Karel Čapek, Milan Kundera vagy Claudio Magris, A Habsburg mítosz szerzője is megengedte magának, hogy a Monarchiáról (az „osztrák-magyarról”, A Habsburgok nevével összefonódott közép-európai birodalomról) nosztalgikus hangnemben írjon. Oroszországban Bulgakov, Magyarországon Krúdy Gyula élt előszeretettel monarchikus idők hangulatainak felidézésével – az angol, német vagy francia írók sokaságáról talán külön szólni sem kell. Bár nem mind voltak valamely értelemben „monarchisták”, többen aranyba vonták történeteiket azzal, hogy monarchiába, és nem demokráciába helyezték szereplőiket.
Idealizált-e a képük – a felsoroltaknak, s a fel nem soroltaknak? Egyrészt igen, mint minden egészséges szépség-érzésben, az idealizáltság itt is megjelenhet. Másrészt nem, hiszen tisztában voltak az emberi kapcsolatokban rejlő olykor keserű titkokkal, mint George, találkoztak sötét misztériumokkal, mint Meyrink, időnkénti sivársággal, önzéssel is, ábrázoltak szégyenletes dolgokat – mindeközben mégis ezt olyan „díszletek” közé helyezték, ami legalább már méltó a színház névre. Metternich nem volt jó véleménnyel a bécsi karakterről (pontosabban annak teljes hiányáról beszélt), mégis, a Monarchia így is több volt, mint az, amire ma még kevésbé lehetne érvényesen alkalmazni a „jellem” szót.
Johann Georg Hamann, a „felvilágosodás” kevéssé ismert kritikusa, Kant és Behrens levelezőtársa írja a Szókratészi érdemes gondolatok címet viselő értekezésében: „Most hiányoznak nekem a palingenezis titkai, amit történetíróink tartanak hatalmukban, hogy minden adott ember és közösség hamujából olyan szellemalakot vonjanak ki, mint amilyen egy karakter vagy egy történelmi festmény” (Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai, 63. o.).
Érlelni kellett volna még e gondolatokat, amint a jó bor alkimistái érlelik a szőlő vérét, míg kiadja esszenciáját. Ám ma hajnalban a Providencia megajándékozott egy álommal, s miután felébredtem, úgy éreztem, vezeti majd tollamat.
Idealizált-e a képük – a felsoroltaknak, s a fel nem soroltaknak? Egyrészt igen, mint minden egészséges szépség-érzésben, az idealizáltság itt is megjelenhet. Másrészt nem, hiszen tisztában voltak az emberi kapcsolatokban rejlő olykor keserű titkokkal, mint George, találkoztak sötét misztériumokkal, mint Meyrink, időnkénti sivársággal, önzéssel is, ábrázoltak szégyenletes dolgokat – mindeközben mégis ezt olyan „díszletek” közé helyezték, ami legalább már méltó a színház névre. Metternich nem volt jó véleménnyel a bécsi karakterről (pontosabban annak teljes hiányáról beszélt), mégis, a Monarchia így is több volt, mint az, amire ma még kevésbé lehetne érvényesen alkalmazni a „jellem” szót.
*
Johann Georg Hamann, a „felvilágosodás” kevéssé ismert kritikusa, Kant és Behrens levelezőtársa írja a Szókratészi érdemes gondolatok címet viselő értekezésében: „Most hiányoznak nekem a palingenezis titkai, amit történetíróink tartanak hatalmukban, hogy minden adott ember és közösség hamujából olyan szellemalakot vonjanak ki, mint amilyen egy karakter vagy egy történelmi festmény” (Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai, 63. o.).
*
Érlelni kellett volna még e gondolatokat, amint a jó bor alkimistái érlelik a szőlő vérét, míg kiadja esszenciáját. Ám ma hajnalban a Providencia megajándékozott egy álommal, s miután felébredtem, úgy éreztem, vezeti majd tollamat.
J. Emese fotója*
Stefan George
Őszi csokor
Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.
Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.
Az őszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszőlők bíborát is beszőtted,
mi dús színét kibontja még előtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.
(Képes Géza fordítása)
Bejegyzések
