Egy szál izévirág (avagy miért nem vennék autót Szabó Lőrinctől)

A fordító ugyebár az az ember, aki nekünk, egynyelvű bennszülötteknek, elhozza a külföldinyelvű szerzők üzenetét. Az ember, amíg egynyelvű bennszülött, önkéntelenül is megbízik a fordítóban. Mert a fordító okos. Mert a fordító ért külföldiül, mi meg nem. Mert a fordító nevét nyomtatásban látjuk a vers végén, a sajátunkat meg kézzel írva a füzetek meg a tankönyvek vignettáin. Mert a fordító művész, netán költő.

Ráadásul a fordítás bizalmi dolog. Az olvasó nem ismeri az eredeti nyelvet, és ki van szolgáltatva a fordítónak, akit hiteles tolmácsnak gondol. A költészet képeit és metaforáit le lehet fordítani, a vers készen van, az eredeti költő már megcsinálta: a fordítónak a feladata másodlagos, hiszen neki csak tolmácsolnia kell. Kellene. Nem átírnia, átfazoníroznia, hanem visszaadni az eredetit.

Van egy eléggé ismert verse William Wordsworth-nek. A lírai én sétál, valamikor az 1790-es évek végén, és egy tó partján, a fák árnyékában meglát egy ragyogó virágmezőt. Annyira szépek a virágok, hogy olykor fel-felidéződik az emlékezetében. A magyar olvasók Szabó Lőrinc fordításában ismerik (középiskolás szöveggyűjteményekből, például). És ezért nemigen tűnik fel nekik a hamisítás. Nekem is csak jóval később tűnt fel. Az első két versszak így szól:

I wandered lonely as a cloud

That floats on high o'er vales and hills,

When all at once I saw a crowd,

A host, of golden daffodils;

Beside the lake, beneath the trees,

Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine

And twinkle on the milky way,

They stretched in never-ending line

Along the margin of a bay:

Ten thousand saw I at a glance,

Tossing their heads in sprightly dance.

Ha angolul értünk, elég egyértelmű a költői kép. A szöveg (nevezzük „eredetinek”) sárga, “daffodil” nevű virágokról beszél. Ezt a virágot magyarul és németül nárcisznak nevezzük: szép tavaszi virág, mindenki ismeri, mérget tartalmaz és talán egy lábnyira nő meg.


A vers szerint sokezer ilyen aranyló virág táncol a szélben. Ami egy nagyon szép és erős kép (már amennyiben az olvasónak van érzéke a természeti és költői képekhez): a nárcisz feje ugyanis általában lefele csüng a szárról, a sárga virág pedig kontrasztot ad az árnyékban. Egy mező daffodil valahogy így néz ki (wikipaedia-kép, Angliából):


Szabó Lőrincnek nem mindenhez volt érzéke. Jelen esetben például a költői képhez és a biológiához se. Az eredeti nagy, sárga virágmezőjét nehéz félreérteni, a “daffodil” jelentését pedig ki lehet szótárazni. A fordítónak nem ment. Mi lesz a versből? Ez:

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, —
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

Vagyis egyrészt egy lesz egy zavaros kép, ahol sárga virágok helyett kapunk valami zavaros színű virágokat. A rossz fordító megpróbálja az angolul nem olvasó olvasót meggyőzni arról, hogy a virágok tűzszinűek, tüzesek, lángolnak, de azért aranyszínüek is.

Tegye fel a kezét az, aki szerint a tűz sárga. Mármint sárga-sárga. Nem narancssárga. Igen, tudjuk, fémsókkal meg alkálisókkal lehet sárga lángot csinálni, meg lángfestést, de a tűz köztudottan piros.

Másrészt: a virág is meghamisítódik. Magyar nyelven létezik olyan virág, hogy tűzliliom. Egy narancssárgás-pirosas virág, két-három láb magas (nálam három), és angolul “fire lily” a neve (lilium bulbiferum, Feuer-Lilie, innen a kép). Sajnos nem “daffodil”. A tűzliliom egy stramm, merev szárú virág, a feje nem konyul le (csak ha elfonnyad). Ezt a virágot megmozgatni jóval erősebb szél kell, mint a nárciszokhoz.

Nem nehéz belátni, hogy itt két, különböző fajtájú és színű virágról van szó. Ha ragaszkodunk az „eredeti” pre-posztmodern fogalmához, akkor azt is mondhatjuk, hogy az eredeti a sárga nárcisz, a másik meg valami félreértés, csúsztatás, kamu, rizsa, púder. A két virág két egészen más költői képet épít fel. Amelyeknek semmi közük egymáshoz.

De akkor mit csinált Szabó Lőrinc? Egyszerűen meghamisította az eredetit? Vagy fabrikált egy verset, amit Wordsworth ihletett, és ezért hommage-ból Wordsworth nevét írta a vers fölé, magát meg fordítóként prezentálta? Nem ismerte a virágokat és a színeket, és jóhiszeműen tévedett? A döntést és a további találgatást az olvasókra bízom. „Aki kevésen hű” — de aki még ezen a kevesen se?

Karácsonyi ajándék Parlamentünknek

Loxon a Konzervatív Tea-Kör szerzői, különösen Tevvton nevében átnyújtja szerény ajándékunkat az úgynevezett magyar országgyűlésnek.

 

President Hawk és a csapásmérő tea klub

.

A teakraták, úgy látom, nem formalisták. Jaj de jó! Az intézményes tekintély nem feltétlenül tisztelendő. Roppant határozottan, a teaklubba szerelendő csapásmérők indítópultjának használatát javasolták.

Megelőző csapásról már szó sem lehet.

De a teakraták cselekvési köre erősen korlátozott. Királyunk nincs, se jó, se rossz. Bár a jó király eljövetelében bízhatunk. De addig is az államfőnek vajon mi a feladata? Mit tegyen?

Mit mond a lelkiismerete? A formális jog, az általa is alkotott, de a gyakorlattal és a polgárokkal semmilyen kapcsolatban nem álló konstrukció, az Alkotmány követése és őrzése vagy az ország problémájának megoldása-e a feladata? Túl tud-e lépni értelmiségi perplexusán és politikushoz méltóan dönteni és cselekedni? Igen, kizökkent az idő, és kárhozat, de ő született helyrehozni azt. A Tubesre elment néhány fát megmenteni. És az politikai közösség...?

És ha nem tud vagy mer cselekedni, megteszi-e a felelős államférfiú számára ilyenkor maradó (le)lépést?