Nagyon kedvelem az antikváriumokat, a kollektív divat-figyelem szórásából kikerült, sárgult lapok sokféle személyes, valamint eszmetörténeti extravaganciát lelepleznek. Olyan dolgokat, amelyek ma is hatnak, csak hatásuk pontos okát és mikéntjét már rég elfeledték azok, akikbe beleragadt valamilyen szajkó-motívum.
Emlékszem például olyan szovjet valláskritikai könyvre*, amelyben a vallás hamisságának bizonyítékaként Pavlov doktor kísérleteit hozták fel. Teljes homályban maradt előttem – a mai napig –, miféle lenyűgöző logika nyomán haladva jutottak el oda a szovjet szoc-reál festők alkotásait is tárgyi bizonyítékként felhozó szerzők, hogy a Pavlov-féle reflex (tudják, kutya against óracsengő) alkalmas mondjuk a Szentháromság megkérdőjelezésére vagy Visnu isteni voltának kétségbe vonására. De ha Önök értik az eszmék ilyetén kutyafuttatását, kérem, azonnal nyomják meg a csengőt, hátha összefut a megértés nyála szánkban, miközben a megokolás csajkája üresen marad.
Aztán ott vannak Ernst Mach vagy mások filozófiai életművének Lenin-féle kritikái. Látnivaló, hogy a cseppet sem derék genfi forradalmár miféle erőfeszítéseket kellett tegyen olyasféle dolgok kvázi bizonyításáért és cáfolatáért, amelyek ma már – halvány fogalmunk sincs, milyen jogon – kézlegyintéssel és „szegénykém” jelzők kíséretében elintézettnek vannak véve, egyes, magukat felvilágosult internetes kommentátoroknak tartó agybajnokok által. Vlagyimir Iljics akkor még nem betonnal töltött homloka igen gyöngyözhetett, hogy az empiriokriticizmus elméleteinek cáfolatát adja oly szegényes metodikai alapokon: egy misztikus „matéria” izmusára, valamint olyan inverz-hegeliánus „dialektikára” hivatkozva, melyeket egy újrózsakeresztes is megirigyelhetett volna.
Semmi kétség, Vlagyimir Iljics Lenin (vagy VI. Lenin, ahogy olykor szellemesítve utalnak „szellemi” eluralkodásának szánalmatos voltára) sötét és máig pregnánsan ható öröksége olyan erővel testáltatott a félhülyénél is rosszabb utókorra, hogy a mai naív és felületes olvasóközönség, amelynek képességei többnyire Umberto Eco átlagos** olvasóközönségének szintjét is messze-messze alulmúlják, kritikátlanul büfizi vissza a kis októberi nyomadalom kis alakjának kis és kicsinyes gondolmányait, amelyeket a piramisokra távolról hajazó mauzóleum és a sok balzsam sem tud egyiptomi magasságokba emelni.
Tessék felütni bárhol ennek a mindig rosszarcú nyomorultnak az írásait, ki élete végén már csak a húgyban fürdő eszelős imázsának hű megörökítéséhez asszisztáló kamerákba nézésre volt képes (bár láthatólag azokat sem vette észre). Megtalálják majd azokat a pattern-eket, amelyeken a mai ún. értelmiség és a liberalizmus óraállítgató bajnokainak gyáva és minden új ámokfutással megalkuvó sematikus álgondolkodása halad.
Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Mennyire nem igaz, és mennyire igen. Lenin egy hulla. De betonnal kitömött szertári tetemének lilás fényei visszatükröződnek értelmiségiink még élőnek mondott, vörös- kék-, sőt zöld- és narancspozsgás orcáiról, a szellemi kisszerűség és dohos levegő, az örökös penész többszörösen elhasznált illata árad az egész sötét és bezárt kamrában, ahova ezek az előbb károlyista, majd rákosista, aztán kádárista, végül gönczista és még kitudjamilyen akolba tartó illuminátok terelték és zárták a legatyásodott és elméjét vesztett népet, magukkal együtt.
* Fájdalom, hogy ilyeket nem kis energiabefektetéssel magyarra is lefordítottak
** kurziválva pour notre Shenpen