A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Imre. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy Imre. Összes bejegyzés megjelenítése

2008. október 23., csütörtök

Olvasmányajánló — Nagy Imre: mégsem akkora hős?

Ezúttal ajánlom „A Hannibál Lektűr-attitűd” posztját, amely viszont Félix Péter Magyar Narancs-ban megjelenő cikksorozatát ajánlja olvasásra. A cikksorozat azzal a Nagy Imrével foglalkozik, akiből a posztkommunista történetírás megpróbált hőst faragni. 1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.

Bizonyos, hogy az a kép is hamis, amely pusztán „pesti srácokról” vagy nagyon szimpatikusan bár, de csupán „ragazzi di Buda”-ról beszél. Meg kellene vizsgálni, pontosan kik is 1956 valódi hősei, azok, akiket nem csak becsülni vagy gyászolni, de követni is lehet. Nagy Imre bizonyosan nem ezek közé tartozik.



Kiegészítés:

Oli bácsi e poszthoz írott kommentárjában azt olvashatjuk, hogy Félix etikátlanul és forráskezelés szempontjából vitathatóan jár el, valamint szerzőink óva intenek a Magyar Narancs bármiféle használatától. Nem tudom, az előbbi véleménynek Nagy Imre — érthető, ám általam tarthatatlannak tartott — tisztelete-e az oka vagy Félix egyébként borzasztó írásai. Mint a poszt szerzője, amondó vagyok, jegyezzük itt meg azt, hogy e megjegyzések indokoltak a maguk illetékességi körén belül, de Félix írását akkor is el kell olvasni: Nagy Imrével kapcsolatosan számos tényre és komolyanvehető kérdésre mutat rá, amelyeket Félix P. (akna)munkássága nélkül is fel kell tenni. Ezért hangsúlyoztam az első bekezdésben: „1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.”

2008. június 16., hétfő

1989. június 16.

„Ahogyan a naptárban lapozunk, egyre közelebb a temetéshez ... annál jobban látjuk: ez a hatalom tőlünk már csak bocsánatot szeretne kérni. Egyre inkább látjuk azt, amint napról napra dobnak oda nekünk valamit: dobják oda sorban a beismerő vallomásokat annak reményében, hogy még elfogadjuk őket.

Nem én vagyok az egyetlen, akibe picit keserű szájízt lopnak ezek a nagyon pontosan időzített hirtelen felfedezések Nagy Imrével kapcsolatban, Maléter Pállal kapcsolatban.

Nem én voltam az egyetlen, akinek picit összeszorult a gyomra, akinek picit el kellett nyomnia az undorodását, amikor azt hallotta, hogy az MSZMP újból alapító tagjának tekinti azt a Nagy Imrét, akit holnap 31 évvel ezelőtt kivégeztek.

Én azt mondanám, hogy még a MSZMP bűnbánó vezetőit se dobáljuk meg azonnal paradicsommal. Ők is azt érzik, hogy nem lehet máshonnan legitimitást meríteni, nem lehet máshonnan erkölcsi tőkét és hitelt meríteni, és azért szeretnének mindenáron ott lenni a koporsónál.

Hiszen nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk Kádár Jánosról. ... Most nehezen tudom magamat haragra gerjeszteni, nehezen tudom magamat gyűlöletre gerjeszteni egy magatehetetlenül fekvő beteg öregember iránt. De nem tudom elfelejteni azokat a gondolatokat, amelyeket még az egészséges Kádár János iránt tápláltam.

Mert az igaz, hogy 1849. október 6-a után is volt terror, bosszúállás. Haynau azért mégsem volt magyar, Haynau mégsem volt tagja a Batthyány-kormánynak, Haynau azért mégsem mondta azt a magyar forradalomról, hogy az forradalom. Haynau mégsem mondta a magyar szabadságharcról, hogy az szabadságharc. Haynau 1848. március 15-én úgy gondolkodott a történtekről, mint október 6-án, és ennyiben Haynaut tisztelnünk kell, ahhoz képest, ahogyan Kádár Jánosra vagyunk kénytelenek gondolni.”

(Csengey Dénes néhány mondata 1989. június 15-én)