A tudományosságról

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.

Anuradhapura (Srí Lanka)

Konzervativizmus és evolucionizmus — kérdés és válasz

— „Mi a probléma az evolucionizmussal? Az evolucionizmust felhozni mint tényezőt egy politikai ideológia eldöntésénél, egyelőre eléggé szőrszálhasogatónak tűnik.”

— Az evolucionizmus mint fejlődéselmélet (nem mint genetikai mutacionizmus, ami nem evolucionizmus, csak annak nevezik) azt a szükségtelen prekoncepciót iktatja be, hogy Isten (vagy a Szellem vagy nevezzék akárminek) úgy teremt, hogy „fejleszt”. Ez feltételezné azt, hogy Isten vagy az Abszolútum ma jobban „megközelíthető”, mint korábban, és a jövő felé egyre jobban „megközelíthető” lesz. Ám erre nem hogy bizonyíték nincs, de az egyszerű gondolkodásban is megbukik. Az idő tartalma (a múlté éppúgy, mint a jövőé) relatívumok halmazata, soha nem lesz egy olyan ideális pont, ahol a tapasztaló egyszer csak a piedesztálra ér, vagy egy olyan sámlira, ahonnan már „könnyebben eléri Istent”, sőt. A relatívumok világába merülő élet sokkal inkább ahhoz vezet (főleg nagy és tehetetlen kollektívumok esetében), hogy a tapasztaló eltávolódik bármely igazán aktív transzcendentális törekvéstől.

Az, hogy egyszercsak passzívan (tehát elszenvedően) megtörténik velünk a teleologikus csoda, egy evolucionista agyrém, amely az emberi történelemre kivetítve a progresszionizmus: haladunk, haladunk, s egyszercsak elérjük a „Kánaánt”, vagy ha nem is érjük el, sokkal közelebb lesz. Minderre, ismétlem, semmiféle bizonyíték nincs, ellenkezőjére utaló jelek viszont bőséggel állnak rendelkezésre. (Már persze akkor, ha az ember figyeli ezeket.)

Az, hogy az ember saját törekvéseiben képes az individuális „fejlődésre”, nem kollektivizálható és nem biológiailag továbbörökíthető dolog.

Ha Platónnak lesz egy fia, az nem lesz okosabb Platónnál, annak a gyermeke pedig még okosabb, és így tovább. Ha Arisztotelészt a XXI. században valahol kiadják x nyelvre lefordítva, akkor a világ nem lesz Arisztotelészből jobban képben, mint Arisztotelész korában. De ez áll mindenre, a perecsütésről kezdve a malterkeverésig.

A „közéleti” irónia kis problematológiája

Nos, itt most nem valamiféle irodalomelméleti vagy humánetológiai elemzést fognak olvasni, de akkor már inkább az utóbbit. Csak röviden. Az e témáról való írás szükségességét Szem nevű kommentátorunk egy (szerintem tudatos) megjegyzése éreztette velem e poszt alatt.

Ha az ember iróniával él olyan dolgok kapcsán, amelyeket a média valahogyan láttat, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a problémával, hogy indirekt módon elfogadja a média irányítását. Először is azt tematizálja, amit a média emberei tematizálnak, másrészt attól függően tematizálja, ahogyan azt a média tematizálja. Ez már rögtön két függőség. Aki ezek után még iróniát használ, az többszörösen megkaphatja tehát: a terhen túl, amelyet felvállal — s amelyet a média, illetve annak figyelése helyez a vállára —, felvállalja az értetlen vagy érzékeny olvasók reakcióját, akik először is szenvednek a választott hírtől, szenvednek annak általános beállításától, s végül szenvednek az irónia megerősítő hatalmától, amellyel a posztíró mintegy aláhúzza a mediatúra által tematizált valóság ilyenségét vagy olyanságát, nem beszélve arról, hogy gyakran értik félre azt, s akkor az ember olyasmi miatt moshatja kezeit, amit el sem akart volna követni, épp ellenkezőleg. Mindez megölheti az autonómiát.



(Itt érkezhet a képbe Sedith egyáltalán nem szőkenős — pontosabban eredetileg, nem pedig festetten szőke nős — megjegyzése, mely szerint „Néha azon gondolkodom, jobb lenne, ha nem gondolkodnék.” — amit tudatosan úgy kellene értenünk, néha jobb lehet nem arra figyelni és nem azon gondolkodni, amit tálcán kínálnak elénk különböző „fórumok” különböző képviselői.)

Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy aki nem érti az iróniát, vagy nem képes / hajlandó úgy közelíteni egy íráshoz vagy bármilyen megnyilatkozáshoz, hogy abban felfedezze azt, nem igazán kompetens olvasó. A bajok néha ott kezdődnek, amikor valaki megjegyzi, hogy „komolyra fordítva a szót”. Kérdés, hogy nem-kompetens olvasók kedvéért érdemes-e mellőzni az iróniát, ugyanis ha az ember mellőz egy nyelvi és attitűd-beli eszközt, akkor elkezdhet mellőzni más, „túl komplikált” eszközöket is, míg végül eljut a kifejezés teljesen egyszerű formájáig. Kétségtelen, hogy ez a forma tiszta lesz. Kérdés, hogy az ember nem veszti-e el ezáltal a komplex kifejezés — és ezáltal egy viszonylagos szabadság — lehetőségét, legalábbis „aktuálpolitikai” kérdésekben. Ironikus persze a gondolat, hogy in concreto aktuálpolitikára egyáltalán szüksége lehet egy normális embernek — főként a mai, médiumittas korban.

Harmadrészt (s ez az érmének azon oldala, amelyen pörög): ha a szöveget, a kifejezést megszabadítjuk az iróniától, egyúttal megszabadítjuk magunkat egy fegyvertől is, amellyel nevetve nekieshetünk azon erőknek, amelyek teljesen iróniátlanul tolakodnak be a világunkba. Megszabadítjuk magunkat az enigma pajzsától, a kétértelműség előnyös hatásaitól, amellyel ki tudjuk fejezni szembenállásunkat a nem magunk választotta ellenségünk és az ellenségünk ellensége hízelgésével szemben, aki nem a barátunk.

Nemrég egy barátom, mikor nagyobb társaságban különböző ausztráliai és óceániai népcsoportokról, azok legendáiról, valamint azon a kontinensen található állatfajokkal kapcsolatos megfigyelésekről beszélgettünk, megjegyezte, hogy a híreknek tulajdonképpen hasonló kaliberű témákról kellene szólniuk. Igaza volt.

A Tea-Kör éppen az a hely, amit ilyesmire használhatunk, és ennek örülök. Ezúttal irónia nélkül, viszont némi retrospektív öniróniával.

Rövid valószínűségszámítás után

The Conservative Tea Club

(konzervativok.blogspot.com)

A valószínűségszámítás mint olyan

Az ateizmus szerintem komolytalan dolog, a legkorrektebb ateisták pedig az agnosztikusok -- akik már meg is haladták az ateizmust. Sok egyéb ok mellett (és méginkább: előtt) nekem a fantázia hiánya, a tét nélkülisége, az unalmas intellektualitása (if any) és az emberi kondíció ismeretének a hiánya vette el a kedvem az ateizmustól (bár mindezzel aligha mondok újat ezeken az oldalakon, azt hiszem). Mindenesetre a közelmúltban London buszain és a metró alagútjain színes plakátok tűntek fel, egy lelkes ateista-humanista társaság jóvoltából. Ugyanők országjáró ateista buszt is üzemeltetnek.

Nem egészen értem, mi is lehet pontosan a megszólított célközönség, meg azt se, hogy miféle lelki struktúra az, amelyik csak úgy tud get a life, hogy pont erre a nyugtatóra van szüksége (bizony-bizony, ez az ópium fő rendeltetése). Mindenesetre a logo ismétlődik jelességek (többé-kevésbé) ateista tanúságtételeivel. Említsük elsőként az einsteini életmű Nagy Internetes Ateista Locusát:

-- ami mindenesetre egy érdekes variációja a spinozaizmusnak és a tudományba vetett hitnek. Én egy személytelen istennel azért nem kampányolnék az ateizmus mellett. Vagy itt van a jeles Katharine Hepburn tanúságtétele:

-- aki egy agnosztikus humanizmust nevez itt ateizmusnak. (A fogalomhasználat zavarain túl csak annyit jegyeznék meg, hogy személy szerint én inkább Audrey-val csókolóztam volna, mint Katharine-nel.)

Mindenesetre itt is ott a jelmondat: valószínűleg nincs Isten. A valószínűségszámításnak meg a kétértékű logikának ez az összekapcsolása azért gyanús. Most akkor van vagy nincs? Vagy nem is tudjuk igazából? Retorizálunk, meg tekintélyekre hivatkozunk, mint a hülyevallásosok? Mondhatni prédikálunk meg moralizálunk? És kvantifikációra alapozunk?

Hogy valami öröme is legyen az olvasónak, álljon itt egy emlékeztető a statisztikai szemlélet határairól:

Banán alakú-e a Föld?

Egyre mérgesebbek a fiatalok. Megértem őket, én is az vagyok.

Valami furcsa punnyadtság van az országban. Talán apátiának lehetne nevezni (de nem a sztoikusok által használt értelemben). Mindenki azt mondja, hozzá kellene nyúlni egy csomó dologhoz, változtatni kellene törvényeken és intézményeken. Azonban a politika és a nyilvánosság erről nem vesz tudomást, a szokásos ki mit mondott vagy nem mondott szarakodás folyik, és hogy mikor megy Ferkó. A jelenlegi kormányzat már csak egyet tud elérni: hogy máshoz ne kerüljön a döntés, a törvényhozás és kormányzás lehetősége.

A nagyobb baj az azonban, hogy sok mindenről nem lehet beszélni. Most sem. A szociális kiadások vagy a nyugdíjak, általában az állami ellátás (értsd: szocializmus) szűkítése néha már-már bekerül a nyilvánosságba. De a törvény uralma nem. Az tabu.

A vidéki Magyarország fél, rémtörténeteket mesélnek vidéki ismerősök és rokonok a cigányokról. De csak arról szabad beszélni, hogy csúnya rasszista a Magyar Gárda, és nincs is cigánybűnözés.

A Magyar Gárdára egy működőképes kormányzat esetén semmi szükség, mint ahogyan az őrző-védőkre se nagyon. Magyar Gárda azért lett és terjed, meggyőződésem szerint, amiért a magán őrző-védő cégek, csak azokat nem támadja a média, hiszen a nagypolgárságot, a hirdetőiket őrzik és védik. Az MG meg csak az alsó középosztály bajaira reagál, aki leginkább ki van téve a köznapi támadásoknak. Ezekről a vidékiek, főleg idősebbek életét lehetetlenné tevő támadásokról tilos beszélni, a kertek és tyúkólak, nyugdíjasok fosztogatásai esetén félre illik nézni. Hiszen a fosztogatók maguk az áldozatok. A társadalom áldozatai.

A kormánynak, akármilyen a színe, akármekkora a GDP vagy az infláció növekedése, első számú feladata az élet és vagyonvédelem biztosítása. Ha ezek sérülnek, akkor a kormányos ne menjen – jogilag bizonytalan státusú – antifasiszta tüntetésre, hanem védje meg a tulajdont és életet, akár az Újlipótvárosban, akár a Tiszaháton sérül is az. Ehhez alkalmas rendőrök kellenek és alkalmas törvények. Az előbbiekkel bajban vagyunk: pénzbehajtó kisiparosok két éve kiegyeztek Ferkóval, azóta egymás disznóságait védik. De ezen lehet segíteni.

A másik probléma a valóságmegtalálásáé. Azt ma sem tudjuk még, hogy van-e feje Loxonnak, és létezik-e Loxon egyáltalán. De a vidékiek életét tönkretevő erőszakos rablásokról és a Törvény és Rend uralmának helyreállításáról beszélnünk kell. A rablók a kisfészivel valószínűleg valóságosak, mint az üres tyúkól, és agyonvert nagyik. A balliberális értelmiség képtelennek látszik nem hogy a megoldásra, de még az erőszakos rablások tűrhető szinten tartására is. Szakért és tüntet, ez a két fő létformája.

20-25 éve a felzárkóztató osztályokkal akarták megoldani a problémát, ma ugyanazok a szagértők ezt szegregációnak nevezik, és az integrált oktatásra esküsznek. De leginkább arra, hogy ez nem büntetőjogi, hanem szociálpolitikai kérdés. Azonban a helyzet a szakértők gyarapodó tömege ellenére nem megoldódik, csak romlik. Szerintük ugyanis a világunk banán alakú.