terep”, amelyben bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet vagy megtapasztalható, csak idő kérdése?

Tudnának Önök, kedves Olvasók, mondjuk nem hogy száz-, de csak egyetlen harcművészetből vagy keleti meditatív módszer alkalmazásából vizsgát tenni a Szalonban? Akár még úgy is, hogy elolvastak az ügyben minden fellelhető és el nem feledett, porosodni nem hagyott anyagot? Nem feltételezi a tudás (bármiféle komoly tudás) az átadást, a próbát és ellenpróbát, a személyes képességek meglétét? Nem feltételezi ezeket még a cipész-szakma vagy akár a palacsintasütés is?

És — hogy ne menjünk ilyen elméleti távolságokba — mondjuk esti tévénézéssel mit lehet akárcsak a kutyánk vagy macskánk természetének pontos ismeretéből is elsajátítani?

Ha pedig így van, akkor hol itt a lényegi változás, hol itt az evolúció? Legfeljebb ott, hogy ma az emberek zöme olyan buta, hogy azt hiszi, mindez megváltozott. Ez viszont nem evolúció, hanem involúció. Nem kibontakozás, hanem hanyatlás, és nem minőségi előrelépés, hanem tartalmatlan mennyiségbe hullás, totális szétesés.

Ahogy René Guénon is írta — igazság szerint túl finoman fogalmazva — A fejlődés mítosza c. cikkében (1934-ben): „Könnyűszerrel látható az a tudatlan látszatigazság, amelyre a haladás elképzelése támaszkodik. Eme látszatigazság azt feltételezi, hogy az emberiség összességében egy folyamatos és egyöntetű haladást követ: e szélsőségesen leegyszerűsítő szemlélet azonban minden ismert ténnyel szemben áll. A történelem ugyanis minden korszakban egymástól független, gyakorta eltérő civilizációkat alakított ki, míg ezek közül egyesek megszületnek és kibontakoznak, addig mások hanyatlásnak indulnak és elhalnak, vagy valamilyen kataklizma folytán váratlanul megsemmisülnek: az új civilizációk pedig távol állnak attól, hogy a régi civilizációk örökségét mindig összegyűjtsék. Ki merné például komolyan állítani, hogy a modern nyugatiak — még ha közvetetten is — hasznosították volna a káldeusok vagy az egyiptomiak által összegyűjtött ismeretek nagy részét, nem beszélve más civilizációkról, amelyeknek még a neve sem jutott el hozzánk? Egyébként nem kell túl messzire viszszamenni a múltban, hiszen vannak olyan, az európai középkorban művelt tudományok, amelyekről manapság a legcsekélyebb elképzelés sincs.”

Hasonló ehhez a „társadalmi mobilitás” mítosza is, az emberi progresszió forradalmi „hagyományának” egyik vesszőparipája, amely az utóbbi évszázadban gyorsult fel végleg. E hipotézis helytelenségének illusztrálásához elég azt megállapítani, hogy az ó- és középkorban olyan évezredekre szóló és azóta is teljes pompában álló épületeket emeltek, amelyeket felruháztak nem csak a fizikai, de az általuk hordozott esztétikai és szellemi üzenetek ellenállóvá tételével is. Mára pedig alig van közönséges kőműves, aki egyik téglát tisztességesen a másikra tudja helyezni.

Az a minimum, hogy evolúció helyett alkonyról beszéljünk. De talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy már késő este van.

Darwinian Fairytales

David Stove ausztrál tudományfilozófus nem egy ünnepelt egyetemi celeb. És már meg is halt 1994-ben. Életében hibákat követett el, pl. nekiment Sir Karl-nak (alias K. Popper), és az elmúlt évtizedek feltörekvő, sok dolgos munkáskéznek kenyeret adó irányzatának, a szociobiológiának.

1993-ban fejezte be a Darwinian Fairytales-t, de az csak halála után jelent meg. A könyv a Bevezető mellett 11, egymáshoz lazán kapcsolódó esszéből áll. Bevallása szerint az a célja, hogy bemutassa, a darwinizmus nem igaz, „nem igaz a mi fajunkat illetően”. Nem igaz az emberre vonatkozóan.

Tagadja, hogy ma zajlana a természetes szelekció az emberi fajban, vagy hogy valaha is zajlott volna. Stove kritikájának területe nem az evolucionizmus általában, hanem annak az emberi világra történő alkalmazása és implikációi.

Például Darwin A fajok eredetében azt írta, hogy minden egyes élőlény igyekszik a számát növelni. Papokat, szerzeteseket, apácákat, oxfordi professzorokat, agglegényeket és vénlányokat, egykéző ormánságiakat és a mai európai demográfiai helyzetet ismerve ez elég könnyen cáfolható. Nincs itt valami tévedés?

Vagy, az ember sajátossága, hogy körülvette magát háziasított állatok és növények garmadájával. Szimbiózis az állatvilágban is ismert, de ott a kölcsönös előnyökön alapul. A kölcsönös előnyök igazak lehetnek a kutya-ember kapcsolatában, de milyen előnye van csirkének, akinek pár hetes élete csak arra szolgál, hogy grillezzék a számunkra? Az ember egy nem természetes világban él, amit maga alkotott. Ebben a megalkotott világban is — nevezzük egyszerűen kultúrának — működnének a természet törvényei?

A nagy kérdés az, hogy az ember a nem-emberek világából jött-e létre vagy Isten képmására teremtette? Ezt a kérdést politikai kérdéssé a francia felvilágosodás és örökösei, a politikai modernizmus hívei tették: a forradalmárok és királygyilkosok.

Malthus műve An Essay on the Principle of Population, amely bevallottan nagy hatással volt Darwin-ra, a felvilágosodás optimizmusa elleni nyilvánvaló támadás volt: vallás, egyház, monarchia és magántulajdon világa helyett megígért egyetemes boldogság és béke, egyenlőség és kommunizmus, szexuális emancipáció reményének elvetése. Ironikus, hogy Malthus-t, aki legalább annyire rühellte Felvilágosodást, mint Burke vagy de Maistre, felhasználják a Felvilágosodás projekt mai képviselői. A projekt korábban az Ész haladásában-önmozgásában (tervezés-előrelátásban) bízott, majd az osztályharcban, ma a véletlenben, versenyben, szelekcióban. Azonban Stove felhívja figyelmünket, hogy a projekt egykor a kényszerek alóli felszabadulást ígérte, most a haladást pontosan a kényszerrel — szűk erőforrások, ezért szelekciós nyomás, stb. — magyarázza.

A fajok eredete helyett érdekesebb e szempontból Az ember származása, amelynek ötödik fejezete (“On the Development of the Intellectual and Moral Faculties During Primeval and Civilised Times”) azt mutatja, hogy Darwin számára (is) a társadalmi fejlődés volt a kérdés. Darwin számára nem kérdéses itt, hogy az ősi civilizációk nem felettünk álltak, szó sincs hanyatlásról a vallás, erkölcs és tudás terén, csak fejlődésről.

Stove könyve jelentős részét a darwinizmus mai, szociobiológiai változatának szentelte, amelynek erkölcsi aspektusa elég világos. Most már nem kell az erkölcsi okoskodást különleges kategóriába sorolnunk, sem transzcendentális előfeltevéseket nem kell alkalmaznunk. A morál tapasztalaton és természetes szelekción alapul, és a morál megértése csak empirikusan lehetséges. Nem az evolucionizmus lázad a keresztény morális gondolkodása ellen, hanem a kereszténység lázadt fel a természet ellen, a természetre alapozó tudósok csak helyreállítanák a világ rendjét. Ha a darwinizmus tudomány, ha a szociobiológia és a szociológia és hasonlók tudományok lennének, akkor nem kritizálnák az emberi cselekvést, gondolkodást, viszonyokat, ahogyan a csillagász sem a csillagok állását, vagy a biológus sem egy élőlény szervezetét.

A szelekció egyik alapeleme a létért folytatott küzdelem. Jó. Na, de mi van az altruizmussal? Stove szerint az emberek nem önzőek, vagy nem mindenki és nem mindig. Dawkins The Selfish Gene-je szerint a szelekció egysége nem az egyén, hanem a gén. Jegyezzük meg, ez már nem Darwin, a darwinizmus és a Mendel-féle genetika a 30-as években kapcsolódott össze, és jött létre a neo-darwinizmus.

Ha a darwinizmus igaz lenne, az altruizmus nem létezne vagy csak rövid ideig. Az altruizmus révén az egyes egyének túlélési esélye csökken. Az altruizmus csak a gének szintjén segíti a túlélést. Stove szerint a hatvanas évekig a darwinizmust az egyének szintjén érdekelte csak a szelekció és fennmaradás. Ekkor jött W. D. Hamilton (1964), aki szerint az élőlény nem egyéni szinten törekszik a fennmaradásra és szaporodásra, hanem a fajtársak szintjén, főleg azok fennmaradására törekszik legnagyobb mértékben közösek a génjei (magyarul a rokonai).

Az önző gén csoportönzést magyarázó változatát udvariasan nem értelmezik a külpolitikára, a multikultira és azokra a helyekre, ahol a PC-t sértenék. Csak a politikailag korrekt értelmét bontják ki: az ember nem Isten képre teremtett, szabad akarattal bíró lény.

A gének harcolnak a létezésért. [Az ember nem a maga ura, nincs szabad akarata — az is egy hülyekatolikus mánia.] Ebből a szempontból semmi különbség ember és állat közt, nincs az embernek semmi sajátossága, mint lélek, szabad akarat. [Akkor mi a baj a nácik népirtásával, azon kívül, hogy elvesztették a háborút?]

Stove ezt az érvelést nevezte genetikai kálvinizmusnak, mivel Kálvin szerint az ember kiszolgáltatott, gyenge lény, minden jó forrása Isten. Kivéve a démonokat, akiknek van hatalmuk az Isten alkotta határokon belül. Az ember alkotta világ a démonikus, szemben Istennel.

The Selfish Gene szerint ami a géneken, természeten kívül létezik, az az ember alkotta világ, ami csak démonikus, gonosz lehet. A játszma valós szereplői nem az emberek, hanem a gének és a démonok (mémek). A mémek is harcolnak, hogy melyikük szerezzen az agyunkban helyet. Dawkins szerint az intelligencia semmi más, mint eszköz a harcban. Ebben semmit sem tér el Marx-tól, Lenin-től, Gramsci-tól a mai szociobiológia vagy evolúciós pszichológia.

Az egyének csak cipelik a mémeket, és átadják, mint a fertőzéseket. De az egyén csak gazdaállat a gének és mémek harcában. Az ember a gének és mémek csatájának erőtlen áldozata. Olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé. Morális döntés és felelősség nélkül sodródik az ember.

A szociobiológia új vallás, aminek a gén az istene. Stove szerint a szociobiológus a gént helyezi isten helyébe, amelynek intelligens cselekvő eszköze az egyén. A génnek van csak célja — a fennmaradás. Emiatt a szociobiológiát Schopenhauer életfilozófiája követőjének tekintik. A sok-sok kis démon-isten mindenkiben benne van, de az ember nem a maga ura. A darwinizmus szempontjából semmi jó nincs az emberben. Pont Rousseau szentimentalizmusának megfordítása.

G. C. Williams szerint a szervezet az alkalmazkodásban különbözik a tárgyaktól. Alkalmazkodik a környezetéhez. A szervezetben minden struktúrának, szervnek, folyamatnak feladata, funkciója van. Valami, amiért van. Az alkalmazkodás és a körülmények fontosságának felismerése a retorika és az erkölcsteológia-filozófia ősrégi felismerése. Azonban ezek csak humaniorák, és nem a Szent Empirikus Tudomány részei, ezért is az alkalmazkodást az emberi intelligencia művének tekintették, ami tanulható és tanítható, döntést — liberum arbitriumot — igényel, ami téves is lehet, és felelősséggel jár. Csak a baj van vele.

Darkosky teatárs kiegészítése.

Apró pletykák Darwin úrról

E hónapban még nem esett szó Charles Darwinról, ami illusztris Körünkben már-már blaszfémiaszámba megy. Ezt a pótolhatatlan hiányt szeretném most kielégíteni.

„Hogy [a szőkeség] sikert, vagy szerencsétlenséget jelent-e, ezzel a kérdéssel még Darwin is foglalkozott. A tudós a Fajok eredete című művének megjelenése után tíz évvel próbálta megfejteni, hogy a hajszínnek van-e szerepe a partnerválasztásban. A Bristoli Királyi Kórházból kapott adatokkal végül Darwin nem igazán tudott mit kezdeni, a statisztika ugyanis elég ellentmondásosnak bizonyult: eszerint az akkoriban házasságban élő nők 52%-ának sötét volt a haja, és csak 15% volt szőke. Az egyedülállók közül viszont 39% volt sötét hajú, és 22% a szőke. Ennek hatására a tudós fel is adta azon elmélet bizonyítására tett kísérleteit, miszerint a szőke nők sikertelenségük miatt lassan eltűnnek a Föld színéről.”

Ez rossz hír Sedith-nek, különösen hogy az idézet forrása, a Velvet szerint „az ENSZ egészségügyi szervezetének tanulmánya szintén hasonlóról számol be, mégpedig, hogy az utolsó szőke 2202-ben fog megszületni Finnországban.”

Körünk nevében szeretnék tiltakozni e malevolens intézkedés ellen. Magam mielőbb a szőkék genetikai világörökségének élharcosa kívánok lenni. Természetesen a magas szőkéké.

*

Nemrég tudományos konferencziát is szerveztek Charles-ról, a tudósról, Darwin öröksége (vagy ökörsége, már nem emlékszem) címmel. Ennek egyik érdekes pontja volt, amikor a nagy ánglus tudósról az alábbi megjegyzés tétetett:


Nem tudom, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy így volt-e vagy sem, de újfent tiltakozom, ezúttal a nővérek bánásmódja ellen. Az ember nővére (régebbi nyelven nénje) általában gonosz. Az elnyomott öcsikék nevében emelem fel (szociál)Darwin emlékéért szavamat. Véleményem szerint a Trafalgar Square negyedik szoborpillérére az elnyomott Darwin mellszobrát kellene elhelyezni, amint épp helyesírási hibát vét.

Modern és poszt-modern

Pár éve holland ismerősök büszkén vittek el a rotterdami kockaházakhoz, a hetvenes évek modernizmusának holland büszkeségéhez. Közelről látszik, hogy teljesen használhatatlanok ezek a 3 szintes lakások. Drágák. És eléggé vacak az anyagok minősége — nehéz felújítani. A modern nem időtálló. A lakások egy része üresen áll. A modern projekt bebukott.

Erre jött egy másik projekt, a poszt-modern. Ha a modern értelmetlen — az emberiség nem véletlenül nem élt csúcsára állított kockákban korábban —, akkor a posztmodern vállaltan és büszkén az. Ami igazán pikáns, az az, hogy a poszt-modern a tervezett rendetlenség. De legalább jól fizet valakiknek.

Azután van egy harmadik lehetőség is. A posztszocialista. Hulladékból, ahogyan sikerül. Átgondolatlanul, vacakul, igénytelenül, oroszosan.

Amit elvesztettünk, az a nemzedékek egymáshoz ragasztott épületei, épületszárnyai. Kisebb-nagyobb átépítésekkel, ahogy a család, az üzletmenet vagy más megkívánta. Azt az eklektikát, amit a modern Bentham Panopticonja nyomán gyűlölt, a poszt-modern értelmetlenül követné. A pre-modern eklektikája ugyanis értelmes volt és kényelmes. Erre legyen példa a Darwin házából kialakított Darwin College a Cam partján.

A Tea-Kör ajándéka Darwin szülinapjára

Teakadémiánk (levelező tagok fent) méltóképpen ünnepli Charles Darwin 200. születésnapját. Valójában elsősorban a darwinizmust és a posztdarwinizmust, a militáns evolucionizmus és a Dawkins-kór (©Tölgy, 2009.) születését ünnepeljük, egyszersmind az ezzel összenőtt atheizmust, a-teaizmust.

Fejlett vendégeinknek ajánljuk:

• Biológia vagy festészet?
  
• Az élet (figyelemmel a kommentárokra is)
  
• A tudomány vesszőfutása
• Az arrogáns tudós evolúciója
• A Ramapithecus hanyatlása
• A Pithecus Erectus-ról
• Fogas kérdés
• Van-e időbeli kezdete a teremtésnek?
• (Általában a tudományos frontról)
• Busz-szlogen generátor
  

Fejletleneknek:

• www.darwinnap.hu
• Bizonyíték a Csapásmérő Tea-Klub elrettentő vizierejéről

Quis: Mikor él(t)?

Párbeszéd a páholyban:

Mr. Pharmacist: De látja, az ükapám ükapját már nem tudom megkérdezni, szőrösebb volt-e mondjuk a háta. Megfogtak a darwinisták.

Loxon: Bizony, az Ön hitetlen szemei elől elrejlik az igaz tudás. Az csak a beavatással (PhD) nyílik meg a helyes szívű emberek számára.

Kedvencünk: az evolucionizmus

Egy rövidke időre álljunk meg, engedjünk el mindent a kezünkből és gondoljunk erősen Darwinra. Ha ez megvolt, akkor gondoljunk erősen az államra. A mai jóléti államra.

Ha most nem érez valaki erős bizsergető érzést a gyomor tájékon, ne olvassa ezt tovább. A többiekhez szólok csak.

Darwin hívei szerint az anyag képes magát megszervezni, igen bonyolult, komplex, szinte már tökéletes struktúrákat kialakítani. Ennek létezéséhez és működéséhez nincs szükség semmiféle Intelligens Tervezőre. A hülyekeresztények Istenére pedig végképp. Ez ma, főleg Európában és az amerikai keleti-parti egyetemeken baloldali nézet.

Aztán gondoljunk az emberekre. Képesek rendet létrehozni maguk közt, vagy szükséges van egy rendet alkotó és fenntartó akaratra? Ez utóbbit úgy 500 éve konvencionálisan államnak, kormányzatnak nevezik. Sokak szerint a gazdasági bajok azt mutatják, nem hagyható magára a gazdaság, oda az állam avatkozzon be. Sőt, a szegénység, iskolázatlanság, családon belüli erőszak, daganatos betegségek és mifenék szintén az állami-kormányzati rendteremtő beavatkozásért kiáltanak. Ez is balos nézet leginkább.

Akkor összegezzük: egy virtigli baller hiszi, hogy az anyag képes önmagát megszervezni, életet létrehozni, irdatlan komplexitásokat, alkalmazkodást és mifenét a rend Istene nélkül (ID), míg ugyanő abban is megvan győződve, hogy amire képesek az eszetlen atomok és sejtek és csigák és bogarak és moszatok, arra nem képesek az ésszel bíró emberek. Nem képesek ugyanis önmagukat megszervezni, elrendezni, csak egy Intelligens Tervező Állam képes ezt megtenni velük. Ennyire bízik a bal az emberi értelemben.



Isten balra el, Intelligens Tervező Állam balról be.

Természetesen vannak, akik az emberi ügyekben is a spontán rend lehetősége mellett érvelnek, de azok nyilván ideológusok. De azok is, akik meg Isten mellett. Csak a fenti párosítás tudományos és konzisztens!

Amikor még az evolucionisták jószándékú magántudósok és nem tudományos hűbérbirtokosok voltak (Darwin és Spencer is a magánvagyonából élt), akkor törekedtek a konzisztenciára maguk is. A Fajok eredete előtt nyolc évvel, 1851-ben jelent meg Spencer Társadalmi statika c. könyve:

„Jegyezzük meg továbbá, hogy a húsevő ellenségek nem csupán eltávolítják a fűevők nyájából azokat az egyedeket, akiknek lejárt az ideje, de a betegeket, torz formájúakat és a legkevésbé fürgéket és a legkevésbé erőseket is kiselejtezik. Amely megtisztítási folyamat segítsége, valamint a párzási időszakban oly univerzális harc megakadályozza, hogy a faj leromoljon az értéktelenebb példányainak szaporodása révén; és biztosítja a környező feltételekhez teljes egészében alkalmazkodó és leginkább boldogságot hozó alkat megőrzését.

A magasabb rendű teremtmények fejlődése egy olyan forma felé irányuló haladás, amely képes e hátrányok által nem korlátozott boldogságra. Az emberi faj az, ahol a kiteljesedésnek meg kell valósulnia.

A civilizáció a megvalósulása utolsó szakasza. Közben, mind a létező emberiség jólétét, mind a végső tökéletesség kibontakozását ugyanazon jótékony, bár szigorú fegyelem biztosítja, amelynek az állati teremtmények is egészében alá vannak vetve: egy olyan fegyelem, amely könyörtelen a jó kimunkálása során: egy olyan alkalmasság-kereső törvény, amely sosem mentes a részleges vagy időleges szenvedést. Az alkalmatlan szegénysége, a balgák nyomorúsága, a lusták éhezése, a gyengék félrelökése az erősek által, amely oly sokakat »árnyékban és nyomorúságban« hagy, egy hatalmas, messze tekintő jóakarat végzései. Ahhoz, hogy az ember alkalmas legyen a társadalmi életre, az embernek nem pusztán a vadságát kell elveszítenie, de meg kell szereznie a civilizált élethez szükséges készségeket is. Az alkalmazás képességét ki kell fejleszteni; végbe kell mennie az intellektus ilyen változásának, amely alkalmassá teszi azt új feladatokra; és mindenek előtt, szert kell tennie arra a képességre, hogy feláldozza a kis közvetlen kielégülést egy távoli nagyobbért. Az átmenet állapota természetesen boldogtalan állapot. Nyilvánvalóan nyomorúság ered az alkat és a környezet meg nem feleléséből. Mindazok ránk ható bajok, amelyek a beavatatlanok számára ilyen vagy olyan megszüntethető okok nyilvánvaló következményeinek tűnnek, a fejlődés során végbemenő alkalmazkodás elkerülhetetlen kísérői. Az emberiség az új állapota kérlelhetetlen szükségszerűségei felé van szorítva — formálódik a velük való harmóniára, és el kell viselnie az ebből eredő boldogságot, ahogyan csak tőle telik.

A folyamatnak végbe kell mennie, a szenvedést el kell viselni. Semmilyen hatalom a földön, az államférfiak semmilyen ravaszul megtervezett törvénye, az emberiség semmilyen világjobbító tervezete, semmilyen kommunista panacea, semmilyen reform, amivel az ember valaha is előhozakodott vagy elő fog hozakodni, sem képes egy jottányit sem csökkenteni. Aszenveséeket talán felerősödnek és fel is erősödnek; és a megerősödésük megakadályozásában a filantrópok széles körben gyakorolhatják magukat. De a változással össze van kötve a szenvedés normális mennyisége, amit nem lehet csökkenteni az élet törvényének megváltoztatása nélkül.

Természetesen, amilyen mértékben e folyamat szigorát enyhíti az emberek egymás közötti spontán együttérzése, annyira helyénvaló, hogy enyhíteni kell; noha kétségtelenül kárt okoz, amikor az együttérzés megmutatkozik tekintet nélkül a végső eredményre. De az így keletkező hátrányok nem mérhetőek az egyébként nyert előnyökhöz. Csak ha ez az együttérzés a méltányosság megszegésére ösztönöz — csak ha az egyenlő szabadság törvénye által tiltott beavatkozást szül — csak ha így téve, az élet bizonyos sajátos területein felfüggeszti az alkat és körülmények közötti viszonyt, csak ekkor hoz tisztán bajt.

Ekkor azonban a saját céljait teszi tönkre. A szenvedés csökkentése helyett folytonosan növelni fogja azt. Azok szaporodását fogja elősegíteni, akik rosszul alkalmazkodtak a létezéshez, és ennek következtében gátolja azok szaporodását akik a legjobban alkalmazkodtak a léthez — azáltal, hogy kevesebb helyet hagy számukra. Hajlamos a világot megtölteni olyanokkal, akik számára az élet leginkább szenvedést hoz, és hajlamos kisöpörni belőle azokat, akik számára az élet leginkább örömöt hoz. Biztos nyomort hoz, és megakadályozza a biztos élvezetet.”

Pár évtizeddel később, immár Darwinra is hivatkozva, így folytatta Spencer:

Még kevésbé tűnik tiszteletreméltónak az a saját fajta iránti túlzott aggodalom, amely a más fajtából valók iránti teljes érdektelenséggel jár együtt. Ha ez a szenvedés megszüntetésére irányuló személyes erőfeszítésekre ösztönözne, akkor kiérdemelné az elismerésünket. Ha ezt az olcsó szánalmat kifejezésre juttató sok ember olyan volna, mint az a kevés, aki ideje nagy részét arra szánja, hogy segítse és bátorítsa, és alkalmanként szórakoztassa azokat, akiknek a rossz szerencséjük vagy esetlenségük miatt nehéz az élete, akkor feltétlen csodálatra volnának méltóak. Minél inkább úgy segítenek a szegényeken, hogy azok tudjanak segíteni magukon, és minél inkább közvetlenül és nem a távolból fejezik ki az együttérzésüket, annál inkább egyetérthetünk velük. De azok döntő többsége, akik törvénnyel kívánják a sikertelenek és lusták nyomorúságát enyhíteni, csak kis mértékben kívánja ezeket a rendelkezéseket a saját költségükre meghozni, főképpen mások költségére tennék azt — néha azok belegyezésével, de főképpen anélkül. Még ennél is inkább igaz, hogy azok, akiket arra kényszerítenek, hogy oly sokat tegyenek a nyomorgókért, gyakran hasonló mértékben vagy még inkább igénylik, hogy tegyenek értük valamit. Az érdemes szegény azok közt van, akiket megadóztatnak, hogy támogassák az érdemtelen szegényt. Mint a régi Szegény Törvény esetében, a szorgalmas és gondos munkásnak kellett fizetnie, hogy a mihasznák ne szenvedjenek, míg gyakran az extra teher alatt ő maga is tönkrement és egy dologházban kellett menedéket keresnie — miként manapság, a nagy városokban közcélokra beszedett teljes adó olyan magas lett, hogy »nem növelhető tovább anélkül, hogy ne okozzanak vele nehézségeket a szatócsoknak és kisiparosoknak, akik már elég nehéznek tartják, hogy megmeneküljenek a szegénységtől«. Így minden esetben a politika növeli azok fájdalmait, akik szánalmat érdemelnének, azért, hogy azok fájdalmait enyhítsék, akik a legkevésbé érdemelnek szánalmat. Azok az emberek, akik olyannyira együttérzők, hogy nem engedhetik, hogy a létért folytatott küzdelem az értéktelenek számára szenvedést hozzon el az ügyetlenségük és helytelen cselekedeteik eredményeképpen, olyannyira nem együttérzők, hogy szándékosan nehezebbé teszik a létért folytatott küzdelmet az értékesek számára, és rájuk valamint gyermekeikre mesterséges bajokat terhelnek a természetes bajok mellett, amiket el kell viselniük!

És itt visszaértünk az eredeti témánkhoz — a törvényhozók bűnéhez. Itt látjuk magunk előtt a legelterjedtebb törvénysértést, amit az uralkodók elkövetnek — amely törvénysértés olyannyira elterjedt és olyannyira szentesíti a szokás, hogy senki sem gondolja törvénysértésnek. Azt látjuk itt, hogy — miképpen a bevezetőben jeleztük — a Kormányzat, agresszióból és agresszió révén keletkezett, örökké elárulja eredeti természetét az agresszivitásával; és hogy az ami még közelről nézve is csak jószándékúnak tűnik, messzebbről nézve meglehetősen gonosznak — jóság kegyetlenség árán. Az ugyanis nem kegyetlenség, hogy a jobbak szenvedését növelik, hogy a rosszabbak szenvedése csökkenjen?

Az valóban csodálatos, hogy mennyire hagyjuk magunkat becsapni olyan szavakkal és frázisokkal, amelyek a tények egyik vonatkozására utalnak, míg teljesen figyelmen kívül hagyják a az ellenkező vonatkozásokat. Ennek jó példája, és illeszkedik a mostani kérdéshez, a »protekció« és »protekcionista« szavaknak a szabad kereskedelmet ellenzők általi használata és az, hogy a szabad kereskedelem hívei hallgatólagosan elfogadták azt. Míg az egyik oldal rendszeresen figyelmen kívül hagyja, a másik oldal rendszeresen elmulasztja hangsúlyozni, hogy az igazság az: ez az úgy nevezett protekció mindig együtt jár az agresszióval; és az »agresszionista« elnevezéssel kellene felcserélni a »protekcionista« elnevezést.

Ugyanis semmi sem biztosabb, mint az, hogy ha A haszna fenntartása érdekében B-nek megtiltják, hogy C-től vásároljon, vagy megbírságolják, ha C-től vásárol, akkor B-vel szemben agressziót követtek el, hogy »megvédjék« A-t. Nem, az »agresszionista« kétszer inkább alkalmazható a szabad kereskedelem ellenzőire, mint az eufemisztikus »protekcionista«; mivel egy termelő nyerhet, ha tíz fogyasztót megnyúznak.

A fent említett osztályok törvényhozási félrelépései nagy részt megmagyarázhatóak, és az elutasításukat enyhíti, ha messzebbről szemléljük az ügyet. E hibás cselekedetek gyökere abban a tévedésben rejlik, hogy a társadalom egy üzem; pedig az növekszik. Sem a múlt kultúrái, sem a jelen kultúrája nem nyújtotta jelentős számú ember számára a társadalom tudományos képzetét — egy olyan képzetet, mely szerint természetes szerkezettel bír, amelyben minden intézménye (kormányzati, vallási, ipari, kereskedelmi stb.) kölcsönösen össze van kapcsolva egymással — egy olyan képzetet, ami bizonyos értelemben organikus. És ha egy ilyen képzetet névleg el is fogadtak, nem fogadták el oly módon, hogy kihasson a cselekedeteikre. Épp ellenkezőleg, a testületi életben élő emberiségre közönségesen úgy gondoltak, mintha valami tészta lenne, amit a szakács kedve szerint alakíthat pitévé, felfújttá vagy lepénnyé. A kommunista félreérthetetlenül mutatja számunkra, hogy úgy gondol a politikai testre, mint ami megengedi, hogy kedve szerint alakítsa így vagy úgy; és sok parlamenti törvény hallgatólagos feltevése az, hogy a társult emberek, akiket ilyen vagy olyan kapcsolatokba rendeznek el, úgy fognak maradni, ahogyan azt nekik szánták.”

 

Postácska az úgynevezett „békés Marx”-kép előtt ál(mo)dozókhoz

Egyes internetes kommentátorok (gyermekkori emlékezetünk szerint őket lükepékeknek szokás hívni) magabiztosan kijelentették, hogy a marxi kommunizmus forradalmak általi megvalósítása Vlagyimir Iljics Lenin újdonatúj ötlete volt, s hogy Marx álmában sem gondolt olyasmire: „forradalom”. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el, kik ezek a kommentátorok? Miféle iskolákból jöttek? Ők volnának tán a démosz nagyszájú bajnokai, akik szerint az igazság letéteményeseI azOK, akiK sokan vanNAK?

Az még csak hagyján, hogy Leninnek akkora eredetiséget tulajdonítanak, amekkorája sohasem volt. De ha sokan mondanak Nagy Hülyeséget, akkor bizonyára majd csak elhiszik nekik a naív blogolvasók, és onnantól vae victis, mert akkor is igazuk lesz, ha nem. Igaz ezzel szemben az, hogy bár egy fecske nem csinál nyarat, egy bolond viszont százat csinál. Nos, vegyük elő a toalettről, és lapozzuk fel a (pfuj) Kommunista kiáltványt (par Marx et Engels). IV. fejezet. Címe: A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz. Mit találunk itt? (Én nyomtatásból idéztem, hűen ahhoz, mit ír a költő: „Berzsenyi szobra alatt, fejemet tenyerembe lehajtva…”/ — íly kezdettel akart költeni. Hogy ne legyen / önmaga színe előtt se hazug: míg éneke készült, / fél-tenyerére borult Berzsenyi szobra alatt.) Válasszuk ki a számunkra ezúttal fontos mondatokat (ó, ez a kontextusról cseppet sem választja le a dolgokat, nekem elhihetik. Aki nem hiszi, járjon utána vagy másszon fel a nemhiszemfára.)

„Franciaországban a kommunisták a szocialista-demokrata párthoz csatlakoznak a konzervatív és radikális burzsoázia ellen, nem mondva le arról a jogukról, hogy kritikai magatartást tanúsítsanak a forradalmi hagyományokból sarjadzó szólamokkal és illúziókkal szemben.” (Jól figyeltek? Itt csak a szólamok és illúziók kritikájáról van szó.) A jelentéktelen Engels lábjegyzetei e mondathoz: „(1888) Akkoriban ezt a pártot a parlamentben Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc, a napisajtóban a Réforme képviselte. A szocialista-demokrata név a névnek ezeknél a feltalálóinál a demokrata vagy köztársasági párt többé-kevésbé szocialista színezetű szekcióját jelentette. — (1890) Az akkoriban magát szocialista-demokratának nevező francia párt az volt, amelyet a politikában Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc képviselt; annyira különbözött tehát a mai német szociáldemokráciától, mint ég a földtől.”

Menjünk tovább.

„Svájcban a radikálisokat támogatják, de nem tévesztik szem elől, hogy ez a párt ellentmondásos elemekből áll, egyrészt francia értelemben vett demokrata szocialistákból, másrészt radikális burzsoákból.

A lengyeleknél a kommunisták azt a pártot támogatják, amelyik az agrárforradalmat vallja a nemzeti felszabadulás feltételének, azt a pártot, amely az 1846. évi krakkói felkelést életre hívta.”*

Álljunk meg itt kissé, és mélázzunk. (Mélázunk.) Eleget méláztunk, menjünk is tovább.

„Németországban a kommunista párt, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen.”

Ismét álljunk meg, mert hiszen tetten értük a szerzőt, s egyúttal elértük írásunk célját. Ámde ne álljunk meg itt, hisz csodálatos irományunk végkifejlete teljes pompájában tárja elénk az eredeti és hamisítatlan kommunista elképzelést és szándékokat:

„Egyetlen pillanatra sem mulasztja el azonban [mármint a Kommunista Párt – a szerk.], hogy a munkásokban a lehető legvilágosabban tudatosítsa [ha-ha – a szerk.] a burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen ellentétet, hogy így a német munkások azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyeket a burzsoáziának uralmával meg kell teremtenie, azonnal mint megannyi fegyvert a burzsoázia ellen fordíthassák, hogy így, a németországi reakciós osztályok megdöntése után, nyomban meginduljon a harc maga a burzsoázia ellen.

Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVIII. és Franciaország a XVIII. században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet.

Egyszóval, a kommunisták mindenütt támogatnak a fennálló társadalmi és politikai állapotokkal szembeforduló minden forradalmi mozgalmat.

Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.

A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak.

A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

Világ proletárjai, egyesüljetek!” — fejezik be az alkotók öles betűkkel.

Nos, kedveseim, milyen teát kérnek? Én javaslom Mr Pharmacist kedvencét, az Imperial Gunpowder-t. A fenti részleteket tartalmazó kiáltványhoz pedig csatolom Petőfi Sándor politikai verseit. Egész jól mutatnak együtt, mondhatni, kiegészítik egymást. Mindenesetre jól összeillenek. Persze ők, az úgynevezett polgári forradalmárok, kávét ittak, a Pilvaxban. Talán mert a kávé őrülete jobban összeillik a szubverzióval.

Erről jut eszembe, jártak már Pécsett, a Caflisch nevű cukrászdában? Ez a kávéház 1789-ben nyílott, pontosan a francia forradalom évében. Borzasztó slampos és kelletlen némberek a felszolgálók, sajnálatos módon. Olcsó és rossz rádió szól, nem igazi fa „ég” a kandallóban. Talán nemsokára szebb idők következnek egyszer erre a ma már inkább konzervatív enteriőrre. De ez most nem is fontos, hogy is jutott eszembe.

Szóval egyesek itt azt állítják, hogy Marx egy békés ember volt. Egy amolyan szuszogó, szakállas mikulás, aki békésen motyogva nézgelődött ki egy csomag szaloncukor mögül, amelyet természetesen proletárgyerekeknek szándékozott kiosztani. Senkinek nem akarok a lelkivilágába gázolni azzal, hogy mennyire téved, ha így gondolja. Egyébként úgy hallottam, véleményszabadság van, tehát mindenki higgyen olyan majomságot, amilyet csak tud. De a Kommunista kiáltvány szavait, kérem, ne hamisítsák meg. Igazán rosszul esne, ha tiltakoznom kellene a Tudományos Akadémiánál, vagy valami ilyesmi.

Miután e posztban két legyet ütöttünk egy csapásra – hiszen a kommunizmus mellett általában véve a demokratizmus is megkapta mai napi méregadagját (ha a kettő nem egyenesen ugyanaz) –, mint aki jól végezte dolgát, Loxon még egy bónusz idézetet helyez ide rosszkedvű evolucionistáink részére – Engels Frigyes 1890-es lábjegyzetét a kiáltvány 1883-as német nyelvű kiadásához: „Ehhez a gondolathoz, amely véleményem szerint arra van elhivatva, hogy a történelemtudományban ugyanolyan haladásnak legyen az alapja, mint aminőnek Darwin elmélete volt a természettudományban – mindketten már 1845 előtt fokozatosan közeledtünk.” Marx azonban „1845-ben [...] már teljesen kidolgozta ezt a gondolatot”.

Erről megint eszembe jutott valami. Nemrég valaki kezembe nyomta Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című beszélgetős könyvét. Nem lettem egy Feldmár-fan, meg agyfélteke-misztikus sem, de találtam benne egy jól értelmezhető gondolatot az Önök számára, my dears: „Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott.”

Egyébként ismerik az udvari bolond csodálatos intézményét?


* (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek székhelye a vészjósló Lemberg volt.)