Utópia

John Roddam Spencer-Stanhope: The Waters of Lethe by the Plains of Elysium
(1879-80)

Azt szokták mondani, hogy ez vagy az az eszme „szép, de nem valósítható meg”, vagy csak egyszerűen megvalósíthatatlan, azaz utópia. Ha feltennénk a kérdést, hogy milyen eszmékről van szó, akkor kivétel nélkül olyasmiket sorolnának, mint a teokrácia vagy a kommunizmus, vagyis — minden ellentétességük ellenére — határozott körvonallal rendelkező formákat. Eszébe sem jutna szinte senkinek a liberalizmust utópiának nevezni. Pedig a liberalizmus is utópia, méghozzá az egyik legkárosabb. És, ha valaki most az „ideológiátlanság” elvét hangoztatná mint kimenekedési utat, akkor nyugodtan lehetne és kellene is azt válaszolni, hogy az „ideológiátlanság” is utópia.

Általában véve észben kellene tartani, hogy a földi világban minden utópia, ami nem kizárólag annak észbentartásával és kinyilvánításával épül, hogy ideiglenes és feltételes. Van azonban egy markáns és gyökeres különbség a jobb- és baloldali* utópiák között. A jobboldali „utópiák” metafizikai gyökerűek, tehát annak a fenntartottságával bírnak, hogy a Föld kevés ahhoz, hogy megvalósításuk színtere legyen, annál sokkal magasabb perspektívájúak. A baloldali utópiák vallói viszont a Földet tekintik „ideáik” (contradictio in terminis) megvalósítási helyének és céljának. (Vallóit, és nem alkotóit írtam, mert alkotóik olykor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit így az ember számára adnak, az szatanikus — tehát föld alatti — ihletettségű.)

Mint írtam, a Föld minden esetben „csupán” színtér. Mint ilyen, ugyanakkor nem elhanyagolható, éppen azon egyszerű oknál fogva nem, hogy az, ami az ideológiákból végül megvalósul, itt „csapódik le”. Mivel pedig az ember modern korunkban mélységesen a földiség erői által kondicionált, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földi hatásokkal és visszahatásokkal vétetik körbe, illetve veszi körbe magát.

Kollektíve minden épkézláb, metafizikai alapú idea és ideológia korának vége, sőt úgy tűnik, az egyébként mentálisan súlyosan retardált Fukuyamának is valami részigazsága volt abban, hogy a liberalizmus bizonyos értelemben (tudniillik vertikálisan, és a tömegerők tehetetlenségével párosulva lineárisan is) a történelem végét is jelenti. A liberalizmus álideológiájának szerves folytatása az „ideológiátlanság” és az olyan részproblémák „ideológiává” emelése, mint az ökológia, és az ezzel kapcsolatos tennivalók.

Ha mondhatjuk azt, hogy az ideológia már süllyedés az ideák világához képest, akkor még inkább mondhatjuk azt, hogy az ideológiátlanság süllyedés az ideológiák világához képest. Egy olyan világ, amelyben többé már nem csak ideák, hanem világnézetek sem fontosak, egy súlyosan materialisztikus, utópia-alatti világ, bizonyos értelemben maga az utópia, vagyis egy „seholsem-lét”.


* Jobb- és baloldali alatt nem a jelenlegi demokratikus „jobb- és baloldalt” értjük, mivel ezek principialiter mind szélsőbaloldaliak. Jobboldaliság alatt politikailag minimálisan a XIX. századi ókonzervativizmust kell itt érteni, nagy vonalakban pedig minden ún. „világvallást” (és az ezek magvát képező doktrinális hagyományt).

Martius, Martinovics

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”


Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

Filozófusok, kétszer ugyanabban a kanál vízben

Olvassuk a mai sajtót, Loxonnal ugyanazt a cikket, egyenlő internetnyi távolságra egymástól és TGM-től, és mindketten máshogy értjük. Én újfent a bulváros-akciófilmes vonulatot kedvelem (tudják, félrészeg vagy színjózan, filozófusnak nevezett entitások vérre menő küzdelmei széklábakkal és véleménycikkekkel). Először arról akartam írni, hogy miért tartom TGM írását etikusnak, óvatosnak és korrektnek (alighanem Loxonnal ellentétben), miközben TGM nézeteitől elhatárolódom (bár ez aligha érdekel bárkit is). De a komoly apológiától elvont hajlamom a börleszkre és a groteszkre.

Nézzük a múltkori posztban összegzett események legutóbbi folytatását. A botrány legfontosabb szereplője, Boros János továbbra is hallgat — nyilván kivárásra játszik. Azonban a viharos filozófiai évzáró partyról újabb információk szivárogtak ki: erre reagált (szerintem mértéktartó és korrekt módon) Tamás Gáspár Miklós, meg megfelelő torzításban a Népszava (ld. lentebb). Amit a kívülálló is érzékelhet a botrány gomolygásából, az az, hogy újabb figura került reflektorfénybe. A MaNcs cikkében még csak egy fiatal munkatárs szerepelt, aki valami csúnyát mondott Gábor Györgyre; TGM mostani hozzászólása és a Népszava cikke után lehet nevesíteni is a szereplőt. A Népszava-vonal egyenesen egy államilag támogatott antiszemita-antiliberális frontot vizionál. Miről van itt szó? Lássuk a múlt ködéből egyre jobban kibontakozó eseményeket. Alább a MaNcs beszámolója: egy ideig talán publikus volt, de most már nem az [korrekció: de, publikus itt, csak ügyesebbnek kell lenni hozzá, mint a szerző volt].


Képzeljük el a következő komikus jelenetet (a MaNcs állítólag több mint egy tucat érintettel beszélt a rekonstrukcióhoz):

• A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete évzárója van.
• Zártkörű alkalom, kollégák maguk közt, iszogatnak. Fogadjuk el, hogy magasan kvalifikált, filozófiailag képzett emberek.
• Vita támad az egyik előző igazgató teljesítményéről, az egyik fél egy „fiatal, kapatos” kolléga, aki vádaskodik — nevesítsük: Demeter Tamás.
• Gábor György megvédi az ex-igazgatót, és közli a fiatal kollégával, hogy ne hazudjon.
• A fiatal kolléga válasza: „A te mispóhéd, az szokott hazudni.”
• A fiatal kollégát ezután a szoba gazdája kikergeti a szobából.
• A fiatal kolléga másnap, vélhetően a másnaposság szokásos szimptómáival küszködve, de szintén vélhetően ráébredve arra is, hogy mennyire kínos a saját főnökét pont egy jiddis szóval magukfajtázni, ír egy levelet a megsértett Gábor Györgynek.
• Utóbbi nyilvános elnézéstkérést vár el.
• Ennek egy semmitmondó, már-már gyurcsányi elnézéstkéréssel (TGM: „sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérés”) tesz eleget a nyilván kijózanodott kolléga, amit Gábor nem fogad el. Satöbbi.

Álljunk meg egy pillanatra. Ezek a Magyar Köztársaság filozófiai kutatói, nem az Indul a bakterház szereplői. A kutatói élet leginkább abból áll, hogy az ember az állam pénzén okos, órákat tart valami egyetemen, könyvtárban olvas és jegyzetel, konferenciákra jár, esetleg publikál, külföldön hesszel ösztöndíjjal (és bónuszként egyetemista lányokat stíröl). Az, hogy egy „filozófus” emberileg is értékelhető teljesítményt nyújtson, az utóbbi időkben nem kritérium: közülük meglehetősen kevesek mérik magukat a mindenséggel, részegen meg pláne.

Demeter Tamás munkásságát nem ismerem mélységeiben. Sőt. Az önéletrajzából jól látható mindenesetre, hogy 1997-től (22 éves korától!) dolgozik az MTA intézetében, tipikus húsosfazék-közeli pályát befutva: ösztöndíjak mindenféle külföldi egyetemeken, publikációk, és egy hátszél nélkül aligha lehetséges karrier (33 évesen habilitáció ... és hallgassunk a pletykákról), és egy nem egyértelműen kiemelkedő intellektus.*

Nézzük azonban ugyanezt az eseményt a Népszava szemüvegén át. Az írás apropója, hogy a Fiatal Tehetségnek még éppen sikerült megkapnia egy hatalmas összegű, 35 éves korig adható húszezer Eurós ösztöndíjat. A Népszava cikkének már a címe is orientáló: „Kitüntetést kapott a zsidózó filozófus”. TGM reakciójából megtudhatjuk, hogy a fenti alkalommal zsidózás éppen nem hangzott el, de az akcióelemek bemutatásáért iktatjuk a szélsőbal tudósítását. Az olvasó megtudhatja, hogy filozófusból is van kicsi és nagy is, erőszakos és áldozati. A Népszava jóvoltából most már a liberális olvasókon túl a szélsőbalosok is megismerhetik az egzotikus, kicsit talán belterjes szót: mispóhe!

„Akkor búcsúztatták az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóját, Vajda Mihályt. Demeter Tamás itt arról beszélt, hogy a náci Németország jogállam volt. Később már csak néhányan maradtak, ezért az egyik kolléga szobájában folytatódott a beszélgetés. A fiatal tudós akkor már az intézet korábbi igazgatóját vádolta lopással és sikkasztással. Többen rászóltak, Gábor György pedig fennhangon követelte, hogy hagyja abba a hazugságot és a rágalmazást. Demeter erre felpattant, és azt ordította, hogy a »te mocskos zsidó fajtád, a te mispóchéd« (eredetileg pereputtyot, rokonságot, de az antiszemita szóhasználat szerint »zsidófajtát« jelent), és neki akart menni a nála két fejjel alacsonyabb, és 20 évvel idősebb filozófusnak. Négyen fogták le Demetert, így sikerült megakadályozni, hogy tettlegességig fajuljon a vita.”

Ugye, mennyivel érzékletesebb, mint a fenti beszámoló? Igaz, elsősorban baloldali fülekre van hangszerelve (a „jogállam” szó például az októberi gumilövedékes események óta kevéssé fétis a jobboldalon). Az mindenesetre belátható, hogy tapintatos ember, akármennyire is beágyazott a munkahelyén, a náci világot nem fogja dicsérgetni tudhatóan zsidó származású kollégái előtt (amennyiben elhihetjük ezt a frissen felmerült mozzanatot). Még bosszantásból _se_.

Képzelje el az olvasó, ahogy a nagydarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófus rátámad a kisdarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófusra! Négy filozófus kolléga fogja le!

Perverz bölcsészek összeállíthatnak efféle ápoló-filozófus-csoportokat a FI honlapja alapján ... nézzük csak, én Ferencz Sándort bevenném, ő jókat írt Szent Anzelmről annakidején ... Frenyót kihagynám, neki nem való az ilyen akció ... Golden Dániel fiatal, biztos jó erőben van, régen Balassi körül matatott ... Neumert kihagynám, mert nem szeretem a Wittgenstein-értelmezését és különben is, dulakodáshoz nem nő kell ... húha, még két főt kell találnom! stb.

És mit kiabál ez a filozófus-terminátor? Mert ezen fordul meg minden. TGM-et idézem: „Ha jól tudom (a 2009. december 22-i botrányos összejövetelen nem voltam ott), a Népszava túlzó módon ismertette az elhangzottakat, a »mocskos zsidó fajtád« (!!!) kitétel nem hangzott el, de ami elhangzott, az is éppen elég.” Legalábbis a zsidózás vádjához. Mi is hangzott el?

„A te mispóhéd, az szokott hazudni.”

Ízlelgesse az olvasó ezt a fordulatot, mondanám lassan, bayeresen. Kicsit billegtetném is a fejemet közben (szintén bayeresen). Normális, mucsai, tetemcafatos-micisapkás, előítéletes antiszemita használ ilyen szót? Ismer ilyen szót? (még mindig bayeresen kérdezem). Mucsai magyar antiszemita ilyen szót legfeljebb akkor hall, ha egy pesti körfolyósón hallgatózik. Vagy a barátnőjének esetleg családi konfliktusai vannak. Az átlag MaNcs- és Népszava-olvasó szókincsében nincs benne a szó, mert mindkét szerkesztőség megmagyarázza. Így legalább az antiszemitáknak se kell rákeresni a neten.

Innen a dolog az ismertek szerint zajlik. Formális bocsánatkérés, amit annak is vesznek. A sértett fél durcimurcis lesz. Kozmikus fájdalmát nagyobb fórum elé viszi. TGM: „Legmélyebb sajnálatomra és kérésem ellenére kiváló kartársunk, Gábor György D. T. sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérését nem fogadta el, és — ugyancsak kifejezett kérésem és tanácsom ellenére — az ügyben az MTA Tudományetikai Bizottságához fordult, ami méltányolható és jogos, habár nem túl eszélyes.” Nehéz nem észrevenni itt TGM realitásérzékét. Tegyük fel, a tehetséges fiatal beágyazott azt üvölti tisztelt kollégájának --magyar köznyelven--, hogy „a te jó k.... édesanyád, az szokott hazudni!”. Vajon ekkor is a Tudományetikai Bizottmány elé kerül a dolog?

No, innen érdekesebb az, amit TGM ír, és Loxon szerintem itt érti máshogy, mint én.

„A Magyar Tudományos Akadémia vezető körei — már csak a folyamatban lévő »tudományetikai« panaszeljárás miatt is, meg a tudományos körökben közismert affér folytán — tudatában kellettt hogy legyenek annak, hogy amikor Talentum díjat juttatnak D. T. kollégánknak (nemcsak tudományos teljesítménye, hanem »emberi kvalitásai« miatt...), akkor a látszat szerint mit jutalmaznak.”

TGM azt mondja: mindezt ismerve (bizony, a beb.szott dulakodást, szóváltást, a kiharcolt képmutató bocsánatkérést, majd az azt követő túldimenzionált „tudományetikai” vizsgálatot) kapta meg a beágyazott kolléga a magyar viszonyok közt döbbenetesen magas díjat. Az „emberi kvalitás” ilyen idézőjeles emlegetése egészséges kárörömöt okoz bennem, bevallom. A látszat bizony az lesz, amit a Népszava (és figyeljük meg a láncreakciót: majd az ATV és a Hetek) kiolvas belőle. „Antiszemitizmus az értelmiségben, akadémiai antiszemitizmus” stb. Nézzük a folytatást. TGM írja:

„Tekintettel arra, hogy D. T.-n kívül más szóba jöhető fiatal művelői is vannak a filozófiai tudományosságnak, az a LÁTSZAT (hangsúlyozom: LÁTSZAT) keletkezhetik, mintha a Magyar Tudományos Akadémia egyszerűen a zsidózást díjazná olyan történelmi pillanatban, amelyben az antiszemitizmus elfogadottsága (és veszedelme) a legnagyobb a második világháború óta (Magyarországon). Értelmes emberek ilyesmit nem tehetnek, s ha mégis megteszik, vagy eszük vagy jóhiszeműségük iránt ébresztenek kételyeket.”

Vagyis: lehetett volna választani, vannak más tehetségesek is, mégis ezt a karaktert díjazták. TGM persze a saját paranoiája felől nézi a dolgot: a (nem a fenti, lejáratott értelemben vett) filozófusi intellektuális tisztesség és függetlenség birkózik benne a szokásos, bejáratott bal-lib szorongással. TGM nem veszi figyelembe azt, hogy itt nem morális döntés egy ilyen díj átadása; az ifjú kolléga valószínűleg annyira be van ágyazódva a megfelelő helyeken (13 év MTA kutatói pozíció után?), olyan emberek állhatnak mögötte, akik már a beb.szott hőzöngés előtt neki adták volna a díjat.

Mindegy. Amit láthatunk, az részint komédia, részint egy antiszemita-ügy konstruálása, amit a Népszava antiliberális- és antibaloldali-üggyé próbál felfújni. TGM cikke azért jó, mert távolságtartással kezeli azt a LÁTSZATot, amit kiépítenek hamarosan. Az előző kört nem sikerült antiszemita-antiliberális sérelemmé felfújni, hiába volt a bal-lib médiakampány. A dolog formálisan jogos volt, Boros János ügyesen hallgatott (TGM-nek van igaza: morálisan helyesebb lett volna, ha nem fogadja el a kinevezést, de a hatalom és a morál itt is két dolog) ... és a dolog elült (a médiában legalábbis). Most a csapásirány megváltozik: a MTA felé mutat. Most Demeteren próbálnak fogást találni.

Ez utóbbit én alapjában nem is sajnálnám. A gyerek már így is túlnyerte magát a tehetségéhez és a megmutatkozó emberi kvalitásaihoz képest, és tényleg vannak tehetséges fiatalok rajta kívül is. De állami antiszemita-üggyé felfújni ezt a komikus cívódást egyértelmű manipuláció, egy újabb vergődés, kapaszkodás a szalmaszálba.


* Fenti fanyalgó véleményem két DT-publikációra alapoztam annakidején. Az egyik az „Az eszmék tipográfiája”, amelyben egy nem túl kiugró bölcsészintellektus nyomait véltem felfedezni. A másik egy Balogh József-kiadás (Hangzó oldalak címmel, 2001.) „könyvfejezetként” tálalt 15 oldalas előszava, ahol is a benne szereplő tanácsokat (gondolatokat?) hét embernek köszöni meg (és ez csak az egyik gond a szöveggel).

Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.

Filozófusok egy kanál vízben

Manapság reggelente, ébredés után közvetlenül, leginkább két dolog érdekel.
1) Van-e még parázs a kályhában, vagy rakhatom újra a tüzet?
2) Mi a helyzet a filozófia honi frontján? Hol tart a békák és egerek háborúja a megelőző nap óta?

Az olvasóközönség érdeklődésére inkább az utóbbi kérdés tarthat számot.
2010. első heteiben járunk (csak a digitális utókor kedvéért jegyzem meg).
A MTA Filozófiai Intézetének új elnöke van, talán december közepe óta.

A két jelölt közül az MTA elnöke (Pálinkás József) Boros Jánost helyezte az intézet élére, nem pedig Gábor Györgyöt. Az intézet munkatársai egyértelműen az utóbbit kívánták vezetőnek.

A választás menetéről először kevés és informális információ szivárgott ki, és azok is egy erősen manipulált választásról beszéltek. Idővel a résztvevők publikációiból is hasonló kép bontakozott ki: a háttérben álló erős ember (Nyíri Kristóf) megfelelően válogatott információkat közölt a döntéshozóval (PJ), hogy az ő jelöltje (BJ) kerüljön a pozícióba.

Az elnökválasztás menete és eredménye korábban sosem látott hullámokat vert a magyar nyilvánosságban. Történeti időket élünk: az internet a közösségiségnek és a nyilvánosságnak sosemvolt formáját hozta el. Mindaz, ami korábban zárt ajtók mögött, szakmai hümmögés vagy zúgolódás közepette zajlott, és csak belső feljegyzésekben és bizalmas jegyzőkönyvekben hagyott nyomot, az most ismertté vált.

Mindenkinek van véleménye, a legdilettánsabb kívülállóktól (zsidózás, akadémikusozás, hülyebölcsészezés, fideszezés, komenistázás) a képzett kívülállókig és filozófus kollégákig (jogászkodás, citációsindexezés, pályaívek méricskélése, érdemi hozzászólások). Vannak, akik politikai döntést, vannak, akik hatalmi törekvéseket (hogy kiét is, arról megoszlanak a vélemények) látnak a döntésben.

A vita eszkalálódik, a korai, semlegesebb HVG- és az első Népszabadság-cikktől mostanra (jan. 15) a nyílt konfrontációig jutott a dolog, ahol a játszma főbb szereplői (kivéve az igazi főszereplőt, az új elnököt) sorra megnyilvánultak. A háború reprezentálva lett olyan marginális/radikális fórumokon is, mint a Hetek és a Népszava.

Csak 2010. jan. 15-én 3 (!) online publikáció jelent meg a nol.hu-n. A dolog már-már követhetetlen: a nol-cikkekre számos érdemi, idővel a honlapjukról eltűnő kommentár született, amelyek olyan kulisszatitkokat is kiszivárogtattak, amelyek később visszatértek a résztvevők szövegeiben (természetesen a búzabloggerek is figyelemmel kísérik az eseményeket). Az ATV egyik műsorában állítólag már valaki értékelte Boros János filozófiai teljesítményét is (linket kérek...).

Még ha csak bulvárszinten is követjük, akkor is idegbizsergető dolog ez a filozófus vs. filozófus harc. Csupa hétköznapi erkölcsi probléma: a hatalom és a morál, a hazugság, a befolyásolás, a demokrácia és az autoriter döntések és a többinek a viszonya egymáshoz. Ráadásul a játékban szereplők is igencsak összetett karakterek, sajátos motivációkkal. Jómagam leginkább a nol.hu cikkeit követtem idáig: ez ugyanis, mint baloldali-szoc.polgári vezérlap, mindkét jelölt publikációs terepe (a nem-ballib-oldali recepciót nem ismerem, és nem is várok semmi igazán érdekeset onnan).

Ez a poszt pusztán a vita idáig legérdekesebb szakaszának akar emléket állítani a lentebbi linkekkel (az igazán szórakoztató dolgok így későbbre maradnak). Ez az egész vita valójában a szűk szakmai kör marginális eseménye lenne (amint nyilván érdeke is volna páraknak). Csakhogy van legalább két pont, ami bulvárszempontból is érdekessé teszi az ügyet:

1) Mégiscsak van egy olyan tágabb nyilvánosság, amely szakmabeli. Magyarországon számos fiatal tanult és tanul filozófiát: a bolognai rendszer előtt az ELTE állítólag (beavatottak erősítsenek meg) ipari léptékű, 60 fős évfolyamokkal dolgozott, a vidéki egyetemek is 15-20 fős keretekkel; a dolog valamelyest tovább megy a „szabad bölcsész” képzéssel. Ezek az emberek most különösen szórakoztató rápillantást nyernek az általuk nyomtatásból, esetleg tanteremből ismert szereplők mivoltára (was-seyn). Láthatják maguk előtt a pálya csúcspozícióját (noha sok filozófikus gondolkodású ember eleve nem akar hatalmat, inkább szemlélődik) és az oda vezető egyik utat.

És közben beszélgetnek a dologról a többiekkel, a tanársegédekkel, a demonstrátorokkal, netán a tanárokkal, a szoba- és lakótársakkal, a folyósókon, a kocsmákban, a kávéházakban; és ugyanez történik a többi filozófia tanszéken, a többi egyetemi városban is. És mindenképpen ízlés- és morális ítéleteket hoznak. A hír eljár, a hírnév és l'honneur odavész (vagy éppen kiderül az igazság).

2) Ennél is izgatottabban várom azonban a főszereplő, Boros János első, nyilvános, írásos megnyilvánulását. Egy meggyőző, tüneményes retorikai teljesítményt várok. Sokakkal együtt én is több szövegét olvastam (most konkrétan egy hosszú, Népszabadság-cikk jut eszembe), amelyben határozottan a demokrácia mellett foglalt állást, egyértelműen és dicsőítőleg. Várom azt a szöveget, amely kibontja, hogy miképp lehetséges öntudatos demokrataként egy ilyen folyamatban részt venni és annak az eredményét elfogadni. Szeretném a meggyőző, racionális és demokratikus értelmezését is megismerni az efféle értesüléseknek is: „(MTI) — A Népszava informátora szerint az új igazgató első munkanapját azzal kezdte, hogy mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül felmentette az eddigi igazgatóhelyettest.” (kiemelés tőlem)

----------------

Egy korántsem teljes válogatás a béka-egér háború történetéhez.

A téma sajtóbeli felvezetése:

Ötvös Zoltán: Viharos igazgatói pályázatok az Akadémián
Bitó László: MTA: koncepciós kinevezések?
Bitó László: Hazudott? Mondjon le!

Az egyik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Nyíri Kristóf: Hamis próféták
Az egyik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Boros János: [nincs interneten publikus szövege a kérdésről]

A másik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Heller Ágnes: Pálinkás József esete...
A másik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Gábor György: Értekezés a módszerről

A másik oldal, „belekeveredett” kategória:
Borbély Gábor: Az ember, akinek...

----------

P.S. mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül idemásolok egy rövid és szubjektív cikkértékelő kommentet a Reakcióról [újabban Mandinerről]:

„A legjobb Borbély Gáboré. Szellemes és nagyon hazavágja Nyírit, tényszerűen. A Dante-idézetért és felhasználásáért dupla pont jár. BG tényleg jeles tudós ...

GáborGy szövege hisztis, és ez elnyomja az érveit, ráadásul HellerÁ-ra hivatkozik (ami gyengíti) meg Descartes-ra (ami modorosság és flancolás). Nekem kicsit intimpistás.

Heller Ágnesé érdekes. Kicsit közönséges, kicsit széteső, de a szórásba beleeső gondolatok is érdekesek. Nagyon izgalmasak a részletek a szavazásról, a demokráciáról, az egyoldalú érvelés a »csapatmunka« ellen. Ennek a cikknek a legmagasabb a bulvárfaktora, és van benne némi idegesség is.

Mezei Balázs szösszenete annyira nem érdekes. Egy korrekt összefoglalón túl leginkább wishful thinking arról, hogyan kellett volna egy magyar filozófiai intézetet csinálni. Nacionalista lelkem egyetért vele, de széttárhatjuk a kezeinket: ez van. Mivel bulvárként olvashatom ezt a vitát és köztudott, hogy Mezei is vallásfilozófiában mozog, engem szórakoztatnak az ilyen körülírásai GáborGy-ről: »a másik személy kutatási és publikációs területe az, amit vallásfilozófiának nevez.« Cinikusan pontosíthatnánk: leginkább a keresztény antijudaizmus teológiája és a holokauszt-szindróma egzisztenciális feldolgozása az a terület.”

Madarat tolláról...

...a filozófust meg marxista diktátor-barátjáról. No és persze szintén tolláról, amellyel Szocializmus a XXI. században című munkáját megírta. Egyáltalán nem látnak rosszul: XXI. és nem XX. századról van szó.

Mészáros István (avagy István Mészáros) ugyanis Hugo Cháveztől vehette át a kitüntetést, és az ezzel járó 150.000 dolláros (!) pénzdíjat. A 102 pályamunka közül nyilván nem volt nehéz a győztes mű kiválasztása, hiszen a (2006-ban!) az MTA-tól (!) Lukács-díjban részesült „filozófus” régóta a dél-amerikai kommunista majomember barátja, íme hozzá írt ódája: Bolívar és Chávez: a radikális elhatározás szelleme.

Ízig-vérig marxista munkáit újabban a L'Harmattan adja ki.

István Mészáros, egy „magyar filozófus”
(József Attila-díj, Kossuth-díj, Lukács-díj)
— Könyvei GoogleBooks-on —
— István Mészáros Archive (marxists.org) —

Hírforrás:
Index: Hugo Chávez kitüntetett egy magyar filozófust

Az ignorancia vírusa

Az ignorancia vírusa az, amit Dawkins-kórnak lehetne nevezni. Ám Dawkins maga, aki a vírust terjeszti, csak egy fokkal kevésbé beteg — ha nem betegebb — az általa megfertőzötteknél. A fertőzésből ki lehet gyógyulni, de akinek annyira gyenge az immunrendszere, hogy megkapta, annak nehéz lesz. (Aki most arroganciával vádolna minket, vegye figyelembe, hogy Dawkins saját szavait adjuk vissza, egészen a vírus szó használatáig menően, amellyel ő az ábrahámi vallásokat, az ún. hitet illeti.* Természetesen ő ezt szeretettel teszi, és fel akarja szabadítani szegény, megkínzott embereket a vallások járma alól. Nem vonom kétségbe a becsületességét, akkor sem, ha ezek az emberek vallások nélkül is épp eleget szenvednének, mígnem eljutnának ahhoz — ha képesek volnának —, hogy felismerjék az elszenvedés nem vallási, hanem ontológiai erejét és evidenciáját az emberi létezésben, hiszen az ember minden tekintetben határlény. Csakhogy ehhez a felismeréshez már eljutottak többen a múltban is, sőt, elég régen — például Buddha, Mahavira, Jézus Krisztus és mások —, so it would not be a great matter, eh.)

Richard Dawkins könyve, A vak órásmester előszavának kezdő szavai:

„This book is written in the conviction that our own existence once presented the greatest of all mysteries, but that it is a mystery no longer because it is solved. Darwin and Wallace solved it [...]”

Amikor elolvastam ezeket a szavakat, alig hittem volna a szememnek, ha nem olvastam volna már hasonló sületlenségeket milliószám, igaz, kevésbé komolynak kikiáltott szerzőktől. Úgy gondolom, hogy kevés gondolatról lehet elmondani, hogy ennyire bornírt, bigott és szánalomraméltóan ignoráns volna.

Talán még Marx nevezetes maximájánál is gyengébb lábakon áll, mely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Martin Heidegger türelmesen elmagyarázza (angol fordítás oldalt), hogy Marx ezen maximája miért is mélyen gondolkodás-alatti. Dawkins vaksi órásmesterének fenti mondata megüti ezt a marxi mércét, de talán még alul is haladja azt. Megérdemli, hogy aki elolvassa ezt a félmondatot, azonnal becsukja a könyvet és visszategye a polcra, ha már volt olyan kaján, hogy levette. (Természetesen, ha biológiai érdeklődésű olvasóról van szó, tovább fogja olvasni, de ez a mondat semmi jót nem ígér.)

Ki oldotta meg az emberi egzisztencia misztériumait és kérdéseit? Darwin és Wallace? Vagy a szomszéd zöldségárus? Ezt még egyes tudományos részkérdések esetében kijelenteni is enyhén szólva nevetséges volna. Whitehead azt mondta, az egész nyugati filozófia lábjegyzet Platónhoz és Arisztotelészhez. Kis túlzással így is fogalmazhatunk. Na de az egész tudomány (pláne filozófia) lábjegyzet volna Darwin-hoz és Wallace-hoz? Ugyan, kedves Hölgyek, tisztelt Urak. Darwin-nál és Wallace-nál Harry Potter is többet mond az emberi egzisztencia titkairól, méghozzá a legcsekélyebb túlzás nélkül.

Dawkins egy (bizonyára jól belénevelt) előítéletekkel telt, az elfogulatlanság hűvös arroganciájával rendelkező tudós-politikus. Azon nem egészen naív emberek egyike, akik annak torzított képénél, amit kritizálnak, egy hiányos világnézetet propagálnak. Ez az agresszíven babonás szcientista világnézet (“centuries of human progress”) nem old meg semmit, de igazán semmit az emberi létezés és a kozmosz misztiériumai közül. Hasonló illúziókról már beszéltünk Stephen Hawking kapcsán is, aki pedig sokkal színvonalasabb gondolkodó, mint Dawkins. Ezek a tudósok, akik közül néhányan figyelemreméltók a saját területükön (nyilván Dawkins sem annyira csapnivaló genetikus), igyekeznek hatáskörüket átlépve lerombolni azt, ami nem fér bele a saját ignoráns, nem egyszer egyenesen autista látókörükbe.

Ignoránst és nem szkeptikust írtam. A szkepticizmus olyasvalami, amihez Dawkins nem igazán ért. A szkepticizmus lényege szerint ugyanis nem más, mint saját egyéni nézőpontunk megkérdőjelezése és megfelelő kritériumok szerinti újraalkotása, nem pedig csupán bizonyos területek kétségbevonása, sem pedig úgynevezett tolerancia. Aki ignoráns, az nem akar tudomást venni olyan világátélések lehetőségeiről, amelyek mellőzik saját babonáit, csak arról a korlátoltról, amelyben ő leledzik — függetlenül attól, hogy (burkoltan vagy nyíltan) mennyire tolerál vagy intolerál másokat.

Dawkins világnézete lefejezett. A „tényeket” összekeveri az interpretációkkal. Sejtelme sincs azokról az erőkről, amelyek a világot — vele együtt — mozgatják. Ha sejtelme volna, akkor szatanikus lenne, mint Marx, mert Marxnak voltak sejtelmei arról, aminek félig az irányítója, félig az eszköze volt. Csak találgathatjuk, Dawkins-nak vannak-e efféle sejtelmei és kétségei. Abszurd kijelentésnek tetszik, de Marx érdekesebb gondolkodó volt, mint a lapos Dawkins: legalább sejtelme, ha nem egyenesen tudomása volt arról, milyen erőkkel játszik.

Dawkins ugyanúgy, mint bármely prozelita vagy tévéevangelizátor, prédikál. A „társadalmat”, annak még „minden Gonosz gyökere” (oh, how rhetoric) alatt élő tagjait kritizálja, azt a tömeget, amelyet mindig könnyű kritizálni, akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem. Azt a tömeget, amelyben voltak bolondok, vannak bolondok, és lesznek bolondok; amely tele van különféle képességű és moralitású emberekkel, amelyben, ha úgy vesszük, Richard is csak egy közepes futóbolond a sok közül a halál társadalmilag megoldhatatlan misztériumának mezején, velünk együtt.

Állítom-e, hogy mindaz, amit Dawkins kritizál, szép és jó? Nem. Azt állítom, hogy az alap, amelyen állva kritizálja, éppen olyan hamis lehet. Aki materialisztikusan hisz a pokolban, csak egy árnyalattal képvisel mást, mint aki materialisztikusan és szociális alapokon nem hisz benne, és ezen az alapon okít másokat. (Hovatovább azokat az elmérgedt keresztény tébolyodottságokat, amelyeket Dawkins kritizál, Tölgy is kritizálja, példának okáért.) A racionalizmus nem minden.

Nos, nem lehet mindenkinek eleget tenni, és ezt Richard-unk nem igazán átja be. Egy nézet vagy egy nézet kritikája is relatív keretek és az egyéni fantáziák korlátai között mozoghat, amelyek nem racionális területek. A létezés iránti ősszomj, amelyről— a maga beteges módján — még Freud is tudott, minden emberben munkál, még a tudósokban is. Ez olyan „tudományos” hybrid-eket hoz létre, mint a raëlizmus, amiben nem kevés hollywood-i sztár hisz és hitt. (Nekik ajánlanám Fritz Künkel karakterológiáját, amely jó érzékkel tapint rá a sztár-létmód lényegére). Dawkins The Virus of Faith c. horrorfilmecskéje végén ugyanerről az ősszomjról és azon „csodálatos véletlen”-hitről tesz groteszk konfesszióként ható tanúbizonyságot, amelyet már korábban említettünk az asztrológiával kapcsolatos fejtegetéseink tudománykritikai részében.

A kakas, a kígyó és a sertés egymásba kapaszkodó figurája a Tibetben gyakran ábrázolt „létesülés kereke” centrumában. A legkülönbözőbb világokban (így az emberiben) való létesülés törekvésének ősokait ábrázolják.

* Dawkins szemmel láthatólag az ábrahámi vallások közül a zsidóságot, valamint a kereszténység és az iszlám több lábon álló fundamentumai közül az Ószövetséget támadja leginkább. Megjegyezzük, hogy — bár az ószövetségi hagyomány korántsem homogén és korántsem csak morálisan értelmezhető — a kereszténység szempontjából éppen úgy, mint az iszlám szempontjából nézve nem abszolút érvényű, olykor pedig kifejezetten ellentétes e hagyományokkal.

Dawkins szcientista filmje ignorálja a glasenapp-i osztályozás szerinti „örök világtörvény” vallásait (természetesen Glasenapp ötössége többé-kevésbé önkényes, viszont tipológiája helyes).

Un petit Tract pour la Gauche Académique

Ha esetleg nem ismernék fel, ki látható a képen, nos, Louis Althusser az, nemzedékek ikonja, a lifelong member of the French Communist Party, neves filozófus, rengeteg tanítvánnyal. Althusser elméje élete vége felé megbomlott és megfojtotta a feleségét. Ezzel a kijelentéssel nem munkásságát akarjuk áthúzni egy piros x-szel (najó, azt is), hanem csupán azt illusztrálni, milyen alak lehetett befolyásos egyetemi figura a francia közéletben.* Talán a Che Guevara-kultusz után ez nem túl meglepő. Che mégiscsak a szó klasszikus értelmében vett tömeggyilkos volt, széles mosollyal, vastag szivarokkal. A franciáknak meg csak egy ilyen beszáradt savanyújóska jutott. Althusser elmondása szerint nem emlékszik, hogyan történt az eset: egyszer csak elkezdte masszírozni a felesége nyakát, a következő pillanatban pedig már az asszonyka halott volt. Valahogy így tett a marxizmus is a tudománnyal**.

* És nem csupán a franciában. Roger Scruton említi valahol, hogy amikor egy londoni College-ba érkezett, a könyvtár nevezett filozóffal és hozzá hasonló bóvlival volt kitömve.

** Múltkorában jutott eszembe, micsoda veszteség lett volna, ha a második világháború után a francia filozófia csak úgy hipp-hopp! eltűnik a porondról. Nézzük a feltételes (és ad hoc) hiánylistát: Baudrillard, Bourdieu, Deleuze, Derrida, Fanon, Foucault, Lacan, Lévi-Strauss, Lyotard, Sartre. Néhány fenomenológust azért sajnálnánk (meg mondjuk Raymond Aron-t), de hát mindennek ára van.

Indoktrináció

A minap azon méláztam, vajon a haladó értelmiség milyen alapon tartja magát toleránsnak meg világnézetileg semlegesnek, ha egyszer szekuláris pásztorbottal üti a diákok fejét, hogy diplomamunkájukhoz meg esszéikhez kiket nézzenek meg (és implicit vagy explicit módon: kiket nem).

A mára már kiöregedett College-polókban járó balos értelmiség még mindig csillogó szemekkel ajánlja az elmúlt időszak legnagyobb hagyományrombolóit, mostanában a dekonstruktivista lópikula (Foucault, Derrida) van toppon, húsz-harminc évvel ezelőtt pedig a „frankfurter állgemájne” (Adorno, Horkheimer) voltak a királyok. A kamaszos forradalmi lázálom a szakértelembe átöltözve megint csak nem a valóság megértésére sarkall, hanem annak lebontására, meg újrafelépítésére.

“Nothing's changed”

(A jelenet az An American Carol c. filmből való)