Szabó Lőrinc mentségére (advocatio et apologia parvula)

Tevvton megajándékozott bennünket egy filobiológiai kritikával, amelyben Wordsworth egy híres versének költőgéniuszi fordítását csalásnak minősítette.

Tevvton-nak (és a hozzá hasonlóan érvelőknek) talán igaza van. Abban biztosan, hogy Wordsworth mit akarhatott. A többiben viszont bár jobb eséllyel van igaza, mint nem, de az is elképzelhető, hogy Szabó Lőrinc mégsem járt el sem hamisan, sem igénytelenül, sem rosszhiszeműen, amikor a daffodil-t „tűzliliomnak” fordította.

A vers itt szerepel kétféle (1802-es és 1815-ös) változatban. A fordítás alapjául a későbbi, 1815-ös változat szolgált.

Indokolás:

1. A daffodil szóval esetleg többféle virág is jelölhető. Köztük olyanok, amelyek a liliaceae, tehát a liliomfélék közé tartoznak. (Példa). (Költőnknek nem biztos, hogy sikerült eljutnia Nagy-Britanniába, így esetleg egy olyan növényhatározót vagy szótárt nézett, amely a daffodil-t liliomként azonosította be.) Egy itteni definíció például “lent lily” értelmet is ad a szónak, ami szintén félrevezető lehet. Ez nem perdöntő, de megjegyzendő.

2. Tevvton azt írja, a golden sárga (ezt a benyomást a nárciszok képével erősíti meg), a sárga pedig nem vörös, így a „tűzliliom” sugallta „tűzszín” teljes félreértés. Megjegyzem, hogy ez tulajdonképpen ügyes csalás. Először is az arany nem sárga, hanem arany, másodszor a tűz nem vörös, hanem mondhatni „vegyes” színű, és például Loxon elméjében a „tűzszín” gyakran narancssárgás színképzetet kelt inkább, semmint pirosat. Tevvton ádáz csalásának menete egyszerű: először az aranyat azonosítja a sárgával, a tűzszínűt a vörössel, majd a sárgáról bizonyítja, hogy az nem vörös, ami persze igaz. (Mellesleg vannak narancssárga tölcséres nárciszok is, illetve fehér szirmúak — mindenféle kombinációkban —, bár nyilvánvalóan ez nem túl releváns szempont a kérdésben.)

Csakhogy a valóság nem ilyen statikus. Például az aranynak legalább négyféle ötvözete ismert, amelyeket mind aranynak neveznek. Aranyszíneket még többet megkülönböztetnek. Sok esetben például a hatás, amit az arany kelt a szemlélőben, sokkal inkább a tűz, mint a „sárga”.

3. A versben az áll, hogy “Ten thousand saw I at a glance, / Tossing their heads in sprightly dance”, a „toss” pedig megvető fejmozdulatot is jelent, ami megerősíthette a költőt abban, hogy helyesen járt el, amikor a daffodil-t tűzliliomnak fordította.

4. Egy barátnőnk véleménye arról, fordítható-e a daffodil szó másképp, mint nárcisznak:

— Szerintem csak nagyon nagy költői szabadsággal, mert ha a daffodil egy tűzliliom-fajta, akkor is a szó — „tűz” — nagyon félrevezető vizuálisan. Mert a költő egy képet fest le szavakkal. És ha ő egy sárga virágokban úszó mezőt akar lefesteni az olvasónak, akkor mellékes, hogy a tüzet túléli a liliom (ez a tűzliliom elnevezés oka, nem a színe), és helyes a szó, az ember nem tudja, mire gondoljon. Milyen is ez a virág? Az angol versben egyertelmű, senki nem kételkedik a képben — ilyen szempontból biztosan rossz a tűzliliom szó. Persze ő költőibbnek találta a nárcisznál, ami kevésbé jó hangzású, és talán túl közönséges.

— L.: A magyar fordításban nem is sárga a mező. Wordsworth-nél is arany.

— Nem hinném, hogy ekkora jelentősége lenne a színnek. Például angolul a “fire lilies” egyszerűen és kevésbé költőiesen hangzik, mint a daffodil. A “daffodil” amúgy is nagyon költőies. A szó és a virág is sokszor használt. Egzotikus. The English Garden — 16. század óta téma a műveszetekben. Szerintem a költőnek [mármint Wordsworth-nek — L.] is a szó volt a fontosabb, nem a szín. Viszont egyetértek Szabó Lőrinccel, mert jobban hangzik a tűzliliom. Nekem tetszik, még akkor is, ha nem sárgára vagy aranyra gondolok.

5. Loxon szerint a kulcs a 4. pontban lehet.* A fordító számára a „tűzliliom” szó lehetett a fontos, nem pedig a nárciszok — egyébként Tevvton által ragyogóan érzékeltetett — képéhez való hűség. Aki nem elégedett a fordítással, készíthet sajátot vagy megtanulhat angolul, hogy az eredetit olvassa. Szerintünk a vers lényegi súlypontja ugyanis a következő — illetve az, ami e sorok után következik:

„néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép”

* Grift nevű olvasónk megoldásáról, miszerint a fordító lírai énje éppen egy vörös vagy ná[r]czi — esetleg tűzliliomokat szerető vagy vörös hajú [L. megj.] — hölgyet fűzött-e éppen azon költői korszakában, ehelyütt nem nyilatkozhatunk tudományos igénnyel, de megállapítjuk: a cherchez la femme elve itt is működhet.

Jobb középen?

Kétségtelenül vannak olyan helyzetek, amikor helytálló és értelmes a nézet, miszerint jobb középen. Amúgy?

Vannak nagy és szép szavaink, amelyeket azonban lejáratott a modernitás korrumpáló nyelve. Ilyen pl. az „arany középút”.

Van az az egybites metafora, amely a politikai nézeteket egy egyenesen helyezi el, amely egyenes két széle a széljobb és a szélbal lenne — noha a kettő nem gyökeresen ellentétes egymással, inkább hasonlatosak egymáshoz, amire nem csak a híveik átjárásából következtethetünk — és az egyenes közepén lennének a nem szélsőséges nézetek, irányzatok. A legközepén, az origóban meg a teljesen elfogulatlan, semleges nézet, a szakértői, amely mentes minden pártos elfogultságtól. És ki szereti a pártoskodást? Ki szereti az elfogultságot?

Értelmes-e a nézetek ilyen elhelyezése? Mondhatjuk-e, hogy egy radikális emberi jogi harcos jobban középen van, mint az ellenfele, a Ku-Klux-Klán aktivistája? A sötétzöld közelebb van a középhez, mint az indusztrialista vitapartnere? Badarság. A politikai nézetek egyenes helyett háromszög vagy Descartes-féle koordinátarendszerben való ábrázolása némileg már szofisztikáltabb, de valójában minden ábrázolás magyarázó ereje korlátozott, mindegyik leegyszerűsít.

A politikai nyelvben azonban tartja magát a „közép”, az „elfogulatlanság”, a „szélsőségek elutasításának” népszerűsége, amit Arisztotelész erénytanával és a középkorban virágzó aurea mediocritas-szal igyekeznek megtámasztani. Ugyanakkor a közép ilyen verbális szeretete vonzódást mutat a középszer demokráciában gyakorolt uralmával. Az emberek többsége a Gauss-görbe csúcsa körül helyezkedik — legalább valahol a csúcson lehetnek — értelmi képességei, jövedelme, szépsége és hasonlók alapján.

A „közép” gondolatának ilyen divatja éppen ellentétes Arisztotelésszel, aki az értelmi erények terén természetesen nem a közepet tekintette erénynek (a balga lenne az erényesebb az okosabbal szemben?). De az értelmi erények mellett vegyük szemügyre a cselekvési erényeket, amire a középút fogalma vonatkozik. A „közép” mai használata megfelel-e az arisztotelészinek? A „közép” mai használói mit értenek a mértékletességen? Híveik ismerik-e a mértéket?

Az arany középútnak nevezett gondolat a meden agan (egyiket sem) ferdítése.

Arisztotelész jól ismert példája a bátorság [pdf], amely a gyávaság és a vakmerőség közt található. Például bátorság, ha valaki szembeszáll a rablóval. Az lenne az arany középút, ha igyekeznénk rávenni, hogy csak a pénzünk felét vegye el? Ne legyünk irigyek, helyes. És mi legyen a nemi erőszak elkövetőivel? Az áldozataik akkor járnak el helyesen, ha életük és szüzességük felét akarják csak megőrizni? Különben kirekesztőek?

A „középút” ma nem a mértékletességet jelenti, sokkal inkább az „egyezzünk meg” eszméjét, az ellenállás elvetését a rosszal szemben is. A „középút” eszméje szerint nem jó és rossz állnak szemben a tolvaj, rabló, erőszaktevő megjelenésekor; ezen mai eszmény szerint rossz a meg nem egyezés, a konszenzus-nem-keresés. Az ellenálló szűz ugyanolyan szélsőséges, mint az erőszaktevő. Leghelyesebben akkor járunk el, ha tartózkodunk a döntéstől, legfőképpen az ítéletalkotástól. És ha mégis ítélkeznünk kellene, akkor egyaránt elítéljük az erőszaktevőt és az áldozatát, mert egyik sem kereste a Szent Konszenzust.

Egy éves lesz a Tea-Kör. A Goldlöffel-díj

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Április elsején lesz egy éve, hogy elindult a Konzervatív Tea-Kör. Nem szeretnék évértékelő beszédet tartani, az túlságosan elfárasztaná Önöket, és főleg engem, mivel már nem jut eszembe semmi ebből az egy évből. Szenilis lettem. Viszont Önöket felkérem, próbálják meg megerőltetni a memóriájukat, hátha megragadt benne valami a nagy reményekkel indult, majd gyorsan aláhanyatlott teakraták tevékenységével kapcsolatban.

Ismeretes, hogy a Goldenblog-díj a Billerbeck-csoport alja kiszolgálóinak és damilon rángatott talpnyalóinak készült. Ezért nem nyerhettük meg tavaly, amikor még erejünk teljében voltunk. Hogy ateaizálódásunk ellenére most, még egyszer, újra az Igazi Teakratikus Értékrend érvényesüljön, idén meghirdetjük a Goldlöffel-díjat, két kategóriában:

• 0.1. a Legjobb Blog
• 0.2. a Legjobb Poszt (innen lehet válogatni)
  

A legjobb blogra oldalt, klubunk asztalai alatt lehet szavazni, a legjobb posztra pedig emitt, a kommentárokban.

Az első díjat nyert blognak egy arany-, a második helyezettnek pedig egy ezüstkanál (Tevvton és más heideggeriánusok kedvéért: Silberteelöffel) jár. Természetesen kétségünk sincs afelől, hogy a Konzervatív Tea-Kör, melynek Kovátsch Gamma Bertalan szorgos posztírója, s melyet az ő szellemi nagysága bár elhomályosít, de egyúttal fémjelez is, elviszi az aranykanalat, így a Tirpákoknak, ahol Loxon szokott remekbeszabott posztokat szerezni, már csak a kitüntető második hely marad.

Mondanom sem kell, én hazaszavazok.

A Szamovár

A Forradalom és én. 1. rész. Projet d'assignat

A Francia Forradalom páratlanul érdekes eseménysorozat. Személy szerint én azért szeretem, mert akkor rengeteg nálam okosabb és jobban képzett ember egyszerre és fegyelmezetten megszabadult az összes lehetséges előítéletétől, mert bátor lenni és gondolkodni — szépen, tisztán, logikusan, clare et distincte — és a gondolatokkal adekvát módon cselekedni, a legfennköltebb eszméket megvalósítani, csakis a köz javára. Ez nekem sose ment volna, pláne ekkora léptékben. Gondolkodásom homályos; azt hiszem, hogy a történelemből (legalábbis mások hibáiból) lehet tanulni; és jobban hiszek a saját tapasztalatomnak, mint a teóriáknak és a hozzájuk csatolt retorikának (nevezhetjük ezt előítéletnek is akár). De ezek a fiúk túltették magukat ezeken a kicsinyes aggodalmakon. Egyszóval megcsinálták helyettem, nagyban, amit én nem tudtam volna. Én meg csak ülök a fotelben, aztán csak úgy elolvasom, hogy mit végeztek. Imponálnak ám azért nekem, na. Az a sok okos fiú! Azok a lelkesítő beszédek! Az a magabiztosság, meg ahogyan mertek veszélyesen élni! A Forradalom szelének pátosza! Mintha bennük összegyúrták volna Nietzschét, Majakovszkijt, Heideggert, meg Camus-t, Hemingwayt, Che Guevarát, Batmant és a srácot az Axe-reklámból. És az a bátorság is csodálatos, ahogyan ezek a férfiak valami újat akartak és döntéseikben nem a maradi, lehúzó erőkre hallgattak. Nagy idők igazi prométheuszi fiai voltak ők: valójában merész újítók, egy új Alapítás hősei, akiket mindenben követett a nagyság.

Ugyanakkor, elnézve ezt a sok okos és racionális fiút és az események kifutását, mindig megújuló csodálattal tölt el a retorika és az alkalmazott logika hatalma: hogy a kor legracionálisabb és leginkább felvilágosult elméi milyen érvek mentén irtják ki egymást, milyen érveléssel érvelnek bármi mellett vagy ellen (némi időeltolódással akár ugyanaz az ember), és egyáltalán. Csodálatos dolog a retorika, hogy még ezeket a képzett elméket is le tudta igázni, meg a logika is, ahogyan a rossz premisszákból szépen le is vonták a rossz konklúziókat. És annál is csodásabb, hogy a bátorság, a közösen meghozott döntések, a hősi elszánás, a racionalitás és a tudományos önbizalom mégiscsak oda vezetett, hogy két-három év alatt tönkrement a francia gazdaság. Infláció, éhséglázadások, csődbement ipar, padlássöprés, lepusztult mezőgazdaság — és mindez okos és racionális és a közösséggel elfogadtatott döntések következménye volt. Nevezzük ezt most csak projet-nek (rengeteg ilyen volt).

Az egyik ilyen racionális, tudományos, a közvélemény előkészítése után a társadalom többsége által is támogatott, meghatározó társadalmi hatású közgazdasági projet volt az assignata (fr. assignat) bevezetése. Ha minden jól ment volna, ez az államadósság kezelésének egy módszere lett volna. Az assignata hiperinflációja egy meglehetősen ismert történet*: csak azért mondom el, mert engem is érint (100 franc 140 sol és 10 sou készpénzem van assignatában), meg talán tanulságos is. A projet bevezetésében és fenntartásában ugyanis minden összefogott: a racionalitás, a tekintély, a retorika, a média és a hatalom együtt dolgozott rajta. Valahol aztán — ész ide vagy oda — megcsúszott a projet. A tervekhez képest a francia gazdaság nem állt „növekedési pályára”. Sőt. Inkább összeomlott. Egy jó évtizedre.

Az assignata egy korai francia papírpénz, a Forradalom velejárója: 1789 és 1796 közt volt forgalomban. Négyszegletű papírdarab; van belőle nagy címletű meg kicsi is, a sol-tól ill. sou-tól a livre-ig ill. franc-ig. Csak az egyik oldalán van nyomtatva, klasszicizáló grafikai megoldásokkal és szárazbélyegzéssel (ez a neten lévő képeken ált. nem látszik): a korábbiakon Bourbon-címer és XVI. Lajos, a későbbieken allegorikus nőalakok, gall kakas, fasces, az igazságosság mérlege, az Emberi jogok nyilatkozata, frígiai sipka, effélék szoktak ábrázolódni rajt. Valahogy így néz ki (a levágott sarok nem jellemző):

50 sol-ra (= 2,5 livres) szóló assignata, a Köztársaság 2. évéből.**

Az egész egy ígéretes és megnyerő elképzeléssel indult.

1789-ben a Nemzetgyűlés elhatározza, hogy a valóban jelentős államadósságot úgy fogja kezelni, hogy államosítja az egyházi földeket. Ezek a földbirtokok képezik a fedezetét az újabb papírpénznek, az assignatának, ami majd fellendíti a kereskedelmet és a hitelpiacot — és idővel ki is szorítja a fémpénzt (amit ekkor éppen modern és haladó dolognak gondoltak), miközben a kisbirtokosok kezébe kerül a volt egyházi birtok. A maradiak meg a klerikálisok persze gyanakodtak, de a haladók elérték a papírpénz bevezetését. Ováció közepette. A király is kinyilvánítja, hogy a franciáknak el kell fogadniuk a papírpénzt.

A nyomda működött, és ekkor még a nagycímletű papírpénznek fedezete is volt. Szándékosan csak nagy címletek kerültek forgalomba, hogy az ezüst- és aranypénz forgalomban maradjon. De a gyanakvó emberi természet nem bízik vezetői bölcsességében: félreteszi az ezüst- és aranypénzt, az pedig eltünedezik a forgalomból (ahogyan az ezüst 200Ft) — ezzel a mellékhatással nem eléggé kalkuláltak a haladárok.

Fém váltópénzre pedig szükség van, nehogy be kelljen vezetni a papír váltópénzt is (aminek a gondolata ekkor már némi aggodalmat szült). A harangokat beolvasztják. Az ezüst étkészleteket beolvasztják. A templomok ezüstjét és aranyát (az istentisztelethet szükséges tárgyakon kívül) beolvasztják. De még mindig nincs elég pénz. Az árak emelkednek. Aprópénzt is nyomtatnak a nagy címletek mellé, rajta a felirat: „a törvény halállal bűnteti a hamisítót — a nemzet megjutalmazza a feljelentőt.” A szónokok győzködik a népet, hogy a papírpénz ugyanolyan jó, mint a fémpénz. Mi az, hogy? Nagyon is!

Közben az ipar stagnál és leépül, a manufaktúrák tönkremennek. Munkanélküliség és elbocsátások. Azért az embereknek mégiscsak feltűnik, hogy a fémpénz eltünedezik. Hova lett? Tényleg a hazaáruló Bourbonok juttattják az országból külföldre? Valóban angol titkosügynökök akarják a nép bizalmát megrendíteni a papírpénzben? Mindenesetre hazafiútlan tett az arany és az ezüst felhalmozása, amiért akár halálbüntetés is jár.

Ez a helyzet 1791 körül. És mi a média üzenete, mit írnak az újságok és a pamfletek? Az értéktelen pénz igazából áldás; milyen jó, hogy ez a pénz nem hagyja el az ország területét, és elválasztja azt Európa többi részétől; külországokkal kereskedni amúgy is veszedelmes lehet; hogy a közgazdaságtan szabályait nem lehet alkalmazni ezekre az időkre, és ha más nemzetekre lehet is, erre nem; ráadásul azok a szabályok a zsarnokság alatt élő népekre vonatkoznak, és nem a szabad és felvilágosult Franciaországra. Sőt, a forradalom előtt több pénz volt forgalomban: most kevesebb van, és az is gyorsabban mozog.

1793-ban az emigránsok földjei is fedezetté váltak, de a folyamat nem áll meg. Infláció, áremelkedés, éhséglázadás, fosztogatás. Aztán jött a kényszerkölcsön (emprunt forcé): kötelezően hitelezzenek az államnak a gazdagok, majd a kicsit-kevésbé-gazdagok is — a kölcsön visszafizetését pedig majd meglátjuk. Aztán jöttek a dekrétumok: aki pénzügyleteiben különbséget tesz fém- (értsd: arany- és ezüstpénz) és papírpénz közt, hat év börtönt kap; aki nem akarja elfogadni az assignatát, büntetést fizet. 1793. szeptemberétől ugyanezekért halálbüntetés jár, a bűnös vagyonának elkobzásával — az állam jutalmat tűz ki a bejelentőknek. 1793. novemberében megtiltják a nemesfémek kereskedelmét (hasonló elrettentő büntetések terhe mellett). 1794. májusától halálbüntetés jár azért is, ha valaki a fizetés teljesítése előtt megkérdezi, papír- vagy fémpénzben lesz kifizetve. Mindennek ellenére az infláció és az árszint tovább emelkedett.

Végül 1796 februárjában a Direktórium véget vetett az assignata korának: a nyomtatásához használt lemezeket, gépeket és a papírt egy hivatalosan szervezett aktus keretében nyilvánosan összetörték és felgyújtották***. A stabilizáció viszont csak újabb öt év múlva jött el, 1801-ben.

12 év. Racionális és felvilágosult és előítélettől mentes szakemberek, akik szabad kezet kaptak, tudtak, mertek és tettek. A közgazdászok olykor párhuzamot vonnak az assignata-rendszer és az amerikai dollár közt.


* A főbb adatokért ld. a linkelt cikket.
**A 2. év frimaire 4.-i dekrétum 5. cikkelye szerint a Köztársaság 2. éve 1793. szeptember 22-én éjfélkor kezdődött.
*** A nyilvános tűzgyújtás máig továbbélő ősi gall-kelta hagyomány, amelyet a külvárosok (les banlieues) arab bevándorlói is átvettek (akkulturáció). Franciaországban ma is élő hagyomány a szilveszteri autógyújtás szokása.

Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a tea-kör esetleges hivatalos álláspontját.

A társadalom metafizikája I.

A teakratáknál már több korábbi bejegyzésben is felvetődött: van-e egyáltalán társadalom? Beszélhetünk-e társadalomról, és ha igen, hogyan értsük, mit jelenthet gyakorlatilag? Anélkül, hogy túl részletesen meg akarnám válaszolni e kérdéseket, javaslom olvasásra Hamvas Béla egy írását, amelynek címe: René Guénon és a társadalom metafizikája. Az ötletet, hogy diskurzusunkba csempésszem ezen írást, két, René Guénon-nal is kapcsolatos írás, (illetve kifejezetten róla szóló kommentárok) megjelenése adta a Konzervatóriumon.

Bár Hamvas esszéje némileg önkényesen értelmezi Guénon szavait, kifejezéseit, és „elregényesíti” azokat, alapvetően nem téved mértéken túl, amikor körvonalazza Guénon társadalom-gnózisát (amellyel mindazonáltal azóta néhányan szembeállítottak egy némileg módosított, a ksátrija — harcos — minőséget rugalmasabban értő teóriát).

Érdekes, hogy azt írja, Guénon nem beszéli el az arany jelentésének hanyatlását, miközben dehogynem. A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvében szentel egy fejezetet „a pénzverés degenerálódása” témájának, amelyben jósként még azt is felveti (szemben Hamvas kissé túl pszichológiai és kalandregényes víziójával), hogy a pénzverés és az arany szimbolikus használata végül teljesen háttérbe szorul majd az absztrakt értékformák javára, amelyek kiszorítják a még demokráciákban is ideiglenesen továbbélő nemes hagyományok egyre ritkuló példáit és nyomait. A jelenség leírása persze nem lehet totális, hiszen ma is vernek még (kör alakú) pénzérméket, és még bizonyára sokáig fognak, ámbár ezek értéke gyakran már egy egészen másféle fedezettől függ. Egy tendenciáról, és a mögötte meghúzódó — gyakran nem lineárisan időbeli — szellemi inflálódásról van szó, amely a minőségből a mennyiségbe való aláomlást, annak fázisait mutatja be.

Egyvalamit fontosnak tartok mindebből külön kiemelni. Ez pedig az uralkodónak az arannyal és a Nappal való azonosítása. Elsősorban nem a „Napkirály”, de nem is csupán a fáraók példák erre, hiszen előbbi esetben viszonylag kései és jobbára már külső ragyogásról van szó, másikban pedig egy speciális, bár nem egyedülálló esetről. Mindazon uralkodóké, akik szellemi fényt hordoztak magukban, fényt árasztottak magukból. A magyar királyok közül ilyen volt Szent István vagy Szent László, de természetesen még mások is, egészen a kereszténység előtti korig visszamenőleg.

A mítikus szemléletben a társadalom metafizikája már egybeesik az individuum metafizikájával. Itt megtaláljuk nem csak a hanyatlás elbeszéléseit, „az arany elmerülését az anyagban”, konvertálódását „a mennyiség uralmába”, hanem azt a heroikus küzdelmet, miáltal a hanyatlást felülmúlja egy szoláris királyi individuum, és benne, vele — mindenki, aki részese a küzdelemnek.