Pozitív és negatív — átfogó kritikai megjegyzések a szabadkőművességről egy cikk alapján

„A szabadkőműves mozgalom az új és jelenkori történelem egyik legkevésbé ismert és legellentmondásosabban megítélt szervezete volt, és maradt egészen napjainkig. Ennek legfőbb oka és magyarázata, hogy mindig igen szigorúan zárt szervezet volt, és egyes országokban és időszakokban titkosan, illegálisan folytatta tevékenységét. Fokozták a körülötte kialakult titokzatosságot szervezeti felépítményei, elnevezései, misztikus-szimbolikus szertartásai, rituális előírásai, melyeket máig megőrzött.”

— írja Kupán Árpád 2007-ben. Majd így folytatja:

„Ezt használták ki a mozgalom mindenkori ellenzői és ellenségei arra, hogy a tájékozatlan emberekben minél negatívabb képet alakítsanak ki róla. Pedig pozitív megítéléséhez elég csak két dolgot figyelembe venni: hogy kik az ellenzői, s hogy kik a tagjai és hívei a mozgalomnak. Ellenzői a reakció, az önkényuralom, a totalitarizmus erői, hívei és támogatói a haladás, a felvilágosodás, a racionalizmus elkötelezettjei.”

Nem akarom Kupán urat elkeseríteni, de ha a „haladás”, „felvilágosodás” és a „racionalizmus” a pozitív erők, akkor én a „reakciós”, negatív erő vagyok.

Totalitarizmusból ugye volt szélsőbal- és szélsőjobboldali, amelyeket szívesen összemosnak. Én ezeket nem szeretem összemosni, noha a szélsőjobboldali totalitarizmus sem az asztalom. Mindenesetre utóbbi vonalán voltak és vannak értékek, lehetőségek, amelyeket elnyomnak ún. „ellenbaloldali” negatívumok (az ellenbaloldaliság szó László András úr által alkotott kifejezés. Lényege, hogy egyes többé-kevésbé jobboldali irányultságú erők a baloldaliság elleni harcuk folyamán — tudatosan, félig vagy egészen öntudatlanul — átvettek és átvesznek baloldali jellegzetességeket, és ezeket látszólag ellenkező előjellel beépítik magukba. Ilyen például a tipikusan racionalista — tehát biologicizmuson alapuló rasszizmus, illetve ennek abszurd túlhajtása, aztán a nacionalizmus-sovinizmus stb.) A szabadkőművesség-ellenes erőknek tehát két fajtája van: az egyik, amelynek képviselői a szabadkőművességben meglévő szélsőbaloldali tendenciákat a végletekig fokozzák, és ezáltal magát a szabadkőművességet is felszámolják, mintegy zsámolynak használva céljaik eléréséhez. A másik fajtájuk jobboldali: az ilyen erők eleve nem fogadják el a szabadkőművesség alaptéziseit, fals céljait és visszataszító metodikáját. A két típus összekeverhetetlen. Felületes szemlélő számára összetéveszthető, gondolkodó ember azonban azonnal átlátja, hogy másról van szó a két esetben. Van negatív és van pozitív szabadkőművesség-ellenesség. Szempontunkból az utóbbi a pozitív. (Almegjegyzés: kommunista diktatúrák felszámolásában bizonyos szabadkőműves erők képviselhettek valamelyest pozitív szerepet, de ilyenkor el kell gondolkozni azon, hogy ezek mennyire kollaboráltak tudva vagy önkénytelenül is azzal a rendszerrel, amelyet megelőzőleg megalapoztak. A szabadkőművesség kapcsolatrendszere minden „ellenzékiség” ellenére nagy mértékben összefonódott lehetett a kommunizmus titkos és kevésbé titkos nomenklatúrájával, és ne feledjük, Rákosi Mátyás vagy Varga Jenő éppen úgy a Galilei Kör tagjai voltak, mint Ady Endre vagy Jászi Oszkár, de még Kosztolányi Dezső is részt vett a „polgári radikális” Világ páholyban. — általánosságban elmondható, hogy a Nyugat sok tekintetben színvonalas, de egyáltalán nem minden szempontból pozitív köre ilyen befolyás alatt állt.)

„A másik, konkrétabb érv csak akkor használható, ha ismerjük a szabadkőművesség alapvető célkitűzését: A nemzeti, faji, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családba kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. (Dr. Balassa József nyelvészprofesszor, 1864-1945)”

Mind a horizontális (nemzetekre vonatkozó), mint a vertikális egalitarizmus dogmáját szintén tagadom. Ki lehet ezt sarkítani úgy, hogy akkor bizonyára a szeretet fontosságát is tagadom, de ez hamis érvelés, mivel a kettőnek nincs köze egymáshoz.

Ezen kívül semmiféle pozitívum nincs abban, ha eltekintünk a különbségektől: ezek ugyanis jó esetben megmaradnak, rossz esetben egy keveredés által kioltják nem csak a különbségek miatti esetleges ellentéteket, de a különbségekkel járó minőségeket is. Ez a kioltódás és lenullázódás ráadásul egyáltalán nem szünteti meg az ellenségeskedéseket sem, csak alacsonyabb létrendi szintre szállítja le azokat. Vegyük csak a két „egalitarista” hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborút, de akármely kommunán belüli vagy azzal szembeni ellentéteket is, amelyek elmennek a véres leszámolásig is.

„A szabadkőművesség nem nemzetközi, hanem egyetemes szervezetnek nevezi magát, elhatárolódva így a szocialista, kommunista mozgalom internacionalizmusától.”

Ugyanakkor megállapítható, hogy a kommunista hatalomátvételeket mindig erőteljes szabadkőműves tevékenység előzte meg, és hogy a legtöbb szabadkőműves szocialista, kommunistoid, plusz ún. liberális eszméket vallott, illetve részt vett az ilyen rezsimek hatalomrasegítésében, akár elméleti, akár konkrét tevékenység formájában. Való igaz, hogy a liberalizmus és a kommunizmus közötti ellentét létrejött, de ezek egysége sokkal nagyobb ellentétben áll a konzervativizmus erőivel való szembeszegülés mértékével. Számtalan példát lehetne sorolni, hogyan tömörültek egységbe a liberális és a szocialista-kommunista (baloldali) erők akkor, amikor közös ellenségük, a jobboldaliság erői ellen felsorakoztak. „Kicsiben” ez ma is lejátszódik. Kicsiben, valamint álságosan, mert amit ma jobboldalinak és konzervatívnak neveznek, az már egy negyed jobboldaliságot és egy nyolcad konzervativizmust sem jelent, sőt sok esetben a „konzervatív” erők mozgatói és felhasználói ugyanazon a térfélen helyezkednek el, mint az „ellenfelüket” vagy — jócskán eltúlozva — „ellenségüket” mozgató erők. Az „egyetemes” szó nyugodtan behelyettesíthető a „nemzetközivel”, mivel a politikai szabadkőművesség szóhasználatában gyakorlatilag ugyanazt jelenti.

„A 18. században Angliából kiinduló mozgalom ideológiája szorosan összefonódott a felvilágosodás eszméivel és mozgalmával. A 19. században a szabadkőművesek lettek a liberális, demokratikus, antiklerikális eszmék hirdetői és képviselői, noha a páholytagok politikai felfogása meglehetősen különböző volt.”

Nos igen, valóban, lehet, hogy politikai felfogásuk részletkérdésekben különböző volt, de alapjában véve egyetértettek a fő kérdésekben: lebontani mindazt, ami a „múlthoz” tartozik. Hogy ez a „múlt” értékes volt-e vagy sem, az nem számított és nem számít ma sem a szemükben. Természetesen lehet azt mondani, hogy amit le tudtak bontani, az tulajdonképpen már nem funkcionált, mert amit könnyedén le lehet bonatni, rombolni, az belülről már korhadt és élettelen. Bizonyítja-e azonban a korhadt és élettelen díszletek és keretek lebonthatósága a szabadkőműves eszmeiség igazságát? A legkevésbé sem. Egyrészt ezekben a látszólag „elavult” és kiszáradt rendekben is volt még valóságos élet, és azt csak brutalitással, valamint hazugsággal lehetett felszámolni. Brutalitással, bestialitással és a „korhadtság” és „elavultság” eltúlzott szuggesztiójával, ami már önmagában hazugság volt, nem beszélve a többi, alapvető hazugságról, amelyekkel ezeket a „korhadt” valóságokat felcserélték: a „haladásról” és társairól, az összes fő szabadkőműves eszméről, amelyek már alapjukban is sántítanak, nem is említve a gyakorlatot.

Magyarországon az I. Világháborút közvetlenül megelőzően — a Monarchiában — még komoly, bár ma már jórészt ismeretlen szellemi élet folyt, és persze nem csak szellemi élet, hanem minden téren zajló élet. Ezt — a szabadkőművesség koordinálta Entente első világháborús tevékenységével kooperálva — a Károlyi-féle szabadkőműves forradalom és a bestiális Tanácsköztársaság számolta fel. Látható, hogy — dacára egy valamennyire valós belső erodálódottságnak — alapvetően inkább csak a mennyiség túlereje és cselek révén sikerült felszámolni a konzervatív Monarchiát.

Szokták ellenvetésként felhozni, hogy Joseph de Maistre is szabadkőműves volt. Ez a kivétel azonban a szabadkőművesség általános irányultságát már akkor sem befolyásolta és főleg ma nem befolyásolja. Voltak — egészen elenyésző számban — többé-kevésbé elszigetelt személyek, páholyok, akik és amelyek valami pozitívabbat mutattak fel, és a millió közül szinte mindig csak de Maistre-re tudnak rámutatni, ezért mutatnak rá. De Maistre nagy bizonyossággal azért volt szabadkőműves, hogy egyáltalán tenni tudjon még valamit a „haladó” erőkkel szemben. II. József a másik alak, akire mutogatni szoktak. Meg is állapítható, hogy II. József, a „kalapos király” törvényei bizony rossz törvények voltak. Halálos ágyán vissza is vonta azokat.

„A 19. század végére a szabadkőművesség jellegzetesen városi, polgári szervezetté vált. Tagjai a középrétegek soraiból kerültek ki; kereskedők, iparosok, bankárok, értelmiségiek voltak.”

Tehát tipikusan a „harmadik rend” képviselői, valamint azok, akiknek valamiért ezek a foglalkozások jutottak. E „harmadik rend” nevében fordultak szembe a királyság intézményeivel és a klérussal, részben destruktívan (forradalmian), részben megszállás által (ékes példája a mai Vatikán, vagy számos ún. „monarchia”). Mihelyt a harmadik rend — korántsem egésze — szembefordul a többivel, természetesen nem „rend” többé, hanem egy kaotizáló „egylet”.

„Az 1886-ban létrejött, az összes magyarországi páholyt egyesítő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabálya kimondta: A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést, és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi. (2. paragrafus)”

A szabadkőművesség fedőtevékenysége mindig is a „jótékonykodás” és a „filantrópia” volt (akiről azt írják, hogy „filantróp”, az szinte 100%-ig biztos, hogy szabadkőműves). Bizonyára ilyen jótékonysági akciókat (amelyek a szabadkőműves fedőszervek részéről leginkább érdekvezérelt, teátrális és hamis jótékonykodások) nem csak szabadkőművesek folytattak, hadd ne soroljuk, hány arisztokrata vagy egyházi személy, vagy király tett csupa-csupa jót a „nép egyszerű fiaival” és másokkal — méghozzá nem csupán ideiglenes akciók keretében. A „filozofikusság” itt egyrészt újságíró-színvonalon, másrészt tipikusan aufklérer dogmatika alapján képzelendő el: Galilei, Descartes és hasonlók a „szellemi” elődök, véletlenül sem Eckhart Mester vagy Aquinói Szent Tamás, például — és nem is Buddha, jegyezzük meg mintegy mellékesen.

„Műveltség, szeretet, erkölcs, törvények tiszteletben tartása”: ilyenek a szabadkőművességen kívül is voltak, sőt, azon kívül voltak csak igazán. Sokkal élőbben, mint a szabadkőművességben. A legerkölcsösebb, legműveltebb és legjobb szívű személyiségek szinte törvényszerűen a szabadkőművességen kívül keresendők. (Természetesen vannak kivételek. Ezek kivételek, és gyakran az is kiderül róluk, hogy valami ezekkel az emberekkel mégsincs egészen rendben.) Az, hogy a szabadkőművesség kizárt és kizár minden politikai és vallási kérdést, természetesen tréfa. Egyébként ha így volna, akkor sem lenne ez pozitívum, mert miért kellene ilyen kérdéseket kizárni? De ismételjük meg: ez egy gyenge próbálkozás annak elhitetésére, hogy a szabadkőművesség milyen „pártatlan” és „nyitott”. Természetesen a szabadkőművesség a maximális mértékben rendelkezett és rendelkezik világnézeti és politikai irányultságokkal és törekvésekkel. Ezekben egy a közös: 99,9 százalékban mind baloldaliak.

Innentől a cikkre nem reflektálok tovább. Még valamit azonban tisztázni kell: a szabadkőművesség vezetői általában nem tehetségtelen emberek, tagjai nem mind kimondottan rossz szándékúak (bizonyára sokan hittek és hisznek is abban, hogy amit csináltak és csinálnak, az helyénvaló) tehát alábecsülni nem lehet és nem is szabad őket, de ettől még céljaikkal — általánosságban és többnyire részleteiben sem — nem lehet egyetérteni.

(Hol van már XIII. Leó intésének érvénye.)

Labanc portrék — Erdődi báró Pálffy Miklós, a „győri hős”

Jedlicska Pál*)

ERDŐDI BÁRÓ PÁLFFY MIKLÓS.**)

Jelige: »A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.«

Berzsenyi D.

(Kitüntetett pályamunka.)

Hazánk múltjában sok oly jeles férfiú tündökölt, kiknek emlékét az utókor buzdító példájára állandó s megdönthetlen szobrokkal rég meg kellett volna örökítenünk. Sajnos, hogy annyi balszerencse s annyi viszály között, nem róhattuk le hálánknak ez adóját, s az utónemzedék csak azáltal tesz eleget hálaérzete sugallatának, hogy dicső őseinek századokra kiható nagy tetteit, — véső helyett — Klió lapjain — örökíti meg.

Ezen jeleseink között fényesen magaslik ki erdődi báró Pálffy Miklósnak alakja, kinek fehér márvány szobra ott áll a pozsonyi főegyház szentélyében, kiről Horváth Mihály túlzás nélkül írhatta, hogy »a magyar vitézségnek e korban legjelesebb kép­viselője volt.« Róla bízvást elmondhatjuk: »Exegit monumentum aere perennius.«

Én — az e helyütt rendelkezésemre álló szűk kereten belül, — igyekezni fogok Pálffy Miklós nemes jellemének azon vonásait emelni ki, melyek őt valóban naggyá tevék, mely voná­sok főleg: Pálffy Miklós vallásossága, bajnoki s vitéz hadi műkö­dése, önzetlen hazaszeretete, műveltség s nagylelkű emberbaráti érzetében lelik kútforrásukat. E jellemvonások kitüntetésekor főleg Pálffy Miklós hiteles kortársainak ítéletére fogok támaszkodni.

Pálffy Miklós — Pálffy Péter és Dersffy Zsófia fia, született 1552. december 4. — Ifjú korában Miksa és Rudolf udvarában tartózkodott. — 1580. dec. 23. Pozsony vármegye ispánjává neveztetett ki. 1581. ápril 24. fivéreivel együtt báróvá, 1581. dec. 9. kir. főajtónállómesterré, 1582. május 25. cs. kir. belső tanácsossá, 1584. sept. 20. Komárom-megye főispánjává, 1584. okt. 22. Komárom vára főkapitányává, 1595. évben a dunáninneni részek országos kapitányává neveztetett ki.

Jelentékeny részt vett az Erdélyre vonatkozó »Tractatus Transylvaniae« című törvénycikk létesítésében.

26 ízben küzdött a törökök ellen. Hadi vitézségét fennen hirdetik Győr, Fülek, Nógrád, Drégely, Keresztes, Palánka, Esztergom, Buda és Belgrád.

Az irigy halál — férfikorának teljében ragadta el őt a magyar hazától 1600. április 23-án Vöröskőn.

Caspar Meneller: Pálffy Miklós síremlékszobra, 1602 körül
Pozsony, dóm

I.

Ezen rövid életrajzi adatok előrebocsátása után legelőször vegyük szemügyre Pálffy Miklósnak vallásos érzületét. Ezt azért említjük első helyen, minthogy a szó valódi értelmében vett nagy férfiakat, mindenkor vallásos meggyőződés hatotta át; s Pálffy jellemének alapvonása a vallásos érzület, ez szolgált tápul egyéb erényeinek is. Igen, egész lélektani biztossággal ragaszkodunk azon állításhoz, hogy Pálffyt önfeláldozó hadi működésében egye­dül vallásossága s hazájának szeretete lelkesítette.

Vallásos buzgalma következtében őt a római pápák bre­véikkel tisztelték meg. XIII. Gergely pápa 1584. sept 29. brevéjében azt írta: »Többször írtak nekünk úgy előbbi valamint jelenlegi nuntiusaink .... a katholicus vallás védelme érdekében kifejlett kitűnő működésedről, ... hihetetlenül örvendünk s azt akarjuk, hogy levelünkből megértsed, miként a te erényedet, a legtekintélyesebb férfiak dicsőítik, s mi fölöttébb sokra becsüljük.«

VIII. Kelemen pápa 1595. jun. 15. brevéjében ekként emeli ki Pálffynak vallásos érzületét: »Arról értesülünk, hogy sok azon ékesség, mellyel téged Isten, minden jónak kútforrása felruházott, de a mi téged különösen dicséretre és szeretetreméltóvá tesz: az a te különös buzgalmad a kath. vallás terjesztése körül, s kitűnő lelkesedésed az isteni tisztelet iránt.«

A pápai nuntius s egyúttal vercellei püspök 1584. nov. a pápa megbízásából tudósítja Pálffyt, hogy a pápa kiválóan örül Pálffynak a vallás terjesztése körül tanúsított buzgalmának; ugyanez megígérte Pálffynak, hogy »a kath. egyház iránti lángoló lelkesedésben« kész őt támogatni.

Pálffy hitéhez ragaszkodó érzelmét az uralkodó ház is ismerte. Csakis e tudatnak tulajdonítható: hogy II. Rudolf 1600. febr. 24. levelében szívére kötötte Pálffynak, hogy a legközelebbi országgyűlésen, — a thúróczi prépostság ügyét — a jezsuiták érdekében védelmezze.

Ernő főherceg is buzgó katolikusnak ismerte őt, minthogy Radecz István kir. helytartóhoz 1586. jan. 12. intézett levelében azt írta, hogy »az érsek-újvári kapitány kineveztetésénél mindenesetre gondja lesz, hogy az katholicus legyen, s amennyire tőle függ, Pálffy Miklóst fogja ajánlani, ki érdemekkel ékeskedik.«

Pálffy Miklós tettleg is nyilvánítá vallásos lelkületét, midőn az isteni tisztelet emelésére áldozatokat hozott 1583. october 13. — a leendő csesztei plébánossal, — ennek teendői s leendő fizetése iránt szerződést kötött, melyben kötelezte magát, hogy a plébános eltartásához évenkint 50 fr. 20 akó borral, 10 akó sörrel s a szükséges fával fog hozzájárulni. A plébánost pedig kötelezte, hogy — Vöröskőn való tartózkodása alatt — neki naponkint misézzen, míg Pálffy egy udvari káplánra szert teend.

Pálffy Miklós egyházának ájtatos szokásait is tiszteletben tartotta; erről nejének egy levele tanúskodik, melyben 1583. sept.11. örömét fejezi ki afölött, hogy férje az egyházi búcsút oly jól elvégezte.

II.

Méltányolnunk kell Pálffynak katonai s hadvezéri működését, mely alkalommal neme gyedül a hazaszeretete s királya iránti hűségében gyökerező személyes bátorságot, s katonai vitézséget, nem csupán jól tervezett s ügyesen foganatosított hadi műveleteit, hanem azon viszonylatokat s körülményeket is kell mérlegelnünk, melyek között Pálffy hazájának védelmi szolgálatokat tőn. — Kiválólag tekintetbe veendő, hogy a hatósága alatt álló különböző nemzetiségű zsoldos katonaság, mely majd határidőn túl, majd pedig hiányosan nyerte fizetését a folyton pénzszükségben szenvedő hadi császári pénztárból — Pálffy, dacára kipróbált hadvezéri képzettségének, s fényes győzelmeinek, mindig kénytelen volt a bécsi főhaditanács utasításaihoz alkalmazkodni, s magát a hadakozási tudományra nézve gyakran hátrább álló németeknek alárendelni. — Meg kell jegyeznünk, hogy Pálffy hazaszeretetét néha ezen katonai rendszabályok fölé helyezte s az utasítások bevárása nélkül intézte támadásait a törökök ellen, mi fölött Ernő főherceg 1589. oct. 3. rosszallólag is nyilatkozott, s meghagyta neki, hogy ezentúl az ellenség elleni támadásaiban csak az általa megállapított rendeletek szerint járjon el. Mi több, Ernő főherceg Pálffy ellen, — a bakabányai s kokkerni ütközet következtében vizsgálatot is rendelt el, — mi ellen Pálffy önérzetesen s erélyesen óvást is tett. Ernő főherceg ennek folytán 1590. máj. 26. kelt levelében iparkodott megnyugtatni Pálffyt, s — a vizsgálatnak sértő jellegét leplezgetni akarván, — arra hivatkozott, hogy ilyetén vizsgálatok Zrínyi gróf s Kielmann komáromi főkapitány ellen is foganatba vétettek.

Pálffynak hadi működését, mint említők, kiváltképp az akkori zilált kincstári viszonyok, s a katonaság szűkölködése nehezítették meg. — Számos oklevél maradt fenn a Pálffy-levéltárban, melyből kitűnik, hogy Pálffy Miklós, gyakran csak személyes tekintélye s befolyásával, sőt saját anyagi áldozataival tarthatta együtt a fizetetlen zsoldos katonaságot.

Midőn e két hathatós eszköznek is fogytán vala — nem átallott egészen Prágába, a király színe elé személyesen elmenni, hogy ott a fizetést sürgesse. Pálffy Miklós — az 1590-es években Ujvárott a hadügy előnyére saját költségén száz lovat tartott el, mely áldozatáért Mátyás főherceg neki 1591. mart. 22. köszönetet is szavazott.

Pálffy Miklós jóllehet tudta, hogy a kincstár lassan szokta tartozását kifizetni, harmincezer tallérnyi kölcsönnel járult a katonaság fizetéséhez, amiért csak későbben és sok kellemetlenség után nyert kárpótlást.

Hogy Pálffy a katonaság zsoldja érdekében serényen közbenjárt, bizonyítják Mátyás főhercegnek 1590. april 2. s oct. 2. hozzá intézett megnyugtató levelei, hol kéri őt, hogy a katonaságot nyugalomra és türelemre intse.

Pálffy, Ernő főhercegnek 1586. febr. 6. kelt levele szerint a komáromi katonaság zsoldjának kifizetésére 16 ezer rajn. forintot adott kölcsön a kincstárnak.

Mátyás főherceg dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a korponai katonaság eltartására adott előlegéről.

Pálffynak ezen a hadügyre szentelt adakozásai s kölcsönei, úgy látszik zavarólag hatottak pénzbeli viszonyaira, minthogy 1588. évben ipjához Fugger Márkhoz segélyért fordult. Fugger tagadólag válaszolván Pálffy kértére, levelében ezeket írja: »Nem találni könnyen embert, ki ily viszonyok között kész lenne szolgálni. Lehetne ugyan szolgálni, ha azért fizetést is nyerne az ember.«

Pálffy látván, hogy a katonaság fizetésére nézve tett sürgetései célhoz nem vezetnek, már 1589. évben szándékozott Prágába menni a királyhoz. 1591. évben ismét Prágába kart indulni, miről őt Ernő főherceg 1581. aug. 6. kelt levelében lebeszélni igyekezvén, azt adá tudtára, hogy ez érdekben külön postát menesztett Prágába.

Pálffy ezen szándékát 1593. év nyarán valósította. Mátyás főherceg ez alkalommal a királyhoz egy levelet intézett, melyben kifejezte: »miként katonaság egész reményét Pálffyba helyezi s hogy ha Pálffy most minden pénzsegély nélkül tér vissza, semmi kilátás sincs a katonaságnak visszatartására, sőt magának Pálffynak is le kellene lépnie jelenlegi állásáról, mert — jóllehet Pálffy hűsége s nemes vonzalmától indíttatva, — saját kárával és saját költségén tartotta is el a hatósága alatt levő kapitányságnak lovait, ez áldozatot továbbra meghozni nem lesz képes.« Mátyás egyúttal arra is kéri a királyt, térítené meg Pálffynak a 400 lóra kiadott költségét, mert fölötte sajnálná, ha oly szép és begyakorlott lovasságnak, — minő Pálffy vezetése alatt állt, — szét kellene mennie. Mátyás ehhez hasonló lovasságot sehol sem látott. Mátyás odanyilatkozván, hogy Pálffy, mint főkapitány s hadvezér ellen, semmi kifogást nem lehet tenni, kéri a királyt, hogy tekintve Pálffynak a hadsereg fenntartására nagylelkűen nyújtott segélyt, adjon neki nehány hónapra fizetést.

Ezen mostoha hadügyi viszonyok, s Pálffynak ebből eredő aggodalma, oly annyira hatottak Pálffy kedélyére, hogy ő többször le akart mondani katonai szolgálatáról.

E szándékának már 1588. évben akadunk nyomára, midőn őt ipja intette, hogy a király kegyének elvesztése nélkül komáromi állását el nem hagyhatja. — Lemondási szándoka többször föléledt, ettől azonban királyának kívánságára s hazaszeretetétől indíttatva mindannyiszor elállt. Mátyás főherceg 1591. május 5. kelt levelében értesíti Pálffyt, hogy a király a főkapitányságról való lemondását el nem fogadta s reményét fejezi ki, hogy e méltóságról, mely reá különös megtiszteltetésképp ruháztatott, nem fog leköszönni. Mátyás e levélben egyszersmind megelégedését fejezi ki Pálffynak, a határok megerősítésére tett intézkedései fölött, s felhívja, adna neki tanácsot, mint lehetne a törökön bosszút állni.

Rudolf király 1594. nov. 25. Pálffyhoz intézett levelében ismételten visszautasította leköszönő kérelmét, egyúttal kifejezvén: »hogy most van legnagyobb szüksége reá s elvárja, hogy valamint eddig semmi veszélytől vissza nem riadt, és semmi fáradságot sem kímélt a király javára, úgy ezt ezentúl sem fogja elmulasztani, és pedig annyival is inkább, minthogy jobb hadi készlet áll most rendelkezésére s ez esetben csak hozzá van bizalma s ezzel mást meg nem bízhat.« Rudolf egyszersmind mentegetődzik, hogy Pálffy iránti kötelezettségét eddig le nem róhatta, »minek oka leginkább a jelen háborús viszonyokban rejlik.«

Bízvást mondhatni, hogy Pálffy egész életén át nagylelkű s vitéz gyámola volt a honvédelemnek a törökök ellenében, s hogy a király e tekintetben mindig bizton számított. Ez állításunkat kétségen felül helyezi Gaizkoffel Zachariás csász. élelmezési főtisztnek egy 1599. mart. 17. kelt levele, hol említésbe hozza, hogy »a király igen dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a hadsereg élelmezése körül kifejtett gondoskodásáról, s egyszersmind kijelentette, hogy ez irányban fölülmúlta a német s magyar urakat,a mit a király tanácsosai is elismertek.«

Tudvalevő dolog, hogy Pálffy a kir. kincstárért 40 ezer frtnyi összegig kezességet vállalt Illésházy Istvánnál, amiért Pálffynak nem csekély kellemetlenségei voltak, minthogy Illésházy tőle követelte a kölcsönt. Mátyás főherceg ez ügyben 1599. oct. 2. megnyugtató sorokat intézvén Pálffyhoz, kijelenti, hogy fölhívta Illésházyt, miképp Pálffyt e kölcsön tárgyában ne intse.

Mátyás főherceg 1597. oct. 6. köszönetet szavazván Pálffynak, hogy a katonaságot rábírta a csekély zsold elfogadására, őket megnyugtatta, örömét fejezi ki a fölött, hogy az esztergomi német s vallon katonáknak pénzelőleget adott.

1599. évben ismét megfordult Prágában, s a királynak 20 ezer forintnyi kölcsönt ígért a hadi kiadásokra. Fentebbi állításunkat igazolja a többi között Mátyás főhercegnek Pálffyhoz 1599. mart. 17. intézett azon levele, hol a király nevében kéri Pálffyt, hogy »a közjó körül eddig tettleg tanúsított jószívűsége s buzgalmához képest 30—40 ezer tallért gyűjtsön össze, a legközelebb megindítandó háború céljaira.«

II. Rudolf ebbeli bizalmának Pálffy mindig igyekezett eleget tenni. II. Rudolf 1599. mart. 24. levelében megelégedését fejezi ki Pálffynak azon nagy szolgálatért, melynél fogva Grailenbachi Zachariás tanácsos s élelmezési főtisztnek megkeresésére nemcsak jó s valódi gabonát szolgáltatott olcsó áron, a magyarországi élelmezési hivatal részére, hanem ezen túlra is ajánlkozott hasonló minőségűt szállítani. Rudolf említi, hogy Pálffynak ezen szolgálata kiváló előnyére vált a közjónak.

Pálffy nemcsak pénzbeli áldozatokkal és személyes tetteivel, hanem közvetítésével is iparkodott a török igát megtörni. Fennmaradt egy 1594. oct. 17. Zamojsky lengyel hadvezérhez intézett levele, melyben elérzékenyülve szeretett hazája siralmas sorsán, könyörögve esdekelt, jönne Zamojsky a magyaroknak segítségére.

Miután a haza történelem Pálffynak hősies vitézségét, melyet a csatatéren oly gyakran tanúsított, elég híven megörökítette, itt csupán azon elismerést akarjuk jelezni, melyet Pálffynak hős tettei tekintélyes kortársai előtt arattak.

Zsigmond lengyel király, 1594. oct. 28. levelével Serzala Jeromos biztosát küldvén Pálffyhoz, ezt arra kéri, hogy Serzalával bizalmasan közölje a török s tatár hadak terveit s a császári sereg működését. Zsigmond e levélben Pálffynak dicsőségét halhatatlannak nevezi.

Mátyás főherceg 1593. nov. 6. levelében elismerését fejezi ki Pálffynak. hogy az ő s más vezéreknek serény s eszélyes közreműködése által sikerült a budai pasát megverni s hogy az ellenség seregéből 6—7 ezer maradt a csatatéren. Pálffynak magaviseletét lovagiasnak s vitéznek nevezi, s dicséri, hogy jó példával ment elől.

Aldobrandini János hadvezér 1595. aug. 3. kelt levelében kiváló tisztelettel viseltetik Pálffy vitézsége és katonai tekintélye iránt.

Medicis Ferdinánd 1594. jul. 8., 1594. s május 6. kelt leveleiben Pálffy érdemei s vitézségének legmelegebb elismerését nyilvánítván, említi, hogy meghagyta János testvérének, miszerint ezen érzelmeit személyesen tolmácsolja.

Mátyás főherceg Pálffyhoz 1595. jul. 26. levelében meleg köszönetet mond azon szerencsés győzelemért, melyet Kokkern elfoglalásánál aratott, melynél »lovagiasan s ostromolva«, sok ellenséget levert s vízbe fullasztott s ekképp »hűsége s vitézségének« új bizonyságát adta.

Pálffynak hadvezéri koronájába a győzelem tűzte e legbecsesebb drágakövet. Ezen 1598. mart. 28. kivívott diadal alkalmából a legkiválóbb férfiak intéztek hozzá üdvözlő és üdvkívánó iratokat.

Maga II. Rudolf 1598. april 4. elismerő iratot küldött Pálffyhoz, melyben kiváló örömét fejezi ki a fölött hogy Pálffy Győrnél híven s hősiesen viselte magát.

Medicis János ez alkalomból írt szerencse kívánatában oda nyilatkozik, hogy Győr megvételénél Pálffynak van legtöbb érdeme, úgy haditervei, mint személyes részvétele által.

Punsch magas állású tisztviselő, 1598. april 4. levelében azt írja Pálffynak. hogy győri győzelme által az egész világon ismeretessé lett. Punsch jelenti, hogy e győzelem alkalmából Prágában april 5. »Te Deum« fog tartatni.

Pálffyt ezen győzelme következtében tisztelte meg az utókor a »győri hős« melléknévvel és méltán, mert Győr visszafoglalásánál oly hősi bátorságot s önfeláldozó hazaszeretetet tanúsított, hogy őt méltán sorozhatjuk a hős Hunyadiak és Zrínyiek mellé.

Midőn e szerencsés győzelem után Pálffynak Győr bevevésekor ott volt bajnoktársa, Schwarzenberg Adolf, a királytól elismerd s jutalomképp 100 ezer aranyat s Hustopecs várost s uradalmat Morvaországban nyerte s Pálffy is felhívatott, hogy adná elő mit kíván jutalmul, azt adá válaszul: »hogy amit tett, azzal édes hazájának tartozott s ezért semmit sem fogad el.«

Pálffynak vitézségét úgy a külföld, mint a haza is méltányolta. Győri győzelme után az osztrák rendek megtisztelték egy művészi arany díszserleggel, mely 830 db aranyat nyom. E serleg mai napig örökségét képezi a Pálffy család hercegi ágának.

Magyarország rendei pedig fényes elismerést és hálát tanúsítottak akkor, midőn az 1599. 48. §-ban röviden megörökítvén Pálffy erényeit s bajnoki vitézségét, a királyt egyhangúlag, önszántukból arra kérték, hogy Pálffynak a »grófi« méltóságot adományozza. A rendek ezen kérelmüknél egyszersmind azt is hangsúlyozták, hogy az országgyűlés először fordul a királyhoz hasonló kérelemmel.

Pálffy kipróbált hazafiságának s vitézségének tulajdonítandó azon ritka bizalom és tisztelet, mellyel őt az udvar megajándékozta; s minővel ezen időben alig dicsekedhetett valaki.

Mátyás főherceg 1597. nov. 15. levelében említvén, hogy a királytól felszólítatott: nem lenne-e hajlandó az erdélyi fejedelemmel egyezkedni; s a fejedelemséget elfogadni, — e fontos ügyben tanácsot kér Pálffytól, ki iránt a rendek között kiváló bizalommal viseltetik.

Mátyás megbízván Pálffyt egy fontos, Illésházy István és Sándorfi Miklóssal elintézendő pénzüggyel, azt írja: hogy különös bizalommal levén iránta, ezt másra nem bízhatja.

Miksa Pálffy esketésére Augsburgba az uralkodóház képviselőjéül egy követet küldött.

Mátyás többször idézte volt Pálffyt magához, hogy vele fontos ügyekben értekezzék.

Ernő főherceg 1587. april 9. kérdi Pálffyt, kit vélne legalkalmasabbnak a kalocsai bíbornok elhunytával megürült helytartói állásra.

II. Rudolf — e bizalomnak és tiszteletnek — különösen az által is adott kifejezést, hogy Pálffy halála után özvegyéhez külön követet küldött volt részvétirattal.

III.

Pálffy Miklósról bízvást mondhatjuk, hogy kora műveltségének magaslatán állt, s e tekintetben rangtársai között szintén kiváló helyet foglalt el.

Ezen állításunkat kétségen fölül helyezi Pálffynak neveltetése, melyet ő jobbadán a királyi udvarban nyert. Erről maga II. Rudolf 1599. april 24. kelt okmányával tanúskodik, melynek elején említi, hogy Pálffy Miklós ifjúságától fogva számos éven át a kir. udvarnál tartózkodott, s a királyt több útjában kísérte.

Mint a király kíséretének tagja, beutazta Németországot, Belgiumot, Francia-, Spanyol- s Görögországot. Ezt igazolják II. Rudolf 1581. april 24. kelt okmányának azon szavai is, hogy: »Pálffy Miklós úgy Spanyolországban, mint más külországokban folytonosan Rudolf oldala mellett volt és sok hű szolgálatot tett neki«.

Nyilvánvaló, hogy Pálffy ezen utazások közben s az udvarral való folytonos közlekedés által kiváló műveltségre tett szert. Ifjúkora ezen szerencsés viszonyainak köszönheté jártasságát különböző nyelvekben.

A hozzá intézett levelekből kiviláglik, hogy ő birtokában volt az olasz, spanyol s francia nyelveknek, melyeken több főúr intézett hozzá leveleket.

Pálffy műveltségére nem csekély fényt vet azon nemes s áldozatkész érdeklődés, melyet ő a művelődés, de különösen az ifjúság oktatása iránt ápolt.

A vercellei püspök s pápai nuntius leveleiből meggyőződhetünk arról, hogy Pálffy a nagy-szombati jezsuiták collegiumához s ekképp közvetve az ifjúság művelődéséhez, tetemes áldozatokkal járult. Az apostoli nuntius egy 1584. évben kelt levelében ígéri Pálffynak, hogy a nevezett collegium létesítése érdekében, minden módon hatni fog a magyar püspökre, melyre őt különösen Pálffynak ösztönzése sarkalja.

A nuntius egy másik levélben kérdi Pálffytól, mit akar a collegium épületére s mit annak örök alapítványaképp adományozni? Ezen levélből kitűnik, hogy e collegium ügyében Pálffy már is értekezett az egri s pécsi püspökökkel, s hogy ő fáradozott legtöbbet ennek érdekében.

A pápai nuntius egy harmadik, 1584. évben k. levelében, szívélyesen megköszöni Pálffynak az említett kollégium épületére s alapítványára adományozott igen jelentékeny (admodum egregium) összeget, melynek példája után indulva az ország főpapsága könnyen fogja a kollégiumot életbe léptethetni. A nuntius határozottan kiemeli, hogy Pálffy vetette meg alapját e collegiumnak.

Pálffynak az ifjúság művelődése iránt táplált buzgólkodást bizonyítja Carrillo Alfonz jezsuitának, 1600. jan. 3. hozzá intézett levele is, hol választ ád Pálffynak azon kérdésére: miképp volna létesíthető Sellyén egy alapítvány tétele több tanuló nevelésére s oktatására.

Ezen levélből kitűnik, hogy Pálffy 12 növendékre szándékozott alapítványt tenni. Carrillo szerint Pálffy van majd arra hívatva, hogy állapítsa meg a növendékek fölvételének föltételeit.

Pálffy Miklós jobbágyainak művelődését is szívén hordta, miről tanúságot tesz II. Rudolf királynak egy 1593. aug. 2. kelt okmánya, hol említi, hogy Pálffy Csesztén egy iskolát alapított s építetett.

Művelődési buzgalma még a külföldre is kiterjedt. János Miklós jezsuita 1588. jan. 17. levelében kéri Pálffyt, hogy a Sz.-Jakabról nevezett apácák zárdájában levő egyik leánynak neveltetéséhez mint eddigelé, ezentúl is szíveskedjék kegyadományával járulni, s az intézetet eddig tanúsított nagylelkűségéhez képest továbbra is istápolni.

E helyen érdekes adatképp fel kell hoznunk, hogy Pálffy a gazdaság terén is nem csekély lendületet adott a haladásra, nemes lovak tenyésztése által. Neki magának is volt ménese, melyről Fugger Márk már 1582. évben tesz említést.

A nemes fajú lovakat különösen jól ismerte, s számos főúr ha vásárolni akart, hozzá fordult. 1586. május 24. Fugger Márk kéri őt, szerezne jó két kocsilovat Vilmos bajor herceg részére, ki ezeket az urbinói hercegnek szándékozik adni ajándékba. Hasonló kéréssel járul hozzá 1596. mártius 6. a mantuai herceg, Ferdinánd osztrák főherceg a jegyese részérem Pálffy által vásárolta nemes lovakat, s a vételre nézve teljesen megbízott Pálffy választásában.

A levelekből gyanítani lehet, hogy Pálffy ménesében leginkább török lovak neveltettek.

IV.

E jellemvázlatnál végül néhány sort szentelünk Pálffy emberbaráti szeretetének megvilágítására.

Itt első tekintet alá esik családja iránti gyöngéd szeretete. Nejéhez, Fugger Máriához, odaadó szeretettel viseltetett, melyről ennek levelei eléggé tanúskodnak. — E szeretetét egy ízben drága ajándékokkal nyilvánítá, melyekről Pálffyné anyja: Fugger-Eberstein Sibilla azt írja: »hogy ezek nagy értékűek s hogy ezekre Mária még nem tett érdemeket.. « Ugyanezen Fugger-nének több leveléből valódi rokonszeretet sugárzik ki Pálffy iránt. — Az egyikben említi, hogy forró vágya halála előtt Pálffy t látni, egy másikban írja, hogyha nem szeretné őt annyira, nem írt volna sajátkezű levelet.

Pálffyné 1584. febr. 23. levelében panaszkodik, hogy nagyon érzi Pálffynak távollétét. — Egy századnak tűnik fel — úgymond — hogy nem látta. 1584. nyarán pedig azt írja, hogy gyakran imádkozik férjének jólléteért és szerencsés visszaérkezéseért.

Ésszerűleg biztonsággal következtethetünk, hogy nejének ilyen gyöngéd szeretete, — csakis a viszonylagos szeretetnek lehetett kifolyása.

Pálffy ezt — számos bizonyítékon kívül — kiválólag az által tanúsította, hogy 1584. évben — midőn országos ügyekben Prágában tartózkodott, — neje betegségének hírül vétele után azonnal hazautazott.

Emberbaráti nemes érzületét még mainap is fennen hírdeti a csesztei szegények háza, melyet 1593. évben alapított volt. II. Rudolf 1593. aug. 2. kelt oklevelében megengedi Pálffynak, hogy e szegények házának fenntartására, — az általa nem rég újonnan alapított illetőleg benépesített — Sz.-István, Sz.-János és Sz.-Joachim falva községeknek kilencedét, hegyi jogát s tizedét fordíttassa. A szegény jobbágyság iránti jó hajlamáról maga Méhemet bég, az esztergomi szanzsákság főhelytartója is 1589. oct. 17. levelében dicsérőleg nyilatkozik s lelkesedésében azt írja: hogy midőn az isnahák s agák tudomást vettek Pálffynak a jobbágyok jólléte iránt tanúsított gondoskodásáról, örömükben mindannyian talpra állának.

Pálffy barátjai iránt nagylelkű és szolgálatkész volt. — Erre mutatnak a következő adatok. Fugger Márk — 1582. nov. 3. megköszöni Pálffynak az ajándékba küldött szürke török lovat.

Fugger György 1586. nov. 4. levelében említi, hogy Pálffy iránta jótevő s barátságos indulatot tanúsított.

Punsch magas állású tisztviselő, 1586. febr. 9. levében megköszöni Pálffynak azon sok s értékes ajándékot, melyeket tőle több éven át nyert, Punsch azt írja, hogy el kell pirulnia, mivel ezen ajándékokat nem viszonozhatja, s ezeket meg sem érdemelte. Ugyancsak ő azt írja egy más levelében, hogy Pálffynál nincs jobb barátja, s hogy kész érte bármily áldozatot hozni, ami ennek csak élvezetet szerezhetne.

Praun Erazmus 1585. jul. 11. levelében, Pálffyt barátjának nevezvén, azt írja, hogy nemcsak vagyonát, hanem életét is nyugodtan bízná reá.

Forgách Zsigmond, 1592. oct, 13. levelében Pálffynak azt írja, hogy: »őt épp úgy becsüli, mint édes atyját sok vele való jó tettéért, s kiben bízott is és bízik, mint erős gyámolában.«

Gaizkofler 1598. máj. 31. köszönetet mond Pálffynak két ajándékozott lóért.

Az egri püspök 1582. nov. 26. levelében Pálffy iránt különös bizalmát fejezvén ki, azt írja: hogy neki a király udvarában, Pálffyn s Dietrichsteinon kívül nincs más bizalmas embere.

A veszprémi püspök 1586. jul. 29. köszönetet szavazván Pálffynak jóakaratáért s azon szívélyes vendégszeretetért, melyben őt részesítette, kéri őt, hogy látogassa meg Szt.-Márton várában.

Foscharini Péter 1586. aug. 19. levelében rokonaival együtt (u. m. Strossi, Dandoli, Contarini, Barbarigi) hálásan emlékezik meg Pálffynak szívélyességéről s jó indulatáról, melyet irántuk tanúsított. Pálffyt meghívják Velencébe.

Pálffy barátjai iránt különös gyöngédséggel viseltetett, mint azt b. Borovszky Kristóf, 1582. sept, 24. levelében szépen kifejti, kérvén Pálffyt, fogadná el tőle a tartozásáról szóló kötvényt, s figyelmeztetvén őt, miként jóságát s udvariasságát ne tágítsa olyannyira, hogy ezzel megvonja barátjaitól az alkalmat, hogy ezek az iránta való kötelezettségeiknek eleget ne tehessenek.

Midőn ezennel a győri hősnek némely jellemvonását, — jobboldalán eddig még ismeretlen okmányok nyomán — ecseteltük, azon forró óhajunknak adunk kifejezést: vajha az ég sok oly hőssel s honfival áldaná meg hazánkat, minő b. Pálffy Miklós volt!



*) római katolikus plébános, kanonok, helytörténész (1844-1917)
**) Később gróf. Az írás eredetileg megjelent: Báró Pálffy Miklós jellemrajza, Bpest, 1882. (K. ny. a Századokból).

Elfelejtett monarchisták — A legitimista mozgalom helye a magyar jobboldalon *

Békés Márton

Elfelejtett monarchisták

A legitimista mozgalom helye a magyar jobboldalon

*

A magyar jobboldal abban a furcsa helyzetben van, hogy annak ellenére, hogy a nemzeti hagyományok megőrzésének pártján áll, saját tradícióit mégis vagy elfelejti, vagy nem vesz róluk tudomást. Pedig ha jobban utánanézne saját múltjában, értékes konzervatív örökségre találna.

A jobboldali önértelmezés problémái

A hagyományok újrafelfedezése előtt számos akadály áll, amelyek közül elsőként kell megemlíteni a kommunizmus évtizedeinek ebből a szempontból különösképpen kártékony és hamis tudatot kialakító korszakát. Ekkor a hagyományőrző, konzervatív, jobboldali történelmi hagyományt úgy pozícionálták, hogy az a haladás — azaz a baloldali progresszió — elleni elmaradott, „retrográd” szellemiség hordozója, s mint ilyen, a marxista projekt minél gyorsabb révbe érését gátló erő. A hegeliánus történelemszemlélet ilyen materialista torzítása úgy ábrázolta a magyar jobboldalt, annak akár egymással is vitában álló konzervatív személyiségeit (mondjuk Tiszát és Apponyit, Bethlent és Andrássyt), mint egy homogén „vak elitet”, amely a nép szociális életére érzéketlen, sőt azt elnyomni igyekszik, s amely mindig más nagyhatalmakhoz dörgölőzve próbálta meg „osztálykiváltságait” anakronisztikus módon fenntartani, amely folyamat vége mindig a világháború lett. E szemlélet kiváló példája volt a függetlenségi gondolatot és az ortodox marxizmust egyesítő Révai József valamint Andics Erzsébet tevékenysége. E szélsőbaloldali gondolatrendszer a reformkor klasszikus szabadelvűségét — amely a nemzeti liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus többféle arányban előállított nemes keveréke volt — is úgy szemlélte, hogy abban a Habsburg-ellenes szereplőket felnagyította. Így elsikkadtak Széchenyi, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László politikai nézetei, kiemelkedett viszont Kossuth és Petőfi, sőt a prekommunistának tekinthető Táncsics, akinek persze annyi köze volt a nemzeti szabadelvűséghez, mint Berzsenyinek a baloldalisághoz. A marxista gondolkodók a későbbi politikai áramlatokból is a saját korukban különben marginális szerepet játszó baloldali és radikális elmélkedőket (Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin) emelték ki, és erősítették fel hatásukat természetellenes módon.

Ám a magyar jobboldal — ha őszintén szembenéz önmagával — nem tagadhatja el a saját gyökerei felfedezése iránt tanúsított lustaságát és érdektelenségét sem. Az elmúlt két évtizedben ugyanis lett volna mód és alkalom arra, hogy a magyar jobboldal számba vegye, mik azok a hagyományok, amelyeket (újra) integrálni akar magába? Ebben az elmulasztott kísérletben persze elhanyagolhatatlanul súlyos szerepe van annak a különös helyzetnek is, hogy a baloldali akadémiai elit szerzett monopóliumot a jobboldali, konzervatív gondolatok megközelítésére, és ennek folyományaként ezek mérlegelésére, a nemzet életében játszott szerepük meghatározására. Ez az állapot egy ideje múlni látszik, így újra esély nyílhat arra, hogy a konzervatívok maguk döntsék el, hogy az elmúlt másfél évszázad során milyen vállalható elődeik voltak. Mert ha a baloldaliak befolyásolják a jobboldali gondolat egykori alakítóinak mérlegre tételét, akkor félő, hogy kicsit megbabrálják a mércét. Így lesz Dessewffy Aurél, Sennyey Pál és Zichy Nándor valamiféle osztálykiváltságok féltékeny őrzője, így lesz Széchenyi és Kemény meghaladott liberális, vagy Asbóth János és Tisza nagyon erős fenntartásokkal kezelendő fantomja a magyar múltnak, nem is beszélve a „makacs” Mindszentyről és a felejthető Slachta Margitról. Miközben a konzervatív múlt szabadulna a balos kommentátorok értelmezési hálójából, a populáris jobboldali kultúra nem tekint tovább Trianonnál, a Szent Korona-tan ezoterikus magyarázatánál, vagy maximum a Wass Albert- és Erdély-kultuszban, rosszabb esetben az összeesküvés-elméletekben éli ki magát. Ezek a folyamatok azonban azzal fenyegetnek, hogy a magyar jobboldali önértelmezés bezárul, szemhatára beszűkül és a belső pluralizálódás helyett a húsz éve folyamatosan elmulasztott önreflexió gyakorlata marad csak tovább.

A legitimista konzervativizmus

A széles és válogatásra rengeteg lehetőséget adó, nagyjából Berzsenyitől Pfeiffer Zoltánig tartó magyar konzervativizmus, s ennek politikai gyakorlata, azaz a magyar jobboldal, több egymással is vitatkozó irányzatot tartalmaz. Ezek közül különösen mostoha sors jutott az 1918–1946 között működő legitimista mozgalomnak, azaz a magyar monarchizmus autentikus és szellemdús változatának. Ennek oka megint kettős.

Elsőként a legitimista mozgalom még Gömböshöz és a szélsőjobbra sodródottakhoz képest is gyűlöletesebb volt a marxista történetpolitika számára, mivel határozottan a király, a dinasztia, az egyház és a magántulajdon pártján álltak, elutasítottak mindenféle forradalmat, társadalmi radikalizmust. Vagyis a jobbára csupán szavakban és a „korszellem” hatására jobboldali szereplőkhöz (Gömbös, Imrédy, nyilasok) képest világosan és gyökeréig látták e politikai család szellemi alapját, azaz a konzervativizmust és ennek politikai következményeit. Ebből következik, hogy a legitimista mozgalomban nem lehetett olyan kompromittáló dolgokat találni, mint a totalitarizmusok tisztelete, az antiszemitizmus stb. Pontosan emiatt hallgatta el és sározta be a marxizmus a legitimistákat, hiszen nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a világháború alatt aktívan náciellenes konzervatív mozgalom vajon miért nem méltó a tiszteletre?

A legitimizmus elfelejtettségével kapcsolatban másodszor a jobboldal hozzá való viszonyát kell áttekintenünk. A legitimisták, mivel Habsburg IV. Károly és fia, Ottó újbóli trónra juttatásáért küzdöttek, katolikus és aulikus–ókonzervatív családok (Apponyi, Batthyány, Cziráky, Károlyi, Pálffy, Sigray, Zichy) leszármazottai vezették, nem lopták be magukat a Horthy-korszak döntően függetlenségi és nacionalista dominanciájú jobboldali közegébe. A legitimizmus megkedvelését nagyban hátráltatta, hogy 1526-től kezdve a magyar nemzet soha sem békélt meg teljesen a Habsburg-dinasztiával, így e család jogait védeni 1918 után sem volt igazán népszerű tett. (Abba most nem megyünk bele, hogy a Habsburg Birodalomnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának milyen történelmi és politikai előnyei voltak, illetve, hogy a konzervativizmus mint a hagyományokat és a legitim uralmi formákat tisztelő beállítódás, nem lehet sem nacionalista, sem pedig forradalmian függetlenségi, vagy trónfosztó gondolatok hordozója.)

Mégis, minden averzió ellenére, a legitimizmus a két világháború között a magyar konzervativizmus tiszta megjelenési formája volt, nem csak a politikai retorika és kultúra, hanem a cselekedetek szintjén is. Csak sajnálni lehet, hogy sokszor a legitimizmus megközelítésében is főként az egyébként tényleg meglévő demokratikus, szociális és „antifasiszta” oldalát domborították ki, miközben ezek szintén a legitim dinasztia jogáért vívott küzdelem részei voltak. A legitimizmus konzervativizmusként, közelebbről a Horthy-rendszer mérsékelt jobboldali ellenzékeként, az alkotmányos királyság alternatívájaként való szemlélése azonban oda állíthatja az egykori mozgalmat, ahol valódi helye van: a magyar konzervatív hagyomány integráns képviselőjének kijáró pozícióba.

Királyvárók

Az 1918–19-es forradalom megfosztotta trónjától a királyt és radikális, egalitárius rendszert hozott létre, amely az addigi magyar történeti fejlődést megtörte és a magyar állam berendezkedését teljesen felforgatta. Az 1919 őszén kibontakozó ellenforradalom ezt felszámolta, ám sokan voltak, akik a restaurációban szívesen továbbmentek volna és a dualizmus-kori államrend teljes visszaállítását követelték. A legitimistákról van szó, akik úgy vélték, hogy IV. Károly trónhoz való jogát sem az általa — alkotmányjogilag egyébként sem érvényes módon — aláírt eckartsaui nyilatkozat (1918) nem semmisítette meg (amelyben csupán ideiglenesen mondott le uralkodói jogainak gyakorlásáról, tehát nem is magáról a jogról), sem pedig az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nem bontotta fel a Habsburg-ház és a Magyar Királyság között az 1687-es rendi gyűlés és a Pragmatica Sanctio (1722–23) óta fennálló kapcsolatot. Velük ellentétben a szabad királyválasztók (köztük Bánffy Miklós, Gömbös, Herczeg Ferenc, Nagyatádi Szabó István, Prohászka Ottokár, Ravasz László, Szabó Dezső) úgy gondolták, hogy a nemzetre 1918 után visszaszállt a király megválasztásának joga. Horthy és környezete, hogy az ellenforradalmat stabilizálja, pedig létrehozta a kormányzói tisztségről szóló törvényt (1920), amelyet azonban a legitimisták csupán ideiglenes megoldásnak tartottak, amíg a vis major tart. A király úgy gondolta, hogy ez a provizórikus státusz 1921-ben megszüntethető, és kétszer — húsvétkor és október végén — Svájcból visszatért Magyarországra, hogy átvegye a hatalmat. A legitimisták jelszavukat (Várjuk a királyt!) meg nem tagadva kiálltak mellette, s a budaörsi csata, majd a király kitoloncolása, a vezetők perbe fogása és végül az 1921 novemberében megszavazott trónfosztó törvény az addigi békés viszonyt felbontotta. Ekkor alakult ki igazán a legitimista politizálás ellenzéki éle. Károly Madeirán bekövetkezett 1922. áprilisi halála után elsőszülött fiát, (Habsburg) Ottót tekintették törvényes, de egyelőre meg nem koronázott magyar uralkodónak.

1920-től kezdve a legitimizmust a nagy tekintéllyel rendelkező, immár három–négy évtizede politizáló ifj. gróf Andrássy Gyula (a Monarchia utolsó közös külügyminisztere) és gróf Apponyi Albert (a versailles-i magyar delegáció vezetője, Magyarország népszövetségi megbízottja) vezette. Előbbi 1929-es halála után Apponyi vette át a vezetést, mígnem 1933-ban ő is elhunyt. A legitimizmus ebben a másfél évtizedben kezdeti masszív ellenzékiségét elhalványítva a Bethlen-kormány konstruktív ellenzékévé vált, sőt Vass József és Ernszt Sándor kormánytagságot is vállalt. Apponyi ki is jelentette, hogy „a legitimizmus nem pártkérdés, hanem alkotmányosságunk teljességének és folytonosságának hite.” A legitimista frakció, vagyis a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt viszont mind 1926-ban, mind 1931-ben olyan jól szerepelt, hogy a kormánypárt után a második legnagyobb csoport lett a Házban (35 és 36 képviselővel), sokan pedig párton kívüli legitimista programmal kerültek be. Ilyen volt Sigray Antal is, aki Károlyi József egy évig tartó informális mozgalom-vezetői tevékenysége (1933–34) után átvette az irányítást, s egészen egy évtizedig, Magyarország német megszállásáig meg is tartotta. Ez volt a legitimizmust kiteljesítő második nemzedék ideje.

A ’30-as évek első fele a megújulás ideje volt a legitimista táborban. 1932-ben jelent meg Pethő Sándor — a Magyar Nemzetet 1938-ban megalapító és két évig főszerkesztő történész — A magyar Capitoliumon című könyve, amelyben Apponyi generációjához képest aktívabb politikai programot körvonalazott. Pethő úgy írt, hogy „a magyar közélet etikai alapjainak megszilárdítása érdekében az örökletes monarchia visszaállítása a nemzeti élet egyenletes fejlődésének elsőrendű érdeke”, majd hozzátette: „reformért, javításért, haladásért, demokráciáért, szociális igazságért magyar embernek nem kell okvetlenül köztársaságot alapítania.” 1933-ban hozta létre Griger Miklós a Nemzeti Legitimista Néppártot, amely a „szociális népkirályság” gondolatát képviselve Gömbös és a diktatúrával fenyegető mozgalmak elszánt ellenfele volt. Ugyanekkor egy sor, a korban neves értelmiségi és politikus (gróf Apponyi György, gróf Csekonics Iván, Gratz Gusztáv, Lajos Iván, őrgróf Pallavicini György, gróf Pálffy Géza) aktivizálódott és képviselőként, publicistaként vagy a mozgalmat vezető személyiségként kapcsolódott be a munkába. Sigray 1935-ben adott általános programot a magyar legitimizmusnak a költségvetési vita során, amely többek között így szólt: „én azt a magyar királyságot, amelyről beszélek, a nép széles rétegein nyugvó, alkotmányos alapon álló, a szociális kérdéseket melegen felkaroló, a nép szeretetének, a nép bizalmának és megértésének támaszával rendelkező királyságnak remélem, képzelem, óhajtom és akarom.” A több párt és árnyalat által megtestesített monarchista mozgalom külpolitikáját Sigray egy osztrák–magyar párthuzamos restaurációban és az angolszász hatalmakhoz, valamint Olaszországhoz történő közeledésben láttatta, a szociálpolitikai kérdéseket pedig „haladó, konzervatív és keresztény alapon” elképzelve javasolta „a konzervatív érzéket az eszélyes haladással egybekapcsolni.”

A legitimisták a ’30-as évek második felétől egyértelműen szemben álltak a baloldali radikalizmussal, a szélsőjobbal, és a zsidótörvényeket sem szavazták meg. Sigray 1938-ban, karakteresen elutasítva az első zsidótörvényt a parlamentben, beszédéhez hozzátette: óriási hiba, hogy sokan a „jobboldali politikát körülbelül úgy állították be, mintha ez a magyar keresztény nemzeti iránnyal bajosan összeegyeztethető, homályos Führer-princippel volna egyenlő, avagy pedig kizárólag az antiszemitizmusban élné ki magát.” Sigray és az általa vezetett legitimisták konzervativizmusa hagyománytisztelő, mérsékelt, alkotmányos és óvatos reformpolitika volt, amelynek megfelelően jobboldaliságuk is mentes volt a korban erősödő szélsőséges tendenciáktól. A világháború alatt a legitimisták kapcsolatban álltak nyugati diplomatákkal, Horthy kiugrást tervező köreivel és a polgári ellenzék vezetőivel, céljuk és tervük az volt, hogy a háborúból való, idejekorán végrehajtott kiválással Magyarország megteremtheti semlegességét és megőrizheti alkotmányos berendezkedését. Emiatt 1944 márciusában a németek a legtöbb legitimista vezetőt letartóztatták, akik közül Andorka Rudolfot, Apponyi Györgyöt, Csekonics Ivánt, Gratz Gusztávot, Lajos Ivánt és Sigrayt Mauthausenbe hurcolták.

1945 után a szélsőbaloldali térnyerés megsemmisítette a legitimista mozgalmat. Sigray és Apponyi emigráltak, Cziráky József megmaradt földjére vonult vissza, ifj. Pallavicinit, Lajos Ivánt és gróf Pálffy Gézát a szovjetek elhurcolták, Andorkát pedig 1949-ben internálták. Az 1946-os köztársasági törvény ellen Mindszenty József hercegprímás erélyesen tiltakozott, Slachta Margit pedig nagy beszédet mondott a parlamentben, többek között így érvelve: „az alkotmányváltozásnál az organikus fejlődés rendkívül fontos, mert ha törés következik be az előző alkotmánnyal szemben, akkor az mindig rázkódással jár”, márpedig itt pontosan ez a helyzet, hiszen „a nemzetgyűlés egy ezeréves múlttól készül elválasztani az országot.” A republikánus baloldal ezt követően kierőszakolta a „köztársaság védelméről szóló törvényt” is, amelyet felhasználtak arra, hogy az 1949-es Minszenty-perben erre hivatkozva monarchista összeesküvéssel vádolják meg a bíboros mellett Baranyai Jusztint és herceg Esterházy Pált.

Annak ellenére, hogy pályafutása huszonöt éve alatt a legitimizmus mindig ellenzékben volt, mégis olyan személyiségek szimpatizáltak vele többek között, mint az irodalomtudós Ady Lajos (Ady öccse), az Afrika-kutató („Angol beteg”) Almássy László, a szovjetek által agyonlőtt győri püspök, báró Apor Vilmos, a legutóbb boldoggá avatott szemorvos, herceg Batthyány-Strattmann László, továbbá Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az idős Fenyő Miksa, a Nyugat alapító-főszerkesztője, GOSZ-elnök, vagy báró Wlassics Gyula, a Főrendiház utolsó és a Felsőház első elnöke.

Monarchista örökség

A legitimista mozgalom 1918-ban ellenforradalmi reakcióként született. Sigray, báró Lehár Antal, Pallavicini György, Szmrecsányi György és Beniczky Ödön például fegyverrel is részt vett a fehér mozgolódásokban. De forradalomellenes reakcióként is hunyt ki, amikor mind a szélsőjobb-, mind a szélsőbaloldali radikalizmust egyaránt elutasították. A kettő között pedig az alkotmányos királyság oldalán állva átgondolt szociális reformokat, semleges külpolitikát követeltek, és a hagyományos társadalom alapjait (királyság, dinasztia, alkotmányosság, egyház, vallásos és nemzeti kultúra) védelmezték. A két világháború közötti legitimista politika főárama negyedszázadon keresztül mérsékelten jobboldali, konzervatív mozgalomként működött, amely mentes maradt az antiszemitizmustól és a jobboldalt okkal vagy ok nélkül rendre gyanúba keverő más áramlatoktól. Konzervativizmusa igen gyakran a legtisztább módon nyilvánult meg, mind írott dokumentumait, mind pedig gyakorlati cselekvését tekintve. Vagyis nem csak jobboldalinak, hanem konzervatívnak is tekinthető, amely egység igen fontos, ha integráns, vállalható hagyományt keresünk. A magyar jobboldal (hagyományai) számára Horthyn, Bethlenen és Telekin túl is van tehát élet.

Pethő Sándor úgy vélte 1932-ben, hogy „a legitimizmusnak, amely jog, elv és tradíció, mindig lehet alkalomadtán jövője, ha egy társadalom és egy nemzet megnyugszik a politikai járványok változásai után és ha már megunta az új dolgokkal való kísérletezés szerencsejátékát.” A társadalmi radikalizmus, a hagyományok iránti érzéketlenség és a progresszív kísérletezgetés ma is velünk élő baloldali hagyomány, de vajon a jog- és tradíciótisztelet, a mérséklet és a megőrizve változtatás, a „fontolva haladás” jobboldali öröksége érzékelhető-e? Reméljük igen. Ennek tudatosításához és megőrzéséhez segíthet hozzá a legitimizmus integrálása a magyar jobboldal emlékezetébe.

* Békés Márton írása megjelent a Magyar Nemzet 2009. április 18-i számában.

Egy svájci monarchista elfelejtett kis könyvéről (Egy meg nem értett PSZH-vezető ifjúkori zsengéje)

René Häusler: A középpont visszatér? [Rückkehr der Mitte?] A királyság intézménye a modernizálódó Közép- és Kelet-Európában.

Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3

Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)

Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.

Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.

Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.



* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.