„Holokauszt-tagadó” volt-e a nagy befolyású zsidó úriember, Benjamin H. Freedman?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kezd nagyon provokatívvá válni, hogy bizonyos „konzervatívok” — a szocialista és liberális értelmiséggel együtt, amely, leginkább önmaga erkölcsi védelmére készül egy óriási totemet és tabut állítani a honi politikai publicisták elé — szorgos és félig-meddig talán öntudatlan árokásásba kezdtek, melynek célja, hogy elkülönítsenek egy olyan, „vegytiszta” konzervativizmust, amely mentes mindennemű holokausztizmussal kapcsolatban megfogalmazott éles, intellektuális kritikától, s létrehozzanak egy demarkációs vonalat, melynek túloldalán immár a „nácik” helyezkednek el, akik egy kalap alá veendők mindenféle utcai csőcselékkel (melynek, amennyiben valóban csőcselék, egy valódi jobboldali és konzervatív rendben nem volna tere).

Így hát magunk is ironikus, ám jogos, mert konkrét kérdésekben megfogalmazott „provokációba” kezdtünk, utalva mind a primitív „hollókosztozókra”, mind bizonyos károgó közéleti személyiségekre, akik a holokausztizmus hátszelével próbálnak meg maguknak erkölcsi tőkét kovácsolni az ellenük fellépőkkel szemben (e posztokat most [2009. május 1.] töröltük, mivel néhányak szerint „sértők” voltak). Ez néhány, egyébként nyilvánvalóan jószándékú blogszerzőnek és olvasónak láthatólag azonnal szemet szúrt. Ám magunk részéről feltesszük a kérdést, egy ilyen (mesterségesen) kiélezett kérdés körüli helyzetben is: „szalonképtelen”-e az, aki nem szalutál azonnal a balliberális média manipulációjára, hanem előtte tájékozódik és gondolkodik is?

Nos, bár óvakodnék a heves és érzéki vitától, mint nem az európai géniuszra jellemző aktivitástól, disputa indítását javaslom.

Az alább négy részben hallható-olvasható — rögtönzött — beszédet, amely 1961-ben, a Hidegháború közegében hangzott el Washingtonban, némi előzetes magyarázattal teszem közzé Körünkben. Másképp nem is volna ildomos.

Aki előadja: Benjamin H. Freedman, a huszadik század egyik érdekes alakja. Freedman 1890-ben született, sikeres zsidó üzletember volt New York City-ben, egyik igazgató tulajdonosa a Woodbury Szappangyárnak. Zsidóságával 1945-ben, az antant hatalmak győzelmét követően szakított, amikor is katolizált. Freedman személyesen ismerte Bernard Baruch-ot, Samuel Untermyer-t, Woodrow Wilson-t, Franklin D. Roosevelt-et, Joseph Kennedy-t, és John F. Kennedy-t, és a kor sok egyéb kulcsszereplőjét.

Nem ő az egyetlen zsidó származású úriember, aki az I. és — ami különösen figyelemreméltó — a II. Világháborúval kapcsolatban gyakorlatilag revizionista és inkább német-, illetve Tengely-barát álláspontot vett fel (anélkül, hogy egy pillanatig is komolyan eszünkbe juthatna: ad absurdum „náci”-ról van szó — amely mozgalommal és szimbólumaival kapcsolatos „konzervatív” paranoia már a kommunizmusra is kiterjedt). Természetesen abban, ami beszédében elhangzik, semminek a „tagadása” nem jelenik meg... de ha meg is jelenne, talán az sem volna szentségtörés, hiszen a történelem megismerése nem ekvivalens egy egyszerű fizikai kísérlet eredményének igazolásával, és az ember nem lehet benne biztos, hogy nem bukkan-e itt-ott újabb, Katyn-hoz hasonló esetekre.

Viszont — félretéve mind a helyeslő, mind a tagadó prekoncepciókat, valamint erőszakos, primitív és otromba fenyegetéseket — egy olyan okfejtést hallhatunk, amely a német-zsidó polémiában nem csupán az egyik fél felelősségét boncolja, hanem a másik félét is (értelemszerűen tematice ez utóbbit emelve ki). Úgy gondolom, hogy amiket Freedman állít, azok nagy mértékben alátámaszthatók volnának különféle argumentumokkal; ám akár hozunk fel ilyeneket, akár sem, mindenképpen gondolkozásra késztető téziseket és hipotéziseket tartalmaz, különösen olyan, diplomáciai mércével mérve élesen kritikus tartalmú és kifejezetten szemtelen kiszólások fényében, amelyektől az utóbbi évek politikája sem mentes. (Lásd még ezt az írásunkat.)

Ami a „cionista manipuláció” korabeli fel- vagy elismertségét illeti, valaki felvetette, hogy Hitler nyilatkozott-e ezekről úgy, mint referenciákról. Nos, míg a Harcom-ban számos hasonló érvelést használ, konkrétan a Balfour-nyilatkozattal kapcsolatban nem találtam hivatkozást. Jó lenne persze, ha erről valamit tudhatnánk, ám ehhez át kellene böngészni A. H. összes rádióbeszédét például. Ugyanakkor csodálkoznék, ha Freedman légből kapta volna, amit mondott, és azon is, ha Hitler semmit nem mondott volna a Balfour-nyilatkozat és hátterének ügyében.

Mellékelem J. F. Rutherford levelét a Führerhez (az eredeti, német nyelvű levél fénymásolata itt található), aki végképp nem vádolható náci-szimpátiával — sőt, a Watchtower Society eleinte (vallásos meggyőződésből) a cionistákkal tartott —, de ő is elismeri az amerikai háborús propaganda zsidó-bankokrata hátterét. Furcsa lett volna, ha Németországban erről az érvelésről (ti. hogy az USA belépése Központi Hatalmak ellen bizonyos háttérmanipuláció hatására történt) nem tudnak.

Judea Declares War on Germany, 1933.

A beszéd vége felé vázolt kazár-elmélet Arthur Koestler révén vált ismertté (A tizenharmadik törzs).

Lényegében Freedman beszéde, ha el is nagyolja az okokat, semmiképpen sem biztos, hogy hibásabb eszmefuttatás, mint a liberális történetírás elméletei. Azoknál elméletileg lehet akár pontosabb is a felelősség elosztásában és az okok vázolásában is. Magam részéről üdvözlöm mindazokat a liberális kísérleteket, amelyek elfogulatlanul és szentimentális előérveket mellőzve állnak a kérdéshez.

Ami Freedman megjegyzését illeti a kazár birodalom vallási karakterének eredetével kapcsolatban, természetesen az nem igaz, hogy a monoteizmus előtti világ „falloszimádó” lett volna, de ez már más lapra tartozik, és a megfelelő kontextuson belül csak Freedman maradéktalan erkölcsi integritását bizonyítja, amely beszédének egész hangvételéből egyébként is érzékelhető.

Hogy végülis igazat mond-e vagy téved, azt hiányos információk miatt nem tudom eldönteni. Végül marad hát az aktualizált kérdés: tagadta-e bármilyen bűnök elkövetését B. H. Freedman? Előadásából úgy tűnik, nem.

Olvasóinknak pedig szintén marad a kérdés: állást foglal-e Loxon e poszttal holokauszt-kérdésben? Válasz: nem, mert továbbra sem tudja, mit kell „A Holokauszt”, illetve annak tagadása alatt érteni. Viszont az alábbi beszéd komoly kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, vajon hogyan lehetne egy hasonló törvényt kivitelezni. A mondott törvény alkalmas volna-e a beszéd betiltására? S Önök morális érvek alapján betiltanák például Freedman beszéde közlésének jogát?

Szerintem feltétlenül érdemes mindent megvizsgálni, mielőtt az ember ördögöt kiált. S ha még aztán is kiáltani akar, akkor tegye bizonyos határok és érvelési harc keretei közé szorítva.

Mit kell tudni a hírekről

A Reakció új posztja nyomán felidézzük egy korábbi írásunk részletét:

Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) [...] a [különböző] tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán – s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? (2008. május 17.)

Mi mindenesetre nem izgatjuk fel magunkat, mint látják:

Konzervativizmus és iszlám, iszlám és világháború

A Teák már ismerik rossz szokásomat. Amikor éppen csend támad, és csak a teáscsészék, ezüstkanalak halk csörrenései, csendülései hallatszanak, akkor gyakorta, el-elmélázó arccal kiejtem azt a nevet, hogy René Guénon. A hatás zavarba ejtő. A diszkrét csörömpölés még inkább elhallgat, a kanalak megszűnnek forogni a teáscsészékben, s a keresztény Európa sanyarú sorsáról szóló társalgásban épp szünetet tartó barátaim kissé úgy néznek rám, mintha megszállott volnék. Zavarba jöhetnék a csodálkozó vagy fürkésző szemek láttán, vagy vehetném esernyőmet, s kissé vontatott angolos távoztomban még utoljára az asztalra helyezhetném A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvet. Ám a teátrális reagálás, úgy gondolom, meglehetősen irracionális cselekvés volna, amikor a hallgatásba burkolózott szalont elárasztó finom dohányfüstben kérdőjelek kacskaringói rajzolódnának ki, s megerősítené barátaim abbéli benyomását, hogy egyszerűen egy habókos figurával ültek szemközt. Így olyankor inkább mesterkélten misztifikált mesélésbe fogok arról az alakról, akinek szellemi szárnyai alatt több olyan fiatal szerző nevelkedett fel, akik — nyugati létükre — úgy tudtak írni (több más hagyomány mellett) az iszlámról, ahogyan sok született muszlim sem.

Főként A XX. században számos konzervatív személyiség volt ismert, akik a Nyugat vadul elharapózó materializmusa elől menedéket keresve, az iszlámhoz (annak többnyire valamely ezoterikus vonulatához) csatlakozva univerzálisan konzervatív (s tehát európai vagy „euro-atlanti”) életművet mutattak-mutatnak fel. Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Martin Lings vagy a perzsa (tehát már eredetileg síita-muszlim) Seyyed Hossein Nasr viszonylagosan ismert példák, főként René Guénon-t ismerő körökben. Nem ők voltak azonban az elsők, akik az iszlámhoz nem mint ellenséghez közelítettek. Még csak nem is Ivan Aguéli, Guénon mentora és barátja.

Európa politikai történetében az iszlám ellentmondásos szerepet játszott. A mórok hatását inkább pozitívnak, a törökökét inkább negatívnak tekinthetjük, míg az iszlám európai szellemtörténetre tett hatása egyértelműen megtermékenyítő és pozitív volt. Nem csak az ókori auktorok művei kerültek így vissza Európa szellemi vérkeringésébe, hanem olyan kulturális hatások, amelyek valóságos kincsek, s ma már nem is feltételezik, hogy ilyen úton jutottak el és épültek be az európai életmódba.

Nem csak az Ezeregyéjszaka meséiről, a kalamárisról, építészeti különlegességekről vagy a gyönyörű szőnyegekről, (esetleg újabban a hastánc mérsékelten autentikus, bár szimpatikus divatjáról) van azonban szó. Olyan szellemileg magasrendű tanításokról, valamint egészséges harciassággal párosuló szellemi attitűdökről, amelyeket már a keresztes hadjáratokban részt vevő templomos lovagok is fel- és elismertek, miközben az ősi keleti harci játékot, a sakkot játszották ellenségeik sátrában.

A török hódítások nagy mértékben megnehezítették az iszlám pozitív vonásaival való megismerkedést, és tanításainak elfogulatlan szemléletét. Sajátos tény, hogy a magyarországi lázadások, sőt az 1848/49-es forradalom számos exponense vált formálisan muszlimmá, miközben ők elsősorban a törökök iránti lojalitást preferálták, s kevéssé a szellemi aspektus volt a döntő e választásukban. Rákóczi állítólag kapcsolatokat ápolt a szúfizmus egyes képviselőivel is, ám a dezertőrökre többnyire a karrierizmus volt a jellemző, ami persze a szultánságot kevéssé érdekelte. E magyarok esetében úgy tűnik, nem az iszlám iránti valóságos megbecsülés, inkább a törököt végre-valahára kiűző katolikus Habsburgok iránti gyűlölet és megvetés érzése volt a döntő.

Ugyanakkor — Napóleon inkább személyes egyiptomi kalandja után, ahol (Guénon egyik levelének tanúsága szerint) Alí néven felvette a muzulmán hitet — Metternich herceg már hangsúlyozottan pozitívan fordult az iszlám, sőt a török szultánság felé. Felismerte, hogy a francia forradalmat követően immár abban a korban élünk, amikor a két kulturális és politikai hagyománynak nem szembenállnia, hanem szövetkeznie kellene egymással — s nem csak exkluzív szinteken. Javasolta a pápának, hogy a török szultanátust vegyék fel a Szent Szövetségbe, azonban a pápa ezt — rövidlátó módon — elutasította. Ferenc József viszonya a bosnyákokkal teljesen baráti és szeretetteljes volt, s a török birodalom az I. Világháborúban a Monarchia szövetségeseként vett részt. A II. Világháborúban az iszlám világ mintha a Horthyéhoz hasonló szimpátiák hatása alá került volna (bár Horthy személyétől nyilvánvalóan teljesen függetlenül).

Mára az iszlám immár nem annyira a klasszikus kereszténység, hanem inkább a materialista, szocialista és liberális arrogancia vádjai, valamint titkos politikai-társadalmi befolyása alatt hozott létre vehemensen Nyugat-ellenes (ezen belül is főként USA- és Izrael-ellenes) terrorisztikus hajtásokat. Mindeközben sajátos módon – kevesek esetében — az iszlám felé való intellektuális nyitottság elért egy magas színvonalat.

Mostanság többen az Al-Kaida vagy Ahmadinezsád politikájában fedeztek fel világkalifátus felállítására vonatkozó terveket, elképzeléseket. Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) ezek a tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán — s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? Vagy az iszlám — a kereszténység esetéhez hasonlóan — a lassú, s talán forradalmakkal tűzdelt enyészet áldozata lesz majd?