Labanc portrék — Gróf Zrínyi Ádám

A jeles gróf a költő-hadvezér gróf Zrínyi Miklósnak volt egyetlen fia. Zrínyi Miklóssal kapcsolatban is általában Habsburg-ellenességét szokás felemlegetni, habár Zrínyit ez nem akadályozta meg abban, hogy kiskorú fiát végrendeletében a mai ’kurucok’ által többnyire oly gyűlöletesnek, sőt egyenesen „degeneráltnak” vagy „gyengeelméjűnek” tartott — egyik — Habsburg uralkodó oltalmára bízza. Mint látni fogjuk, ebben az esetben sem lehet elvitatni I. Lipót jóindulatát, sőt kegyességét az ifjú Zrínyi iránt. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy bár alacsony szempontok szerint minden oka meg lett volna gyűlölnie az ingadozó apa és a felségárulás vétségében leleplezett nagybáty legközelebbi — és emellett magyar származású (vö. „magyargyűlölő” Habsburgok) — rokonát, ő nagylelkű figyelmességével halmozta el őt, s többek között nagybátyja birtokainak felét is neki jutatta. Az udvarban semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte magyar származása miatt. Azt is talán még érdemes megemlíteni, hogy apjához hasonlóan — s ez a mai sokszor végletesen idegenellenes nacionalizmus szempontjából skandalumszámba megy — osztrák származású (emellett természetesen katolikus) nőt vett feleségül. Korán hunyt el, a híres szalánkeméni csatában halt hősi halált »pro deo, fide et rege« .

* * *

Gróf Zrínyi Ádám

— részletek —

1673 végén már az egyetemmel egy kötelékbe tartozó bécsi jezsuita kollégiumban találjuk: 1673. december 5-én iratkozik be a poetai osztályba (“Adamus comes Zrini Vienn. Poeta”). Itt hamarosan annyira kitűnt — mint Gabriel Jurjevič 1675-ben Varasdon kiadott Listi heroov című, Zrínyi Ádámnak ajánlott műve előszavában írja —, hogy Lipót császár és magyar király nyilvános dicséretben részesítette.

[…]

Zrínyi Ádám bécsi könyvei között van néhány ünnepélyes eseményre megjelent, alkalmi kiadvány is. I. Lipót és Claudia Felicitas főhercegnő 1673-ban tartott menyegzőjére készült a Cyrus, ludis nuptialibus. Az esküvő után, mint császári házaspárt köszönti őket az évszám nélkül megjelent Florilegium sive virtutes sacratissimarum majestatum Leopoldi et Claudiae, amely Anton Mayer nyomdatörténete szerint az 1674-ig működő Cosmerovius-nyomda utolsó nyomtatványainak egyike. Az egyetem filozófiai professzora, Marcellinus Bautschner által szerkesztett kötet néhány előkelő nemesúrfinak az uralkodópárhoz címzett verseit tartalmazza, köztük a B3 levélen Zrínyi Ádámét:

Dialeucum genus sativi blandissimum Polymnia exhibet, crescit juxta vias laetissimum. Unde viarum speculatrix audit apud Poetam, et indicat nobis Leopoldi

Prudentiam

Tu nisi Diribitrix serves Prudentia cives
Mater consilii, arbitra belli:
Aemulus astrifero cingat mons Urbis Olympo
Vel fora, tractus vel Regionum;
Vel steropum chalybata focis munimina portas
Aere ligent, et ferro turres:
Mille tamen sua sunt vafro, queis moenia quassat
Arma dolo: sunt Machinae Ulysseo
Arietibus clausos docto perfringere postes,
Plumbo et muros sternere ahenos.
Te viduae pereunt multiplicis artis Athenae,
Ac in cineres prisca labascit
Thebe, centenis cumulata ab Osiride portis,
Niliacis Urbs inclyta terris.
Te viduus patrios Phaeton sine lege Jugales
Stellatae per templa Dianae
Urserat infelix, rabidaeque Tyrannide flammae
Decoxit miracula Mundi.
Frustra grandicrepo famae per inane cothurno
(Aemula licet hi robora Tauris)
Frustra hoc exoculi jactamus lumine muros,
Perdere frustra nitimur hostes.
Urbs viget illa procul damnis, procul illa perulis
P r u d e n t i a cui dictat leges.
Ominor hinc reliquis unam magis orbe Viennam
Urbibus esse, ac Regnis tutam,
Dum, semper regitur sani dictamine jani,
Curaque expers aquilae grandis
Tuta sub Augustis requiescit Caesaris alis,
Consilio, qui non minor armis.

Adamus Comes a Zrinio.

A fiatal Zrínyi Ádám ekkoriban, a bécsi kollégiumban és egyetemen tanuló ifjak között valószínűleg az egyik legelőkelőbbnek számított. Anyja révén az ausztriai udvari arisztokrácia tagja, ő maga immár királyi főlovászmester volt, akit ráadásul apja, Zrínyi Miklós horvát bán végrendeletében I. Lipót figyelmébe és védelmébe ajánlott. Iránta megnyilvánuló figyelmének a király később is többször tanúságjelét adta. Zrínyi Ádámot az uralkodópárt köszöntő alkalmi kiadványból éppúgy nem lehetett kihagyni, mint a magyar király és magyar tanácsosai által együttesen kiállított iratokból. Már említett jogi disputatiója, a Disputatio juridica seu assertiones de tutela et cura is I. Lipót védnöksége alatt látott napvilágot Bécsben 1679-ben. Ez öt példányban is megvan Ádám tankönyvei között, mindegyikén gondosan tintával pótolva a disputa napja: 1679. március 24. A kötet utolsó levelén a nyilvános vitán jelenlévő Johann Paul Hoher udvari kancellár Zrínyihez intézett Oratio-ja olvasható. A kancellár a vitát követően átnyújtotta Zrínyinek a császár elismerésének jelét, egy aranyláncon függő medált, melyet a császár képe díszített. Hoher kiemelte, hogy I. Lipót, aki hallott már az ifjú Zrínyi eredményeiről és műveltségéről, kegyesen fogadta a neki ajánlott tételeket.

Zrínyi Ádám egészen 1679 nyaráig Bécsben tartózkodott. Az itt töltött néhány év alatt nemcsak az univerzitást látogatta, nemcsak iskolai könyveivel és kegyes olvasmányokkal múlatta az időt (utóbbiak közül néhányat talán a karmeliták kolostorában apácáskodó nővérétől, Zrínyi Katalintól kapott), hanem élte az udvari arisztokrácia életét. Otthonosan mozgott a városban, ahol a Zrínyieknek és a Löbl családnak is saját palotája volt. […] Zrínyi Ádám részt vett udvari fogadásokon, esküvőkön is, egyebek közt Lotharingiai Károly és Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő 1678-ban megtartott esküvőjén.

[…]

Takáts Sándor szerint Zrínyi Ádám 1678 nyarán hosszabb utazást tett Erdélyben, állítása azonban valószínűleg tévedésen alapul. Valójában csak 1679 nyarán hagyta el a császárvárost, azután, hogy személyesen fogadta I. Lipót császár és magyar király is, akitől időközben feldúlt birtokainak védelmét és belgiumi (leuveni) tanulmányainak engedélyezését kérte. Az engedély megérkeztéig otthoni ügyei rövid időre a Muraközbe szólították. Alighogy hazatért, összeütközésbe került Batthyány Kristóf kerületi generálissal, aki hatáskörét féltve „haragnéven” vette, hogy katonái harcba bocsátkoztak a törökkel. Batthyány — Takács szerint goromba — levelére Zrínyi Ádám 1679. augusztus 31-én Újudvarról önérzetes hangon válaszolt, elődei révén szerzett jogára, örökös légrádi kapitányságára hivatkozva: „Ami engem illető örökös itt való kapitányságomat illeti, az nem idétlen, mivel az az én eleimnek jó maguk viselését és szegény hazánk, s az egész kereszténységh mellyet nem szánt ki ontott verekért, érdemes hiv szolgálattyokra nezve régen, és következendő képpen ennekem is mégh az Anyám méhében ő fölségétől örökösen adatott, az mellett Kegyelmed tőlem el sem idegenithet.” A levél azért is figyelmet érdemel, mert utolsó soraiban Zrínyi iskoláit említi: „Kegyelmedtől azért kedves Bátyám Uram, hogy annyira levelében cárpállyon, es oskolámat szememre hánya (Kiben kegyelmes Uram ö Fölsége és hazám szolgálattyára tanultam) nem érdemeltem, se föl sem vesszem Kegyelmedtől.”

[…]

Hazatérése életének fontos eseményével áll kapcsolatban: a tizennyolcadik évét betöltött Zrínyi Ádámot az uralkodó 1680. december 28-án nagykorúvá nyilvánította. Itthon Csáktornyára vezetett útja, ahol teljes erővel látott neki birtok- és egyéb ügyei rendezéséhez. Elődei, mindenekelőtt Zrínyi Miklós és nagybátyja, Zrínyi Péter példáját követve bekapcsolódott a törökellenes küzdelmekbe, s kivette részét e harc irodalmi propagandájából is. Erre nézve sokatmondó adat, hogy szerepet játszott az Adriai tengernek Syrenaia horvát irodalmi tovább sugároztatásában. […]

Zrínyi Ádám röviddel tanulmányai befejezte után személyesen is megjelent a török elleni harcok színterein. Esterházy Pál 1682. október 20-án Batthyány Kristófhoz írott levelében már saját bandériuma élén említi, a következő évből pedig egy korabeli jelentés beszámol Bécs fölszabadításában való részvételéről. Hadi sikerei nyomán hamarosan udvari kamarás és tanácsos lesz, megerősítik örökös légrádi főkapitányi tisztében, 1684. július 1-jén pedig a király aláírja a Zrínyi Ádámot légrádi fizetéses főkapitánnyá kinevező okmányt. Valószínűleg 1684-ben vezette oltárhoz az ősi osztrák családból származó Katharina Maria Lamberget, mert Dominik Porte jezsuita ez év június 5-én kelt jelentése arról ad hírt, hogy Zrínyi Ádám Úrnapján (június 1-jén) Varasdon a jezsuitáknál ebédelt fiatal feleségével.

A visszafoglaló háború megindulásától, 1686-tól, Zrínyi Ádám többnyire a csatamezőkön forgolódott, akkora sikerrel, hogy a nagyvezér 1686-ban az erdélyi fejedelem Konstantinápolyba küldött követétől, Baló Mátyástól holléte felől kérdezősködött, s egy évre rá emlékiratában a nádor többek közt őt javasolta generálisnak a magyar hadak élére. Hogy továbbra is becsben állt I. Lipót előtt, arra az is utal, hogy I. József 1687. december 9-ei megkoronázásakor a menetben a koronázási kardot ő vihette.

Meredeken felfelé ívelő pályáját az 1691. augusztus 19-én Szalánkeménnél lezajlott ütközet törte derékba. Itt, a Duna és Tisza találkozása közelében fekvő csatatéren ütközött meg a Badeni Lajos vezette keresztény sereg Köprülü Musztafa hadaival. A Badeni Lajos oldalán harcoló Zrínyi Ádám ezredes, „a század legvéresebb csatájában” vesztette életét. Pálos hagyomány szerint holttestét feltalálták, hazaszállították és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Pályája végének megörökítését a kortárs magyar krónikás, Cserei Mihály is az utókor emlékezetére méltónak ítélte: „Zrínyi Ádám a keze alatt való magyarokkal egy rést találván a sáncon nagy bátorsággal bemegyen, és a janicsárságot vágatni kezdi, de a nagy indulatban nem vigyázván magára, meglövik, s ott hal meg a nagy vitéz úriember, s őbenne egész deficiála a dicsőséges fejedelmi Zrínyi família.” A szalánkeméni csatáról Amszterdamban külön leírás is megjelent Johannes de Raantól még abban az esztendőben. A kiadvány nagy rézmetszetét Romeyn de Hooghe készítette. Érdekessége, hogy rajta „10. Conte Zrin” jelzettel meg van örökítve a törökkel harcoló Zrínyi Ádám is.


További részletek itt olvashatók, a Hausner Gábor, Monok István és Orlovszky Géza által írt A Bibliotheca Zriniana története című műben.

Tobias Sadler metszete Zrínyi Ádámról

„Labanc” portrék — Gróf Koháry István

Sárváry Béla:

GRÓF KOHÁRY ISTVÁN.
(részletek)


Csábrághi és szitnyai gróf (korábban báró) Koháry István
vagy Koháry II. István (1649–1731)

Már kis korának is fő díszei valának a szelídség, ipar és kitartás, különösen pedig a vallásos buzgalom. A múlékony gyermeki játékokra keveset, vagy mit sem hajta: de az arany és ezüsttel ragyogó hadszerekben annál inkább gyönyörködék; természete vidor, esze felfogó, mindent tudnivágyó s dolgai végrehajtásában ügyes. Irigység, hazudozás, hízelgés, kétszínűség lelkébe nem bírá magát befészkelni; de annál inkább jellemzé legapróbb cselekedeteit is őszinteség, szerénység és folytonos egykedvűség. Midőn vallásos kötelezettségét végzé, ki sem találkozék környezetében, ki benne az oltárnak leendő rendületlen szolgáját nem sejté; midőn mások beszédein oly tudvágyólag csügge, mindenki tudósnak képzelé; midőn apja csillogó fegyvereit gyenge oldalához illesztgeté, atyja örömmel csókolá meg benne a leendő hőst.

* * *

A nagy férfi [id. Koháry István] halála az eddig gondtalan növekvő ifjúra nagy hatást tőn ugyan, de a gondviselés előtt megadó lélekkel hajolt meg.

Lipót, a nemzet királya, minden hason sebet jótékony kezekkel tuda meggyógyítani.

Fülek, Nógrád megyének egykor igen erős, és sok viharral dacolt vára vala: sok honfi hamvai rejlenek ott, a most düledéssel fenyegető romok a hajdan ott viselt dolgoknak ugyanannyi felkiáltó jelei. Az akkor nagy fontosságú várban a fennhatóság nagy kitüntetés- és királyi megtiszteltetésnek vétetett; s Lipót, a csatahősök nem csekély bámulatára, az elárvult vár parancsnokságát 1667-ben Istvánra bízá. E kitüntetés az ifjú Koháryt annyira meglepé, hogy számot vetvén ifjú erejével, s e polcra nálánál maga is több harcedzett férfiút látván méltóbbnak, alázattal kéré meg fölkent urát: hogy e kegyelmet a még csak lehető érdemeinek jutalmazásául tartván fenn, azt jelenleg avatottabb férfiakra ruházza.

De a fejedelem bizalmát az ily őszintén bevallott szerénység még inkább felhangolá, ő Istvánt a bizalommal átadott parancsnokság bizalmas elfoglalására utalá.

* * *

Az ifjú hős, ki 15 éves korában Hont megye főispánjává nevezteték, s alig néhány évvel idősb hadparancsnoki szerepre hivaték: hatás és tekintélyre csak szigorú rendtartás, szilárd lélekelhatározottság, páratlan törvényszeretet, önállóság, és diadalmasan vítt csaták következtében számolhata. Az ifjú korban megadott célszerű nevelés, a vasszorgalom, az apai csatahírek mély gyökeret vertek szívében, s minden törekvése oda lőn irányozva: hogy magas és harcias hivatásának hason hangzatú tettekkel feleljen meg; tettel, és tettben akarván bemutatni: miszerint korántsem kizáró dicsőség nagy és gazdag apáktól származni, de igen, dicsőség azon útra törekedni, melyen naggyá s dicsőkké válhatunk.

* * *

Ki ne ismerné e nevet: Tököli Imre? E korban az elégületleneknek ő volt hangadója, ő ragada zászlót, s ő bírta szakadásra a nemzetet; s majd győzve, majd leverve, oly tekintélyes sereget gyűjte, hogy majd önserege, majd a török által segítetve felső Magyarországnak legnagyobb részét elfoglalá, s amerre csak nyomult, mellette mindenkit fegyverre késztett. Szemében azonban Koháry mindeddig nagy szálka marada; s hogy ezt is mielőbb ügyének megnyerje, felkéré a váradi pasát, hogy míg ő dolgait más oldalon rendezendi a reá nézve legveszélyesebb embert, Koháryt, és Fülek várát rohanja meg.

* * *

Fülek vára már nagyon is megrongálva levén, s a védcsapatok egyre beljebb szorúlván: a gazságszülte ijesztgetések következtében a várbeliekre félelem szállott. Koháry mindezt helyesen és korán észrevevén: majd rendelkezése majd tetteivel mindenkit megnyugtatni törekvék; azonban a honszerelem, kitartás és hűségmelengette ifjú vezér minél szilárdabb elhatározottsággal tevé kötelmeit: az ármány, mely rettegés és kétségbeesés alakjában minden embereit elfogá, annál határozottabb léptekben működék ellene.

Társai elsőbb is szorongó körülményeikre s a vár tarthatatlanságára figyelmezteték, azután ajánlák neki, hogy tán mégis tanácsos volna a várat becsületes kötmények alatt átadni; de a rendületlen honfira mindez semmi hatást sem gyakorolván: végre könyörgéshez folyamodának, hogy miután segély semmi oldalról sem várható, és sikerre a legnagyobb erőfeszítés sem vezérlend: ha fölkent fejedelmöknek ez tudtára esik, csak örvendhetni fog, hogy a védhetlen kövek elesvén, legalább katonasága mentve van. Már e végokoskodást oly határozott fenyegetés súlyozá, hogy nyíltan kimondva lőn: miszerint ha kívánatuknak még tovább is makacsul ellenszegülend: katonai szolgálatukat megtagadják s a várat akarata ellen is a töröknek adják át.

Ő a lázongók főbbeit és minden vitézebbeit egybehívatá; katonai kötelességöket felolvastatá, és meleg szavakban emelé ki mindazon vitéz tetteket, melyek hivatásuk teljesítésében eddigi pályájokat díszíték. „Csak kis vitézséget, és rövid kitartást még” — mond — „s a máris zúzott ellenség első fog tágítani; lássátok, ők ezrenkint hullanak vitéz karjaitok csapása alatt, s tőletek mit ragadtak el egyebet a hideg köveknél? Vagy attól rettegtek, hogy várunk falai lerombolvák? ha miként eddig, ezentúl is férfiak maradtok, a védőknek bástyául szolgálandnak testeink. Vagy azt hiszitek, az uralkodó nem tudja mi kötelességünk, s ő helyeselni fogja a hűtlenség szülte menekvést? Gyávaságtokat hiába burkoljátok álszavakba. Vagy ti, kik a katonai dicsőségnek annyi, és oly szép áldozatokat hozátok, inkább óhajtnátok dicstelen életet élni? Azt nem hihetem; miért is, ha a végzet úgy hozza, haljunk meg inkább mindnyájan, halálunk hősi leend, és nem marad bosszútlan: de ha megadjuk magunkat, dicstelen életünkre az árulás égető bélyeget nyomand.”

Tetszett nehánynak a lelkesítő beszéd, de nagyrészt süket füleknek szóla. A pártos megszakadás már annyira elharapózott, hogy alattomban a feladási föltételek is elkészítettének, mik is a váradi pasának kezébe játszatván, neki nemcsak a vár és készlete, hanem annak hajthatlan parancsnoka, Koháry István is kezébe szolgáltatott.

* * *

Kohárynak már ekkor egy híve sem volt, halálveszély fenyegette itt is, ott is, ő még sem tágított; az alku már meg volt kötve, a fejér zászló magasan lengett, csak egy perc még hátra; ő még sem tágított, hűségesküjét a tehetetlenségben is borzadott megszegni, s a frigyet a végpercben sem írta alá. Megmenthette volna szabadságát, meg a várba összehalmozott kincseit; mit neki az árulással szennyezett szabadság, mit ér a csillogó kincshalom, ha éltét hűtlenség bélyegzendé? Az eredményt már tudjuk.

* * *

Mély és sötét barlangba vettetett, napot soha nem láthatott, szék, ágy és mindenül a nyirkos föld szolgálta, eledele még csekélyebb kenyér és víz vala. Öltönye testén úgyszólván megrohadván, még azt sem nyerheté meg, hogy tiszta ruhát válthasson. Vasa pedig kezét, lábát annyira megrongálá, hogy bilincs födte tagjain a bőrnek nyoma sem marada. Hozzá menni mindenkinek tiltva levén, még beszélnie sem lehetett; sőt midőn nyomasztó nyavalyájában lelki vigaszért papot esdekle, a fagyott lelkű Tököli által tőle még ez is megtagadtatott. Itt fakadt ama keserű panaszra, hogy „Inkább pogány rabságában, mint Tököli fogságában kívánna lenni”!

* * *

Tököli most már foglyának törhetlen jelleméről teljesen meggyőződvén, mit gyötrelmekkel nem bíra kivinni: újra szívességgel kísérlé kieszközölni.

Fényes asztalt rendez, vendégeket hí, s a pasát jobb oldalára ültetvén, Koháryt szolgálattétel végett asztalához rendeli. Ez azonban szenvedései közepett sem feledvén kilétét, széket ragad, s az asztalnál Tökölivel szemközt helyet foglal. Mit tegyen a bosszúra gerjedt pártfőnök? Örömet színlel, s valódi ékesszólással kezdi ostromolni fogylát; emlékeztetvén gyengéden szenvedéseire, nagy és szép jövőt ígér neki, ha végre levetkezendvén makacsságát, mellette ragadna zászlót. Koháry feláll, és így válaszol:

Ha feledéd, én figyelmeztetlek, miszerint őseim közül egy sem találkozék, ki hona vagy királya iránti hűtlenség bűnébe esett volna. Ily férfiak sarjadéka vagyok én. Mennyire elkorcsultnak nevezhetne engem a világ, ha tőlük csak nevemet származtatnám! Mit te makacsságnak mondasz, én azt hazám s felkent királyom iránti hűségnek nevezem. Élet és jobb sors, melyet gyalázatos hűtlenséggel kellene tőled megvásárlanom, nem kell; miként szabad kívánok lenni, úgy kész vagyok halni is; s ha elhalok, legalább lesznek honfitársaim közül, kik hazám s királyom iránt tanúsított hűségemet megemlegetendik.”

Mily vérbosszúra gerjedt most Tököli, mondani sem kell; s Koháry, ha védangyalként közbe nem jő [Zrínyi] Ilona, kényura dühének rögtöni áldozatául esik.

* * *

Amint szabaddá lőn, törvényes fejedelme őt azonnal magához szólítá, s a belépőnek nehéz arany láncot függesztvén nyakába, megölelé őt, s a jelenvoltak hallatára így kiálta fel: „Éljen a hűség eleven példánya!” és tanúsított vitézsége emlékeül Füleket örök joggal neki és utódainak adá. Kiállott szenvedéseinek és példás kitartásának híre a birodalom határain is túlszárnyalván, többek közt csak XI. Ince pápát említem fel, ki őt vallásos magaviselete, ritka állhatatossága és páratlan hűségeért saját kezűleg írt levelével tisztelé meg.

* * *

Hazáját őszintén szerette, törvényeit mindenben és mindenkor tisztelte, a király, a haza joga iránt pedig szeplőtelen szeretet és hűséggel viseltetett. Isten, haza és fejedelem volt jelszava, s e háromért áldozott fel mindent: vagyonát, boldogságát, szabadságát s életét.

* * *

Kebelén mindenkor a fölfeszített Üdvözítőt viselé: ebben lelt vígaszt szenvedései közepett, ennek nevében kelt csatára, erre lehelé ki végfohászát is. A római pápától teljes bűnbocsánati okirattal tiszteltetvén meg, azt mindenütt mint szent ereklyét hordozá magával; s midőn a halálra a legtisztább keresztényi szokással elkészüle, midőn a hit, és egyház őt minden védszereivel fölfegyverzé: egyik kezébe a feszület, másik kezébe pedig a szent atya iratát ragadván, példás megadással szenderült át a boldogultak üvdhonába.

(Forrás: Sárváry Béla — Történelmi viszhangok élet, jellem és korrajzokban. Pest. 1858)

Fülek vára


Bajza József:

KOHÁRY ISTVÁN
(részlet)

Leopold használni akarván az időt, Rákóczival alkuvásba bocsátkozék a béke iránt. Selmec volt az egybejövetel helye. A király Koháryt, Rákóczi pedig Bercsényit küldé békeszónokul. Koháry mindent elkövetett, hogy a polgári lángot elcsillapíthassa, s szívreható beszédeket tartott Bercsényi előtt e szent ügyben.

„Mi gyönyörűség lehet, úgymond egy alkudozás alkalmával, ha magát Rákóczi Magyarország fejedelmévé teendi, miután mindezen dicsőségeket csak hona ínségén s egy vele rokon nép vérével szerezheti meg? Nem borzad-e hazája romlásán emelkedni oly fénytetőre, hol nem lehet maradandó, mert királyi hatalomnak csak törvény adhat állandóságot, erőszakos bitorlás nem? Emlékezzék Rákóczi őseire, emlékezzék, mivé lőn Tököli egykori rémítő hatalma? Azon Isten, kinek őrszemei századok óta függnek csodatéve e harcok vészeitől szakadatlan hányatott hazán, nem fogja bosszúlatlan nézni az ártatlanul kiontott polgári vért, nem azt, mint pusztítattnak vétektől fertőzött kezek által még az oly tisztelendő helyek is, melyeket imádság s vallási szertartások szenteltek meg. Bizonyára egykor rettentő számvetésre fog vonatni az, ki mindeneknek oka volt. Hagyja magát Rákóczi a hazafiúság szent érzelmeitől ihletni, tegyen le fellengő képzelmeiről Magyarország koronája bírhatása iránt, álljon azokra, miket ész és polgári hűség tanácslanak; fogadja el a királytól ajánlott békepontokat, kivel most, midőn háromféle külháború által nyugtalaníttatik, nem leszen nehéz kedvező egyezésekre lépni. Itt az időpont, a legjobb alkalom, melyet ha használatlanul hagyand, félő, hogy egykor midőn késő leszen, meg ne bánjon.”

(Forrás: Bajza József munkái.
Remekírók képes könyvtára sorozat, Budapest, é. n.)