Quis! zárszó

“For we have both apparently turned away from Being to Tyranny because we have seen that those who lacked the courage to face the issue of Tyranny, who therefore et humiliter serviebant et superbe dominabantur, were forced to evade the issue of Being as well, precisely because they did nothing but talk of Being.”

Ez itten egy könyvecske zárómondata. Kérdés: kitől származik?
Bónuszkérdés: kinek van címezve?
(mr. pharmacist és a konzervatóristák mélyen hallgatnak.)

Töprengések...

Engedtessék meg nekem kéremtisztelettel, két perc erejéig. Napirend előtt.

220 évvel ezelőtt Franciaországban dübörgött a gall puma, nagy volt a haladás. Néhány borgőzös értelmiségitől koppintva néhány borgőzös forradalmár elhatározta, hogy átformálja Franciaországot és az egész világot is — saját terve szerint. Nézetük szerint a múlt embere irracionális, konfliktusos érdekektől és nézetektől elhalmozott nímand, aki olyan irracionális szervek tekintélyének veti alá magát mint a család vagy az egyház. Ezzel szemben a „terv” egy velejéig racionális, konzisztens embert kíván csinálni, és ezzel egy abszolút kiszámítható világot kreálni. A terv szerint nem lesznek többé konfliktusok, sem inkonzisztens nézetek — és a racionális belátás miatt nem lesz többé kényszer sem. Az Örök Béke fog honolni a Földön.

A forradalmárok aztán mindent elkövettek, hogy a terv/projekt sikerüljön: átszervezték az egész országot, korábbi megyéket vertek szét és vontak össze, a hülyekeresztény naptárral szemben új naptárat vezettek be, és kiirtottak mindenkit, aki nem kívánt racionális lenni. Jogos. Aki nem racionális, az pusztuljon.

A forradalom teljesen új világot akart teremteni, a Gondviselés jóindulatára nem kívánt hagyatkozni, így maga akart annak helyébe lépni: a tervező és előrelátó emberi értelem lépett Isten és a Gondviselés helyébe. Ennek örömére saját vallásos múltjukkal is le kívántak számolni, és Rousseau demokrácia-költeménye nyomán a keresztény helyett „civil vallást” akartak. Ami egyértelmű, hiszen az emberfia nem lehet egyszerre keresztény és republikánus polgár (keresztény és racionális meg pláne nem). A racionális, tervező, előrelátó ember egyszerre uralkodó és engedelmeskedő: demokrata. Mivel a demokrata az úr, önmagát nem nyomhatja el.

A forradalom végeredménye jól ismert: nézelődni tessék a La Mans-síremlék környékén. A forradalmárok több százezer embert mészároltak le, férfiakat, nőket, és gyerekeket, a „haladás” nevében. Mint azt azóta tudjuk (mert muszáj volt), a „haladás” nevében elkövetett kínzás, gyilkosság, elnyomás igazolt, mert jó ügy érdekében történik. Racionális legalábbis. A racionalitás mindenhatóságára ácsingózó tervező intellektus önmagát verte láncra, azaz a demokrata saját magát taszította szolgaságba (szkeptikus katolikusok figyelmeztettek erre, de azok annyira irracionálisak voltak, hogy senki sem figyelt rájuk).

Az utópizmus és a vérszomjas romantika szép kis tradíciót indított el, a valamilyen fantasztikus eszme nevében lemészárolt milliók emlékét őrizzük többek között a kommunista és nemzetiszocialista rezsimek tömeggyilkosságainak történeteiben. Meglepő lehet ugyan, de brutalitásában meg sem közelítették drága elődjüket, a francia forradalmat. A XX. századi tömegmészárlásoknak legalább egy része titokban zajlott, illetve a polgárok elől rejtve maradt — sokan nem is hittek eleinte a „regéknek”. A francia forradalmárok fényes nappal, ezrek-milliók szeme láttára követték el kegyetlenségeiket. Ez nem zavarja a progresszív liberálisokat és baloldaliakat, hogy évről évre megünnepeljék e nagyszerű eseményt. Az, hogy a vendée-i népirtás volt a modern történelem első genocídiuma, kicsit sem zavarja őket. Az sem, hogy a forradalmároknak sokszor explicit tervük volt arra nézve, hogy teljes etnikai-nyelvi „enklávékat” deportáljanak vagy kiirtsanak. A francia forradalom nélkül nincs Auschwitz, sem a GULAG.

A racionális utópia sajátos módon kapta meg a Gondviselés által kiszabott büntetést: teljes hideg racionalitással, vagy lázongó forradalmi szellemiséggel az ember képes volt arra, hogy Istent, vallást, hazát megtagadva szolgasorba taszítsa és kivégezze saját magát. Azaz, a szó legszorosabb értelmében nem volt szükség „Isten büntetésére” — szabad akaratból elvégezte azt helyette az ember.

A 220 éve kezdődött forradalom a brutalitás, az emberi lélek szabadsága tagadásának, az emberi méltóság tagadásának, az isteni törvények semmibevételének, és az emberi gőg örökségének megteremtésére vállalkozott — s ez sikerült is neki.

Hatósági antiszemitizmus

Élek a gyanúperrel, hogy karhatalmunk antiszemitává vált, hiszen a mai napon egy békés lótuszülő-tüntetésről/dobolókörös megmozdulásról erőszakkal elhurcoltak egy szefárd zsidót, akit „külön kezelésben részesítettek” — nem a többiek számára fenntartott rabomobilban vitték el, hanem külön.

A Teakraták ezennel kijelentik és sajtónyilatkozatba foglalják, hogy a rendvédelmi faji diszkrimináció minden formáját elítélik, így különösen problémásnak tartják a rendőrök szefárd zsidókkal szemben megnyilvánuló nyílt megkülönböztetését.

Evolucionizmus Reloaded

A Teakraták gonoszsága állítólag a provinciális magyar mucsából magyarázható meg. Tőlünk Nyugatra nem gonoszkodnak ennyit.


Viszont úgy tűnik, Pat Buchanan szintén provinciális mucsai bunkó, mert egy könyv kapcsán ekézi az evolucionistákat:

“You have no notion of the intrigue that goes on in this blessed world of science,” wrote Thomas Huxley. “Science is, I fear, no purer than any other region of human activity; though it should be.”

As “Darwin’s bulldog,” Huxley would himself engage in intrigue, deceit and intellectual property theft to make his master’s theory gospel truth in Great Britain.

He is quoted above for two reasons.

First is House passage of a “cap-and-trade” climate-change bill. Depending on which scientists you believe, the dire consequences of global warming are inconvenient truths—or a fearmongering scheme to siphon off the wealth of individuals and empower bureaucrats.

The second is publication of The End of Darwinism: And How a Flawed and Disastrous Theory Was Stolen and Sold, by Eugene G. Windchy, a splendid little book that begins with Huxley’s lament.

That Darwinism has proven “disastrous theory” is indisputable.

“Karl Marx loved Darwinism,” writes Windchy. “To him, survival of the fittest as the source of progress justified violence in bringing about social and political change, in other words, the revolution.”

“Darwin suits my purpose,” Marx wrote.

Darwin suited Adolf Hitler’s purposes, too.

“Although born to a Catholic family Hitler become a hard-eyed Darwinist who saw life as a constant struggle between the strong and the weak. His Darwinism was so extreme that he thought it would have been better for the world if the Muslims had won the eighth century battle of Tours, which stopped the Arabs’ advance into France. Had the Christians lost, (Hitler) reasoned, Germanic people would have acquired a more warlike creed and, because of their natural superiority, would have become the leaders of an Islamic empire.”

Charles Darwin also suited the purpose of the eugenicists and Herbert Spencer, who preached a survival-of-the-fittest social Darwinism to robber baron industrialists exploiting 19th-century immigrants.

Historian Jacques Barzun believes Darwinism brought on World War I: “Since in every European country between 1870 and 1914 there was a war party demanding armaments, an individualist party demanding ruthless competition, an imperialist party demanding a free hand over backward peoples, a socialist party demanding the conquest of power and a racialist party demanding internal purges against aliens—all of them, when appeals to greed and glory failed, invoked Spencer and Darwin, which was to say science incarnate.”

Yet a theory can produce evil—and still be true.

And here Windchy does his best demolition work.

Darwin, he demonstrates, stole his theory from Alfred Wallace, who had sent him a “completed formal paper on evolution by natural selection.”

“All my originality … will be smashed,” wailed Darwin when he got Wallace’s manuscript.

Darwin also lied in The Origin of Species about believing in a Creator. By 1859, he was a confirmed agnostic and so admitted in his posthumous autobiography, which was censored by his family.

Darwin’s examples of natural selection—such as the giraffe acquiring its long neck to reach ever higher into the trees for the leaves upon which it fed to survive—have been debunked. Giraffes eat grass and bushes. And if, as Darwin claimed, inches meant life or death, how did female giraffes, two or three feet shorter, survive?

Windchy goes on to relate such scientific hoaxes as “Nebraska Man”—an anthropoid ape ancestor to man, whose tooth turned out to belong to a wild pig—and Piltdown Man, the missing link between monkey and man.

Discovered in England in 1912, Piltdown Man was a sensation until exposed by a 1950’s investigator as the skull of a Medieval Englishman attached to the jaw of an Asian ape whose teeth had been filed down to look human and whose bones had been stained to look old.

Yet three English scientists were knighted for Piltdown Man.

Other myths are demolished. Bird feathers do not come from the scales of reptiles. There are no gills in human embryos.

For 150 years, the fossil record has failed to validate Darwin.

“The extreme rarity of transitional forms in the fossil record persists as the trade secret of paleontologists,” admitted Stephen J. Gould in 1977. But that fossil record now contains even more species that appear fully developed, with no traceable ancestors.

Darwin ruled out such “miracles.”

And Darwinists still have not explained the origin of life, nor have they been able to produce life from non-life.

The most delicious chapter is Windchy’s exposure of the Scopes Monkey Trial and Hollywood’s Bible-mocking movie Inherit the Wind, starring Spencer Tracy as Clarence Darrow.

The trial was a hoked-up scam to garner publicity for Dayton, Tenn. Scopes never taught evolution and never took the stand. His students were tutored to commit perjury. And William Jennings Bryan held his own against the atheist Darrow in the transcript of the trial.

In 1981, Gould had this advice for beleaguered Darwinists:

“Perhaps we should all lie low and rally round the flag of strict Darwinism … a kind of old-time religion on our part.”

Exactly. Darwinism is not science. It is faith. Always was.

Forrás: Chronicles Magazine

Hétvégére, Teakratáknak

Mr. Pharmacist-tal koncerten voltunk. Hogy ne csak mi részesüljünk eme örömben, a hétvégére a nyugalom, hátradőlés, teázás/viszkizés jegyében küldjük szeretettel minden teakratának. Az alábbi felvételen az látható, ahogy Mickey Rourke blues-t játszik.

Egy rövid megjegyzés az evolucionizmus kapcsán

A teakraták egyik kedvenc elfoglaltsága az evolucionizmus fikázása, illetve azzal kapcsolatban bizonyos kérdések feltétele. Mivel én nem csak a hazai ballibbantak elmondásaiból hallok az amerikaiakról, és az ottani viszonyokról, így kénytelen vagyok a ballibbantak meséit is a megfelelő szkepszissel kezelni. Az egyik ilyen mese az, hogy Amerika már annyira haladó, hogy ott tesznek magasról az élet keletkezésének vallásos magyarázatára, illetve hogy csak néhány fundamentalista idióta vallja magáénak ezt, és ahogy a Todomány Halad, úgy nyomja le a hülyevallásosokat.

Néhanapján ilyen-olyan blogokra tévedek szörfözgetés közben, s mit ad Isten, egy libertinus — aki már tanúbizonyságot tett arról, hogy a kereszténység mint barbarizmus témakörének szakavatott ismerője — is jól megmondta, hova tegyék a hülyevallásosok a bibliájukat a teremtésmítoszokkal együtt.

De lássunk csak két állítást egymás után.

1) „Figyeljétek a billentyűzetem mozgását: az evolúció bizonyított tézis.”
2) „Mint bármilyen emberi produktum, tökéletlen, vannak gyenge pontjai, sok fehér folt/fekete lyuk van benne. De megfigyelésen/mérésen, empirikus + műszeres vizsgálaton alapul.”

Ez a két állítás pont egymást követi. Nincs ezzel komolyabb probléma, csak az, hogy egymásnak ellentmondó állításokról van szó. Amennyiben sok fehér, illetve fekete folt van benne, addig nem bizonyított tézis, csupán egy elmélet a sok közül. Hogy a hülyevallásosoktól irtózók számára is érthető legyen: hinniük kell bizonyos komponensekben ahhoz, hogy elfogadják.

A hiedelem ellenére Amerikában elég nagy szarban vannak az evolucionizmus dogmatikusai, ugyanis Polányi 1968-as cikke után nem voltak képesek kielégítő válaszokat adni az ott feltett kérdésekre. Szívás. Így maradnak azok a válaszok, hogy „ez még hiányzik, de majd megtaláljuk”, ami viszont nem elégíti ki a “Science” kritériumait.

Minekutána jómagam nem vagyok természettudós, nem kívánok kimerítően erről értekezni, ellenben a hibás előfeltevésekre talán rá merészelek mutatni. Az eszmetörténészek azonban azt is tudják, hogy Darwin bizony sokat merített kora társadalom-elméleteiből (mosoly).

(Gratulálok a videó kommentátorának, aki a kreacionizmus kritikáját olvasta ki a videóból, by the way. Vagy angolul, vagy simán csak gondolkodni nem tud.)

Politikamentes konzervatívok

Miután a haladárok irányzatai sorra buknak meg, divattá válik „konzervatívnak lenni”. Ma már mindenki annak szeretné nevezni magát, és külön-külön ideológiákat gyártanak ennek igazolásához. Magyarország politikai térképe különösen színes e tekintetben: a „konzervativizmus mint optimizmus”-tól kezdve a „fiskális konzervatívokig” láthatóan már minden van. Tulajdonképpen Magyarországon ezek szerint csak konzervatívok vannak. Most azt gondolhatja a nyájas olvasó, hogy a teakraták kanálcsörgetéssel üdvözlik a jelenséget, de mégsem így van. A teakraták valójában kajánul vigyorognak és gonosz módon röhigcsélnek minden ilyen próbálkozás láttán.

Igen, a teakraták gonoszak. A teán kívül ez az, ami összeköti őket.

A konzervatívok erénye és előnye a haladókkal szemben az, hogy egy történeti-politikai hagyományból nyerik érveiket, s mivel 2500 év meglehetősen sok tanulságot tartalmaz, ezért — ha ögyesek — képesek az „újnak” tűnő érvek mögött meghúzódó rettentő régi előfeltevéseket felismerni, és ha kell, azokat cáfolni. Ám a legfontosabb leckéje ennek a 2500 évnek az, hogy mivel az „emberi állapot” problémái, valamint a teodícea problémája nem politikai eredetűek, így azok nem is szüntethetők meg politikai eszközökkel. A konzervatívok felismerése az, hogy problémáink vannak és lesznek, az éppen megoldodó helyére új problémák kerülnek, illetve korábbiak jelennek meg újra. Mivel a manapság hanyagolt „nagy kérdésekre” (milyen a jó élet? milyen a jó [politikai] rend? stb.) nincsenek egyszer s mindenkorra szóló megoldási receptek, ezért az emberfiának folyamatosan egyensúlyoznia kell, hogy a hajó fel ne boruljon, ám „végső egyensúly” nincsen. Nincs ez másképp a politikában sem.



Márpedig a jelenleg lelkesedésnek örvendő „konzervatívságok” mindegyike épp a politikát tagadja. Előfeltevése az, hogy létezik olyan alkotmányos, törvényes stb. berendezkedés, amelynek segítségével problémáink egyszer s mindenkorra megszűnnek. Ennek ékes példája, hogy pl. a „fékek és ellensúlyok” rendszerét (megjegyzés: ezt a „rendszer” szót és koncepciót a konzervatívok nem kifejezetten szeretik) úgy képzelik el, mint egy kétoldalú egyenletet, illetve valamiféle mechanikai gépezetet, ami ha helyesen van felépítve, hiba nélkül funkcionál — ha esetleg mégsem, néhány csavarhúzás és a gépezet megy tovább a szokásos módon.

A politikai mechanika a modernség alkotása, elég, ha a karteziánusokra, vagy akár Hobbes-ra gondolunk. A politikai mechanika képviselői jengajátékként, vagy legoként fogják föl a politikát. Többek között ezért is gondolják azt Bokros Lajosék, és mások is, hogy a kapitalizmust „építeni” kell, illetve lehet, csakúgy, mint a szocializmust. A megfelelő „fékek és ellensúlyok rendszerével”, illetve tollvonással elintézett törvénykezéssel, valamint némi népneveléssel megszületik a papíron, dolgozószobában megálmodott „kapitalizmus”, és akkor mindenkinek jó lesz. (Furcsa módon az elméleti kapitalisták mintha elfelejtették volna Hayeket, aki nem egyszer írta le, hogy ez bizony nem így van.) A technokrácia eszménye ugyanis ellentétes a politikaival (a demokráciáéval is, de az a teakratákat nem feltétlenül hozza lázba).

A politika megértéséhez természetesen más kell. Egész egyszerűen azzal kezdődik, hogy felismerjük, nincsenek végleges megoldások és berendezkedések, a politika világa az állandó változásokról szól — értve ez alatt azt, hogy folyamatosan értelmes mérlegelést és döntést igényel, azaz folyamatosan benne vannak a perplexusok, kételyek, és a kényszer elemei is. A politikai mechanikusok felé az első és legfontosabb kérdés talán az lehetne: az általuk elképzelt politikamentes „politika” vajon mitől volna élvezhető? Implicit módon a haladás dogmatikáját követik, hiszen feltételezik, hogy a folyamatos átrendezésekkel (ezért is a rajongás a „struktúrák”, „társadalmi izék” és egyéb láthatatlan szir-szarok iránt, és ezért a negligálás a jellem, habitus, vallás kérdései felé) megvalósítják az általuk megálmodott „struktúrát”, akkor a történelem és a politika véget ér, mindig csak apró foltozgatásra (reform) van szükség. Ha nem is zsarnokság lenne a vége (ami igen valószínű), mindenképpen az unalom birodalmába kalauzolnának bennünket a technokrácia és politikai mechanika hívei.

A politika azért izgalmas és élvezhető, ami miatt a spontán események általában azok — mint pl. a csajozás. Ha otthon egy megszerkesztett matematikai képlettel biztosra mennénk, mégis mit élveznénk a történetből? Élvezhető csak amiatt lehet a spontaneitás, hogy az per definitionem bizonytalan, és sok múlik az ember szabad akaratán (a technokrácia és a politikai mechanika eszménye pedig ellentétes a szabad akarattal) és döntésén, döntésein. A végeredményt pedig nem tudhatja. Sosem.

Ugyanezért lesz tiszavirág-életű minden olyan „konzervatív” próbálkozás, amely egyrészt politika-ellenes, másrészt ideologikus, és valamilyen előre legyártott szabványhoz kívánja igazítani a valóságot (annál rosszabb a tényeknek, mondotta Hegel) illetve a konzervatív politikát. Konzervatívnak lenni ugyanis habitus, egyfajta világlátás, problémaérzékenység, és a dogmatizmustól való mentesség. És aki nem képes elsajátítani ezt a sajátos szemléletet és világlátást, abból akkor sem lesz konzervatív, ha megfeszül. Régi dogmatizmusokra aggathat új nevet, de mást nem tud vele kezdeni.

Well said.

Reactionary 'KL' Underground ötlete nyomán készítette Mr. 'Vermeer' Pharmacist a Csapásmérő Teakratikus Polgári Szövetség részére.

Szociológusok kenyere

Érdekes vitába keveredtem a mai napon a szociológia kapcsán. Mint igazi tuskó magyari paraszt, én nem igazán vagyok képes fölfogni, mi az, ami a szociológiát „tudományosan” legitimmé teszi, mi a sajátos tárgya, van-e olyan problémája, ami őtet egyedivé teszi.

A „társadalom” képzetével ne tessenek jönni. Az ugyanis régebbi találmány, tulajdonképpen a szerződéselméletek mindegyike (Hobbes-ét és Rousseau-ét kivéve) arra épül, a pactum unionis ugyanis egy olyan társulást takar, amely nem egyenlő az állammal, illetve a kormányzattal. Ezek márpedig a szociológia előtt is léteztek (mármint a képzetek).

Ráadásul a „projekt” kezdetén támasztott tudományos elvárásoknak végül nem tudott megfelelni: „társadalmi” jelenségek ugyanis nem vizsgálhatók olyan módszerekkel, mint az élettelen vagy élő természeti világ jelenségei (Voegelin Condorcet azon kérdésére, hogy „miért ne lehetne?”, így válaszolt: “Because it ain't so”). Erről a problémáról F. A. Hayek kimerítően ír a Counter-Revolution of Science-ben.

A szociológia szándéka az volt, hogy társadalmat „csináljon”, megfeledkezve valódi forrásairól, azaz Burke-ről és de Bonald-ról, akik nem „csinálni” akartak, hanem felfedezték azt, és meg kívánták ismerni. A társadalom konstruálásának tudományos igénye befuccsolt, a legutóbbi nagy kísérlet (szocializmus) megbukott. Mi maradt?

Vajon a szociológia nyújt-e jobb megismerő módozatot, olyat, amit a konkurens és korábbi megismerő módozatok nem tudnak kielégíteni, illetve rosszabbul teszik azt? Esetleg nem jobbak-e a korábbi „módszerek”? És vajon miért éli reneszánszát a politikai filozófia, miközben a szociológiai irodalomnak minimum 20-30 éve semmi különösebb nagy problémája, kérdése, felfedezése nincsen?

Uraim, győzzenek meg!

(Post)Commie Slogans No_1

Miután Bajnai Gordon reform/válságkezelő/szakértő stb. kormánya épp belefogott (finom eszközökkel persze) a tahó magyarik maradék vagyonának/tulajdonának felszámolásába, és mivel erre válaszul is előjött a panelek, a Teakraták gyűjtésbe kezdenek; össze kívánjuk gyűjteni a legnépszerűbb (poszt)komancs szlogeneket, paneleket, amikkel a balosokat/kormányt bíráló megjegyzésekre a kritikus, nyitott, szabadelvű öregek és ifjak válaszolni szoktak. Ezek a panelek múltra és jelenre egyaránt vonatkoznak. A készlet tetszés szerint bővíthető.

A kormány bírálata esetén:

„Miért, a másik talán jobban csinálná?”
„Ugyan már! Mindegyik lop!”
„És a másikok micsináltak mégis???”
„Most még kicsit nehéz, utána meg sokkal jobb lesz.”
„Ha az MSZP kommunista, a Fidesz náci!”
„Az elkúrás 2001-ben kezdődött!”/„Az elkúrás 90 óta van, és mindenki részese.”

Kádár-rendszer/kommunizmus:

„Mindenkire fröccsent sár!”
„A kommunisták legalább jót akartak!”
„Nem is volt olyan borzalmas az a kommunizmus.”
„A Fideszben is vannak kommunisták, ergo, az is kommunista.”
„Milyen jogon ítélünk meg bárkit is? Mindenki részt vett benne!”
„Most az, hogy a múlton rágódunk, előrébb visz minket?”
„Felejtsük el, ami volt, arra koncentráljunk, ami lesz!”
„Rendes keresztény megbocsát!”
„Jó, a kommunisták többet öltek meg, de ha a nácik tovább maradnak, ők még többet ölnek meg!” (Lásd még: Véralgebra)
„Kádár kiegyezett a néppel, és megteremtette a legvidámabb barakkot! Képzeld el, ha Münnich Ferenc lett volna helyette!”

Kezdetnek ennyi megteszi: mind témát, mind szlogent szabadon hozzá lehet tenni. Könnyítsünk meg szeretett baloldali honfitársaink dolgát, egy helyen legyen az összes, és ne kelljen nehéz munkával kitalálni, éppen melyik is kell.

*

Update — kommentálóink gyűjtéséből:

„Lehet, hogy meggazdagodni nem lehetett a Kádár-rendszerben, de tisztességesen élni, igen!”

„Nem az a kérdés, hogy a 13. havit megkapjuk-e, hanem, hogy a 11., 12. havit megkapjuk-e?!”

„Nem is volt kommunizmus, csak szocializmus, mert a kommunizmust mindig csak építettük!”

„Akkor volt munkája a cigányoknak is.”

„Még mindig jobb, mint Orbán...”

„A legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán.”

„A Gyurcsány legalább kimondta az igazságot, az Orbán viszont még mindig hazudik”

„Orbán hatalomra tör, míg Bajnai Gyurcsány (stb.) csak az országot akarja reformálni”

„A legőszintébb igazságbeszéd”

„Nincs ingyenebéd”

Détente

Néhány napja megrengette csendes szalonunkat az aktuálpolitikai hadigépezet morajlása. Hogy a hadigépezetet (ismét) kik indították el, nem kétséges. A véleménykülönbségek ellenére sajnálnám, ha a klasszikus szellemben működő teázónkat is ez a tempó kapná el: nem ezért vagyunk. E kérdésben a szokásos „színvonalon” küzdjenek meg a jobb-és baloldali napilapok.

Ráadásul a tematizálás indítékával is tisztában kell lennünk: amíg a holokausztot tiltó törvényről van szó (ami abszurd ötlet), nincs szó mindarról, ami körülöttünk történik. A mi dolgunk viszont az, hogy ne ragadjon el bennünket a harc heve, és továbbra is őrizzük meg nyugodt helyként kies szalonunkat.

Térjünk hát vissza a teánkhoz. Társalogjunk a korábban is felvetett témákról, vitázzunk civilizáltan, és főleg: kellő iróniával és szkepszissel tekintsünk a komancs politikai hadigépezet próbálkozásaira.

Loxonnal közösen búcsúzom most ezzel a dallal:

Elhatárolódom!

Az Index annyira jobbratolódik, hogy baloldalát már homály fedi. Az egyik vezető náci publicistája pl. természettudományos vizsgálat tárgyává tenné a szociológusokat:

„Mi az a predátor? Ezt minden négyéves gyerek tudja, csak a Természettudományi Múzeum szakemberei nem: egy pókállkapcsú és szociológusfejű, gonosz űrlény. Legújabb kiállításukon mégsem egy tízszeres életnagyságú Dessewffy Tibort állítottak ki, amint fogókarjával magához ránt egy éppen ötmillió forint alatti tanulmányírási lehetőséget, hanem egy földigilisztát zsákmányoló óriásvarangyot.”

Az evolucionizmus tájékán amúgy is érdeklődő teakraták természetesen minden további nélkül berendeznének egy természettudományi múzeumot szociológusokból, liberális publicistákból, és balos populista politikusokból. Az evolúció vastörvényei szerint lehetne korszakolni, rendszerezni őket.

Házi teakrata szakértőimhez fordulok egy költői kérdéssel: vajon melyik volt korábban, a szociológus, vagy a liberális publicista, és ha azonos tőről fakadnak, akkor hogyan érvényesül a természetes kiválasztódás?

Beszélgessünk az antiszemitizmusról

Folytatom Tölgy árokásását.

A konzervatívok/jobboldaliak rendre megkapják az „antiszemita” jelzőt, ha van rá ok, ha nincs (sapka és annak hiányának esete). A jobbosokkal azért nem állunk szóba, nem vitázunk velük, mert antiszemiták. Ezért érvelni nem szükséges velük szemben, csak le kell nyomni őket.

A mai napra a Tea-kör olvasói számára kiválogattam néhány penetráns antiszemita kijelentést, csemegézés céljából. Mindenki egyet találhat, kitől származnak:)

„Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidóság világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz."

„A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehetett más isten. A pénz az ember valamennyi istenét lealacsonyítja és áruvá változtatja. A pénz minden dolgok általános, önmagáért konstituált értéke. Ezért megfosztotta az egész világot, az emberek világát éppen úgy, mint a természetet, sajátos értékétől. A pénz az ember létezésének tőle elidegenült lényege, és ez az idegen lényeg uralkodik rajta, és ő imádja azt. A zsidók istene elvilágiasodott, világistenné vált.”

„Itzig báró”

„Zsidó nigger”

„Zsíros zsidó, aki brillantinnal és olcsó ékszerekkel igyekszik leplezni mivoltát.”

„Most már teljesen világos előttem, hogy XY, miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alap szubsztanciájával szükségképpen fura produktumot hoz létre.”

Külön feladvány az, hogy az utóbbi négy megnyilvánulás kinek lett címezve (azaz, kicsoda XY). [Tölgyet megkérjük, ne nyilatkozzon rögvest:)]

Másvilág — Világmegváltók, szevasztok!

Képzelj el egy világot. Képzeld el, hogy mindenki békében él egymással, mindenki egymás nyakába borul, szeretik, sőt imádják egymást, megszűnt minden konfliktus, nem ölik egymást a zemberek, nem ugrasztja egymásnak őket a vallás, és mindenki jólétben tengődik. Képzeld, hogy te vagy Dzsonlennon. Most éld bele magad ebbe a világba, és mártózz meg benne.

Most nyisd ki a szemed, és kapd ki a kezed a biliből.



Igazán remek dolog, amikor a kiábrándult balosok-liberálisok új Reményt adnak az Emberiségnek (vö. Hope and Change), jólétet, békét, zökkenőmentességet ígérve mindenkinek. A világ gondjainak megoldása a kezükben van!

Hannah Arendt írja a Human Condition-ben, hogy a modern tömegdemokrácia egy hatalmas oikos-szá változtatta a társadalmakat, és miközben a „társadalmi” uralkodott el mindenen, a modernség eltörölte mind a privát szférát, mind a politikait. A politika ma nem társalgás, vagy a jó rendről szóló elmélkedés, hanem annak eldöntése, hogy az „államháztartás” kinek mennyit juttasson, és mennyibe kerül a csirkefarhát. Miközben az egész társadalmat egy hatalmas, ám igencsak perverz „családdá” (emberiséggé) transzformálta, sikeresen törölte el a politikai alapját képező magánt, és a közösségeket, elsősorban a családot. Ahol a kormányzat lát el minden földi jóval, ott nincs szükség családra. Nem egyéni-és közös (kis közösségi) erőfeszítésekkel kell elérni a megélhetést, azt majd a „politika” megoldja. A modern tömegtársadalom a súrlódásmentességet a mindenki számára egyaránt elérhető jólétben (nem jóllétben) látja: „mindenkinek szükségletei szerint”.

Külön mókás, ahogy a politikára „egy fillért sem” adományozó celebek (fenéket nem, adónak és járuléknak hívják) épp felajánlják pénzüket az Új Világmegváltásra, és kérnek minket, mi is tegyünk így. Az egész politika korrupt, de az új majd nem lesz az. A Szentek Közössége jóra fordítja majd a pénzünket. A korrupcióba, igénytelenségbe, tömeges gondolattalanságba és káoszba forduló szocdem-liberális politika megszűntetéséhez egy új, szocdem-liberális hippi álmodozásra van szükség.

Szívem szerint más politikát támogatnék. A paradoxon az volna, hogy úgy kéne „adnom”, hogy nem adok semmit: ha nem világmegváltás, hanem fordulat következne, én olyan politikát támogatnék, amelyik azt mondja: kedves választó, ne add nekem a pénzed. Csak annyit adj, amennyi a közrend és a törvényesség fenntartására kell. A többit tartsd meg magadnak: építs házat, alapíts családot, nevelj gyereket, tegyél félre neki egyetemre. A te gazdálkodásodba nem kívánok beavatkozni, te pedig nyugodtan társaloghatsz Loxonnal a Szalonban a metafizikai tradiconalizmusról és a nouvelle droite-ról, anélkül, hogy azon kéne aggódnod, hogyan szórakozik az állam a pénzeddel.

Imagine. Yes We Can (?)

Indoktrináció

A minap azon méláztam, vajon a haladó értelmiség milyen alapon tartja magát toleránsnak meg világnézetileg semlegesnek, ha egyszer szekuláris pásztorbottal üti a diákok fejét, hogy diplomamunkájukhoz meg esszéikhez kiket nézzenek meg (és implicit vagy explicit módon: kiket nem).

A mára már kiöregedett College-polókban járó balos értelmiség még mindig csillogó szemekkel ajánlja az elmúlt időszak legnagyobb hagyományrombolóit, mostanában a dekonstruktivista lópikula (Foucault, Derrida) van toppon, húsz-harminc évvel ezelőtt pedig a „frankfurter állgemájne” (Adorno, Horkheimer) voltak a királyok. A kamaszos forradalmi lázálom a szakértelembe átöltözve megint csak nem a valóság megértésére sarkall, hanem annak lebontására, meg újrafelépítésére.

“Nothing's changed”

(A jelenet az An American Carol c. filmből való)

Szekularizmus és zsarnokság

Tölgy posztját kicsit továbbgondolva, és azt kiegészítve néhány — akár vitaindítónak is szánt — sort szeretnék képernyőre vetni a modern zsarnokság természetét — és annak összefüggéseit demokráciával, szekularizációval, miegyébbel — illetően.

Kicsit látható a „jobb”oldalon annak a nézetnek az elterjedése, hogy a konzervatívoknak „el kell fogadniuk” számos meglévő viszonyt a nyugati vidéken; ezek közé tartozik a szekularizáció, a demokrácia, a népszuvasodás, nem is beszélve a Tölgy által említett liberális dogmákról, amikre ha nem esküszünk fel a vita elején (ó, micsoda csavar! Az eskü valami elnyomó intézmény lehet...), nyalhatjuk a gittet. A kérdés már csak az, hogyha a kedves „liberális konzervatívok” mindezeket elfogadják (ugye figyelünk a címkére? Próbáljuk egy kicsit megfejteni, mit is takarhat: első jelentésében a „tiszteletreméltó” „konzervatőrséget” jelenti, azaz azt az irányzatot, amelyik beáll a Pojáca mögé, tolja a szekerét és eközben konzervatívnak nevezi magát; másik jelentésében a fenti, a felvilágosodás örökségét képező előfeltevések és alapdogmák elfogadását jelenti — a szekularizációét, a liberalizmusét és a demokráciáét), tulajdonképpen mi különbözteti meg őket amazoktól? Persze, ha elfogadják, nem is kell, hogy megkülönböztessék magukat, vagy őket bárki, hiszen a liberális elvek elfogadása magával hozza a semlegesség és a megkülönböztetés mellőzésének elvárását. Piha.

Mármost ha az állítólagos konzervatívok elfogadják ezeket a „nagyszerű” vívmányokat, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót, és átadhatják a placcot a többi libsinek, ezt a munkát ők is képesek elvégezni. Miazhogy.

Példának okáért mitől olyan fantasztikusan jó dolog a szekularizáció?

A szabadság felé tett hatalmas lépésként értékelt modern eredményről van szó, amivel az egyházat kivonták a közösségek és „társadalmak” életéből, azaz megfosztották erkölcsi nevelő-terelgető szerepétől, mondván, hogy az erkölcs „magánügy” (na, ezt is megbeszéljük egyszer). Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez azonnal együtt járt a hatalmas szabadsággal és az egyén válláról lekerült egyházi rabigát a porba szórva látja, érdemes emlékeztetni arra, hogy mindezen „jogköröket” azonnal megkapta az állam: az állam vált nem csak az erőszak, hanem a nevelés, oktatás, irányítás monopol szervévé. A hatalomban meglévő addigi kettősség és pluralizmus így megszűnt — a felhomályosodás klasszikusai nem csak az egyházat gyűlölték, amely per definitionem korlátozza a benevolens államot haladó céljainak megvalósításában, hanem gyűlöltek minden olyan auctoritas/corps intermédiares-t, amely ellensúlyt biztosított az állam hatalmával szemben. A köztes tekintélyek, az akkori „társadalom” (communitas communitatis) mind a haladást hátráltatták. Így ezeknek veszniük kellett. Ezért és persze a „racionalitás” elsődlegessége miatt szervezték át az egész addig meglévő közigazgatási rendszert a forradalmárok, ezért vezettek be új naptárt, és ezért mészárolták le a vendée-i parasztokat.

A szekularizáció az erkölcsi immanenssé tételét jelenti, ily módon az erkölcs egyedüli mércéje is immanenssé vált, és a politika is — mely utóbbinak mindezek után saját magán kívül semmiféle ellenőrző tekintélye és mércéje nem maradt. Akik a szekularizációt ünneplik, azok — akarva vagy akaratlanul — a modern voluntarizmust és a totalitarizmus hajnalát ünneplik. Ugyan hogyan válhatott volna totálissá az államhatalom, ha van annak ellensúlyozó, azt ellenőrző tekintélye, egy másik hatalmi szerv? A haladóknak és a „liberális-konzervatívoknak” azt kellene igazolniuk, hogy a XX. század sajátos jelensége (a totalitarizmus) nem a szekularizációnak, demokratizációnak, individualista voluntarizmusnak volt (legalább részben) köszönhető, hanem annak ellenére következett be. Vagyis azt, hogy a hatalmi pluralizmus, a köztes tekintélyek és hagyományos közösségek erőszakos felszámolásának semmi köze nincs ahhoz, hogy az államhatalom egyeduralkodóvá és totálissá válhatott. Ez nagyjából akkora feladat, mint annak igazolására törekedni, hogy január elsején nem a megelőző estén elfogyasztott ipari mennyiségű szesz miatt sajog annyira a fejünk. Mindenesetre a bizonyítás terhe az övék.

A minden egyéni vágy kielégítésének igénye és az erre épített politika nem képes erkölcsi korlátot szabni e törekvéseknek. Ráadásul az immanens erkölcs mellett ezen vágyak a liberalizmusnak köszönhetően politikaiak lettek, és a modern politika elsősorban e vágyak kielégítésére törekvő kísérletet jelenti (milyen ironikus! A liberalizmus által a magánélet szférájába uralt „erkölcs” immáron a közpolitika legfontosabb alappillérévé vált). A „minden érték átértékelése” persze megtörtént: hebehurgya ifjak a szabad akarat keresztény tanítását Nietzsche nyomán valamiféle posztmodern akarat-kultuszként értelmezik, azaz a szabad akarat azt jelenti, hogy „azt csinálok, amit akarok”. A modernitás és a szekularizáció következtében a szabad akarat tana is átment tehát a modern mosodán, és az erkölcsi mérce, valamint a helyesről való tudás helyett immanens voluntarizmust jelent ma. De vajon mennyire szabad az, akit a vágyai uralnak?

Ám ha ez így van, mégis mi szab határt ezen vágyaknak? A többi vágy? Meddig? A „demokratikus procedúra” (akármit is jelentsen ez)? Egészen biztosan nem. Ennek a demokratikus, szekularizált, modern, haladó stb. vágy-politikának nincs külső korlátja. Önmagában és önmagáért létezik, és mivel semmilyen olyan erkölcsi és minőségi mércét nem talál maga körül, ami arra intené, hogy ő maga hibázhat, tévedhet, cselekedhet rosszul, ezért maximum az idő és az erőforrások végessége állhat az útjába. A modern tömegember nem lehet hibás, erkölcstelen, lúzer és sikertelen. A vágyak kiszolgálására irányuló szoclib “Provider State” lehet csak a hibás, amiért technikailag nem elég érett e feladatának ellátására. Ez azonban nem jelent menedékhelyet a zsarnokság elől. Az ellen nem véd.

A keresztény republikanizmus és az antik filozófia egyik legfontosabb felismerése, hogy a zsarnokságot nem arról ismerjük meg, hogy az embereknek nem jut enni, és nem engedélyezi nekik a zsarnoki kormányzat, hogy féktelen szexuális életet éljenek, hanem épp ennek ellenkezője igaz: a zsarnok az egyéni vágyak kielégétésével képes fenntartani a hatalmát, miközben a közerkölcsnek nyoma sincs — vagyis nyoma sincs annak, ami korlátozhatná a hatalmat. Ahogyan ezt Polányi Mihály megfogalmazta:

„A magánéleti nihilizmus alkalmassá teszi a tudatot a közéleti zsarnokság iránti behódolásra; és egy despotikus rendszer esetleg továbbra is eltűri a magánélet olyan korlátozatlan formáit, amelyeket egy közszabadságban élő másik társadalom megbélyegezne és száműzne. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt, mint a viktoriánus Nagy-Britanniában, míg a közszabadság összehasonlíthatatlanul kevesebb volt.”

A szekularizált modern egyén által „szabadságként” értelmezett környezet lehet akár zsarnokság is, de tulajdonképpen neki tökmindegy. A Kádár-rendszer sem azoknak fájt, akiknek elég volt a kedveskomcsi mesterhármas (sör, virsli, balcsi). Menti-e ez a zsarnokságot?

A Karácsony és egy családi hagyomány

Csatlakozva mélységesen elnyomó és kirekesztő Teakrata kollégáimhoz, jómagam is kívánok mindenkinek Kellemes Karácsonyt (és persze Boldog Újévet). Az egyik, gyerekkoromtól kezdve meglévő családi hagyományunk pedig egy „elfogult”, „nemobjektív” szerző elfogult filmjének megtekintése: Franco Zeffirelli Názáreti Jézusáról van szó. Mivel a videónk most épp nem hajlandó működni (hiába hívogattam Uri Gellert), ezért félő, hogy ez a lassan több évtizedes hagyomány megszakad. Ajánlom ezt a filmet keresztény és keresztyén felebarátaimnak, és mindenki másnak persze.

„Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok.” (János, 9: 5.)

A szkeptikus és a teória

Loxon urammal társalogtunk a Konzervatóriumon a gyakorlati és az elméleti tudásról. Loxon váltig állítja, hogy igenis van a teának egy helyes elkészítési módja, hogy hogyan ízesítjük, milyen összetevőket használunk, és melyik tea jó. Legalábbis: jobb, mint bármely másik. Én ezzel szemben állítom, hogy sok jó tea és sok jó kombináció létezik, anélkül, hogy ez megszüntetné a finom és a rosszízű tea közti különbséget. [Nem ezt állítottam. :> L — részletek a kommentároknál]

Összehozható-e vajon az elmélet és a gyakorlat? Mennyire alkothatnak egyet? Lehetséges-e olyan elmélet, mely kijelöli a helyes cselekvés irányát? Annak ellenére, hogy számos olyan gondolkodót tartok nagyra, akik kisebb vagy nagyobb mértékben ezen a véleményen voltak, tagadom ennek lehetőségét. Ezzel szemben azt állítom, hogy rengeteg elv létezik, ezek mind jók, és egymás mellett léteznek.

A konzervatív hagyományban jelentős az a szkeptikus vonulat (akár a katolikus, mint pl. Pascal vagy Montaigne, vagy a vallástól kicsit „távolabb” álló, mint pl. Hume), amelyik kétkedő az emberi értelemmel szemben, és ezért a mindent átfogó, a cselekvéseknek irányt szabó elméletekkel szemben is. Burke nem véletlenül nevezte a felvilágosodás eszméit „metafizikai spekulációknak”, és nem véletlenül mondta azt, hogy ezek a „tiszta elvek” mint vakító fénysugarak törik át a homályosságot, és a természet törvényeinek megfelelően letérnek eredeti pályájukról — azaz, nem a szándékolt célt fogják elérni.

A gyakorlati cselekvés pedig mindig tartalmaz hallgatólagos komponenst, amit nem önthetünk elméletbe. Biciklizni is megtanultunk, úszni is, főzni is és egyiket sem egy elmélet, vagy könyv segítségével tanultuk meg. Sőt, megkockáztatom, hogy még a filozófiai művek tanulmányozása is igényel ilyen gyakorlatot, melyet szintén csak gyakorlással lehet elérni, és folyamatossággal lehet fenntartani.

Loxon hasonlata megfontolandó (a társadalom mint zenekar, és a politikai vezető, mint karmester). Ugyanis felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e pont egy zenekar analógiáját használni egy politikai társadalom esetében? A zenekar ugyanis egyetlen okból fogadja el a karmestert, mint vezetőt, ez pedig a darab eljátszása — méghozzá jól. Vajon a politikai társulás egésze alárendelhető-e egy „projektnek” úgy, mint egy darab eljátszása? Ha egy elméletből leszűrve telos-t adunk a politikai társulásnak, akkor abból Enterprise Society lesz, és ennek következményeit ismerjük Oakeshott írásaiból. (Noha mindannyian tudjuk, hogy a jó darabban van disszonancia és konszonancia is...)

Én azt állítom, hogy ilyen elmélet nem lehetséges. A törvényhozó, illetve az uralkodó arra hivatott, hogy a szabályokat betartassa, és a törvények tekintélyét fönntartsa; ez azonban csak úgy lehetséges, ha ezen törvények nem instrumentálisak, mint pl. a karmester esetében (a karmester vezénylése nem önmagában vett cél, hanem azon túlmutat, eszköz arra, hogy a darabot jól játsszuk el). Jobb hasonlat erre a játék: a bíró figyeli, hogy a játékosok betartják-e a szabályokat, de sem az egyes taktikákat, sem mást nem szab meg a játékosoknak. Így a játékban számos lehetőség lehetséges, miközben egyetlen dolog azonos a játékosokban, a szabályok tekintélyének tiszteletben tartása.

A politikai társulásra is jó, ha ez igaz: ugyanis számtalan dolgot csinálunk (zenekarban is játszunk persze, de amellett focizunk, sörözünk, néha willy-nilly dolgozunk is, teázunk stb.), és ezek mindegyikét csinálhatjuk jól és rosszul is. Azonban egyetlen elméletből a különböző tásalgások és tevékenységek levezetése lehetetlen, hiszen mindegyiknek külön elve van. Ezért szerencsésebb a conversatio eszménye is, mint a vállalkozás-szerű politikai társadalom képe. A teázás szabályait sem rögzítjük, viszont tudjuk, mik ezek, hogy nem öntjük le egymást, megkínáljuk egymást, megvárjuk, míg a másik befejezi mondandóját stb. stb.

Az elmélet pedig általában reflektál már meglévő történésekre, gondolatokra, és nem célja, hogy cselekvési programot fogalmazzon meg a politika számára. Az elmélet és a gyakorlat sosem feleltethető meg egymásnak, hiszen a van sosem lehet egy a legyen-nel, és a politikai filozófia a legyen-re vonatkozik. Ugyan az egyes cselekvő is mindig a legyenhez igazítja a cselekvését, ám ha a politikai társulás mint „kollektívum” teszi ugyanezt, akkor annak következményeit nem biztos, hogy meg szeretnénk ízlelni. A cselekvésünk ráadásul szüntelen ezt a lyukat próbálja meg kitölteni, és az emberi világban ez lehetetlenség — ha a van megegyezne a legyen-nel, akkor ez a politika és a vita végét jelentené.

Úgyhogy én most kipróbálom a brit, „tejes” kombinációt.

Ferkó és a vallás

Miniszterelnökünk rendkívüli műveltségéről, tapintatosságáról és érzékenységéről tett tanúbizonyságot vallásügyben. Egy ország röhögött azon, hogy ő többször bérmálkozott, egyszer.

Másodsorban két vallási közösséget is sikerült megsértenie, a katolikusokat és a zsidókat. A „Mária levette a kezét az országról” elég ízléstelen, legalább annyira, mint a Megváltóról értekezni a zsidók előtt. De utóbbi esetben próbáljunk meg a dolgok mögé nézni, lehet, hogy van rá magyarázat.

a) Ferenc annyira progresszív, hogy nála már eljött a Messiás a zsidóknál, csak azok még visszamaradottak, és nem látják.

b) Magára gondolt.

Óda a Teázóhoz

Olvasóink észrevehették, hogy a Tea-kör számunkra egy mindennapi menedék. Úgy, mint a felvilágosult értelmiségieknek a kartázás meg kartalozás, ahová menekülni tudnak a hétköznapok mucsai fasizmusa elől.

A teázó egy meghitt, nyugalmas hely, ahol egy kellemes, forró tea mellett vitathatjuk meg az aktuális viharoktól mentesen nagy problémáinkat. Loxon többfrontos harcot vív Nietzsche-és Heidegger-ügyben (utóbbit elsősorban Tevvtonnal szemben), Tölgy pedig cselesen ugyan, és tagadható módon, de be-beszól Platónnak. Loxonunk metafizikai nézőpontból elhajlással és pragmatizmussal vádolja a jelenlevőket.

Látni kell ugyanakkor, hogy mindez a kedélyes társalgás jegyében zajlik, mentesen mindenféle indulattól. Itt nem játszanak közre alantas vágyak és ösztönök, hiszen a teázóba mégiscsak az elitet engedjük be.

Teázónk kényelmes foteljai és a forró Earl Grey pedig csak hozzájárul az élményhez.
Ezért szeretünk ide betérni.

A legközelebbi „óda” előreláthatólag a horgasfejű galandféreghez lesz címezve.