A tudományosságról

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.

Anuradhapura (Srí Lanka)

A „közéleti” irónia kis problematológiája

Nos, itt most nem valamiféle irodalomelméleti vagy humánetológiai elemzést fognak olvasni, de akkor már inkább az utóbbit. Csak röviden. Az e témáról való írás szükségességét Szem nevű kommentátorunk egy (szerintem tudatos) megjegyzése éreztette velem e poszt alatt.

Ha az ember iróniával él olyan dolgok kapcsán, amelyeket a média valahogyan láttat, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a problémával, hogy indirekt módon elfogadja a média irányítását. Először is azt tematizálja, amit a média emberei tematizálnak, másrészt attól függően tematizálja, ahogyan azt a média tematizálja. Ez már rögtön két függőség. Aki ezek után még iróniát használ, az többszörösen megkaphatja tehát: a terhen túl, amelyet felvállal — s amelyet a média, illetve annak figyelése helyez a vállára —, felvállalja az értetlen vagy érzékeny olvasók reakcióját, akik először is szenvednek a választott hírtől, szenvednek annak általános beállításától, s végül szenvednek az irónia megerősítő hatalmától, amellyel a posztíró mintegy aláhúzza a mediatúra által tematizált valóság ilyenségét vagy olyanságát, nem beszélve arról, hogy gyakran értik félre azt, s akkor az ember olyasmi miatt moshatja kezeit, amit el sem akart volna követni, épp ellenkezőleg. Mindez megölheti az autonómiát.



(Itt érkezhet a képbe Sedith egyáltalán nem szőkenős — pontosabban eredetileg, nem pedig festetten szőke nős — megjegyzése, mely szerint „Néha azon gondolkodom, jobb lenne, ha nem gondolkodnék.” — amit tudatosan úgy kellene értenünk, néha jobb lehet nem arra figyelni és nem azon gondolkodni, amit tálcán kínálnak elénk különböző „fórumok” különböző képviselői.)

Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy aki nem érti az iróniát, vagy nem képes / hajlandó úgy közelíteni egy íráshoz vagy bármilyen megnyilatkozáshoz, hogy abban felfedezze azt, nem igazán kompetens olvasó. A bajok néha ott kezdődnek, amikor valaki megjegyzi, hogy „komolyra fordítva a szót”. Kérdés, hogy nem-kompetens olvasók kedvéért érdemes-e mellőzni az iróniát, ugyanis ha az ember mellőz egy nyelvi és attitűd-beli eszközt, akkor elkezdhet mellőzni más, „túl komplikált” eszközöket is, míg végül eljut a kifejezés teljesen egyszerű formájáig. Kétségtelen, hogy ez a forma tiszta lesz. Kérdés, hogy az ember nem veszti-e el ezáltal a komplex kifejezés — és ezáltal egy viszonylagos szabadság — lehetőségét, legalábbis „aktuálpolitikai” kérdésekben. Ironikus persze a gondolat, hogy in concreto aktuálpolitikára egyáltalán szüksége lehet egy normális embernek — főként a mai, médiumittas korban.

Harmadrészt (s ez az érmének azon oldala, amelyen pörög): ha a szöveget, a kifejezést megszabadítjuk az iróniától, egyúttal megszabadítjuk magunkat egy fegyvertől is, amellyel nevetve nekieshetünk azon erőknek, amelyek teljesen iróniátlanul tolakodnak be a világunkba. Megszabadítjuk magunkat az enigma pajzsától, a kétértelműség előnyös hatásaitól, amellyel ki tudjuk fejezni szembenállásunkat a nem magunk választotta ellenségünk és az ellenségünk ellensége hízelgésével szemben, aki nem a barátunk.

Nemrég egy barátom, mikor nagyobb társaságban különböző ausztráliai és óceániai népcsoportokról, azok legendáiról, valamint azon a kontinensen található állatfajokkal kapcsolatos megfigyelésekről beszélgettünk, megjegyezte, hogy a híreknek tulajdonképpen hasonló kaliberű témákról kellene szólniuk. Igaza volt.

A Tea-Kör éppen az a hely, amit ilyesmire használhatunk, és ennek örülök. Ezúttal irónia nélkül, viszont némi retrospektív öniróniával.

Hatósági antiszemitizmus

Élek a gyanúperrel, hogy karhatalmunk antiszemitává vált, hiszen a mai napon egy békés lótuszülő-tüntetésről/dobolókörös megmozdulásról erőszakkal elhurcoltak egy szefárd zsidót, akit „külön kezelésben részesítettek” — nem a többiek számára fenntartott rabomobilban vitték el, hanem külön.

A Teakraták ezennel kijelentik és sajtónyilatkozatba foglalják, hogy a rendvédelmi faji diszkrimináció minden formáját elítélik, így különösen problémásnak tartják a rendőrök szefárd zsidókkal szemben megnyilvánuló nyílt megkülönböztetését.

Sinistra

Via Lenin

Piazza Marx

A Via del Lavoro és a Via Engels útkereszteződése...


Saluti da... dall'Italia

Franciaország szégyenletességeiről

Az erények számbavételét követően álljanak itt a korábban már említett Johann Georg Hamann becsmérlő sorai a francia XVIII. század erénynélküliségéről. (Álljanak itt mintegy önkritika gyanánt is, vádolandó olykor eluralgó kedélyeskedő és opportunista hajlamainkat.)

„Már negyven felé járok, de semmi sem bosszant jobban, mint hogy Franciaország a hazám. Nyelvünkben csupa kétértelműség uralkodik, művészetünkben gondolkodási szétszórtság, írásmódunkban csúfondáros okoskodás, cselekedeteinkben pedig arcátlanság. Egy szellemes ötlet nálunk félvállról veszi az észt, a zseninek pedig el kell bújnia a divat limloma mellett. Sem a himlő, sem a titokzatos betegségek nem okoztak valaha is oly sok szerencsétlenséget, mint idétlenségre hajló ízlésünk. Ez már a kapucinusokig terjed, akik selyemruhát hordanak, a karmeliták pedig nem járnak már napernyő nélkül a kezükben.

[...] A klérus hol a pápával tart, hol a királlyal. Ha az uralkodó fenyegetőzik, akkor a rendszerhez az Alpokon túl keresik a menedéket. Ha a helytartó mennydörög, akkor éljenek a gallikán egyház szabadságai!

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy az emberek nyári szállásokra költözzenek, hogy limonádét és üdítőket ihassanak, akkor magukkal viszik majd az éjjeliszekrényt a futóárokba, és végül parfümözött puskaporral és ólommal fognak lőni. Milyen kevéssé tudjuk, hogy a hősök egyedüli sminkje az izzadság.”

(Egy hasznos, bevált és új oltásnak projektuma. In: Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai. Ford. Rathmann János. Pécs, 2003, Jelenkor Kiadó.)