1920. június 4.

Az országzászló a Szabadság téren, a mai „szovjet emlékmű” helyén.

E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig...

És akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:

„A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”,

és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:

„Consummatum est”

(Részlet Padányi Viktor Egyetlen menekvés c. könyvéből
— köszönet Umnapistimnek az idézetért)

Szabadság tér

*

G. d. Magister a mai alkalomra lefordította latinra a székely himnusz első versszakát. Immár a Tea-Körön is olvasható.

Labanc portrék — Pázmány Péter esztergomi érsek

„... a Mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még
azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész
seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben,
kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának:
fog az annakutánna is virágozni,
és ha kegyelmetek nem akarja is,
uralkodni fog az mirajtunk.”

Pázmány Péterről többnyire ismert, hogy rendíthetetlen híve volt a katolikus Habsburg uralkodóknak. Érdemes a királyválasztással kapcsolatos szempontjait tüzetesebben is áttekinteni, mivel általában csak az uralkodóház ellenrefomáció iránti elkötelezettségét szokás felemlegetni Pázmány Habsburg-pártiságával kapcsolatban.

Érvelésének főbb pontjai:

I. A jövendő király „magyarországi vérből származott légyen”: „Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt [utóbb II. Ferdinánd néven magyar király] már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka.”

II. „Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. [...] Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. [...] Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem időre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erősségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ő felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ő felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ő felsége: nem látok semmi okot, melyért ő felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sőt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ő felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná.”

III. A korona mindenképpen a Habsburg-dinasztia tagjára kell, hogy szálljon: „Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát!” Pázmány a szabad királyválasztás szokását viszály- és vészhozónak tartja, mivel az — amint azt a tapasztalat is mutatja — pártokra szakasztja az országot, s ez az egyenetlenség, pártoskodás a külső ellenség számára is könnyű prédává teszi hazánkat. „Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midőn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élőnkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midőn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erőtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ő harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. [...] Bizony, a mi atyáink és ôseink az ő törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sőt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ő választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévő birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.”

A teljesebb szövegek itt érhetők el.

Panaszi Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, bíboros, királyi tanácsos.

II. Ferdinánd király érseki kinevezését ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Fölemeltetése, nem kétlem, Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Tours to the USSR

Travel brochure “Minsk”, 1937.
Published by Intourist.

Le rapport russe

A beszögelt ablakú szalonban többnyire egyedül, illetve a hadiállapotok közt gyors csészeleborításokra betérő, néhány partizánruhába bújt vagy álarcos vendéggel ücsörögve gyakran szemlézem a politikai napilapokat. Ó, a nyomtatott sajtó ideje lejárt, figyelmeztetnek most. Ez most mindegy, válaszolom én. Vegyük úgy, mintha az elektronikus sajtót is ólomba szedték volna, és érezni lehetne a papír és a nyomda illatát. Szürke öltönyös eleganciámon se csodálkozzanak; amikor ez a szalon már omladozni fog, és néhány gerenda más helyet keres, mint amit a tervező és az építész kijelölt számára, akkor is kifogástalan öltözékben fogok itt ülni, és ha már mindent vastag por és törmelék is fed, a csésze, a tálca csillogni-villogni fog, s a szamovár kifogástalanul fog működni.

Miről fogok ma értekezni alig figyelő gerilla-barátaimnak? Az orosz kapcsolatról. Az orosz kapcsolatról, bizony, mert szeretjük vagy sem, csodáljuk vagy megvetjük, Oroszország itt van, itt van újra a nyakunkban, vagy jobb esetben csupán az orrunk előtt.

A figyelmem Oroszország felé persze nem most kezdődött. Gyerekkoromban hobby-szinten is menő volt, ahogy megvetettem a Szovjetuniót, a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy”-et, és büszkén mondhatom, hogy ezidáig sem váltam Szekfű Gyulává, s már biztosan nem fogok kiadni olyan műveket, amelyeknek címe például Lenin. Valószínűleg Debreczeni Kalbász József mintáját követve Putyint sem részesítem ily kegyben, bizonyára van több tízezernyi önkéntes, aki úgyis szívesebben, motiváltságánál fogva pedig színesebben megrajzolja majd az új messiás arcmását, mint én tenném.

Az utóbbi napok sűrűjéből azonban gyakorta kiemelkedett orosz megapotentátunk szent feje, halk, szerény szava pedig elhallatszott messze az atlanti-óceánba hanyatló kőszirtek, valamint a Kárpát-medence rónái irányába. Minden valamit magára is adó hungárus exponens megnyilatkozott Róla, vagy egyenesen tiszteletét tette Nála.

Ami dicséretes is. Elvégre a külpolitika igen fontos terrénum, s annak ellenére, hogy kis országunk népe mindig csupán a belföldi csetepaték böngészésével, és a magasra nőtt szőr közüli kisszerű tetvészéssel, bolhaszedegetéssel lett légyen elfoglalva, az extra hungariam világ ezen szegletkő körül úgy van alakulandó, hogy előbb-utóbb majd észre kelljen azért venni. Inkább előbb, mint utóbb.

No de ne szaporítsuk a pelyvát, inkább tekintsünk a végestelen-szűkös panoptikumba. Kik jártak hol és mit csináltak, ki mit nyilatkozott a nagy orosz ugar nyugati határában? Érzésem szerint kezdődött ott, hogy ez a vonagyerek bizonyára Bolek úr tanácsára valami nem létező archaikus szervezettel tárgyalt. Csakis ez lehetett az őskezdemény, amely elindította a lavinát: az Úr, a Vérfarkas és a Zoltai csak ezek után következtek. Mindegyikük igyekezett bizalmas tárgyalópartnernek mutatkozni, hiszen most már nagy-nagy szükség lehet erre. Most, hogy Oroszország köpik az ámerikai radarrendszerre, s most, hogy Óz, a nagy varázsló Gorbacsov cipőjét fogja hamarost pucolni, az I betűs államok pedig mind Moszkván keresztül igyekeznek lobbijukat érvényesíteni, Rusz-hon Európa új, felvilágosult abszolutista hatalma lett. Liberalizáció, autoriter gondolat, vallás: mind csak Vladimirt, a Fényest erősíti. Mr. Folty és Medvegyev is csupán szárnysegédei. A háttérben pedig a Küldetés áll, És A Tudat, Hogy Oroszország Újra Nagy És Örök Lesz (KÉATHOÚNÉÖL).

Nézzék el nekem, hogy elfogult vagyok, és úgy gondolom, sok érthető oka van a lelkesedésnek az új Vezér iránt. Az atlantizmus jelenleg egyet jelent a keresztvíz levételével és a válogatás nélküli bevándorlással, azaz a multikulturalizmus örve alatt folytatott liberális zsarolással, valamint az IMF-hitelekkel és a bankokratikus manipulációval, a Világválság-Párt és Polgári Szövetség „Türelem!” feliratú lufiktól szomorú kortesgyűléseivel, amelynek egyik szegletében vacsorázók valami egeret avatnak szuperelnökké, s egy önjelölt vörös bárónőt jelölnek szuperkülügyérnek, s amelynek közel-keleti stratégiai szegmense körül gyűrűzik a feszültség, s amelynek transzatlanti hátországa egyre sebezhetőbben veri vissza a betörő barbárok támadásait. Mindeközben Oroszországról csak most hull le a lepel: valójában ő volt a hunyó, a peresztrojkával, a glasznoszty-tyal s a berlini fal leomlasztásával úgy viselkedett, mint egy aikido-mester, aki nőies módon beengedi ellenfelét a térfelére, sőt ezzel a taoisztikus yin erővel még vákuumot is képez, s miközben meghajlásában a Piac Törvényei előtt a bábot imitálja, valójában ő a hasbeszélő. Valljuk be, zseniális, s a KGB sokat tanult a CIA-től, a Nagy Koordinátor pedig elégedett lehet, hogy szépen összehozta az Új Világrendet, melyben kelet és nyugat újra összebékül.

Mi lesz azonban mindennek a kifutása, miközben megalakult az ötödik internacionálé, amelyet már úgy vártunk, mint rab az ítéletvégrehajtót? Valószínűleg fokozatos és stabil Felvirágzás az Égre mutató Rakéták árnyékában. Mint tudjuk, Kína csodálatos (így mondá az Úr), így megjósolhatjuk, hogy az új szövetségi rend centruma valahol Peking és Szentpétervár, esetleg egy maoista New York között fog húzódni, szóval az egész bolygón. Hogy prosperáló lesz-e ez a Novus Ordo Seclorum? Ez bizonyos. Az is bizonyosnak látszik, hogy a Pax Russica fog honolni a világon Oslo-tól Madras-ig, sőt a Bering-szorostól Wellingtonig, sőt az északi-sarki jachtkikötőtől Neuschwabenlandig.

Nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy az új redisztribúció környezetbarát és vörösbarna rendszerében a Gárda, az In-Kal, a seriff, a csinovnyik, vagy esetleg valamely más paramilícia biztosítja-e majd a közrendet, ha eljön a klánok kora. Urbán Vektor vagy Vidéki „Továrisikonyec” Gábor, esetleg az Úr vagy valamely feltörekvő réselő, egy Jövendő Tényező veszi-e át a valóságos és láthatatlan kormányrudat? Ezek az igazi kérdések, barátaim.

No, nemsokára szunyókálok egy keveset. Előtte igyanak még egy kis csájt, aztán dászvidánjá.

Egy magyar szellemtörténészről

Miután végre ismét sikerült kiszöknöm a Loxon által számomra lakóhellyé kialakított — és általában hermetikusan lezárt — lombikból, úgy döntöttem, hogy ellátogatok hőn szeretett teázónkba. Ezúttal nem Gabelstaplerfahrer Klaus munkavédelmi akciója, vagy valami ehhez hasonló móka indított arra, hogy tollat ragadjak undorító kis karmaim közé, hanem némileg komolyabb dolog. E posztom azért született, hogy megkönnyítse, valamint elősegítse a teát kedvelők számára Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent munkája olvasását, továbbá hogy nagyjából elhelyezze a szerzőt a XX. századi európai gondolkodók között.

Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.

A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.

A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.

Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.

Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.

Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.

Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.

Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.

Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.

Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.

Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!

Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)

Fasizmus és rasszelmélet ókonzervatív szemszögből *

Julius Evola

A fasiszta „rasszizmus” és az „új ember”

Azok körében is, akik ma Olaszországban kritizálják a demokratikus rendszert és nem tagadják a fasizmus bi­zonyos aspektusainak értékét, a rasszizmust általában úgy ítélik meg, mint a fasizmus egyik sötét oldalát, amelyről jó hallgatni, minden esetben pedig úgy, mint ami egyfajta „idegen testként” került be a rendszerbe. A fasizmus eszerint a hitlerizmus kísértete és utánzója lett volna az olasz-német szövetség, a Róma-Berlin tengely utolsó szakaszában.

E gondolkodásmódban gyakran jelentős szerepe van annak a tévedésnek, amely a „rasszizmust” az anti­szemitizmus és a brutális zsidóüldözés egyszerű szinonimájává teszi. Így történhetett, hogy egy deklaráltan „új­fasiszta” folyóirat zsidó szerzők által összegyűjtött adatokat hangsúlyozott, próbálkozva az állítólagos folt eltávolításával és annak bizonygatásával, hogy Mussolini valójában nem volt „rasszista”, mert a fasizmus a háború alatt, az Olaszország feletti német ellenőrzés legkritikusabb szakaszában úgymond nemhogy nem üldözte a zsidókat, hanem gyakran védelmezte őket: ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvalóan összekevernek egy elvi kérdést azzal, ami az emberiesség érzésének és a németek által használt bizonyos elítélendő módszerek iránti ellenérzésnek volt betudható.

Így helyénvaló lesz itt egy rövid helyesbítés a témáról. Három tényezőről beszélhetünk, amelyek 1938-ban arra indították Mussolinit, hogy érintse a faji kérdést.** 1938. augusztus 5-én egy hivatalos jegyzék kinyilvánította, hogy „a légkör immáron érett az olasz rasszizmus számára”, melynek irányelveit a Nagytanács vázolta fel ugyanazon év októberében, az első törvényhozási intézkedéseket az „olasz faj védelméért” a következő hónapban kihirdetve. A három tényező közül az volt a legesetlegesebb, amely a zsidóproblémát érinti. Mussolini első írásaiban nincsenek utalások erre a problémára. Csupán egy régi cikket lehet idézni, amely egy ismert témát említ meg, tudniillik azt, hogy az elnyomott és a közvetlen harc normális eszközeitől megfosztott zsidó a modern világban a pénz, a nagytőke és a (profán értelemben vett) intelligencia által alkotott közvetett eszközökhöz folyamodott, hogy uralkodjon és megnyilvánuljon. Továbbá egy 1919-es cikkében Mussolini arról töpreng, hogy vajon a bolsevizmus, amelyet kezdeteiben londoni és new york-i zsidó bankárok támogattak, és amelynek vezetői között (akkoriban) számos zsidó volt, nem „Izrael bosszúja-e az árja faj ellenében”.

Másrészt nem szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a nácizmussal jött a világra, hogy a zsidó az egész történelemben, a római kortól kezdve, ellenszenv és üldözés tárgya volt, a keresztény érában gyakran uralkodók, pápák, zsinatok által szentesítve. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Olaszországban a zsidóprobléma sohasem érződött különösebben, és Mussolini 1938-as állásfoglalása ezzel kapcsolatban inkább politikai, mintsem ideológiai jellegű volt. Valóban megszaporodtak az olasz diplomaták és ügynökök jelentései arról a növekvő militáns antifasiszta ellenségeskedésről, amelyet zsidó elemek külföldön, főleg Amerikában tanúsítottak: többé-kevésbé azzal kapcsolatban, hogy Olaszország Németországgal szövetkezett, így Mussolini végül arra kényszerült, hogy reagáljon, és az olaszországi zsidóknak, akik néhány kivételtől eltekintve nem adták különösebb tanújelét antifasiszta érzelmeiknek (sőt rohamosztagosok is voltak közöttük), el kellett szenvedniük nem olasz hitsorsosaik magatartásának a következményeit ezen intézkedések miatt, amelyek azonban semmiképpen sem voltak a német intézkedésekhez hasonlíthatók és nagyon gyakran papíron maradtak. Minthogy itt a doktrínáról értekezünk, a fasiszta „rasszizmusnak” ezen aspektusával nem kell tehát foglalkoznunk: a zsidóprobléma vizsgálata a maga összetettségében más keretbe tartozik.

Ami a „fajt” illeti, erről Mussolini gyakran beszélt. Egy olyan időszakban, amelyben semmiképpen sem lehet hitleri befolyást feltételezni, vagyis 1921. áprilisában, egy bologna-i beszédében a fasizmus megszületését kapcsolatba hozza a „mi árja és mediterrán törzsünk mély, örök igényével, amely egy adott pillanatban fenyegetve érezte magát létezésének lényegi gyökereiben”. Ugyanebből az évből való az az állítás, hogy „a történelmet a fajjal csinálják”, és 1927-ből a következő mondat: „Komolyan kell vigyáznunk a faj sorsára; gondozni kell a fajt”. Sok más efféle hivatkozást lehetne megadni. 1938-ban a fasiszta párt általános kongresszusán Mussolini pontosan ezekre az előzményekre emlékeztetett, visszautasítva azt a vádat, hogy egyszerűen a németeket majmolja, és azt is hozzátéve, hogy ahányszor csak törzsről beszélt, ezzel a „fajra” állt szándékában utalni. De ha az első idézetben az „árja” kifejezésnek lehet is egy kimondottan rasszista jelentése, az összes többi esetben a fajról általános értelemben beszél, sőt, nyilvánvaló ezekben a faj és a nemzet fogalmának a konfúziója. Ez a fogalomzavar folytatódott magában az úgynevezett „Faji Kiáltvány”-ban (ebben az igencsak hevenyészett és felületes dokumentumban), ahol „olasz faj”­-ról beszélt, és, e kifejezést használva, magában az 1938-as fasiszta „rasszista” törvénykezésben. Ez természetesen abszurdum. Egyetlen történelmi nemzet sem egy „faj”. Eltekintve néhány eugenetikai követeléstől, ezekben a nyilatkozatokban „fajvédelemről” beszélve tehát csak a nacionalista álláspontnak adtak egy homályos, biologizáló és etnikai színezetet: legfeljebb egy „történelmi etnikumot” lehetett tekintetbe venni, nem egy igazi fajt. Mindez azonban nem elég. Ki kell emelni, hogy a fajnak a nemzettel való azonosításával és annak magasztalásával, aminek a Volksgemeinschaft (vagyis a faj-nép, a faji-nemzeti közösség vagy egység) kollektivizáló, nemzetiszocialista fogalmában kellett sajátos kifejeződést találnia, alapjaiban demokratizálva azt, éppen a faj fogalmát sértették meg és üresítették ki. Ahogyan K. A. Rohan helyesen állapította meg, egyetlen dolog volt még, amit a demokráciának nem sikerült meghódítania, és az éppen az arisztokratikus értelemben vett faj: mert csak egy elit „fajtiszta” és csak neki van „faja”, miközben a nép pedig nép, tömeg. Zagyván azonosítva a fajt a nemzettel, olyannyira, hogy „olasz fajról”, „német fajról” stb. beszéltek, ez a bástya is leomlott, mert lerombolták. Ezért az ilyen „rasszizmus” ellen állást foglalhattunk és foglalhatunk, éppen egy arisztokratikus és hierarchikus szempontot felvállalva.


Mindenesetre a második tényező, amely a fasizmus rasszista fordulatához vezetett, elsősorban a nemzet egy­fajta „faji öntudatának” a fogalmára hagyatkozott. Ez ugyancsak egy esetleges körülményhez kapcsolódott, Etiópia meg­hódításához és az afrikai birodalom megteremtéséhez. E tekintetben a fasiszta „rasszizmusnak” ugyanolyan gya­korlati és nem ideológiai jellege volt, mint sok európai gyarmatosító nemzet, elsősorban Anglia magatartásá­nak, amelyek megfelelő eszközökkel, a „faji” érzést táp­lálva szándékoztak megóvni a fehérek presztízsét a szí­nes népekkel szemben és megakadályozni korcs és mesztic keveredéseket. Nem volt ettől különböző a fasiszta kor­mány által már 1937-ben kihirdetett dekrétum értelme sem.

Mussolini tehát csak arra szorítkozott, hogy kövesse azt, ami hagyományos volt, mielőtt a demokratikus ideológia a „népek (úgynevezett) önrendelkezésének” az elvével, amelyet a fehérek hirdettek meg, nem fordult ellenük, kiprovokálva a színes népek felemelkedését, követeléseit és felkelését, míg magukat az európaiakat is hatalmába nem kerítette az antikolonializmus pszichózisa.

Mussolini viszont elismerte az emberek „orvosolhatatlan, termékeny és jótékony egyenlőtlenségét”, vonal­vezetése tehát e tekintetben koherens és szempontunk­ból helyeselhető volt. A távolságokat meg kellett tarta­ni. További lépésnek tekinthető az, amit egy 1938. szep­tember 18-i beszédben mondott, amikor annak a szükségességéről beszélt, hogy az olasz emberben fel kell éb­reszteni „egy világos, szigorú faji tudatot, amely nem­ csak különbségeket hoz létre, hanem nagyon tiszta felsőbbrendűségeket is”. Helyénvaló azonban emlékeztetni arra is, hogy egy korábbi, ázsiai egyetemistáknak tartott beszédében Mussolini állást foglalt a silány és anyagias gyarmatosítás ellen, elítélve azt a magatartást, amely a gyarmati birtokokat egyszerűen csak „nyers­anyagforrásoknak és az ipari termékek piacának” tekin­tette, így közelítjük meg az kiindulópontot. Túl minden előítéleten, amely egyszerűen a bőr színével kapcsolatos, egy hierarchikus elvet kellett volna kialakítani és szem­besülni kellett volna egy nép és kultúrája fölötti uralom­hoz való jog legitimációjának a problémájával. Nem rejthetjük el magunk elől e probléma teljes súlyát. Való­jában, ha az igazi kolonializmus időszakát tekintjük, el kell ismerni, hogy ez a legitimáció nagymértékben hi­ányzott, amikor nemcsak vadakról, négerekről és más alsóbbrendű fajokról volt szó, hanem olyan népekről is, amelyek már rendelkeztek saját, ősrégi civilizációval és hagyományokkal, mint például a hinduk esetében. Velük összevetve a „fehérek” semmi mást nem helyezhet­tek előtérbe, mint technikai civilizációjukat, anyagi és szervezési fölényüket, ráadásul a kereszténységet azzal a különös igényével, hogy az egyetlen igazi vallás vagy legalábbis a legmagasabb vallás. Innen erednek a hierar­chikus elv és az idézett „faji tudat” (faji nemzettudat) sú­lyos ellentmondásai, minthogy magában kellett volna foglalnia nemcsak a különbségek érzését, hanem a való­di felsőbbrendűség érzését is. Nyilvánvaló, hogy itt semmiképpen sem jöhettek szóba az „élettér nélküli népek­nek” esetlegesen a „demográfiai kampány” által súlyos­bított problémái, és ahogy már említettük ez utóbbiról beszélve: a számok pressziója nem öltheti fel egy bármilyen magasabb, etikai vagy szellemi értelemben vett jog je­lentőségét, és Mussolini hírhedt kirohanása az etiópiai had­járat idején: „Fasiszta és proletár Olaszország, talpra!”, bizonyára egyike a legkárhoztatandóbbaknak azok kö­zül, amelyeket személyiségének „populista” összetevője valaha is sugalmazott. Legfeljebb a dolgozók Olasz­országáról lehetett volna beszélni, a marxista zsargon át­vétele és az „osztályharc” végzetes mítoszának mintegy nemzetközi síkra való áthelyezése nélkül (amit egyéb­ként már Corradini is megpróbált, nacionalista szem­pontból).

Másrészt mondani sem kell, hogy abban az állapot­ban, amelybe manapság a nyugati népek vannak kény­szerítve, az efféle imént említett problémák teljesen ér­telmetlenné váltak. Egyrészt ma kizárólag a gazdasági gyarmatosítás álcázott formái léteznek, vagyis az „alul­fejlett” és végül függetlenné vált színes népeknek a kül­földi tőke és ipar általi befolyásolása (az úgynevezett „második gyarmatosítás”, amelyben Amerika és Orosz­ország a fő riválisok): másrészt az új, nem európai „nem­zetek” egyre inkább lemondanak minden valódi függetlenségről, mert egy furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: elvonatkoztatva a primitív és valóban alsóbbrendű etni­kumoktól, a nem európai népek egész sora csak azért rázta le a „gyarmati” igát, hogy egy rosszabb formában szenvedje el azt, mint az idegen igazgatás alatti egysze­rű gazdasági kizsákmányolás: egyre inkább lemondva gyakran több évszázados hagyományaikról, ezek a né­pek elnyugatiasodtak, átvették a fehér népek civilizáció­ját, ideológiáit, politikai és életformáit, tehát egyre in­kább kapitulálva ezek álcivilizációjával szemben, nem lé­vén már más ambíciójuk, mint hogy „fejlődjenek” és a fehér népek államainak nevetséges másodpéldányaiként nyilvánuljanak meg, és csak ilyen lidércként állva nekik ellen. Így minden egy általános kiegyenlítődés felé kon­vergál, és kizárólag a legdurvább hatalmi és érdekszféra­viszonyok lehetnek meghatározóak, sokkal inkább, mint tegnap.¹

Visszatérve a fő témánkhoz, tanulmányozni kell a fa­sizmus „rasszista” fordulatának harmadik és legfonto­sabb tényezőjét. Itt a Mussoli­ni által mindig is vallott eszmék vonatkozásában minden további nélkül folyama­tosságról és következetességről lehet beszélni. A probléma, amely Mussolinit érdekelte, és amelyről hitte, hogy mint valódi, pozitív értelemben vett rassziz­mus (vagyis az, amelyik különbözik mind az antiszemi­tizmustól, mind a népfaj — az „olasz faj” — presztízsének a védelmétől a színes népekkel szemben) jelentős hozzá­járulást adhatott volna, egy új olasz típus kialakításának a problémája volt, ami megkülönböztetendő népünk jellemileg eléggé ingatag és anarchikus lényétől (amely épp azért is mutat ilyen jellemzőket, mert távol van at­tól, hogy megfeleljen bármiféle homogén „fajnak”). Mussolini úgy gondolta, és nem is tévedett, hogy a fasiz­mus és a nemzet jövője nem annyira eszmék és intézmé­nyek átruházásától függ, mint inkább egy olyan alakító akciótól, amely egy kiválasztott típust hoz létre. „Új életmódot” és „új típusú olaszt” teremteni olyan követel­mény volt, amit Mussolini a rezsim kezdete óta érzett — és láttuk, hogy már egy olyan időszakban, amikor még semmiképpen sem lehetett náci befolyásról beszélni, mert Hitler még nem ragadta meg a hatalmat, tehát 1929-ben, ő a Vatikánnal való megegyezésről szóló parlamen­ti beszámolóban beszélt egy olyan állami akcióról, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet „fizikai jel­legéig” is: mely eszme egyébként szoros kapcsolatban volt az állam és nemzet mint „forma” és „anyag” közötti viszonyról általunk már kiemelt általános doktrínával. Nos, éppen ez volt a politikai rasszizmus követelményének pozitív és kreatív aspektusa is. Elvileg egyáltalán nem valami agyrémről volt szó. Fajok tárgyában, nem mint adott, eredeti csoportok, hanem olyan csoportok, amelyek egy adott civilizációval és tradícióval kapcsolat­ban eléggé stabil jellemvonásokkal alakulnak ki, minde­nekelőtt egy létezésmód, egy „belső rassz” által határoz­va meg önmagukat, a történelem nem kevés példát mu­tat számunkra. Kiindulhatunk éppen Izrael népéből, amely eredetileg távol volt attól, hogy megfeleljen egyetlen tiszta és homogén fajnak, inkább egy vallásos hagyomány által egyesített és alakított vegyület volt, az Egyesült Államokig, ahol a legvalószínűtlenebb keve­rékből rövidesen egy könnyen felismerhető típus született egy adott civilizáció, sőt álcivilizáció hatására (ami sokkal szélesebb lehetőségeket villant fel, ha ellenben egy tradicionális jellegű, valódi civilizációról van szó).


Ráadásul meg lehetett célozni az emberi teljesség ide­álját. Miközben a rasszra és a vérre való hivatkozás kö­vetelményként érvényesülhetett minden ellen, ami indi­vidualizmus, intellektualizmus és külsőséges viselkedés, nemcsak az emberi lényre, hanem egy állatra is alkal­mazható már szokásos szólásmódokból, mint amilyen a „fajtiszta”, „jó fajtájú”, être-race-ig, a „faj” sajátságos és elfogadhatatlan értel­me következett: a saját fajta „típusához” való igazi és maximális megfelelésről volt szó, ami az esetek többsé­gében nem, csak a kisebb részükben érvényesül. Az ér­telmiségiek vagy a „szellemi emberek” minden tiltako­zása sem tehet semmit azon meggondolás ellen, hogy amikor igazi értékeket olyan emberek védenének, akik fizikai rasszként (soma) és jellemként (lelki faj) is egy fel­sőbbrendű típust reprodukálnának a test és szellem kö­zötti lesújtó törés megmutatkozása helyett, az csak jó lenne, egy többlet lenne. E tekintetben félretehetünk minden modern „rasszizmust”, és egy klasszikus, ha akarjuk, hellén ideál­ra hivatkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy bizonyos majdnem hisztérikus reakciók, amelyekre egyes értelmi­ségiek és kultúremberek vetemednek, alighogy fajról hallanak beszélni, annak a veszélyét rejtik számukra, hogy már e ténnyel is jelzik: a „fajjal” kevéssé vannak tisztában.

Említettük, hogy a Faji Kiáltvány, amelyet 1938-ban a rasszista fordulat előjátékaként eléggé heterogén irá­nyultságú elemek innen-onnan összeszedett csoportja állított össze, hevenyészett és összefüggéstelen valami volt, már csak azért is, mert Olaszországban teljességé­ben hiányoztak a megfelelő előzetes tanulmányok. Töb­bek között a Kiáltványban azt állították, hogy a fajfogalom „tisztán biológiai”, és az „olasz faj” abszurd fogal­mának a használatán túl ragaszkodtak ahhoz, hogy a „jelenlegi Olaszország lakossága árja vérű és civilizációja árja”, elmulasztva megjelölni azt, amit voltaképpen ár­ján kell értenünk. Valójában ez az árjaság valami nega­tívra és problematikusra korlátozódott, abból állt, hogy nem zsidó vagy színesfajú, bármiféle pozitív ellentétele­zés, egy felsőbbrendű kritérium bármiféle meghatározá­sa nélkül, hogy megállapítsuk annak a magatartását, stí­lusát, életszemléletét, jellembeli és szellemi fogékonysá­gait, aki valóban árjának mondhatja magát. Az idegen befolyás itt aztán nyilvánvaló lett, amikor pontosították, hogy a fasiszta rasszizmusnak „északi-árja irányultságú­nak” kell lennie.

Egy komoly fejlődés folyamán mindezt meg kellett volna vitatni és helyesbíteni kellett volna. Márpedig ez az eset áll fenn, minthogy személyesen tanúsíthatjuk, hogy Mussolini minden további nélkül hajlott egy efféle fejlő­désre. Még a fasizmus rasszista fordulata előtt alkal­munk volt arra, hogy állást foglaljunk egyrészt a bioló­giai és szcientista jellegű, másrészt a kollektivizáló és fanatikus rasszizmus ellen, amely Németországban ural­kodott, egy olyan rasszizmust állítva ezekkel szembe, amely figyelembe véve az emberi teljesség említett ide­álját, elsősorban annak adott hangsúlyt, amit „belső faj­nak” neveztünk, e tekintetben az emberi lény tradicio­nális, antimaterialista koncepcióját érvényesítve. Egyéb­ként a „belső faj” lehetett volna a kiindulópontja és tá­masza annak a formáló akciónak, amelyről beszéltünk. És ha javasolni kellett egy „típust” mint ideált és mint kikristályosodási központot, Olaszország esetében ez nem az északi-árja típusra való hivatkozás volt, a néme­teket követve. Az eredettudomány bebizonyította, hogy egy közös, eredeti („indoeurópai”, „árja”) törzstől Euró­pában egyrészt a hellén (elsősorban dór — Spárta), más­részt az alapvető római, végül a germán elem különült el, a jellem, az etika, a szokások, az életszemlélet és a ci­vilizáció e három ágon közös jellegzetes vonásai igazol­ván ezt a távoli, azonos eredetet. Ezért kikristályosodási központnak az „árja-római” típust lehetett választani adott tulajdonságaival, és ez konkrét síkon a fasizmus merész „római” elhivatottságának megfelelő beépítését jelenthette, teljesen függetlennek maradva a német rasszizmustól. Ezeket az eszméket, sok mással együtt, A fajelmélet szintézise című könyvünkben fejtettük ki. Mus­solini elolvasta a könyvet, és jellemző, hogy magához hívatva bennün­ket téziseit feltétel nélkül támogatta, azzal is egyetértve, hogy ezekből kiindulva néhány fontos kezdeményezést tegyünk, amelyek megvalósulását azonban, bizonyos belső ellenállásokon túl, az esemé­nyek alakulása akadályozta meg.


Konkrétan annak a megállapításáról volt szó, hogy egy nemzet nem egy „faj”, és egy történelmi nemzet minden tagjában különböző komponensek vagy együt­tes lehetőségek vannak jelen. Egy megfelelően magas feszültségű légkör hatása az lehet, hogy e lehetőségek közül né­melyek felülkerekednek és olyan differenciálódást visznek végbe, amely fokozatosan még magát a soma szintet is elérheti. Páratlan módon felhívták a figyelmet arra, hogy különleges feladatokkal megbízott speciális testületek tagjaiból még fizikailag is közös típus különül el (manapság például az ejtőernyősök és hasonlók). Ilyen eszmerendszernek nyilvánvalóan semmi köze sincs egy alantas rasszizmushoz, sem egy közönséges antiszemitizmushoz,² és úgy véljük, hogy ez is belefér a hierarchi­kus és tradicionális jellegű állam tevékenységével nem összeegyeztethetetlen értékek keretébe.

Ha felismerjük az említett három tényezőt és a kap­csolódó követelményeket, különösen pedig arra emlé­kezve, hogy mennyire önkényes a rasszizmust kizárólag az antiszemita fanatizmussal azonosítani, a fasizmus rasszista aspektusát (ha ragaszkodunk e kifejezés haszná­latához) sem kell puszta eltévelyedésnek, majmolásnak vagy „idegen testnek” tekintenünk.

Ebben az összefüggésben az egész fasiszta kísérlet te­kintetében egy általános retrospektív megállapítást te­hetnénk. Egy eszme és egy rendszer belső értékét önma­gában kell megítélni, elvonatkoztatva mindattól, ami az esetlegesség világába tartozik. Gyakorlatilag és történel­mileg azonban azoknak az embereknek a minősége a döntő, akik ezt az eszmét és ezt a rendszert támogatják és védelmezik. Ha ez a minőség gyenge, az kevéssé fogja károsítani az elvek belső értékét — és fordítva: megtör­ténhet, hogy egy hibás és elméletileg nem kifogástalan rendszer kielégítő módon működhet, legalábbis egy bi­zonyos ideig, ha egy kvalifikált csoport és kvalifikált ve­zetők viszik. Ezért olyan fontosak azok az általános, szel­lemi és jellembeli, nem pusztán biológiai értelemben vett „faji értékek”, amelyekről az előbb beszéltünk.

Nos, ezt feltéve, meg kell kérdeznünk, hogy a fasiz­mus negatívumai, vagy azok, amelyek a fasizmus ideoló­giai homlokzata mögött meghúzódtak, s később a próbatétel pillanatában mutatkoztak meg, mennyire tulajdo­níthatók lényegileg ennek a tényezőnek: az emberi tényezőnek. Nem félünk attól, hogy megfordítsuk az úgynevezett antifasizmus tézisét, amikor kijelentjük, hogy nem a fasizmus hatott negatívan az olasz népre, az „olasz fajra”, hanem fordítva: ez a nép, ez a „faj” hatott nega­tívan a fasizmusra, vagyis a fasiszta próbálkozásra, amennyiben megmutatta, hogy nem tudott elegendő számban olyan embereket nyújtani, akik bizonyos köve­telményeknek és bizonyos szimbólumoknak megfelelő magas szintet elér­tek volna, olyan egészséges alkotórészeket, akik képesek let­tek volna előmozdítani azoknak a pozitív lehetőségeknek a kialakulását, amelyek benne lehettek a rendszer­ben. Ez a hiányosság ugyanígy felmerül azoknak a valóban szabad embereknek a tekintetében, akik nem a fasiz­muson kívül és a fasizmus ellen működhettek, hanem a fasizmuson belül: hiányoztak azok az emberek, akik félelem nélkül képesek lettek volna világosan megmonda­ni Mussolininek azt, amit meg kellett mondani, akik tá­jékoztatták volna arról, amiről jó lett volna, ha tud, ahe­lyett hogy vágyainak megfelelő illúziókba ringatták vol­na (különösen gondolva arra az esetre, hogy mit hitettek el Mussolinival a háborúba való belépéshez Olaszország tényleges ipari és katonai lehetőségeivel kapcsolatban). Persze a Ventennio alatt voltak ilyen emberek, de elégtelen számban. Érvényesíteni kel­lett volna a régi római maximát, mely szerint egy igazi vezető nem arra törekszik, hogy szolgák gazdája legyen, hanem arra, hogy szabad emberek legyenek a közelében, akik követik: hogy kiigazítsák azt a lelki beállítódást, amely az emberi gyengeség miatt majdnem végzetszerű­en felülkerekedik abban, aki a hatalom birtokosa, és amely bátorítja a szolgalelkűséget. Általában mit gondoljunk azokról az alapokról, amelyekre a fasizmus részben támaszkodott, arról az anyagról, amely rendel­kezésre állt, amikor az őrjöngő néptömegek a széljárás megváltozásakor szemmel láthatólag úgy olvadtak el, mint hó a napon, és amikor végigtekintünk az egykori fasiszták számán, akik e változás következtében manapság nem haboznak kijelenteni, hogy az előző korszakban rosszhiszeműség áldozatai voltak, puszta konformiz­musból vagy opportunizmusból cselekedtek vagy az el­méjük volt elhomályosulva? Véleményünk szerint tehát a pernek nagyrészt az „olasz faj” ellen kellene folynia, és arra a kevéssé vigasztaló következtetésre kellene jutnia, hogy ez a „faj” ellenszegül mindannak, ami elválik a „hagyomá­nyától”, amely „hagyomány” a fasizmust sötét zárójelben, a „demokráciához” való visszatérést pedig (kizárólag az ellenség győzelmének betudhatóan) teljesen másképp, egy „második Risorgimento-ként” tünteti fel, teljesen szakítva mindazzal, ami egy igazi jobboldal politikai és állameszmé­nyeinek a körébe tartozhat.

Amint láttuk, megkülönböztető kritikánkhoz elmé­leti téren lényegileg a Ventennio fasizmusára hivatkoz­tunk. Úgy hisszük, hogy a második fasizmusból, a salò-i köztársaság fasizmusából e téren igen keveset meríthe­tünk, mivel túlságosan sok esetleges tényező hatott ar­ra, amit ez egy állami és politikai-társadalmi doktrína vázlataként nyújtott, és mivel teljesen hiányzott számá­ra a nyugodt érés időszaka. Az értéke a harcos és légionárius aspektusában van. Ahogyan valaki helyesen fi­gyelte meg, ez abban a tényben áll, hogy talán az egész olasz történelem folyamán először, e második fasizmussal az olaszok jelentős tömege tudatosan választotta a vesztes helyzetében való harc, az áldozat és a népszerűtlenség útját, hogy engedelmeskedjen a vezetőhöz való hűség és a katonai becsület elvének. Ebben az értelemben ez azokból emelkedett ki, akik megállták a tűzpróbát, és bármilyen ideológiát és elfogultságot mellőzve — ezt nagyon alá akarjuk húzni —, tisztán morális és egzisztenciális szem­pontból kimondható, hogy ilyen körülmények között ezzel adott magáról pozitív tanúbizonyságot az „olasz faj”, mindahhoz az egyébhez társulva, amit az egyszerű olasz katona a reguláris egységekben vagy a feketeingesek zászlóalja­iban a csatatereken adni tudott.³



Jegyzetek:

1. Tegnapig érdekes kivétel volt látható Japánban: egy tradicioná­lis civilizáció és egy külső modernizáció együttléte. A második vi­lágháború után azonban ez az egyensúly egyre jobban eltolódott a második kifejezés javára, és az utolsó fénysugarak egyenként ki­húnynak.

2. Fentebb emlékeztettünk rá, hogy antiszemitizmus minden idő­ben létezett. A keresztény korszakban ennek vallásos jellege volt, de nehéz lenne megmagyarázni ugyanabban a népben a zsidók iránt táplált állandó ellenszenvet kizárólag a vallásos faktorral anélkül, hogy ne léptetnénk be a jellembeli faktort is. A modern antiszemitizmusnak ellenben szociális alapja volt: ama tény által kiváltott reakcióhoz kötődhet, hogy az egymással szorosan szolidáris zsidóknak egyes országokban sikerült döntő pozíciókra szert tenniük az intel­lektuális, a gazdasági és a szakmai életben, mégpedig olyan mérték­ben, amely semmiféle kapcsolatban sem volt a zsidó közösségnek az érintett nemzetek „árja” lakosságához viszonyított számbeli arányával (lásd: II. rész IV. fejezet). De ha pártatlanok akarunk lenni, nem lehet egyedül csak a szociális követeléseket kidomborítani, miál­tal a „fajra” való hivatkozás az „állj fel, hogy én ülhessek oda” ürügyére korlátozódhatna. Ellenben szükséges lenne elsősorban is meg­határozni a zsidó létezésmódot (a zsidóságot mint belső vagy szelle­mi fajt), és elvonatkoztatva a kulcspozíciókban elfoglalt számarány­októl, kimutatni, hogy az egyedi esetekben ez a létezésmód sajátos, nem kívánatos irányt ad a hozzákapcsolódó tevékenységnek, esetle­gesen anélkül, hogy a kérdéses személy tudatában lenne ennek. Természetesen ennek a „fajnak” — a „zsidóságnak” — semmi köze sincs a valláshoz: a kereszténységre való áttérés éppen annyira változtat­ja meg azt, mint ahogy egy ugyanilyen áttérés megváltoztathatja egy néger alkatát, öröklött és veleszületett hajlamait. Ebből ered a belső faj fogalmának a fontossága, hogy elejét vegyük minden egyoldalúságnak. Erre hivatkozva azonban már volt alkalmunk kijelen­teni, hogy manapság minden zsidóellenes polémiának kevés az ér­telme, mivel azok a tulajdonságok, amelyeket esetlegesen kárhoz­tathatunk a zsidókban, a jelenlegi úgynevezett „árjákban” ugyan­úgy megvannak, anélkül, hogy birtokolnák az örökletes precedensek enyhítő körülményét. Az amerikai kapitalizmusról beszélve, és a zsidóknak a kufárkodáshoz, a pénzhez, a haszonhoz való hagyomá­nyos kapcsolatait vizsgálva Werner Sombart hasonlóképpen mondhatta azt, hogy a zsidó annyiban emancipálódott és lépett be a mo­dern korszakba, amennyiben átadta a saját mentalitását a nem zsidónak.

3. 1943. szeptember 28-i dátummal jelent meg a Politica Nuova folyóiratban egy írás, „Considerazioni sui fatti d'Italia” címmel, amelyet azután Mussolini rendelkezésére — aki tehát osztotta a benne megfogalmazott gondolatokat — újra kiadtak egy széleskörű terjesztésre szánt brosúra formájában. Egyfajta önkritikáról van szó: a fasizmus bizonyos aspektusairól és a benne megvalósuló elhajlásokról. Egyes vádak méltóak arra, hogy itt felhozzuk őket. Azzal vádolták a rezsim politikai osztályát, hogy „egyre sűrűbb hártyát képzett Mussolini és a fasiszta tömeg között azért, hogy a Duce ne fedezhessen fel benne más lehetséges munkatársakat: ezért aztán minden valamennyire is értékes fasisztát egyenesen veszélyesnek tekintettek, ha kapcsolatot tartott a Duce-val, és szó szerint addig üldöz­ték, amíg meg nem győzték, hogy térjen vissza a homályba, vagy ha makacskodott, akkor addig, amíg politikailag meg nem semmisítették.” A má­sodik vádpont szerint (ez a politikai osztály) „a rezsim vezető réte­geiben a rotációs őrségváltás módszerét a közös anyagi érdekek és a politikai cinkosságok szoros és hermetikusan zárt rendszerében al­kalmazta: visszaélt Mussolini bizalmával egészen odáig, hogy eltit­kolta vagy meghamisította előtte a rezsim helyzetét és az ország hangulatát a legkritikusabb órákban is, hogy azután a Duce vállára helyezze olyan intézkedések és utasítások felelősségét vagy egyenesen a kezdeményezését is, amelyek nem az övéi voltak”. Mindennek tudatában kellene lenni, amikor azt állítják, hogy „az olasz fasizmus leckéje megmutatja nekünk a saját hatalma által el­szigetelt ember veszélyeit és korlátait”, a „tiszta cezarizmus hiányos­ságát és veszélyét, amire végül a fasizmus korlátozódott” (Maurice Bardèche). Nem elhanyagolandó, hogy ebben jórészt az általunk megjelölt olasz emberi szubsztancia játszik szerepet, nagyon külön­böző magatartásokkal attól, amit egy Rend szigorú ideája — ama el­szigetelődés egyetlen helyrehozójaként — megkövetelt volna. Ugyanebben az írásban, a háború vonatkozásában, egyeseket azzal vádoltak, hogy „előbb veszélyeztették a háború vezénylését egy középszerű retorikai patriotizmus bőséges megnyilvánulásai ellené­re is, majd előidézték a katonai katasztrófát, természetes ellenszenvvel viseltetvén minden olyan magasabbrendű megpróbáltatással (prova suprema) szemben, amely nem is annyira a nemzet sorsát veszélyeztet­hette, mint inkább saját, addig kedvező és nyugodt létezésüket za­varta meg”. Mindezt elismerni, még ha túl későn is, említésre méltó.

Gazdag István fordítása
(Loxon néhány korrekciójával és kiemelésével)

* Forrás: Julius Evola: Fasizmus és Harmadik Birodalom. Bp., Europa Authentica, 2002. (Fascismo e Terzo Reich, 1964.)

** Loxon megjegyzése: Az itteni szövegben a fordító, úgy tűnik, keverten használta a magyar „faj” és a magyarított „rassz” kifejezéseket. Nem állván pillanatnyilag rendelkezésemre épp az eredeti írás, feltételezem, hogy J. Evola végig a „rassz” [razza] szót használja. Ez magyarázatot adhatna néhány — magyarul — problematikusan hangzó mondatra. Meg lehet továbbá jegyezni, hogy itt a rassz, amit Evola maga részéről „belső rassz”-ként ért, nem feleltethető meg a modern biológia és antropológia négy (vagy öt) emberi nagyrasszának, sem az ethnikum fogalmát nem fedi, sem pedig valamiféle állati szubsztanciára nem utal. Evola sokkal inkább egy ethoszt, egy szellemi típust és egy ehhez kapcsolódó „karaktert” vagy „stílust” ért rassz szó alatt, mint látható, a római elődök példájára alapozva. Mindezek a szöveg figyelmes olvasása által is kiderülnek, de nem árt külön leírni, különösen mivel a fejezetet egyedülálló szövegként közlöm egy hosszabb műből.

Az egyik bekezdésben szó esik az állam és a nemzet „forma és anyag” viszonyát leképező koncepciójáról, egy „állami akcióval” kapcsolatban, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet annak „fizikai jellegéig” is. Itt — Evolát ismerők számára közhely — természetesen nem eugenikai vagy más tudományos-fantasztikus programról van szó, amelyeket mint szcientista babonákat elvetett, hanem a szellemet jelentő antik forma és a szellemet befogadó, annak hatására átalakulni vagy transzmutálódni is képes materia fogalmak viszonyáról (amelyet Evola analogikusan az igazi államnak [status] és nemzetnek [gens] feleltet meg).

A szöveget azért hoztam itt le, mert Evolával kapcsolatban elhangzott egy kommentárban, hogy fasiszta volt (ez a téves vélemény igen sokszor elhangzik). Ha Evola fasiszta lett volna, akkor minden további nélkül egyetértett volna Mussolini és a fasiszta vezetés nyilatkozataival, akcióival és általában véve politikájával, illetve nyilván „párttag” is lett volna, deklarálva azt, hogy követi az irányt, amit megszabnak neki. Csupán a fentiek alapján is határozottan kijelenthetjük, hogy erről szó sem volt, sem a háború előtt, sem utána (amikor is megtehette volna, hogy valamely úgynevezett neofasiszta szervezet exponense lesz vagy épp, hogy „revideálja magát” — ahogy oly sokan tették, jobb meggyőződés híján vagy egyszerű alávalóságból). Evolának megvolt a saját koncepciója a hierarchikus államról, egyház és állam viszonyáról, rasszkérdésről, a korabeli politikai irányzatokról és azok defektusairól (beleértve a német nemzetiszocializmust és annak durva antiszemitizmusát), a szövetségi viszonyokról, és minden egyébről. Megpróbálta alakítani a körülményeket. Hogy kevéssé hallgattak rá, nagy mértékben mellőzték, az SS pedig — mint jelentésekből kiderül — egyenesen akadályozta működését, ez nem az ő hibája volt, hanem azok felelőssége, akik önfejűségükben képtelenek voltak a józan szóra hallgatni.

Evola bizonyára azért nem foglalt sarkosan állást a fasizmussal mint egésszel szemben, mert a fasizmus mint olyan nem volt befejezett valami, nem volt teljesen körvonalazott ideológia (ellentétben a marxizmussal vagy a liberáldemokratizmus különféle formáival), és — bizonyos előzmények okán — germinális lehetőségeket látott benne, amelyek idővel kifejlődve talán elvezethettek volna egy valóban nemzeti, (nem mereven születési) arisztokratikus, feudális és potensen (nem kirakatszerűen) monarchikus vagy azzal ekvivalens átalakulásig (ha a II. Világháború eseményei nem sodorják el ennek lehetőségét, vagy ha a fasizmus „alapanyaga” képes egy korábbi és jobb reagálásra, ez talán részben meg is valósulhatott volna valamely látványosabb módon). Evola továbbá igen sokra becsülte a katonai-harcosi kitartást, az adott (súlyos) szóhoz való hűséget, amelyet a hagyományos és konzervatív ethosszal hozott összefüggésbe — nem függetlenül a közönséges (illetve kevésbé közönséges) emberek számára a győzedelmes halálban (mors triumphalis) megnyilatkozó lehetőségekkel, amelyek a heroikus devotio-ból (tiszta és szent célnak való halálig szóló ön-odaadás) származnak, s amelynek ethosza természetszerűleg kevéssé tud megnyilatkozni egy materialista vagy egy liberális közegben.

Illusztrációk: a Foro Mussolini mozaikjai

Két fontos titkos társaság, amely meghatározza a világ arculatát, és egy rejtőző város

Nemrég hozzájutottam egy könyvhöz, melynek címe The Element Encyclopaedia of Secret Societies and Hidden History. Szerzője John Michael Greer, aki ahhoz képest, hogy „hermeticista” és „druida”, meglehetős prekoncepciózusan áll bizonyos kérdésekhez, amelyek a titkos társaságok és a rejtett történelem dimenzióniak létezését firtatják. Egyes, főleg „jó és demokratikus” összeesküvéselméleteknek és társaságoknak mintha pozitív hitelt adna, másokat, amelyeket nem kedvel, rosszhiszemű hamisításként állít be, a lexikonhoz méltó tárgyilagos hangnemen át éreztetve, hogy erkölcsileg kifogásolható gondolatokról van szó. Azok számára, akik a témában valamelyest otthon vannak, a könyv néhány érdekesség és „végülis-összefoglalás” mellett enyhe csalódás: ha nem is teljesen, de nagyjából „materialista módra” van összeállítva. Kezdőknek persze a meglepetések kimeríthetetlen tárháza, s talán hibáival együtt érdemes volna lefordítani.

Böngészése számomra vidám momentumokat is tartalmazott. Három szócikk néhány mondatát, köztük egy Antarktiszra projektált várost mutatok röviden be, amely a „Szivárvány City” nevet viseli.

Order of the Happy avagy a Boldogok Rendje

Jelképrendszere teljes mértékben hajózási volt, tagjai szimbolikusan a Boldogság Szigetéről vitorláztak el. (“Its symbolism was entirely nautical, with candidates symbolically sailing from the Island of Felicity”)

A beavatási fokozatok négy lépcsőt foglaltak magukban, a Kabinosfiút, a Hajóparancsnokot, a Commodore-t és az Altengernagyot, a Rend elnöklő tisztje a Tengernagy címet viselte. (“The degree system included four degrees, Cabin Boy, Captain, Commodore, and Vice-Admiral, and the presiding officer of the Order's one lodge was titled the Admiral.”)


Order of Camels avagy a Tevék Rendje

Az alapítók [Milwaukee, Wisconsin, 1920] azért választották a tevét emblémájukul, mert ellen tud állni a hosszú, száraz időszakoknak. [...] A tagok csak egyetlen kikötésre tettek esküt, elkötelezve magukat, hogy támogatják az alkohol legalizációját. (“The founding members chose the camel for their emblem because it can withstand long dry periods [...] Members took an oath with only one clause, pledging themselves to support the legalization of alcohol.”)

Rainbow City bizonyos „Hefferlin Kézirat” állítása szerint egy Antarktiszon létező metropolisz, amely csak a Marsról származó kolóniák leszármazottai által két és fél millió éve benépesített földalatti városok hálózatának egyike (a többi elnéptelenedett). A város minden oldalán meleg források tartják távol az Antarktisz hidegét, és 10.000 láb magas jégfalak védik a behatolóktól, akik nem pusztán emberek, hanem vad, a Vénuszról származó gyík-szerű lények, akik ősi ellenségei a marslakóknak.

A Kézirat alkotói állításuk szerint Rani Khatani-val léptek kapcsolatba, aki a marsiak menedékhelyét kormányzó „Ősi Hármak” egyike. Hírek kaptak szárnyra, hogy a Hefferlin testvérek, nem sokkal azután, hogy a kéziratot cirkuláltatni kezdték, elköltöztek Szivárványvárosba, és most ott élnek, megszabadítva az öregségtől és a haláltól, a fejlett marsi orvostudománynak köszönhetően.

Ez a negyvenes években keletkezett, tipikusan amerikai „mítosz” nagyon hasonlít a raëlizmushoz, amely egy azok közül a modern álmok közül, amelyek korunk infantilis „transzcendencia”-igényeit elégítik ki. (Ezzel kapcsolatban ld. még Kulturális izékék by Tölgy)

Bár több helyen azt sugallják, hogy Rainbow City — amelyről megjegyzem, hogy rövidítése az R. C. betűket adja ki (talán egy modern szabadkőműves-„rózsakeresztes” irányzatra utalva) — valamilyen módon az „üres föld” elmélettel is kapcsolatban áll, az „üres föld” elmélete valószínűleg nagyobb szellemi kihívást jelent.

Wunderkraftstoff!

Szenzációs hír! Lengyel tudósok nemrégiben nyilvánosság elé tárták több évtizednyi kutatásuk eredményét: A német Afrikakorps nem kizárólag Erwin Rommel s beosztottjai kiváló képességeinek köszönhette eredményességét, hanem elsősorban egy új típusú üzemanyagnak! Meglepő módon a háború egyéb hadszínterein sehol máshol nem alkalmazták ezt az igen sötét színű anyagot, sem korábban, sem a későbbiekben...

Rudyard Kipling: Az elefántkölyök

Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt Az elefántkölyök. Mind a kreacionisták, mind az evolucionisták, mind az irodalmárok sokat tanulhatnak belőle. Chatisták figyelmébe különösen ajánlom A magányosan sétáló macska történetét.

Itt megtaláltam a régi kiadást is, amit anyukám vett nekem. :)

Bilderberg-csoport Reloaded

Loxonunk kedvence, a Bilderberg-csoport, ismét hallat magáról. Most Obama körül sertepertélnek.

A 41. perctől kezdődik a paplanosok felsorolása

„A plutokrácia ellentétes a köztársasággal; despotikusabb a monarchiánál, szívtelenebb az arisztokráciánál, önzőbb a bürokráciánál. Békében a nemzeten élősködik és a bajok idején ellene szervezkedik. Lelkiismeretlen, érzéketlen és híján van minden bölcsességnek...”

Az eszem megállt

Változatos erősséggel és irányokban, de teakedvelő tagtársaink folytonosan megkérdőjelezik a kor divatos előfeltevéseit, elevenítenek fel régi vitákat, szempontokat.

A divat olyan sokszínű, annyi a divatos emberek játékszere, hogy leltárba venni azokat reménytelennek tűnik. De kedvtelve piszkálgattuk ezüstkanalunkkal az evolúciót és társadalmi evolúciót, az élet keletkezését, haladást, az immanentista ismeretelméletet, i tak dalse. Kedvenceink közt mindenképpen kitüntetett szerepet kapott a demokrácia. Itt alant számtalan vélemény leíratott, néha nosztalgikusan, a monarchikus uralomgyakorlás mellett. Ez ügyben semmi újat nem kell kitalálnunk, ugyanis a monarchikus uralom mellett az évezredek során annyi tapasztalat és érv felhalmozódott, amit könnyűszerrel előszedhet bárki a rárakódott porréteg és szemét alól, aki veszi a fáradtságot és elkezd skeptokoi módján viselkedni — ami kevesebb mogyival jár ugyan.

A féltudású magyar elit egyik sajátossága az, hogy úszik az árral a felszínen, mint a darab .... Felszínen akar maradni. Sem problémái, sem kérdései, csak autóhitel-törlesztése van. Keresni akar, de legfeljebb egy kérdésre keresni a választ: mennyi?

Az olvasom a BKF stratégiai igazgatójától, hogy „Az emberiség eddigi legrugalmasabb szerveződési formája a demokrácia — volt.” Érvelhet valaki a demokrácia mellett, szeretheti, de csacskaság az csacskaság. Mondjuk az, amit demokráciának neveznek — általános választójog, népképviselet — Európában kb. 100 éves, ha nagyon jó szándékú vagyok — néha tényleg az vagyok —, akkor azt mondom, az Egyesült Államokban 140 éves. És itt a vége.

Ehhez képest monarchikus uralom volt évszázadokig-évezredekig Európában, Kínában, Egyiptomban. Mondjuk, I. Childeric-től és Chlodvig-tól II. Vilmos német császár vagy Ferenc József császár uralmáig igencsak hosszú és változatos korszak telt el, hogy ne említsem Szent Péter trónját.

Leith O'Malley: Suspended Infatuation

A baloldal, a korona és a köztársaság *

A miniszterelnök**, amikor a német kancellárt körbevezette az Országházban, megjegyezte, hogy ő nagyon nem ért egyet azzal, hogy a Szent Korona és a koronázási jelvények ott vannak, s hamarosan a blogjában is visszatért a kérdésre. A kormányfő szövege tipikus baloldali szöveg, de lássuk a felvonultatott érveket:

„Fel nem foghatom, hogy mitől lenne a harmadik Magyar Köztársaság jelképe a Szent Korona. A köztársasági eszmerendszer egész lényege abból a hitből, meggyőződésből származik, hogy a demokratikus államhatalomban a közhatalom forrása a nép és a népakarat. Hogy a közhatalom nem természeti vagy isteni eredetű, hanem a demokratikus népakarat által meghatározott.”

A Szent Korona nem a köztársaság, hanem a több mint tíz évszázados magyar államiság, a történelmi folytonosság jelképe. A miniszterelnöknek abban viszont nagyon igaza van, hogy a demokratikus köztársaságban a Szent Korona tényleg semmiféle közhatalom forrása nem lehet.

„Magyarország nem véletlen tekint magára harmadik köztársaságként az 1918-as, majd az 1946-os köztársaságot követően. Ezek a köztársaságok sokkal inkább tekintették előzményüknek a kossuthi republikanizmust, mint a történelmi monarchikus hagyományokat. És nem véletlen, hogy jelképhasználatukban is alapvetően tartózkodtak a monarchikus szimbólumoktól. [...] A magyar baloldal álláspontja ebben az ügyben, azt gondolom, világos.”

A köztársaság régi antik eszme, és valóban a zsarnokság feletti győzelmet jelképezte. Önmagában azonban a köztársaságot a szabadsággal és a demokráciával, a monarchiát pedig a zsarnoksággal és a kevesek uralmával azonosítani tipikus baloldali-aufklérista tévedés. Elvileg persze igazuk lehet, de a tapasztalat mást mutat: a dél-amerikai vagy az ázsiai zsarnokságok kivétel nélkül mind köztársaságok vagy azok voltak, legalábbis formálisan, míg Ázsia két legélhetőbb országa, Japán és Malajzia pedig monarchia.

A modern köztársaságok létrejötte is többnyire a függetlenség vagy a szabadság kivívásához, a zsarnokság megszűnéséhez kapcsolódik. Ezért van tekintélye az amerikai republikanizmusnak, a Francia köztársaságnak vagy akár Németországban a szövetségi köztársaságnak. Magyar köztársasági hagyomány vagy nincs, vagy nagyon is problematikus dolog.

Riksdag, Stockholm, 1897.

A monarchia kilenc évszázados történelmében a kossuthi republikanizmus rövid epizód volt. Maga Kossuth sem gondolhatta egészen komolyan, hiszen a végén az orosz cárnak is felajánlotta a koronát, csak nehogy a Habsburgoké maradjon. A kossuthi republikanizmus lényege sokkal inkább a Habsburg-ellenesség volt, mint a népfelség akarása.

Az első és a második magyar köztársaság is háborús összeomlást követően született meg, s mindkettő kommunista diktatúrába fulladt. Az első a saját tehetetlenségéből, a második pedig az idegen fegyverek által. Nehéz bármelyikre is fenntartások nélkül, pozitív példaként tekinteni.

A múlt és a modern respublika kibékülése másutt sem volt egyszerű folyamat. Spanyolországban véres polgárháborúhoz vezetett, a francia katolikus és monarchista hagyománynak a modern köztársasággal történt megbékülése pedig jó 150 évig is eltartott. Ehhez a hívő katolikus és elkötelezett hazafi De Gaulle mellett arra is szükség volt, hogy a Francia Köztársaság önmaga is több mint két évszázados, sikeres állami hagyomány hordozója legyen.

„Ezzel szemben a magyar radikális jobboldal ebben a kérdésben is kétlelkű. Nem hajlandó egyértelműen és világosan fogalmazni. A jelek szerint fél eltávolodni a nem demokratikus, arisztokratikus, monarchikus hagyományoktól. Tartózkodik attól, hogy világosan beszéljen a köztársaság polgári, demokratikus meggyőződésről.”

Érthető történelmi okoknál fogva a köztársaság kérdésében nemcsak a magyar radikális jobboldal kétlelkű, hanem a mérsékelt jobboldal is. A miniszterelnök talán nem tudja, hogy a radikális jobboldal nem arisztokratikus és nem monarchikus, hanem éppúgy elit- és hagyomány ellenes, mint a radikális baloldal. (Sajnos ezt a magyar jobboldal sem tudja. Elég végignézni a mai magyar jobboldalon, az minden, csak nem arisztokratikus vagy monarchikus.)

A dán abszolút monarchia koronája

„Itt ismét a múlt csatázik a jövővel. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar baloldalnak folyamatosan el kell utasítani a köztársasági eszmével szemben álló törekvéseket. A jobboldalon gyakorta megfogalmazódnak olyan törekvések, amelyek a Szent Koronának közvetve vagy közvetlenül közjogi szerepet tulajdonítanak. Ez a szándék nem támogatható, sőt, meg kell vele küzdeni. Éppen ezért nem lehetett és ma sem lehet egyetérteni azzal a szimbolikus gesztussal, a Szent Korona Parlamentbe való átszállításával, amellyel közjogilag kvázi reaktiváltuk a Szent Koronát. Az más kérdés, hogy a magyar baloldal — nagyon helyesen — elutasította azt az igényt 2002-től, hogy a Szent Koronát vigyük el a Parlamentből. Miért? Azért, mert nem lehet mindig mindent újra kezdeni.”

A múlt és a jövő csatája, ami rendszeresen visszatér a miniszterelnök szövegeiben, szintén jellemző baloldali toposz, pedig múlt nélkül nincs jövő, s nem érthető meg a jelen sem. A múlt és a jövő csatája pusztított a francia forradalom idején, 120 évvel később Lenin keze által, vagy alig harminc éve, a kambodzsai őserdőben. Sőt, elkötelezett hívei a hitlerista nemzeti szocializmust is a jövőbe vezető forradalomként élték meg. A múlt és a jövő csatájának nemcsak emberéletek, hanem felmérhetetlen kulturális javak is áldozatul estek. Nálunk ennek a csatának legújabb ütközetei épp a budapesti kormányzati épületek körül folynak, amelyekhez a lőszert az ingatlanspekulációs elképzelések biztosítják.

A miniszterelnök állításával ellentétben a koronát nem a baloldal nagy történelmi érzéke hagyta a mostani helyén. Sokkal inkább a magyar baloldal egyik legemlékezetesebb alakja, Medgyessy Péter volt túlságosan gyáva ahhoz, hogy a botrányt is vállalva, határozottan állást foglaljon a kérdésben, s elvigye a koronát a parlamentből.

A jobboldalon egy ifjú liberális is felháborodást keltett. Szerinte az alkotmányra esküt tevő tiszteknek nem kellene a korona másolata előtt felvonulniuk. Meg kell állapítanom, hogy neki is igaza van. Ameddig hazánk királyság volt, a korona sem a parlamentben nem jelent meg (csak egyszer, a millenniumi ünnepségek keretében), sem pedig a honvédtisztek avatásán nem volt ott, sem eredetiben, sem pedig másolatban. A korona-másolat felvonultatása az augusztus 20-ai tisztavatáson hihetetlen parvenüség.

Én jobboldaliként és a történelmi folytonosság megőrzésének híveként gondolom azt, hogy semmi keresnivalója az Országházban a koronának. Számomra a Szent Korona szakrális tárgy, s annak szakrális térben van a helye, amely zárt, kicsi és meghitt, mint egy templom legbelső szentélye. Aki egyszer is volt a kupolacsarnokban olyankor, amikor a Ház „nagyüzemben” van, láthatta, az nem szakrális tér, s nem is lesz soha az. A baloldalt, a hitbuzgó miniszterelnök kivételével, az egész szentkoronázás nem érdekli. Ezt pont az illusztrálja legjobban, hogy a koronázási jelvényeket az Országház kupolacsarnokában hagyták.

Gabriel Kielland (1918) :

VII. Haakon és Maud királynő koronázása 1906-ban

Egy hiteles, a történelmi folytonosságot őrző monarchia jó dolog. Hitelesebb megtestesítője a nemzet egységének egy olyan személy, aki nem kormányoz, csak uralkodik — ahogy elődei tették, sok-sok nemzedéken át —, mint azok a több-kevesebb szerencsével kiválasztott pártpolitikusok vagy közéleti szereplők, akiket pártpolitikai alkuk, ügyes választási ígéretek vagy a vak szerencse repítenek az elnöki székbe. Igazság szerint csak Amerikában sikerült a mutatvány: az Egyesült Államok elnökének, a hivatalnak, királyi tekintélye van, az elnöki szék aktuális birtokosa — mint Clinton vagy az ifjabb Bush — ettől még lehet akár végtelenségig megosztó személyiség.

Egy közeli hozzátartozó elveszítése évekig is nagyon fáj. Aztán a gyász enyhül, s csak egy nagy hiányérzet marad, végül már csak arra emlékezünk, hogy volt olyan, amikor még élt, velünk volt, közöttünk. Őrizzük erényeit, elfelejtjük hibáit és megbocsátjuk bűneit. Későbbi leszármazottai nagyon hasonlíthatnak rá, akár szinte teljesen ugyanolyanok is lehetnek. Nagyon hasonlítanak, de nem ugyanazok.

Ami elmúlt, megszűnt, elpusztult vagy a felismerhetetlenségig átalakult, az már nem hozható létre újra. Az újjáépítés eredménye sem az eredeti alkotás, csak annak másolata, utánérzése, rosszabb esetben a karikatúrája lehet. A magyar királyság, az egész Kárpát-medencét betöltő magyar állam ma már visszavonhatatlanul a történelemé lett. Hazánkban a monarchia utolsó 400 évéhez fűződő viszony — diplomatikusan szólva — amúgy is ambivalens volt. Az utolsó lehetséges magyar királyi ház Rákóczi Ferenc gyengén sikerült fiaival már vagy 250 éve dicstelen véget ért, a Habsburg-restaurációnak pedig már 70-80 évvel ezelőtt sem volt támogatottsága. Más meg nincs.

Tehát marad a köztársaság.

A magyar jobboldalnak — sok egyéb mellett — így még egy fontos feladata lenne. Meg kellene teremteni egy olyan magyar köztársaságot, amely békében él a történelmi múlttal. Nem a múlttal való szakítást jelképezi, hanem a magyar történelem folyamatosságát testesíti meg. Őrzi annak erényeit, de tanul a hibáiból és nem követi el újra a bűneit.


* Antall György írása megjelent a Heti Válaszban, 2007. aug. 30-án, Koronamásolat és parvenüség címmel. Itt eredeti címén és a tartalomhoz lazán kötődő illusztrációkkal közöljük.
** A cikk megírása idején Gyurcsány Ferenc volt hivatalban.

I. Mátyás, német-római császár,
II. Mátyás néven Magyarország és Csehország királya