Faludy / Villon

mottó:
„füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból”

A 20. századi magyar irodalom kincsesbánya. Hát itt van ez a Faludy. Akivel az 1960 után születettek leginkább nyekergő-hangú-öregember-fázisában találkoztak, hazatérő _disszidensként_, akit körbelengenek mindenféle, maga nomeg barátai által is terjesztett legendák. Aki annyiszor elmondta már, hogy milyen volt, amikor Attila így, Attila úgy.*

Aztán valahogy Faludy megszentült. Igazi morális auktoritássá vált valahogy. Sikermarketing. Majdnem-dísz-öröklakás. Dísztemetés. Díszemberekkel. Sírjak vagy nevessek, köpjek vagy hányjak?

Tegye fel a kezét, aki olvasott saját verseskötetet Faludytól. Na ugye.

Most azok, akik tudják, hogy ő költő. No lám. Köszönöm.

Nemrég láttam egy könyvesboltban leárazva Faludyt. Korai Faludy volt, katolikus szenténekek vagy imák vagy micsodák fordítása, reprint a 30-as évekből. Annyira kóser céltermék volt, hogy benne volt a korabeli Nihil obstat. Nesze neked Sík Sándor, Babits.

Mindenesetre a Faludyt besugarazó gloár és popularité jócskán a Villon-„fordításaiból” háramlott rá. Amit (költő-vagyok-és-rockzenész) Hobó zenésített meg. Ezek a fordítások, a megfelelő (és talán valóban igaz) legendákkal, a 90-es évek elején jelentek meg újra Magyarországon. Vékonyka zöld füzetke, címlapon fehér betűk, valami fametszett Villonnal. Hobó-rajongó gimnazistalányok kedvence.

Aztán a 20. századi magyar szerzőkben turkálva az ember meglátja, hogy annakidején mit gondoltak erről a szövegről. Hobó nélkül, blues nélkül az olvasók. A kompetensebbek is.

„Nyihihihihi” -- foglalhatnánk össze egyetlen szóban a dolgot. De inkább idézem Radnóti Miklóst (akit egyre szimpatikusabb fiúnak látok, nyominger korai versei ellenére). Szóval Radnóti S. ezt mondja (Napló, 1941 júl. 11):

Villont Tóth Árpád fordított először ugyan, de az irodalmi közönség számára mégis Szabó Lőrinc fedezte föl s a nagyközönség számára általában (ó borzalom!) bizony, bizony Faludy György. Kényes és bizonytalan kérdés ez, hogy ki fedez fel egy költőt...

Az „ó borzalom”, a „bizony, bizony” nem irónia. Érdemes megfigyelni a finom különbséget: „irodalmi közönség” és „nagyközönség”. Aztán itt van egy memoár is, Vas Istvántól (Miért vijjog, 51). Negyvenes évek eleje, legalább 3 zsidótörvény érvényben. A sajátosan érintett szerző, Vas István felugrik egyik munkatársnőjéhez. Vas István amúgy költő, Radnóti barátja. A fiatal munkatársnő érzelmes lélek. És versolvasó. Pedig nem is bölcsész. És mit olvas Reviczky* mellett? Amit az igényesebb gimislányok reprintben a rendszerváltós években.

A kis asztalkán egy fűzött könyv hevert, a tetején az állt: Villon -- arról tudakolta a véleményemet. A cím tehetséges és penetráns „átköltések” cégére volt -- Vilma is, nővére is el volt ragadtatva tőlük. Addig azzal áltattam magam, hogy hatóerejük csak a Lipótvárost és kapcsolt részeit érinti -- de, úgy látszik, az ilyesfajta termékek előtt leomlanak a társadalmi és faji választófalak is. Habozva, óvatosan nyilatkoztam: átalltam volna mást mondani, mint amit gondolok, de nem akartam őket megbántani azzal, hogy csepülöm, ami annyira tetszik nekik. Szerencsére hamarosan kellemesebb témára tértünk át.

Azért Vas egy rendes és gáláns úriember, hogy nem akarja megbántani a hölgyeket. Első olvasásra (is) meglepő, hogy mennyire cinikusan és őszintén viszonyul a Kötethez. „Ilyesfajta termék.” Belegondolva tényleg vicces. A nagypolgár szereplírája: eljátssza a középkori, áhítatos, majdnem-proli-de-mégis-afféle-értelmiségi pózt (37-es a kötet, a versek 34-től). Fordításként elsütve. Közben meg ott van kortársnak egy valóban-proli, valóban-értelmiségi, valóban-éhező József Attila, egy egyre javuló Radnóti, egy befutott Kosztolányi, Babits, vagy a nácizálódó Szabó Lőrinc. Ami külön pikánssá teszi a mai világban ezeket a 81-es sorokat, az az „irodalomszociológiai” rálátás, ahogyan a Faludy-féle irodalom akkori és eredeti befogadói körét (célközönségét, muhaha) leírja. Bizony, bizony. Ma azt mondanám, Élet és Irodalom alsó széle-közepe. A szocialista korszak egyik előnye volt, hogy nyomtatásban büntetlenül rá lehetett mutatni a szerencsésen elmúlt, konszolidálódó-ellenforradalmár-elnyomó korszak ilyen részleteire. Mint az akkori irodalom és irodalmi közvélemény működésére, mondjuk az Adytól már akkor, rutinból leantiszemitázott „népiesek” megjelenéséig. Aztán jött a rendszerváltás, aztán jöttek az antiszemitázók, meg az antiszemiták, meg az antiszemitának nevezettek ... aztán most mi van? Hát ez: „Ez olyan klima: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol”. Illetve bizonyos dolgokról nem beszél. Mert nem is lehet mindenről mindenhol beszélni.

Olvassanak Vas Istvánt. Megéri.

_________

* nem bölcsészeknek: Attila = József Attila, magyar-proletár-bölcsész-neurotikus költő.

** nem bölcsészeknek: Reviczky = R. Gyula (1855-1889), költő a magyar századvég vákuumában. Szimpatikus lúzer, aki lúzerságát Schopenhauerral üti fel: Jászai Mari pasija átmenetileg, aztán kiköhögi a tüdejét és ebbe belehal 34 évesen. Versei itt, utóhatásuk a Nyugatban, tessék olvasni.

Spiró igazságbeszéde?

Kortárs írónk, Spiró György nem híve a pc beszédnek. Legalábbis ha a magyarokról vagy a keresztényekről van szó. Őszinteség barátaim, őszinteség! Végre kimondta valaki ismét.

Az alapost ünnepelt szerző újabb könyve, a Fogság még nem kapott Nobel-díjat. De ne aggódjunk, szerzője alaposan ki van tömve díjakkal. Azonban az ünneplő közönség valahogy elmaradt. Mondjuk úgy, inkább mindenki félrenéz, úgy tűnik.

Amennyire felületes turkálásomból látom, egyedül egy zsidó blog, a Pilpul, és a Vigilia emeli ki, hogy Jézus Spiró szerint egy kis köpcös és szánalmas, ápolatlan és tudatlan alak, aki felborogatta az asztalokat a Templom előtt. (p. 191.)

Hogy Jézus Megváltó volt-e vagy sem, régi vita. És nem vagyok igazán térítő típus. De a Jézus Krisztus voltában hívőket egyszerűen csalóknak, tudatlanoknak, eszelősöknek, gyengéknek nevezni... nem túl udvarias és nem is barátságos.

„Ez a feltámadott Felkent, ez nem jó ötlet. Ebben csak eszelősök hihetnek, a gyöngék, az éretlenek, az eleve vesztésre születtek, azok pedig nem erősek.” (p. 714) (Vélhetően ez utóbbi gondolatot 2002-3 táján, a Nagy Önbizalom idején vetette papírra a szerző.)

„Azok a tébolyultak egyszer ki fogják találni, hogy a Felkent, akiben hisznek, voltaképpen a Teremtő fia.” (p. 735.)

Majd mindennek az összefoglalása egy Rövid Kurzus formájában:

„Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást fogadja el... Nem kell hozzá tudni semmit, sem írni, sem olvasni, sem előírásokat betartani és mindenkiből pap lesz, mindenki szent, aki hisz a Feltámadottban, és örök életet nyer ezáltal!... Még szertartások sincsenek! Esznek, őt dicsérik, együtt vannak, és ezzel meg van oldva a magány, meg van oldva a halhatatlanság... Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen... Ha Spartacusnak ilyen vallása lett volna!... Csak azzal lesz gondjuk, hogy nem jön, nem akar jönni, és ők türelmetlenkednek, ez fogja szétzilálni őket...
— Meg fogják oldani — vélte Uri. Mindent meg fognak oldani, csak a hit maradjon. Ezentúl mindenről már csak hazudni fognak.
— Eddig is hazudtak.
— De nem ilyen erősen...” (p. 763.)

Összegezzük, mit tudtunk meg a Jézust Krisztusnak hívőktől: eszelősök, tébolyultak, gyöngék, lúzerek, együgyűek, hazugok. Természetesen ezeket már hallottuk másoktól, mondjuk kretén-chrétien utalások formájában.

Valaki mondhatja, hogy ez a művészi szabadság része, H. Nitsch, meg minden, bla-bla-bla. Nos, Spiró szerint nincs művészi szabadság, ő maga kér történeti pontosságot számon Mel Gibsontól.

Biztosan a köpcös, kopaszodó Jézusra vannak jó bizonyítékai.

De ha van is ilyen szabadság, muszáj a kurucinfót megszégyenítő módon élni vele?

Spiróban nem kevés az indulat a keresztényekkel szemben, de kissé elmaradt, mert a legnagyobb zsidó közösség, az amerikai, már rég más hangot használ a keresztényekkel kapcsolatban. De itt Magyarországon vagyunk.

Azt sejtettük, hogy Spiró ilyesmiket gondol a keresztényekről, de minek ez? Provokálni? Vagy erre élvez?

Ilyesmiért nem párbajozni szoktak, mivel Spiró párbajképtelen. Ahhoz elébb úriembernek kéne lennie, nem szánalomra méltó nyominak.


Tewton összefoglalása:
1) a nők buták és hülyevallásosak,
2) a hívők rajongók és buták és léthazugságban élnek,
3) aki viszont annyira okos, hogy mindezt átlátja, az meg egy cinikus hitetlen, aki falból azért betartja a rítust, de nemigen hisz benne... Szóval ő is „hazugságban” él, ha akarom... Rettenetes ez a világ.