A poszt címét egy geográfiai beszámoló viseli, amely a XII. században készült. Egy részletet közlünk belőle alább. Természetesen kérdés, ki a szerzője, miért is mondanánk meg. Teakratáknál ez már rég nem szokás.
„A Földközi-tenger — ahogy mesélik — hajdan körülzárt tó volt, olyan, mint manapság a Kaszpi-tenger, sehol nem érintkezett az Atlanti-óceánnal. A Maghreb-ban lakó ősi népek rá-rátámadtak Andalúzia népére, és sok csapást mértek rá. Az andalúziaiak szenvedtek tőlük, és felvették ellenük a harcot, erejüket nem kímélve. Eképpen volt ez Nagy Sándor idejéig. Midőn ő eljutott Andalúziába, hírül adták neki a Maghrebbal való viszálykodást. Nagy Sándor munkásokat és mérnököket hozatott, kiszemelvén a földszorost, ahol a talaj igen kemény volt. Megparancsolta a mérnököknek, hogy mérjék fel a földe, és mérjék meg a két tenger vízszintjét. Ezt elvégezvén úgy találták, hogy az óceán szintje fölülmúlja a Földközi-tengerét. Felszámolták a Földközi-tenger partján levő településeket, és Nagy Sándor átköltöztette őket magasabban fekvő területekre. Azután megparancsolta, hogy ássák ki a földet Tandzsa [Tanger] és Andalúzia között. Ástak egészen addig, amíg el nem érték a föld legalacsonyabb részén levő hegyeket; építtetett rájuk egy gátat kőből és mészből. Az építmény hossza tizenhárom mérföld volt, ekkora távolság választotta el a két tengert. Építtetett vele szemközt egy másik gátat Tandzsa közelében, a két gát mindössze hat mérföldre volt egymástól. Mikor mindkét gát elkészült, a nagy tenger felől utat ástak a víznek, s az folyásánál és erejénél fogva a két gát közé nyomult, és átömlött a Földközi-tengerbe. Annak úgy megduzzadt a vize, hogy sok város elpusztult mindkét partján, lakói vízbe fúltak. A víz a gátakon is túlnőtt mintegy tizenegy embernagysággal.”
A kegyes Gondviselés (és egy kis emberi segítség) a sógorékhoz kalauzolt a múlt héten. Noha ilyet nem szoktam tenni, a szabadidőmet „aktív pihenéssel” töltöttem (apropó, van még valakinek esetleg más ilyen hülye terminus a tarsolyában?): megnéztem a belvárost. Láttam a Városházát, annak környékét (ahol most fesztivál van), a Hofburgot, a Nemzeti Könyvtárat, néhány szép templomot (kálomisták most ne figyeljenek: katolikus misén is részt vettem a Votivkircheben – ezért az árulásért még biztos lesznek leszámolások), sőt még a Belvedere-be is eljutottam egy kiállítás erejéig.
Szembetűnő volt az, hogy a modernitás és a multikulti ellenére miképpen őrzik meg hagyományaikat az osvát szomszédok. Korántsem csak arról van szó, hogy az épületek kitűnő állapotban vannak, s hogy az egyetem oldalán Adam Smith, nem pedig Karl Marx neve található, hanem a programok (koncertek, előadások, utcai performanszok) is mind azt mutatják, a hagyomány és a kultúra megőrizhető. Tudom–tudom, náluk nem volt az a bizonyos negyven év, nálunk igen, és náluk lehet közlekedni a belvárosban, hiszen Demszky Gáboruk sincsen. De vajon meddig „mentség” nekünk a posztkommunista mocsok? Valóban csak erről volna szó, vagy valami másról (is)?
Ha a kultúrát és a hagyományt fontosnak tartjuk, akkor azt sem a multinacionális cégek, sem a kombínó nem képes „legyőzni” és elmosni – ahol pedig egy rágógumicég és egy elektromos villamos képes lerombolni egy több évszázados kultúrát, hát, annak a helynek úgy kell.
Természetesen különbözik a múltunk, és nekünk nem annyira „könnyű”. De erőfeszítés és szándék nélkül nem fog menni.
Mindenesetre számomra első a hazám, épp ezért gondoltam is rá, és sajnos eszembe is jutott a kormányosa. Épp ezért külön ajándékkal jöttem haza, ha úgy tetszik, szívküldi II. Ferencnek:
Az oázis peremvidékén túl igen hamar elfogyott a talaj a lábunk alól, nyilvánvalóvá vált, hogy miért négykerék meghajtású terepjáróval megyünk. A helyzet báját egyébként Tiiger adta meg, aki kazettás magnóján próbálta Mohammed Monirt hallgatni, de a magnó állandóan bekapta a szalagot. Azonban Tiiger nem szontyolodott el, mivel rájött, hogy ha egy bizonyos ponton nyomja a kazettát, akkor nem tekeri be a szalagot a magnó, és ömölhet a hangszóróból Monir hangja. Ami fontos. Így miközben Dakar-bajnokságot megszégyenítő sebességgel és technikával ralliztunk a homokdűnék között, Tiiger fél kezével egész úton fogta a kazettát a magnóban.
Óránként megálltunk valahol, elsőnek egy olyan homokdűnén, amit mindenki elképzel a Kárpát-medencében, ha sivatagra gondol. Ezt, a sokféle sivatag közül aranysivatagnak hívják, ahol az apró homokszemekre kirajzolódik a szél nyoma, és amíg a szem ellát, semmilyen tárgyelem nincs, csak végtelen homoktenger.
Amint kiléptünk a dzsipből, és elsétáltunk a dűnéken, azonnal megértettük a kezdeti tanácsokat. Egyedül az enyhe szellő volt, ami megakadályozott minket abban, hogy azonnal el ne ájuljunk. Augusztus volt, délután 2-3 körül, ráadásul a sivatag közepén voltunk. Nem mértük meg, de biztosak voltunk benne, hogy 50 fok fölött volt. Azonban ez nem az a fajta forróság, mint a tengerparton, ahol a pára megfullasztja az embert, ez a forróság színtiszta afrikai forróság, száraz, égető, és homokkal teli. Ahogy lélegeztünk, éreztük, hogy apró homokszemeket szívunk be, melyek 60-70 fokra hevültek a napfényben. Vizet és nedvességet még véletlenül sem éreztünk. Én kiváltképp úgy éreztem magam, hogy amint kiléptem a homokra, máris csökkent az életenergiám, a sivatag elképesztő erővel szívta az életemet. A hatalmas hőség, a vízhiány és a tűzforró homok belélegzése óriási állóképességet igényelhet. Nekünk pár perc is megterhelő volt. Alig pár perces séta után menekültünk vissza a dzsipbe, azonnal megbontva vízkészletünket. A két beduin utastársunk hangosan nevetett rajtunk. Aztán vigasztalóan odajött hozzánk Szulejmán, a másik sofőr, felénk nyújtva egy-egy szál Cleopátrát (helyi cigaretta, meglepő módon finom), mondván, ez segít hozzászokni a forrósághoz. És tényleg. Nem hittem volna, hogy jól esik a kültéri 50 fokban dohányozni. A víz fél literes üvegekben volt kiszerelve, mondván, ha felbontjuk, és belekortyolunk, körülbelül 5 perc kell neki, hogy 10 fokról 30 fokra melegedjen, és ihatatlan legyen. Ezért a fél liter baráti kiszerelés, mert egy alkalommal ennyit el is fogyasztunk.
Szulejmán amúgy vicces fickó volt, de ez úgy általában az arabokra elmondható. Állandóan hülyére vesznek mindenkit, viccelődnek. Szulejmán egy Cleopátrával egybekötött rövid homokdűne-sétán előadta az útvonal további terveit.
Először strandolni fogunk a sivatag közepén, aztán elmegyünk sivatagi virágokat szedni egy sivatagban található virágmezőre, majd teszünk egy utazást a Holdra, ahol betérünk a „Jackal of the Wind” nevű teaházba, s ha minden jól megy, hazafelé ökölnyi méretű gyémántokat fogunk összeszedni a földről, mert elvisz a sivatag kincsesbányájába, Ali babához.
Elég jó programnak ígérkezett.
Alig egy órányi dzsip-út után megérkeztünk a strandra. Ami valóban a sivatag közepén volt. Egy beduin falucska (áll 5 tető nélküli házból) kútjából nyert rendkívül klóros és sós hidegvízből üzemeltetett medence állt a sivatag kellős közepén. A medencében 15-20 arab fiúcska és férfi pancsolt. Nő sehol. A hőmérséklet a szokásosnál is melegebb volt, így a csobbanás nem volt kérdés. A medence melletti kis házikóban már csobbant arabok ülnek. Teáztak. Mielőtt csobbantam volna, kértem tőlük egy csésze teát, magamhoz vettem a csomag Cleopátrám, és berendezkedtem a teával a medence egyik sarkába. Próbálkoztam, de képtelen vagyok leírni az élményt, hogy milyen teázva fürdőzni a sivatag közepén egy rakás beduinnal.
A medencézés külön élménye volt, amikor feleségem is utánam csobbant. A fiatalkorú arab gyerekek azonnal kiugrottak a kádból, a férfiak pedig őszinte érdeklődéssel figyeltek. :) Persze, párom nem mert bejönni, előtte körbekérdezte a beduin férfiakat, hogy ugye nem zavarja őket, ha ő is csatlakozik, ugye nem sért semmilyen hittételt stb., mire a férfiak ránézve feleségemre, még ők kérték ki maguknak, hogy hát naná, persze hogy bejöhet, sőt, ragaszkodnak hozzá.
Kiszállva a medencéből természetesen másfél perc alatt megszáradtunk, a következő állomás a virágmező volt. Mint már említettem, többféle sivatag van. Az aranysivatagban már jártunk, itt volt az ideje, hogy meglátogassuk az egyébként ritka feketesivatagot.
A feketesivatag rendkívül pici, fekete üledékes kövekkel borított homoksivatag. Ahogy kiszálltunk a terepjárókból, Szulejmán megmagyarázta, hogy miért virágmező az, ahol járunk. Találomra, láthatóan szórakozottan elsétált, majd két-háromszor lehajolva a földről felszedett pár kis fekete kavicsot. Visszasétálva mindet átnyújtotta feleségemnek, külön megmutogatva a köveket, melyek természetesen mind hasonlítottak virágszirmokra. Többségük egyébként kagylók lenyomatát viselte, megint mások megkövült tengeri növények lenyomatát. Bár mi látható módon egy völgyben álltunk meg, látszott, ahogy a hegytetők csúcsai is fekete sapkát kaptak. Egyértelműen, ez a fekete sivatag, valaha itt tenger hullámzott.
Néhány virág és kagylókő begyűjtése után már csak pár kilométer választott el minket a Szélsakál teázótól. Épp alkonyodott, a forróság kezdett csökkenni. A feketesivatag egyik hágóján átjutva egy egészen elképesztő táj tárult a szemünk elé. Szulejmannak igaza volt, ez tényleg a Hold. Szulejman szerint alig 30-40 éve tárták és térképezték fel a területet, melyet fehér sivatagnak hívnak a fehér homokkövek után, melyeket az állandó homokviharok elképesztő formájúvá formáltak.
A dzsipjeink leparkoltak egy sakál formájú szikla lábainál, és vezetőink elkezdték felépíteni a Szélsakál teaházat. A két dzsip széliránnyal szemben, L alakba parkolt, belső oldalukra perzsa szőnyegeket terítettek, ahogy a homokra is; kis asztalt tettek a szőnyegre, párnákat szórtak szét, és nekiláttak tüzet rakni. Amíg a teavíz felforrt, elmentünk sétálni. Erről néhány képet mellékeltem.
Alig jártunk egy rövidet, máris kész volt a forróvíz, a tábortűzön pedig 5 megtermett csirke sült. Kezdett sötétedni is, a nap már nem égetett annyira. Persze, hiába bukott le a nap, a homok az egésznapos hőt elképesztő mértékben adta vissza. Rendkívül fáradtak és éhesek voltunk, így a csirkék elég gyorsan eltűntek, a szokásos Taheena szósz (szezámmagos, mártogatós szósz) kíséretében. Este a tea rendkívül jól esett, és érthetővé vált, hogy miért ilyen erős és naturális a teájuk. A lehető legtermészetesebben készítették el a sivatagban, a korlátozott lehetőségek folytán, s az erőt adott ahhoz, hogy hosszú karavánutakat tegyenek meg. Míg a kávé sokáig luxusterméknek számított, a tea nem, így a beduin karavánosoknak az egyetlen
serkentőszer volt. A tea ivása szertartásos jelleget öltött a karavánosoknál, hiszen a délutáni, esti imádság után tartottak hosszabb teaszertartást, amikor a karaván amúgyis megáll pihenni, és berendezkedik éjszakára. A teázás ugyanazon a szőnyegen zajlik, melyen az imádság is, a tea pedig az a víz, mely különleges aromájú, és serkent. Ez kifejezetten szent dolog a beduinoknál, hiszen már eleve a vizet is Allah ajándékának tekintik, és akként is kezelik.
A teázás után hagyományosan a tábortűz köré gyűltünk vizipipázni. A vizipipa szintén szertartásos jellegű rekreációs tevékenység a beduinoknál. Többségük az egyébként a boltokban kaphatónál sokkalta erősebb dohány közé minimális mennyiségű hash-t is kever. Mivel az alkohol hivatalosan tiltott, és nehezen megoldható a fogyasztása, így az egyetlen élvezeti cikkük a dohány és a kávé mellett a pipába kevert hash, melyet állításuk szerint azért kevernek a dohány közé, mert így át tudják verni Allahhot, aki csak annyit lát, hogy dohányt szívnak.
Közben észrevétlenül lement a Nap a Holdon.
Az ételek maradékát bárdolatlanul a sivatagban hagytuk. Később kiderült, miért: alig az étkezés után fél órával egy csapat sivatagi róka jelent meg, eldobott falatokat várva. Mivel szabad ég alatt, egy szál pokrócban aludtunk a sivatagban, picit megijedtünk, hogy reggelre elrágják a fülünket, de vezetőink megnyugtattak, hogy a rókák jófej állatok, és kizárólag az elhagyott papucsokat szedik össze, úgyhogy azokat ajánlatos a terepjáró tetejére pakolni... A teát megittuk, a nap véget ért, ideje aludni. Másnap gyémántokat szedünk, állítólag.
Ahogy a sivatagról, úgy az oázisról is furcsa romantikus képek élnek a fejekben. Bahariya egyrészt rácáfolt, másrészt pedig rátrompfolt ezekre a képekre.
Az oázis valóban a sivatag közepén található, de ez még önmagában semmit sem mond, lévén Kairó külvárosa egy elképesztő homoksivatag, a homokot pedig még a belváros légkondícionált épületeiben is érezni lehet a levegőben, hozzá keveredik a teákhoz, a kávékhoz, az ételek ízéhez.
Az oázis annyiban más, hogy a víz nem folyóból érkezik, hanem kutakból csapolják. Bahariyában sincs ez másképp, felállított medencés kutakból nyerik a vizet, s a felszínen megoldott csatornákkal szállítják el a termőföldekre, ahol főként pálmafák nőnek. Lényegében az egész város – merthogy az oázis egy város, – a datolyatermelésből él. Persze ehhez az is kellett, hogy külön kérjük, a legkevésbé turistacélpontnak számító oázist nézzük meg. Így jutottunk el Bahariyába, az ország technikailag legkevésbé felszerelt oázisába. Itt konkrétan meg lehet nézni, hogy anno a beduinok hogyan is éltek meg a sivatag közepén. A képen mellesleg Tiiger látható, a sofőrünk, a helyi Dakar-bajnok, aki egy árva szót nem beszél angolul, ennek ellenére tökéletesen eltársalogtunk. Mellette büszkesége, a 20 éves Land Rover, melyet ajándékba hagyott itt neki egy „ENGLISH MAN, JONATHAN”, balján pedig egy újonnan épült melegvizes termálkút, melyből a vizet továbbvezetik felszíni csatornákon a datolyamezőkhöz.
Az oázis egyetlen hivatalos turistalátványossága állítólag egy angol férfi (tudják, még egy másik English Man, anno) villája az oázis melletti hegytetőn, melyről tökéletesen belátni az egész oázist. Tiigert megkértük, hogy vigyen fel minket az imperialista kastélyához, feldzsippeztünk hát a hegytetőre, reménykedve, hogy angol modorban lefejezett oroszlánokat látunk majd a falra tűzve. Ehelyett az imperialista kastélyából csak az elszenesedett falakat láthattuk...
Az angol imperialista csalódás volt, nem úgy az ebéd, melyet vendéglátónk farmján költöttünk el. Muhammad egyértelműen az oázis egyik leggazdagabb lakója volt, legalábbis házából ítélve. Az óriási arabeszkekkel díszített előcsarnoknak nem volt teteje, csupán fehér vászonruhák takarták a napot, a padlón pedig – ahogy az egész házban – süppedős perzsa szőnyegek voltak leterítve, itt-ott párnákkal és pici rézasztalokkal tarkítva. Az egyetlen kőpadlójú szobába invitált minket, nagyon hangos „köszönöm”-öket üvöltve, tiszta kiejtéssel, ahol egy óriási faasztalnál foglaltunk helyet. A feleség kihozta a kétfogásos ebédet (bárány volt a főfogás), majd leülve ő is közénk, hatalmas, elnyúló teázás kezdődött... A ház apraja-nagyja csatlakozott, megismerkedtünk közelebbről Tiigerrel, Szulejmannal, és még másik 3 Muhammad-dal. Ne zavarjon meg senkit, Egyiptomban állítólag mindenkit Szulejmannak, Muhammad-nak vagy Semirnek hívnak...
Az egyiptomi tea egyértelműen különbözik az összes más arab teától. Rendkívül erős, többnyire szénfekete színe van, de minimum zavaros állaga (a képen egyik pohárban kóla, a másikban tea van). Az, gondolom, nyilvánvaló, hogy a török kávé zaccos; nos ugyanez igaz a teára is. Ennek két oka van. Egyrészt az egyiptomi tiszta víz. Ez a három szó nem létezik együtt, ebben a formában ott, kizárólag a palackozott, többnyire külföldről, vagy valamelyik oázisból előhozott ásványvíz az, ami iható. A többi zavaros, koszos és többnyire – ha nincs felforralva –, hasmenést okoz. Ez nem valami turistaparanoia, maguk az egyiptomiak sem isznak a csapból, csak végszükség esetén. Másrészt az egyiptomiak nem ismerik a filtert: a vizet felforralják, majd a rendkívül erős fekete tealeveleket belemorzsolva, aztán azokat minimálisan leszűrve fogyasztják a teát. Ettől a tea elképesztően fekete, és legalább annyira „fejbevágós” lesz, mint a kávé, melyet hagyományosan cukor és tej nélkül isznak (ahogy a teát is). Persze ismernek ők finom világos teákat is, de azokat szinte kizárólag a turistáknak és a felső tízezernek szolgálják fel, és gyűjtőnevük van rá: Lipton. Tehát ha nem nem egyiptomi teát kérünk, akkor ki kell mondani az imperialista varázsszót: Lipton, és máris hozzák a filteres light earl grey-t, s ha látni az arcunkon, akkor egyből elénk rakják a tejet és a cukrot is hozzá.
Az, hogy miért így isszák a teát, nem pedig kifinomult teaházakban fogyasztják őket, nagy műgonddal előkészítve, ahogy egy igazi európai sznobhoz illik, azt meg fogjuk érteni a Szélsakál teaházban. Mondjuk úgy: hagyományai vannak.
A teázás alkalmával összeismerkedtünk szintén kalandvágyó utastársainkkal is, egy görög és egy koreai párral, és persze a két sofőrrel. Ami megnyugtatott, hogy a farm nem a turistákra volt berendezkedve. Megkérdeztük Szulejmánt, aki elmesélte, hogy a hatalmas előtér, amin bejöttünk, a szellős, vászonlepedős tetejével, szőnyegeivel, az egy iskola, ahol felesége gyerekeket tanít, neki pedig van egy nagyobb földterülete az oázisban. A turisták túráztatása részéről csupán egy mellékes tevékenység, teljesen ingyen csinálja, ezzel csak két jóbarátja, a sofőrök járnak jól. Ezt el is hittük neki, lévén mi mindössze jelképes összeget fizettünk mindezért, mely épphogy fedezte az ebéd és benzinköltségeket. A külföldiek kikapcsolódást jelentenek Szulejman számára, mivel neki nincs ideje és pénze elutazni máshová, így örömmel fogad másokat házában. A felesége tanít, mert a Korán szerint ha valakinek sok pénze van, akkor köteles adakozni, és segíteni a rászorulókat, és mivel Bahariyában egyetlen zsúfolt iskola van, így a tehetséges gyerekeket itt tanítják, Szulejmán házában. Büszkén újságolta, hogy felesége a kairói egyetemen tanult.
A teázás után Szulejmán mondta el az általános tudnivalókat, lévén ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt angolul (a két sofőr közül csak az egyik hebegett-habogott valamit). Ez állítólag az alap túlélői tudnivaló a sivatagban, melyet – fűzte hozzá – mindenkinek elmond, mert nem lehet tudni, mi történik kint: hiába van kocsink és vizünk, bármi megtörténhet a mélysivatagban.
Ezek szerint 1 napra fejenként 4 liter vizet kell vinni, és ez a minimum átlagos testsúly esetén. Minden fejre dupla kendőt kell tekerni, mert napszúrást körülbelül másfél perc alatt lehet kapni. Leégés elleni krémeket felejtsük el, semmi értelme, úgyis leégünk. Ha dohányzunk, az jó, és vigyünk dupla annyi cigarettát, mint amenyi az adagunk, mert a dohányzás szűkíti az ereket, és ez hasznos a sivatagban, ahogyan a dupla mennyiségű kávé és tea is. Telefont és mindennemű elektromos szerkentyűt felejtsünk otthon, ez alól esetleg a fényképezőgép lehet kivétel, de számoljunk vele, hogy elromlik. És a legfontosabb: nyakig ruhában kell közlekedni, férfiaknak hosszúnadrág, hosszúujjú, lányoknak szintén, plusz mindenkin fejkendő. Állítólag nem leszünk sohasem éhesek, de ettől függetlenül enni kell 4 óránként.
Akkor ezt nem értettük teljesen, de amint elindultunk, és először kiszálltunk a terepjárókból, megértettünk mindent.
Loxon által nem ismert festő műve 1704.-ből
Bejegyzések
