Loxonunk múltkori futó megjegyzése a Kuvahara-Allred szerzőpáros
Kamikaze című könyve kapcsán azon nyomban felkeltette az érdeklődésemet, lévén egyébként is a japánok nagy tisztelője, valamint a MJBT regionális csoportjának nem épp túl aktív, de jegyzett tagja. Némi keresgélés után egy antikváriumban valóban olcsón hozzájutottam a Zrínyi kiadó 1988-as kiadványához, azóta esténként, elalvás előtt olvasgatom is serényen, míg el nem nyom a buzgóság. Jelen poszt tematikája folytán egyrészt a PHJ által megkezdett
Heroizmus a modern korban sorozatba is illeszkedik, a Felkelő Nap Országa és a
bushido felől világítva meg a kérdéskört, de tulajdonképpen nem lesz nehéz párhuzamot felfedezni a Verena által bemutatott, remekbeszabott „labanc” portrékkal sem, mivel a hűség és a becsület, a kötelesség és a vitézség, az Istenbe és az uralkodóba vetett hit nemzetek feletti és örök érvényű, valamint szebb (mindenféle demokratikusnak nevezett hőzöngéstől és pártoktól mentes) korokban alapvető, manapság
jobb híján konzervatívnak tekintett értékei kulcsfogalmak az alábbi idézetekben is. Ha a japánok és a magyarok vér szerint talán nem is, de lelki-szellemi tényezőiket figyelembe véve bizonyosan rokonságban álltak, s merem remélni, ez az egykori
ksatriya attitűd nem enyészett el végleg, s még ma is felébreszthető nemzetünk jobb sorsra érdemes fiaiban, különben beigazolódnak ennek a
radicalis pálforduláson átesett kecskeméti
reppergyereknek a szavai... (
Warning! Explicit lyrics! — természetesen Körünk az
Új Időszámítás óta végképp elhatárolódik az ilyen magunk- és magukfajta narratívától...)
Sajnos nálunk tudomásom szerint nem maradt fenn olyasfajta, a harci erényekbe bevezetendő nemesi ifjak okulását szolgáló írásos emlék, mint a
Hagakure, de azt azért
Tinódi Lantos Sebestyén vagy
Balassi Bálint, illetve a nemrégiben bemutatott
Koháry István gróf révén tudjuk, hogy a mi végvári vitézeinket is kedvelték a Múzsák, akárcsak az
eposzíró Zrínyi Miklós kortársaként már életében klasszikusnak tekintett
Macuo Basó-t. Mielőtt fejest ugranánk a hősi ethosz idézettengerébe, mottó gyanánt olvassunk el egyet a
mester haikui közül, majd aztán Tölgy kedvéért még egyet.
Szívem csordultig
telt a nappal! — ám hol lesz
éji szállásom?
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
(1) A katona és tengerész tanúsítson hűséget alapvető kötelessége iránt. Az a katona vagy tengerész, akiben nem erős a harci szellem, az legyen bármily kitűnő a harckészség terén, bármily jártas is a tudományokban, mégis pusztán báb; katonák vagy tengerészek testülete, legyen bármily rendezett és fegyelmezett, pusztán gyülevész had... Teljes szívedből teljesítsd alapvető kötelességedet, mely nem más, mint a hűség, és sose feledd el, hogy a kötelesség súlyosabb a hegynél, a halál könnyebb a tollpihénél...
(2) Az alárendeltek feljebbvalóik parancsait tekintsék úgy, mintha az közvetlenül a császártól érkezne. Ne csupán feljebbvalói iránt tanúsítson tiszteletet, hanem a nálánál idősebbek iránt is, még ha nem is szolgál alattuk. A feljebbvalók azonban ne kezeljék alárendeltjeiket lenézően vagy pökhendien. A feljebbvalók — ha a hivatalos kötelesség nem készteti őket szigorra és határozottságra — kezeljék belátással alárendeltjeiket, legyenek szívélyesek velük, hogy minden rendfokozat eggyé válhasson a császár szolgálatában...
(3) A katona és a tengerész becsülje nagyra a vitézséget. Országunkban ősidők óta igen nagy becsben áll, nélküle alattvalóink méltatlanok lennének nevükre. Hogyan is feledkezhetne meg akár egy pillanatra is a hősiességről a katona és a tengerész, akiknek hivatása a szembeszállás az ellenséggel a csatában?
(4) Hűség és igazságosság a férfi alapkötelessége, ám a katona és a tengerész még kevésbé lehet meg e tulajdonságok nélkül, egyetlen napig se maradhatna meg sorainkban ezek nélkül. A hűségben bennefoglaltatik az adott szó megtartása, az igazságosságban pedig a kötelesség teljesítése. Ha hűséges és igazságos akarsz lenni, a kezdet kezdetén alaposan meg kell gondolnod: véghez tudod-e vinni szándékodat, vagy sem. Ha elhamarkodottan beleegyezel, hogy olyasmit teszel, amiben bizonytalan vagy, és ostoba kötelezettségeket vállalsz, azután pedig hűségesnek és igazságosnak akarsz bizonyulni, akkor igen nehéz helyzetbe kerülsz, ahonnan nincs menekvés...
(5) A katona és a tengerész tűzze ki céljául az egyszerűséget. Ha nem tűzöd ki célul az egyszerűséget, akkor elnőiesedsz, könnyelművé válsz, fényűző és különcködő viselkedésre szoksz rá; önzővé, anyagiassá válsz, s a hitványság legalsó fokáig süllyedsz, annyira, hogy se hűség, se bátorság nem menthet meg a világ megvetésétől... Katonák és tengerészek: sose hanyagoljátok el ezt a parancsot.
(A Meidzsi császár által 1882-ben kiadott Császári Parancs Katonáknak és Tengerészeknek című, szentként tisztelt dokumentumból „A Menny és Föld Nagy Útja, az emberiség egyetemes törvénye” elnevezésű tételek, melyeket a kiképzés során by heart kellett elsajátítaniuk az ifjoncoknak)
* * *
Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követelésének. Aki annak ellenére, hogy az utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.
Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz. Szükségszerű, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak csatlósi szolgálatunkra és harci erényeinkre.
*
Ebben a világban semmi sem lehetetlen. Szilárd elhatározással, azt mondják, eget és földet is meg lehet mozgatni. A dolgok azért tűnnek úgy, mintha jóval meghaladnák az ember erejét, mert erős akarat hiányában nem tudjuk rávenni magunkat semmilyen fáradságos munkára. Teljes egészében az ember mentalitásától függ, hogy képes-e „még az eget és a földet is megmozgatni anélkül, hogy az erejét használná.”
(Részletek a Hagakure Első könyvéből)
* * *
A japán háború legfrissebb eseményei megismertették velünk a halál egyik jellemző „stílusát”, amely annyiban szembetűnő hasonlóságot mutat a bolsevik emberével, hogy látszólag azonos megvetést mutat az egyén, és általában a személyiség értékei iránt. Tudomásunk van olyan japán pilótákról, akik robbanóanyag-terhükkel együtt önszántukból a célpontra zuhantak, olyan ember-bombákról, akik eleve halálra voltak szánva az akcióban. Úgy tűnik, Japánban már jó ideje megszervezték ezt a „halál önkénteseiből” álló hadtestet. Itt is valami olyasmivel állunk szemben, ami szinte felfoghatatlan a nyugati mentalitás számára. Mindazonáltal ha megpróbálunk a mélyére hatolni a hősiesség eme végletes formájának, olyan értékeket találunk, amelyek tökéletes antitézisét alkotják a bolsevik ember fény nélküli, „földi heroizmusának”.
A kiindulópont ebben az esetben szigorúan vallási, sőt, mondhatni aszketikus és misztikus természetű. Ezt azonban nem a közismert és első látásra nyilvánvaló értelmében kell felfogni, vagyis nem ahhoz kapcsolva, hogy Japánban a vallás és a császárság ideája olyannyira egybeforrott, hogy a császár szolgálata isten szolgálatával azonos, s ha valaki föláldozza magát a tennó vagy az állam érdekében, az egyenértékű egy misszionárius vagy egy mártír önfeláldozásával, hanem abszolúte cselekvő és harcos értelemben. Bizonyos, hogy ez is lényeges aspektusa a japán politikai-vallási eszmének — a végső és legbensőbb vonatkoztatási pontokat mindazonáltal magasabb régiókban kell keresni, a buddhizmus világképében és életfelfogásában, de főként a Zen-iskolában, melyet teljes joggal neveznek a „szamurájok vallásának”, azaz a japán harci kaszt hitének.
(Részlet Julius Evola A hősiesség arcai című írásából)
* * *
1929-ben Kenzo vesebántalmak következtében súlyosan megbetegedett, és azt mondták, még abban az évben meg fog halni. Az orvosok tanácsát és felesége kérlelését semmibe sem vette, minden nap kilőtt egy vagy két vesszőt, még amikor a legrosszabb állapotban volt, akkor is. Kenzo nem halt meg — azt mondta, saját magát gyógyította meg a mély légzés segítségével, valamint úgy tűnik, újabb megvilágosodás-élményt élt át betegsége révén —, de egészsége már nem állt helyre teljesen. A tanítást és az írást azonban folytatta, a dojo-ban is megjelent, ahányszor csak tudott, sőt, amikor kedve támadt és alkalmasnak érezte, még utazásokat is tett Japán más vidékeire. Az általa alapított szervezet, a Daishado-kyo egyre nőtt, 97 dojo működött szerte Japánban, több mint 14000 beiratkozott tanítvánnyal. Kenzo roppant lelkiismeretesen végezte tanítási kötelezettségeit. Ha valamely oknál fogva, betegség vagy utazás miatt nem tudott tanítani, nem fogadott el fizetséget vagy pedig odaadta tanítványainak, hogy csapjanak lakomát belőle.
Leánya, Katsu halála, aki rejtélyes balesetben hunyt el Mandzsúriában 1934-ben, újabb szörnyű esemény volt Kenzo életében. 1938-ban ismét súlyos beteg lett. Időszakosan még így is képes volt tanítani, de többnyire arra kényszerült, hogy ágyban feküdjön. Egy téli napon Kenzo éppen talpra állt és kiment, amikor találkozott két tanítványával, akik egyébként orvostanhallgatók voltak. Ragyogó vörös cseppek jelentek meg a havon, vizelete véres volt. „Ez is csak gyakorlás” — mondta tanítványainak.
Kenzo 1939. március 1-jén halt meg. Hatvan éves volt.
*
Légy a gyakorlópályán, bárhol vagy is. Ez a te választásod — élj úgy, mint egy bölcs, vagy tengődj, mint egy bolond.
*
Tégy meg minden tőled telhetőt mindig, mindenben. Ez a siker kulcsa. Tanulj meg egyvalamit jól, és megtanulod, hogyan érts meg tízezer dolgot. Tízezer dolog is egy; ez a megértésnek ama pontja, amire rá kell találnod. Azután minden titokzatos és csodálatos.
*
Ha szíved igaz, íjad dicsőséges lesz. Tested és tudatod visszatükrözi az ég és a föld, az Út és az Erény egységét.
(Részletek John Stevens: Zen íj, zen nyíl. Awa Kenzo élete és tanításai című könyvéből, mely nemrégiben magyarul is megjelent a Tanulmányok a tradicionális íjászatról c. kötetben)
Bejegyzések
