Egy tea-társunk felolvasott nekünk Tormay Cécile-ről, én pedig úgy döntöttem, ha már előszedte valaki poros könyveit és a Napkelet számait e régi házból, néhány „korszerű” adalékot adok hozzá a korábbi forrásokat felhasználó portréhoz, amely nem nélkülözi a háború előtti hungarista újságírás néhány — ma már vitriolos — megfogalmazását sem.
Sok tekintetben Tormay, csakúgy, mint Prohászka Ottokár egyenesen „liberálisnak”, sőt „zsidónak” tűnnének egy mai magyar nacionalista számára. A kortárs magyar úgynevezett szélső-„jobb” egyes ágai ugyanis olyan elméleteket tesznek magukévá, amelyek például a magyarságot a „mag népének” tekintik, míg a németeket, olaszokat és másokat a „héj”-hoz sorolják, amely „összeesküdött a mag ellen”. Ilyeneket és még más elmebuggyant gondolatokat, (melyek közül már bemutattunk egy díszpéldányt) képesek emberek komolyan leírni, olvasóik, hallgatóik pedig „komolyan” mérlegelni és elfogadni azokat.
Tormay Cécile-től mindez a soviniszta irracionalizmus idegen volt, itáliai, német, francia és más barátai, elismerései voltak, európai rátekintése volt a dolgokra, hasonlóképpen ahhoz a Zichy Rafaelnéhoz, akinek „kultúregyletében” olyan nagyságok fordultak meg, mint Julius Evola báró. Ha már felhoztam, mint afféle párhuzamot, egy Prohászka és egy Dienes Valéria közötti szellemi kapcsolódás például egyenesen megérthetetlen volna egy mai, törzsi szinten álló vulgárantiszemita számára, de még egy viszonylag tájékozott „neokonzervatív” vagy „libertárius” számára is bizonyára meglepő lehet. Szerb Antal így ír Tormayról.
A kor rendkívül széles spektrumot felmutatni és befogadni tudó magyar szellemi térképétől és hangulatától nem volt idegen az úgynevezett nemzeti pátosz, az irredentizmus, a liberális, sőt anarchista színezetű művészek, gondolkodók, a kereszténység, a teozófia és más szellemi-lelki áramlatok iránti együttes érdeklődés, szemben a II. Világháború utáni világgal, amelyben az értékeket éppen a háború előtti világ megmaradt és alig újrateremtett öröksége volt képes felmutatni. Tormay Cécile-re sem annyira és feltételnül „nagy íróként”, hanem inkább így kell tekintenünk (bár azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy rossz író volt, s ezt nem csak nemzetközi elismerései mutatják — amelyek közül csak egy volt a Nobel-díj). Egy korhangulatot, egy miliőt, és nem utolsósorban egy sajátosan magyar középarisztokrata-nagypolgári orientációt tükröz, amely egyszerre volt fogékony mindarra, ami formájában „forradalmian új”, és arra, ami tartalmában leírhatatlanul régi. Ha itt túloztam, csak azért tettem, mert a propos-ról van szó.
Tormay Cécile könyvei közül ma több is kapható, sőt, írásai interneten is elérhetők. Könyvismertetők is olvashatók újrakiadott műveiről. Bujdosó könyvét — amelyet én szépirodalom-olvasóként nem tartok olyan nagyra, bár kordokumentumként érdekes — legalábbis mellé lehetne tenni sok más irodalminak tekintett műnek, amely megítélésem szerint nem üti meg az irodalom mércét, viszont legalább annyira szubjektív és érzelmes, mint az írónő 1919-ről szóló beszámolója. Egyéb „szomorúlektűrjei” mellett viszont a Napkelet folyóirattal letett valamit az asztalra.
Sok tekintetben Tormay, csakúgy, mint Prohászka Ottokár egyenesen „liberálisnak”, sőt „zsidónak” tűnnének egy mai magyar nacionalista számára. A kortárs magyar úgynevezett szélső-„jobb” egyes ágai ugyanis olyan elméleteket tesznek magukévá, amelyek például a magyarságot a „mag népének” tekintik, míg a németeket, olaszokat és másokat a „héj”-hoz sorolják, amely „összeesküdött a mag ellen”. Ilyeneket és még más elmebuggyant gondolatokat, (melyek közül már bemutattunk egy díszpéldányt) képesek emberek komolyan leírni, olvasóik, hallgatóik pedig „komolyan” mérlegelni és elfogadni azokat.
Tormay Cécile-től mindez a soviniszta irracionalizmus idegen volt, itáliai, német, francia és más barátai, elismerései voltak, európai rátekintése volt a dolgokra, hasonlóképpen ahhoz a Zichy Rafaelnéhoz, akinek „kultúregyletében” olyan nagyságok fordultak meg, mint Julius Evola báró. Ha már felhoztam, mint afféle párhuzamot, egy Prohászka és egy Dienes Valéria közötti szellemi kapcsolódás például egyenesen megérthetetlen volna egy mai, törzsi szinten álló vulgárantiszemita számára, de még egy viszonylag tájékozott „neokonzervatív” vagy „libertárius” számára is bizonyára meglepő lehet. Szerb Antal így ír Tormayról.
A kor rendkívül széles spektrumot felmutatni és befogadni tudó magyar szellemi térképétől és hangulatától nem volt idegen az úgynevezett nemzeti pátosz, az irredentizmus, a liberális, sőt anarchista színezetű művészek, gondolkodók, a kereszténység, a teozófia és más szellemi-lelki áramlatok iránti együttes érdeklődés, szemben a II. Világháború utáni világgal, amelyben az értékeket éppen a háború előtti világ megmaradt és alig újrateremtett öröksége volt képes felmutatni. Tormay Cécile-re sem annyira és feltételnül „nagy íróként”, hanem inkább így kell tekintenünk (bár azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy rossz író volt, s ezt nem csak nemzetközi elismerései mutatják — amelyek közül csak egy volt a Nobel-díj). Egy korhangulatot, egy miliőt, és nem utolsósorban egy sajátosan magyar középarisztokrata-nagypolgári orientációt tükröz, amely egyszerre volt fogékony mindarra, ami formájában „forradalmian új”, és arra, ami tartalmában leírhatatlanul régi. Ha itt túloztam, csak azért tettem, mert a propos-ról van szó.
Tormay Cécile könyvei közül ma több is kapható, sőt, írásai interneten is elérhetők. Könyvismertetők is olvashatók újrakiadott műveiről. Bujdosó könyvét — amelyet én szépirodalom-olvasóként nem tartok olyan nagyra, bár kordokumentumként érdekes — legalábbis mellé lehetne tenni sok más irodalminak tekintett műnek, amely megítélésem szerint nem üti meg az irodalom mércét, viszont legalább annyira szubjektív és érzelmes, mint az írónő 1919-ről szóló beszámolója. Egyéb „szomorúlektűrjei” mellett viszont a Napkelet folyóirattal letett valamit az asztalra.
Tormay Cécile
(1876 — 1937)
(1876 — 1937)
Bejegyzések
