Szakértő kormány vidám tablója, háttérben kis problémával

Olmert, a diplomata

Kedves humanitárius szervezetek és egyéb, roppant felelősségteljes személyek!

Kérjük jegyezni itt, valamint itt, hogy már kettő-három antiszemita posztot is publikáltunk egyre inkább felforgató és szemtelen jellegű körünkben:

Audiatur et altera pars (Al-Naqba) [Loxon]
Nem, nem és nem [Loxon]
Teakrata helyszíni tudósítás a Közel-Keletről [Tölgy] :}

Negyedikként még egy rasszistát is:
Az Univerzum legnagyobb médiaeseménye január 20-án [Tölgy]

Mivel azonban ezek még nem elegendők az újabb náci-kórkép felállításához, szeretnénk ismételt provokációval előrukkolni (értik, mi vagyunk a provokátorok, nem Simon Peresz, Cipi Livni [ld. alább] és Ehud Olmert). Kérjük Seres „Kritizálhatatlan” László urat és másokat, fejtsék meg helybéli antiszémitáinknak, hogy milyen magyarázatok lehetségesek az alábbi hírre, amelyek eloszlatják az ő ordas xenofób érzelmeiket és indulataikat:

Olmert beszólt Condinak — mondja kedélyeskedve az Index.
A hír pontosabban, és megfelelő kommentárral itt olvasható.

*

Loxon jegyzi meg az alábbiakat azok kedvéért, akik az Izraellel kapcsolatos kritikákból azt vonják le, hogy itt bizony-bizony antiszemitizmusról van szó, majd pedig azt — ad absurdum — a posztíró baloldaliságára kenik:

A szélsőbal hivataliter soha nem volt antiszemita, viszont antiimperialista volt. És mivel Izrael még a nyolcvanas években is „imperialista” (értsd: „nyugati”, kapitalista és többpártrendszerű) államnak számított, ezért Izrael (nem pedig zsidók) elleni szólamok hangzottak el egyébként zsidó kommunistáktól is. Ez folytatódik a majom Chávez politikájában, akivel baljós szövetséget ápol Putyin és — úgy tűnik, korunk Ribbentrop-paktumára készülő — Ahmadinezsád is.

Visszatérve a jelen témára, ugyanakkor szerintem szánalmas ez:
http://index.hu/video/2009/01/13/proizrael/?p=0
(figyeljék a feliratokat is — Novák Attila reakciója)

A Gázai övezet elleni hadműveleteket indokoló izraeli érvelés emlékeztet a „hatalmas katonai potenciált rejtegető Szaddam-reszim”-ről szóló amerikai mítoszgyártásra, amely az egyik arcátlan ürügy volt arra, hogy az USA megtámadja Irakot. Noha nem szimpatizáltam Szaddámmal, ez a tarthatatlan és alaptalan érvelés mégiscsak alávaló volt. Emlékeznek?

A másik ürügy a (többek között) Afganisztán elleni háborúban az örökké bújkáló Oszama bin Laden volt, aki a mai napig soha sehol nem lelhető fel.

Ez a két „antiterrorista” érvelés emlékeztet a Hamász-ürügyre. Az állítólagosan mindennél veszélyesebb (és sötétben bújkáló) Hamász nagyszerű alibi egy kis népirtásra, kánaániták exterminálására, + Egyiptom nyugati láncoskutyai türelmének próbára tételére.

Arról még nem is beszéltünk talán, hogy a most megválaszt(at)ott Barack Husszein Obama (Bush „ellenpontja”) egy báb-kreáció, akivel persze ugyanazt a politikát fogja valamely homályos szándék folytattatni, mint idióta elődjével.

Telitatalálat volt az amerikai politikai Megasztár háttérszervezőinek névválasztása (vagy ehhez szabott személyválasztása): egyiptomi (békeharcos), iraki (mártír) és afgán (fundamentalista) vezetőkre utal, szimpatikussá avatni szándékozva a Bush-sal látszólag „célon kissé túllőtt” Amerikát az iszlám(isták) és a „színes népek” körében. [Két légy egy csapásra.]

Ám (Mu)Barack (Szaddam) Husszein Obama (bin Laden) részéről körülbelül ennyi újdonságra számíthatunk:

„Új irányítás”

A Hamász pedig csakis alibi lehet Izrael számára, ahogy Szaddam nukleáris potenciáljának mítosza és a különös módon mindig túl jól rejtőző bin Laden is egy jóságos, terrorista-ellenes háborúskodásra, amelyet a leomlott ikertornyok helyén szinte nevetve konferált be ifj. Bush.

E háborúk — a jól hangzó „önvédelem” helyett mintha Nagy Izrael létrejöttét szolgálnák, amint az 1948-as, 1956-os és 1967-es háborúk, vagy az IRGUN terrorakciói.

Az egyébként is mindig asszisztáló impotenciát felmutató ENSZ e helyzetben a tökéletes statiszta szerepét játsza, amikor is Cipi (Tzipi) Livni így szól az izraeli rádiónak adott nyilatkozatában: „Nem fogadom el, hogy az ENSZ döntse el, mikor kell befejezni egy terror elleni háborút.”

Mindehhez ugyanakkor még hozzá lehet fűzni ezt a cikket is, amelynek végülis szintén van igaza, csakhogy ma már rég nem erről van szó: A Közel-keleti konfliktus úgy ahogy van NEM MENŐ. Ma már inkább arról lehet gondolkodni, amit e posztban pedzettünk. Izrael ugyanis jelenleg úgy fitogtatja az USA által létrehozott katonai potenciálját [ld. még: DIME], és úgy beszél háborús jogai privilegizálásáról, mintha lassan világkonfliktus provokációjára készülne.

*

Az Al-Jazeera angol tudósítása Washingtonból. A felvételen látható Sean McCormack nyilatkozata: „100 %-ig, totálisan, teljes mértékben igaztalan”, valamint az Al-Jazeera jeruzsálemi tudósítója: „Az izraeli miniszterelnök szavahihetősége rendkívül fontos kérdés, főként a jelenlegi gázai szituációban. Akár a Fehér Ház, akár Olmert verziója igaz, Ehud Olmert megnyilvánulása az elképzelhető legmagasabb rendű diplomáciai ballépés.”

De lássuk külön, újra Tony Fratto, a Fehér Ház sajtótitkárának magyarázkodását (és mimikáját, amely kísértetiesen hasonlít Gyurcsány Ferenc gesztikulációjára, különösen a felvétel végén.) — Fratto (McCormack-kal szemben) azt állítja, Olmert sztorijában csupán „pontatlanságok vannak”:

Ántiszémitizmus-veszély ide vagy oda, végülis az Olmert-féle, túlságosan magabiztos „elszólás/beszólás” [?!] nem pontosan azt az elképzelést látszik-e erősíteni, amelyet egy karikaturista így fogalmazott meg? :

Ehud Olmert interpretációja Izrael és az USA viszonyáról

Ez a poszt egyben válasz Nénike szkeptikus, és (bármennyire őszinte legyen is) — a konzervatív blogokon immár sokadszorra megismert demagóg eljárással — ismét csupán Morvait, Jobbikot és hasonlókat kipécéző írására is. Ezeket a hol fanatikus, hol otromba és félhülye figurákat mindig fel lehet használni egy kis figyelemelterelésre, amikor nincs jobb kéznél.

Loxon nem fogadja el az elektronikus sajtóban is felkapott tézist, mely szerint Izrael állam politikája, diplomáciája nem tematizálható. Hogyne volna tematizálható, amikor Izrael mint az euro-atlanti világpolitika és világgazdaság meghatározó tényezője mutatja fel magát — mindenféle nyilatkozatokon és tevékenységen keresztül? Ruanda nem mutatja így fel magát (nevetséges is volna), és egyetlen más állam sem tart igényt a kivételes bánásmódra, még Irán, sőt Palesztina sem. A zsidóság „önvédelmi” szervezetei azonban úgy vindikálnak maguk számára nacionalista-soviniszta, irredenta jogokat, hogy közben másoktól megtagadják ennek lehetőségét, és erkölcsileg mélyen elítélik vagy degradálják azt. Mintha csak volna egyenlőbb az egyenlők között, s mintha csak egy izraeli politikus/diplomata/újságíró — bármiféle vélt vagy egykor valós üldöztetésre hivatkozva — többet engedhetne meg magának, mint — teszem azt — egy német vagy egy francia. Holott Izrael állam is van olyan nacionalista, mint akármelyik európai ország, s revizionizmus, valamint xenofóbia tekintetében sincs elmaradva.

Ha e cinikus gőg alábbhagyna, az én mesém is véget érne.

... trükkök százai...

Így jár az az ország, ahol a kormány a bt.-k és kft.-k piti szélhámos világából kerül ki.

„Lovagiasság kora a múlté… Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el… Oda az élet megvásárolatlan bája… Oda az elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága.” (Burke)
 

Demokratikus felelőtlenség

Sok-sok évvel ezelőtt az első számú demokráciában, mindannyiuk mintaképében járva éppen Manhattan-ben lődörögtem, amikor is észrevettem egy feketét, aki shell game-mel szórakoztatta és csalta meg a népet. Akkoriban ez mindennapos volt a budapesti Moszkva téren is, csak egy másik kisebbség művelte. Mivel e téren gyakran átjárok, alaposan megfigyelhettem a játékot: a beetető embert, a figyelőket, és a játékos trükkjeit. Ezek után nem volt nehéz feladat a fekete kolléga kezét követni. Nyertem 20 pénzt, de nem mertem elvenni. Neki is voltak figyelői, beetetői, és aki járt már arra, az tudja miről beszélek.

A mágus tevékenységének lényege a zavarkeltés. Elébb felcsigázza az érdeklődést, hiszen a beetető emberek könnyen nyernek, így a nép gyermeke is könnyűnek találja a játékot. Azonban amikor beszáll, akkor nemcsak folyamatosan beszélnek hozzá, hadonásznak a segédek, de a mágus is gyorsabb és trükkösebb lesz. A beetetett játékos a fejét-szemét kapkodja, és lövése nincs arról, hol is van a kis szivacslabda. A zavarodottsága eredményeképpen pénzét veszti, amit esetleg egy újabb és újabb körrel igyekszik visszaszerezni. Hiába.

Valami ilyesmi jutott apámfia eszébe a létező magyar demokráciáról. Most sokan a kiábrándítóan semmitmondó Churchill-idézettel válaszolhatnak, vagy a népuralom valamilyen szép megfogalmazásával. Hát kérem, én meg az Őszödi beszéddel válaszolok, és azzal, ami utána következett: trükkök százai és hazudozás éjjel-nappal. Ezeket még azzal sem lehet menteni, hogy értünk, a népért történtek, hiszen lassan 3 éve mi (én főleg!) fizetünk, mint a katonatiszt. És a trükkök százait és hazudozását beismerő miniszterelnök nem pusztán maradt a székében, de sok értelmiségi a védelmére is kelt. Eljött 2008 ősze, gyakorlatilag államcsőd, az országot gondnokság alá helyezték. Azóta nem érdemes „felelős magyar kormányról” beszélni, a minap járt itt a főhatalom képviselője. 2008 őszén hallhattuk Magyarország miniszterelnökétől, ki mindenki és mi minden felelős a kialakult bajokért, ő azonban alig-alig.

De értelmes-e általában a létező demokráciában „felelős kormányról” beszélni, ami eleink vágya volt? A felelős kormány gondolata a szerződéselméletek hozománya: aki nem felelős, az a despota és zsarnok, míg a jó kormányzás felelős az alattvalók előtt, azok elszámoltathatják. Ha valaki elkúrta, akkor számonkérik rajta, kisiskolás korától kezdve.

A jóléti állam és az egyéni felelőtlenség összekapcsolása régi megfigyelés, most nem erről van szó. Hanem a kormányzati, hatalmi felelőtlenségről, amit bizony eleink despotizmusnak, zsarnokságnak és hasonlóknak neveztek. A felelősség eltűnt, csak a fejünket kapkodjuk keresve a felelősség kis szivacslabdáját.

— Egyrészt szakértők hada dolgozott az elmúlt két évszázadban, hogy egyre újabb és újabb személytelen okokat találjon ki a személyesek helyett. Így aki személyekhez köt eseményeket és felelősségre vonást vár, az nem pusztán összeesküvéselméleteket sző, de primitív is, szemben a szakértők szofisztikált, személytelen okokként ható erőivel, kényszereivel, trendjeivel, struktúráival.

— Másrészt kedvencünk a komplexitásra hivatkozás.

— Harmadrészt, talán az egyik legfontosabb a magát önkormányzóként tételező demokráciában a hatalom átruházásának érve: a Leviathánban Hobbes érvel azzal, hogy a főhatalom minden tettének értelmi szerzői a szerződő egyének, és mivel az ember nem képes elnyomni önmagát, a főhatalom sem nyomhatja el a polgárait. Magyarul: ki a felelős az irdatlan államadósság gyors felhalmozásáért? A kormány és a Pojáca biztosan nem, hiszen nem magukra költötték, hanem a polgároknak osztották szét (többé-kevésbé). A polgárok biztosan nem, hiszen azok egy fillér államadósságot nem vettek fel, alá nem írtak semmit, és senkit ezzel a céllal nem bíztak meg. Akkor ki? Sem a kormányzat, sem a nép nem felelős. A dolgok csak úgy megtörténnek.

— Végül, a pártok kormányzása és a demokrácia nemcsak a sokszor emlegetett demagógok, hanem a szofisták uralmát is elhozta. Nincs igazság, sem józan ész, a Pojáca mellett is találnak nagyon-nagyon-nagyon jó érveket, ahogyan a D 209-es mellett is találtak, részben az önkéntes-lelkes értelmiségiek, részben a szakértő politikai marketing-cégek, a hivatásos hazudozók.

Ebben a világban virágzanak realistáink, akik szerint, miként az „itt a piros, hol a piros”-ban, csak a cash flow valóságos.