Vir sapiens dominabitur astris

Tölgy Stove kapcsán azt írja Dawkins-ra és a mémek csatájájra utalva: „olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé.”

Mink, teakraták, értjük jól, hogy ez mire vonatkozik, erre utalt Loxon is Hawking ürügyén: „a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.”

Mi a lényegi tartalma ezeknek a maliciózus célzásoknak? Az, hogy a modern tudományos világkép, részben pedig maguk a modern tudományos módszerek egy tudattól függetlenített, objektíve fatalisztikus-determinisztikus világnézetet sugallnak, illetve filozófiailag premissza-szerűen ezt a szabadságot implicite tagadó felfogást fogadják el. Mára ez valóban implicitté vált — hiszen a ma tudósai már nagyon kevéssé veszik a fáradságot, hogy alapvető filozófiai kérdésekbe mélyüljenek, vállalva a gondolkodás terheit és örömteli kihívásait —, azonban a modern tudományosság megalapozásánál ezek a hipotézisek jelen voltak explicite filozófiai formában is. Már jóval a pozitivizmus előtt, sőt, részben az aufklérung racionalizmusát megelőzően. De még Cartesius is építhetett előzményekre. A modern tudomány determinizmusa valóban párhuzamot mutat Kálvin predesztinációval kapcsolatos felfogásával, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy Kálvin tana hagy egy szűk átjárót a szabadság számára, amely a mindenkori szubjektum számára kellő mélységben átélve a predesztináció ellenében dolgozhat.

Hogyhogy? Úgy, hogy a predesztináció mögött Cauvin úr egy végtelenül hatalmas szubjektumot tételez, Istent. Erről a végtelenül hatalmas, mindenek fölött uralkodó szubjektumról a modern tudományosság ateista (illetve finomabb, becsületesebb formában agnosztikus) képviselői törvényszerűen nem kívánnak semmi bíztatót mondani, mondhatni, ez a terület kikerült a látóterükből, egy belső és immár pusztán logikaira redukált törés folytán. („Ez az, ami biztos”)

A racionalizmus „eleve elrendelő” gyökerezettségéről most hirtelenjében csupán ennyit.

A Napot és a Holdat időről időre elnyelő sárkány Athanasius Kircher jezsuita tudós (1601–1661) Ars magna lucis c. művéből.

Az asztrológia (a középkori hét szabad művészet egyike) azonban eredetileg nem modern tudomány, és védelmében el kell mondani, hogy az — közkeletű hiedelmekkel szemben — nem determinálja az embert, vagy legalábbis, ebben a formában kifejezve a dolgot ez nem igaz. A modern tudomány a maga predesztinatív megalapozottságával lényegében azt mondja: „természeti törvények játékszerei vagyunk”. A szabadságot nem az omnipotenciában vagy az omniscientia-ban, esetleg valamiféle gondviselésszerűben, hanem a véletlenben, a kiszámíthatatlanban látja, amely viszont — úgymond — teljességgel független a tapasztalótól, és amely kiszámíthatatlanról ugyanakkor tudomást sem vesz, vagy ha igen, akkor azt „káosz-elméletté” fejleszti, hogy (öntudatlanul) önigazolást keressen saját impotenciájára a „tények”-kel szemben. (Ez az öntudatlanság egyébként freud-i, még ha Freud maga is beleesett.) Az asztrológia és ókori (ősi) társtudományai viszont nem a modern értelemben deteriminsták. Persze sok függ az alkalmazójuktól, pontosabban, szinte minden az alkalmazójuk felkészültségétől és tudatosságától függ. Ha az asztrológiát valaki komolyabban megvizsgálná a megfelelő irodalom alapján (amelyhez jó segítséget adnak Baktay Ervin, de főleg Titus Burckhardt könyvei), akkor le kellene számolnia nem csak a New Age-dzsel, de már jóval a New Age prófétáit megelőző tévedésekkel és rossz interpretációkkal, de még egyes káldeus és más, az asztrológiával egyidősnek mondható babonával is. Távol legyen Loxontól, hogy az asztrológia (hamis) prófétája legyen. Csupán figyeljünk meg egyetlen lábjegyzetet:

„Valójában egy jól ismert maxima az asztrológiában: astra inclinant, non determinant, ami annak kimondásával egyenértékű, hogy a leginkább valószínű történés körvonalai vannak előre meghatározva, anélkül, hogy — elvben — teljesen ki kellene zárni egy »a várttól eltérő« közbeavatkozás lehetőségét” (írja Ea a Szabadság, jövőbelátás és az idő viszonylagossága című tanulmányában, in: Axis Polaris VI.).

A latin idézet magyar fordítása ez lehetne: „a csillagok hajlamosítanak, nem determinálnak.” — s bár az idézett szerző azt írja: „az emberek túlnyomó többsége olyannyira szokásokból, vágyakból, ösztönzésekből és megrögzült reakciókból áll, olyannyira a dolgok és önmaga szolgájának bizonyul, hogy nem az a meglepő, hogy jövője előre látható, hanem az lenne meglepő, ha nem lenne előre megjósolható”, ezt is melléhelyezi: „a jóslatok annál pontosabban igazolódnak, minél külsőbb, kollektívabb vagy szenvedélyes és materiális érdekekhez kötöttebb jelenségekre [...] vonatkoznak”. Azonban túlnyomórészt erről van szó; a vir sapiens, aki csillagait uralja, természetszerűleg kivételes. Ám valós lehetőség, s mint ilyen, ellentmond annak, hogy az asztrológia, annak minden formájában (mundán- és személyes képletek) a deteriminizmus tudománya volna.

A sziphnosziak kincsesházának rekonstrukciója
(Delphoi, Apollón-szentély)

Tanítás a hatalom birtokosainak (részlet a Rámájanából)

„Üdvözlöm!

Köszönöm meghívását, későn akartam érvényesíteni, lejárt.
Közlendőm lenne a tisztelt közönséggel. Alább bemásolom, nem terveztem egyéb kommentárt.

üdv
gap”

Tanítás a hatalom birtokosainak

Rámájana — részlet (Baktay Ervin tolmácsolásában)

[Ráma herceg, Kósala királyság trónörököse száműzetésbe vonul, mivel atyja egyik felesége kikényszeríti a királytól, hogy Ráma féltestvérét tegye meg utódjának a trónon, és Rámát küldje száműzetésbe. Amikor fivére, Bharata értesül az ármányról, azonnal útrakel Rámához, hogy felkérje, foglalja el a trónt, melyet anyja a cselszövéssel neki akart juttatni. Ráma visszautasítja a kérést, hű marad elhunyt atyjának tett esküjéhez.]

Ráma:
Itt áll Kósala királya! Szolgáljátok hűségesen! Én és az enyéim, akik önként követtek, nem térhetünk haza, míg a tizennégy év véget nem ért. Az igazság az egyedüli szilárd talpköve mindennek, az igazságnak fennen kell világolnia! Térj haza, nemes Bharata, te legkiválóbb a kiválók közt, légy gondos istápolója a királyi anyáknak, védelmezd meg az ősi birodalmat!

Ekkor felkelt a helyéről Dzsáváli, Dasaratha bölcs udvari papja, az éles eszű bráhman, a messze földön tisztelt államférfi.

— Nagyúr — fordult kimért szóval Rámához —, hallgass a bölcselet, a tiszta ész intő tanácsára. Nem méltó hozzád ez a gyöngeség, ó, nagy Ráma! A kiemelkedő férfi, akinek a hivatása az, hogy a gyöngébbek sokaságát vezesse parancsával, nem nyűgözheti magát olyan meggondolásokkal, amelyek csak a jelentéktelen tömeget kötelezik! Hogyan oszthatod a közönséges, csekély emberek hiedelmét, te, aki magasan fölöttük állasz? A szabad ember, büszke férfi, amikor nagy célok intenek feléje, nem törődhet atyjával és anyjával, ha ezek útjában állnak. Mivé lenne a világ, ha a nagyszívű hős megtorpanna feladatainak útján, amikor öreg szülei feléje nyújtják gyönge karjukat? Hiszen mi ez az emberi élet? Rövid út két ismeretlen határ közt, születéstől a halálig. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Csak azt ismerjük, ami a két határ közt van, ezt a földi életünket. S ezért az okos és erős ember csupán ezt tekinti igaz valóságnak! A te életed célja és értelme az, hogy ragadd kezedbe a hatalmat, amelyet, íme, a sors is felkínál neked, hiszen híveid mind esdve kérnek, hogy foglald el a trónt! Mi értelme van a gyerekes ellenvetéseknek, miféle súlya lehet itt az üres szónak, hogy atyád így vagy úgy rendelkezett? Még akkor is a trónt kellene választanod, ha atyád valóban elítélt volna — holott jól tudod, hogy csak a kényszernek engedett, de szívében mást akart. A józan elméjű ember jól tudja, hogy a szentnek nevezett törvényeket furgangos fickók és agyafúrt vének találták ki, s csak arra valók, hogy az erős és okos ember a hasznukat lássa, a maga javára magyarázza valamennyit, és gúzsba kösse velük a gyengéket, az ostobákat! Dőreség az egész. Fel hát, királyi Ráma, dobd el magadtól jámbor gyöngeségedet, és légy az, aminek születtél: keménykezű, vitéz fejedelem, ellenségeid rettegett ostora! Jer, Ráma király, foglald el a trónt!

Ráma hosszan nézett az ősz Dzsáváli szemébe, aztán nyugodtan, lassú szóval így felelt:
— Tiszteletre méltó Dzsáváli, szavaid csábítók, és könnyen megingathatnák a gyöngét. Bölcsességként hangzanak, de megtévesztők, mert csak a bölcsesség álruháját viselik. Nem, Dzsáváli, éppen az, hogy a földi élet oly rövid, és oly bizonytalan, hogy minden megfogható eredménye mihamar marék porrá omlik szét, igen, éppen ez bizonyítja, hogy az igaz valóság nem benne rejlik. Az igaz valóság sejtelme minden tiszta érzésű ember lelkében él, és ha nem tévesztik meg a múló, csalóka látszatok, akkor könnyen felismerheti. És a magasan álló, kiemelkedő férfinak éppen azért kell még sokkal szigorúbban megtartania a törvény szent rendelését, mert magasabban áll a többieknél, és alakja messzire látszik. Példakép az ilyen ember, és a gyöngék, esendők sokasága őhozzá tekint fel útmutatásért, csak az erejéből részesedve tud továbbhaladni az egyenes úton. S ezért a kiemelkedő személy sokszorosan bűnös, ha eltévelyedik, s a maga önös céljaiért elfelejti az igazság örök igéjét. Hiszen ha a bűn fertőjébe bukik, nemcsak ő maga bukik el, hanem magával rántja a sokaságot, mindazokat, akik bízva követték.* Csak a vak önámítás nem látja meg, hogy minden tettünk meghozza következményét, és nincsen hatalom, amely megakadályozhatná a tettek fájának gyümölcsérését. És hiába szóltál bölcsnek tetsző szavakkal, nem téveszthetsz meg engem. Nem tántorodom el a kötelesség és igazság útjáról, akkor sem, ha te lenézel, és más hozzád hasonlók kigúnyolnak érte vagy megvetnek! Az igazságban rejlik minden erő, az uralkodót egyedül az igazság támogatja, ám csak akkor, ha az uralkodó az igazságra támaszkodik. Elég volt a szóból: Ráma megmarad elhatározásánál.

A mindent látó ősz szent, a nagy Vaszistha, mosolyogva fordult Rámához:
— Nagyúr, a tiszteletre méltó Dzsáváli csak próbára akart tenni téged! Azt akarta, hogy mindenek hallják a magasztos bölcsesség igéit ajkadról, amikor elhallgattatod a hamisság szavát.

Dzsáváli mélyen meghajolt.
— Nagyúr, távol álljon tőlem, hogy a megtévesztő hazugság és álokosság tanait valljam. Úgy van, próbára tettelek, és előre tudtam, hogy az ajkadról hangzó igazság tüzében hamuvá ég a tévtanok pelyvája!

* kiemelések tőlünk

Ráma herceg Hanumán vállán ülve harcol Rávana, a démon-király ellen
(festmény papíron, 1820 körül)